Nem a levegőbe beszélt az orosz elnök, amikor múlt hét pénteken bejelentette: felújítják a hadászati légierő gépeinek őrjáratozását.

Azóta a stratégiai légierő már tartott is egy jelentős hadgyakorlatot, amelynek keretében minden szóba jöhető típusból többet is a levegőbe emeltek az Atlanti- és a Csendes-óceán, valamint a Jeges- és a Fekete-tenger felett.

Repültek a sugárhajtású Tu-160 Blackjack és Tu-22M3 Backfire rakétahordozók, a turbólégcsavaros Tu-95 Bear bombázók és a légi utántöltő Il-78 Midasok is. (A "beceneveket" a NATO ragasztotta a repülőkre).

A brit légteret a jó öreg Tu-95MSz Bearek, azaz Medvék közelítették meg, amelyre azonnal reagált a szigetország légiereje, és levegőbe emelt egy Eurofighter Typhoon vadászgéppárt.

Az utóbbi hetekben nem ez az első alkalom, hogy az orosz bombázók a brit légter közelébe jutottak, amelynek mindig megvan a diszkrét bája, mert az elemzőknek nem csak a hidegháborús fogócska jut az eszükbe, hanem a London és Moszkva közötti feszült diplomáciai viszony is.

Utóbbi egyik legfőbb oka, hogy Nagy-Britannia politikai menedékjogot adott a Kremlt rendszeresen bíráló Borisz Berezovszkijnak, Oroszország pedig nem igazán működik együtt a néhai orosz kém, Alekszandr Litvinyenko meggyilkolása ügyében folytatott brit nyomozással.Sztálin Medvéje

A kedden nyilvánosságra hozott, még pénteki eset orosz résztvevője, a Tu-95 finoman szólva sem mai konstrukció, kifejlesztése még Joszif Sztálin uralma alatt, 1951-ben kezdődött, amikor a szovjetek egy viszonylag gyors interkontinentális bombázót akartak.

A típus sorozatgyártása 1956-ban kezdődött, ám a szintén koros amerikai B-52-esekhez hasonlóan olyan sikeres konstrukciónak bizonyult, hogy ma is szolgálatban áll, sőt, az orosz légierő 2040-ig nem is akarja kivonni a szolgálatból.

Persze ma már nem az ötvenes években épített gépek repülnek, hanem a nyolcvanas-kilencvenes években gyártottak. A négy hajtóműves, turbólégcsavaros gép számára a szokatlanul élesen, 35 fokban hátranyilazott szárnyak kortalanul elegáns külsőt adnak.

Az eredetileg stratégiai bombázó szerepkörre tervezett konstrukciót az évek során számos feladatra tették alkalmassá, így szárnyas rakéták hordozására, haditengerészeti járőrözésre - ebben a szerepben közelíti meg a brit vagy éppen amerikai partokat -, légi felderítésre és irányításra, de még civil utasok szállítására is.

A típus azért különösen alkalmas az orosz erő demonstrálására, mert a Szovjetunió idején is pontosan erre használták, rendszeresen megközelítették az Egyesült Államok nyugati partjait, és az észak-európai NATO-tagállamok légierejének is állandó foglalatosságot jelentette a Medvék kísérése.

A repülőgép adatai impozánsak: személyzete hét főből áll, hossza 49,5 méter, szárnyfesztávolsága 51,1 méter, magassága 12,12 méter. Üres tömege 50 tonna, maximális felszálló tömege 188 tonna.

A gép végsebessége 925 kilométer/óra, hatótávolsága 15 ezer kilométer, szolgálati magassága 12 kilométer. Fegyverzete egy vagy két 23 milliméteres gépágyú a farokban, a maximális bombaterhelés 15 tonna; többféle bombát és levegő-föld rakétát hordozhat, beleértve a nukleáris töltetűeket.Európai Tájfun

A Medvék legutóbbi ellenfelére, a Typhoonra (Tájfun) azt mondhatnánk, hogy egészen más fából faragták, ha 70 százalékban nem kompozit anyagokból készülne.

A közös európai vadászgép megalkotásáról az első tanulmányok 1979-ben készültek el, innen hosszú, számos késéssel szegélyezett út vezetett odáig, hogy a brit Tájfunok júliustól már éles készültségi szolgálatot is ellátnak, egyelőre még párhuzamosan elődjükkel, a Tornado F3-mal.

A 2003-ban bemutatott típust Nagy-Britannián kívül eddig a német, a spanyol és az olasz légierő állította szolgálatba. Ausztria biztosan, Szaúd-Arábia valószínűleg szintén használatba veszi.

A Tájfun külső jegyei alapján - deltaszárny, valamint az orron lévő kacsaszárnyak - tipikus légifölény-vadászgépnek néz ki, valójában azonban egy többfeladatú vadászbombázó - a brit légierő a közelmúltban át is vette az első kettő, földi csapásmérésre is alkalmas Tájfunt.

A gép egy vagy két fős személyzettel repül, hossza 15,96 méter, szárnyfesztávolsága 10,95 méter, magassága 5,28 méter. Üres tömege 11 tonna, maximális felszálló tömege 23,5 tonna.

A két, utánégetővel ellátott hajtóműve nagy magasságban 2,25 mach-os (a hangsebesség 2,25-szöröse) végsebességet tesz lehetővé; utánégető nélkül, tipikus légiharc-fegyverzettel körülbelül 1,3 mach-ot tud.

Hatótávolsága 1390 kilométer, szolgálati magassága közel 20 kilométer. Fegyverzete egy 27 milliméteres Mauser gépágyú, valamint többféle rövid- és közepes hatótávolságú légiharc-rakéta; a vadászbombázó változatra többfajta levegő-föld rakétát és bombát lehet "aggatni".

Ki a legjobb?

A gépet büszke készítői persze benevezték a világ legjobb vadászgépe képzeletbeli versenyre, ahol lenne is esélye, de nagyon nehéz eldönteni, hogy jobb-e az amerikai F-22 Raptornál vagy éppen a francia Rafale-nál.

Az amerikai John Jumper tábornok az egyetlen pilóta, aki a Tájfunnal és a Raptorral is repült, és igen óvatosan nyilatkozott, szerinte mindkét gép másban kiváló, így olyan lenne összevetni őket, mintha egy Forma-1-es és egy NASCAR versenyautót kellene összevetni.

A Tu-95-ösnek viszont vajmi kevés esélye lenne a Tájfun ellen éles helyzetben, de az ilyen szituáció felettébb valószínűtlen. A Királyi Légierő vezetői valószínűleg így is örülnek annak, hogy megmutathatták a darabonként 67 millió fontba (mintegy 26 milliárd forint) kerülő legújabb "játékszerüket".