Február 25-e és március 29-e között rendezik a Planet Budapest 2026 rendezvényt a Vasúttörténeti Parkban. Egy klímacsúcsnál megkérdezni sem érdemes, de egy ilyen rendezvény fenntartható?

Erre törekszünk.

Hogyan kell erre törekedni? A nyitóképen hatalmas buborékok vannak, az nem két forint.

Valóban építenünk is kellett. Ennek az az oka, hogy korábban a Hungexpo területén voltunk, de nagyon-nagyon drágán lehetett bérelni a Hungexpo épületeit, és az volt a szándékunk, hogy hosszabb ideig legyen látogatható a kiállítás. Egyetlen kritika érte az első és a második Planet Expót, hogy rövid. Egy hétig látogatható csak, és utána, aki későn jött, későn ébredt, vagy nem volt ideje, az már nem nézheti meg. Volt, aki azt mondta, hogy szívesen visszajönne még egyszer, mert annyi információt kap, annyi élményt kap, hogy egyszerűen nem is tudja feldolgozni. Abból indultunk ki, hogy legyen hosszabb időtartamra látogatható. Említette, hogy meddig lesz nyitva, ez most 33 nap. Ez az expo részére, tehát a céges kiállítórészre, nem igaz. A cégek nem nagyon engedhetik meg maguknak, hogy öt napnál hosszabb időre otthagyják a céges ügyeiket, ezért a céges Expo öt napig lesz látogatható. Van még másik három elem, aminek egyik része az úgynevezett Heroes, ez volt korábban is, ez a tinédzsereknek szól. Aztán van két további program, az egyik az úgynevezett Ride, egy séta. Indul az ipari forradalomtól, és aztán elérkezünk napjainkig, az elődeink meg a magunk által elkövetett szennyezést kísérjük végig, és próbálunk valami jó jövőképet felvázolni. Harmadikként van az úgynevezett Explorers, ott pedig 12 témasziget van, amelyeknél a Föld minőségének megóvásától a biológiai sokszínűség megőrzésén keresztül a divatiparig 12 olyan témát járunk körbe, ami a mindennapi életünknek a része. Kérdéseket teszünk föl, problémát mutatunk be és megoldást. Van egyfajta interaktivitás is, arra kérjük majd a látogatókat, ha van kedvük, vegyenek részt ebben a kölcsönös gondolatcserében.

Tudnak annyi megoldást felvillantani, hogy ne legyen az egész rémisztő, mert ha az ember, mondjuk, a textilipart nézi, elég rémisztő. Ha a szennyezést nézi az ipari forradalomtól, az is elég rémisztő.

Ez a célunk. Azt szoktam mondani, hogy nekünk nincs olyan marsallbot a kezünkben, pláne nincs olyan varázspálca, hogy suhintunk egyet, és az összes fenntarthatósági problémát megoldjuk egy nap alatt, egy év alatt, nincs ilyen. Olyan van, hogy keresünk cégeket – ez történt most is, 100 magyar cég állít ki különböző termékeket, szolgáltatásokat. Egyébként nagyon sokan vannak várólistán, tehát jöttek volna többen is, hogyha több helyünk lett volna. Még többen lennének, a fenntarthatóság egy-egy elemével kapcsolatban, például hogyan tudjuk újrahasznosítani a divatipar által már nem használt termékeket. Műanyag: hogyan tudjuk újrahasznosítani, vagy hogyan tudjuk kiváltani a műanyagot. Akár nemcsak az egyszer használatosat, hanem a többi műanyagot is. Hogyan tudjuk mondjuk az élelmiszerpazarlást megelőzni, vagy mihez kezdjünk a már kidobott élelmiszerünkkel? Mit csináljunk belőle? Komposztáljuk? Biogázt csináljunk belőle? Egyiket is, másikat is? Ezekre szeretnénk megoldásokat mutatni, és miután nagyon sok magyar cég van, a többségét nem is ismerjük, az ő számukra ez olyan lehetőség, hogy nemcsak a közönséggel találkoznak, hanem mondjuk az önök, tehát a média segítségével a nagyobb nyilvánosság is képet kap arról, hogy ezeknek a cégeknek egy adott fenntarthatósági problémára milyen válaszuk van. Azt mindenképpen szeretnénk elkerülni, szerettük volna az előző alkalmakkor is, hogy depressziós hangulatban hagyják el a kiállítást.

Mindjárt meghalunk, ha ez így megy tovább.

Nem, nem, nem, nem. Nem világvége hangulat. Beszélünk a saját felelősségünkről, igen, van felelősségünk, beszélünk arról, hogy milyen lehetőségeink vannak, alapvetően szemléletet szeretnénk formálni, plusz tudást átadni, informálni az odalátogatókat, és utána cselekvésre ösztönözni. Ez a célja az expónak.

A meglátása szerint most milyen a fenntarthatósággal foglalkozó cégek filozófiája? Meg akarják előzni a problémát, például a divatiparban azt akarják elérni, hogy ne vegyünk minden szezonban új cipőt, meg új blúzt, amit a következő szezonban már ki is dobunk? Vagy el akarják takarítani a romokat, hogyha mégis megvettük az új cipőt, meg az új blúzt, akkor csináljunk valamit a megunt cuccainkkal?

A két kérdés teljes egészében indokolt, és nem is lehet rövid választ adni rájuk. Annak, ami ma történik, van egy angol elnevezése, fast fashion gyors divat, minél gyorsabb.

Gyakorlatilag pénzeket termel ebből a divatipar, mozgatja a gazdaságot, fizeti az embereket, keresletet termel, GDP-t emel.

Így van. Erről szól majd az első nap első előadása. Vendégünk lesz Sir Partha Dasgupta, cambridge-i professzor, aki pontosan ezt a kérdést vizsgálja, hogy maradjunk a divatiparnál, gyártom, gyorsan piacra dobom, értékesítem, majd utána a fogyasztó amilyen gyorsan csak tudja, elhasználja, kidobja, és újra kezdődik a kör, akkor a GDP valóban emelkedik-e. Nem. Ha nem számítom, mondja ő, az externáliákat, a gazdasági tevékenységünknek a külső hatásait, társadalmi hatásokat, szociális hatásokat, egészségügyi hatásokat és környezeti hatásokat.

Elfogy a víz.

Így van, akkor becsapjuk magunkat, és a későbbi gazdálkodási feltételeket romboljuk le, a jövő generációi esélyeit csökkentjük. Erről az angol kormány kérésére írt egy nagyon részletes jelentést, sokan dolgoztak benne, egy 600 oldalas jelentés készült most már öt esztendeje, a brit kormány felkérésére. Nagyon gyorsan népszerűvé vált ez a jelentés, magyarul is megjelent egy rövidített változat egyébként. Néhány évvel ezelőtt már volt itt Dasgupta professzor, akkor is jót beszélgettünk, már akkor fölvetettem neki, hogy jöjjön el, elfogadta a felkérésünket, eljön, és erről fog beszélni. Azt mondja, emberek, lehetetlen, hogy kívülállóként gondolkodunk arról, hogy a minket körülvevő környezet hogyan alakul, mi a szerepünk benne? Nem, mi részei vagyunk. Tehát hogyha nem tekintjük a természeti tőkét tőkének, ha azt romboljuk, ha a megújulási képességét csökkentjük, ha az értékét csökkentjük, akkor későbbi gazdasági tevékenységünk feltételeit romboljuk le. Maradjunk a divatnál! Szoktam idézni, amikor gyerekeknek előadást tartok, hogy készült egy ENSZ-es felmérés jó néhány évvel ezelőtt. A helyzet szerintem azóta nem javult. Ebben azt vizsgálták, hogy ha veszünk ruhát, pólót, farmert, kiegészítőket, azt hányszor használjuk. A felmérés eredménye Európára és az Egyesült Államokra vonatkozik. A felmérés eredménye az lett, hogy az általunk vásárolt termékek egyharmadát, vagy egyszer, vagy egyszer sem vesszük fel, nem használjuk. Megvásároltuk, és vagy ott áll a szekrényünkben, esetleg elajándékoztuk, vagy egy idő után kidobjuk. Pénzpocsékolás, energiapocsékolás, vízpocsékolás, ez mind-mind igaz.

Viszont élvezetet okoz, mert az enyém.

Ezért mondom, hogy szükség van szemléletváltozásra, és azt a kérdést föl kell tenni, hogy biztos, hogy ez jelenti a jólétet? Biztos, hogy én veszek, kényszerfogyasztó vagyok, és ennek a dobd el, én így hívom, ennek a dobd el kultúrájának leszek az aktív szereplője, vagy van egy másik irány is. Ők még kisebbségben vannak, a lassú divat, nem a fast fashion, hanem a slow fashion, azt mondja, hogy csak olyat vegyél, amire szükséged van. Hogyha az esetleg meghibásodik, javíttasd meg! Ha már nincsen rá szükséged, akkor vidd el egy olyan boltba, ahol még majd értékesítik újra, más még biztos, hogy tudja használni, és szívesen fogja használni. Vagy ajándékozd el karitatív szervezeteknek. És hogyha már ez sincs, akkor valamilyen olyan konténerbe tegyed, ahonnan majd elviszik és újrahasznosítják a benne lévő anyagot. Van ilyen irány is. Nem mondom, hogy többségi, de van ilyen irány. A másik, amit el szoktam mondani, meg is szoktak lepődni egyébként, inkább kérdés formájában teszem föl: vajon tudjuk-e, ön is, én is, a hallgatók is biztos, hogy hordanak pólót, meg farmert. Mennyi egy farmernek a vízlábnyoma? Ahhoz, hogy egy farmer elkészüljön, hány liter vizet használunk föl?

Háromszázat.

Tessék?

Háromszáz litert.

Nem, nem!

Mennyit?

Hétezer-ötszázat.

Egy darabért?

Egy darabért. A gyapot, ami a farmernek az alapanyaga, hihetetlenül vízigényes növény. Hihetetlenül vízigényes. A gyapot termesztését követi a szedése, az alapanyag elkészítése, magának a ruhának a megvarrása, a festése, és így tovább, és így tovább. Mire eljut a fogyasztóhoz, 7500 liter vizet használunk föl minden egyes farmerhez. A póló 2800 liter. Nem rossz érzést akarok kelteni az emberekben, amikor ezt mondom, hanem hogy gondolkodjanak el rajta, hogy kell nekem egy hatodik farmer, kell egy 25. póló, amit egyébként úgysem fogok fölvenni?

De látott már olyan embert, aki nem kényszerből, hanem önként mondana le a fogyasztásáról?

Nem csak hogy láttam, találkoztam is ilyennel. Találkoztam is ilyennel. Sőt, azt tudom mondani, hogy én magam is ilyen vagyok, mert én csak akkor vásárolok, hogyha szükségem van valamire. Nekem hiába írják ki, hogy 50 százalékkal olcsóbb, 70 százalékkal olcsóbb, csak most, csak nekem és a legnagyobb celebek is ezt a ruhát hordják, ez engem nem hat meg.

Jó, de egy köztársasági elnököt miért kéne, hogy egy celeb meghasson?

De ez nem a köztársasági elnökségről szól! Ez arról szól, hogy tudatos fogyasztó vagyok, vagy nem. Én akkor is ilyen voltam, amikor nem voltam köztársasági elnök, tehát ez nem új keletű dolog nálam. Ha szükségem van egy cipőre, elmegyek és veszek. Ha szükségem van egy ruhára, elmegyek és veszek, de csak azért nem veszek még kettőt, meg hármat, mert olcsó.

Jó, látott már akkor ilyen embert, ezt elfogadom, de látott már olyan kormányt vagy pártot, amelyik azt mondja, hogy fogyassz kevesebbet?

Pártot talán nem annyira. Politikust láttam, és egyre többen vannak egyébként, akik egy másik fajta közgazdasági vonalat visznek, hasonlóan Dasgupta professzorhoz, vannak jó néhányan. Magyarországon egyébként van három magyar kutatóintézet, amelyek a mi biztatásunkra és a mi felkérésünkre két évvel ezelőtt, amikor itt volt Magyarországon a World Science Forum, letettek egy javaslatot az asztalra. Egyéves előkészítés volt. Ez volt a Magyar Nemzeti Banknak a kutatócsapata, nekik van egy erős fenntarthatósággal foglalkozó részlegük, a Makronóm Intézet, és úgy hívják őket, hogy HÉTFA, furcsa nevük van, a HÉTFA Kutató Központ, közgazdászokról beszélünk. Amikor először leültem velük, a beszélgetés tárgya az volt, hogy le tudunk-e tenni egy olyan számítást az asztalra, ami azt mondja, a GD-számításon túl hogyan tudjuk számszerűsíteni, hogyan tudjuk a közgazdaság nyelvére lefordítani azt, hogy a gazdasági tevékenységünknek mi a környezeti lábnyoma? Mi az egészségügyi kára? Milyen egészségügyi kár fűződik hozzá? Azt mondtam nekik, hogy ha Magyarországon három kutatóintézet ezzel foglalkozik, és ők nem tudnak közös nevezőre jutni, és egy közös számítási módot, egy közös modellt letenni az asztalra, akkor hogyan várjam én azt, hogy a világ különböző pontjain az amerikai, a japán, a kínai és egyéb, tehát teljesen más kultúrából jövő közgazdászok majd egyetértsenek? Egy évet szántunk erre a munkára. Letették a javaslatot az asztalra, nagy siker volt. Ma már az ENSZ-ben ezzel a számítási móddal foglalkoznak. Az ENSZ-főtitkár kérésére szintén egy csapat kezdett el dolgozni, de nekik nem volt kész az anyaguk, úgyhogy Kőrösi Csaba, miután jó, személyes nexusa volt az ENSZ főtitkárával, azt mondta, hogy akkor ne keressétek, itt van. Úgyhogy most dolgoznak rajta, hogy ők el tudják ezt fogadni vagy fogadtatni. Nyilván a GDP-számítást nem fogjuk meghaladni egyik évről a másikra, de hogy mellette egy kiegészítő számítás polgárjogot nyerjen, hogy egyre gyakrabban kalkuláljanak ezzel politikusok, kalkuláljanak ezzel kormányok, és használják, azt én esélyesnek látom. Szorgalmas munka kell hozzá természetesen, de egyre több olyan közgazdászt, egyre több olyan kutatóintézetet és egyre több olyan politikust találok, akik ezt az ötletet és ezt a célt helyesnek, kívánatosnak, követendőnek tartják.

Fog ön szerint bármit számítani, hogy az ENSZ mivel foglalkozik a jövőben, amikor Donald Trump tucatnyi szakosított szervezetből lép ki nyilván a költségvetésével együtt, és közben azt mondja, hogy fúrj, bébi, fúrj, mert el akarja adni a kitermelt termékeit, a gázt?

Álljunk meg egy pillanatra! Egy dolog, hogy az Egyesült Államok most milyen irányba megy. Ez egy fontos dolog. Nem szabad megkerülni, hiszen a kibocsátások szempontjából is és a fogyasztás szempontjából is az Egyesült Államok megkerülhetetlen világgazdasági szereplő. De nézzük az éremnek a másik oldalát! Ott van egy másik nagy játékos a pályán. Úgy hívják, hogy Kína. Kína teljesen más pályát futott be. A 20 évvel ezelőtti, de még a 15 évvel ezelőtti álláspontja is az volt, hogy egy fejlődő ország, kapjon mentességet minden alól. Például a kibocsátások alól. Tehát nyugodtan építhessen még újabb szénerőműveket, nyugodtan bocsásson ki még plusz szén-dioxidot, semmiféle szankció ne kötődjön ehhez. De! Szüksége is volt a kínai gazdaságnak a növekedéshez áramra, energiára. Nagyjából 15 évvel ezelőtt – lehet, hogy már 20 is – a kínai kormány felismerte, hogy annak a hagyományos gazdasági növekedésnek, amiről az imént beszéltünk, ami a GDP-ben egyébként 7-8, sőt, volt, amikor 10 százalék fölötti növekedést produkált, a társadalmi hatása, környezeti hatása, egészségügyi hatása és annak a kivédése elképesztő összegeket emészt fel. Nem mutatták ki, mert a GDP persze szárnyalt, de ők pontosan tudták, hogy arra, hogy megtisztítsák az elszennyezett folyójukat, hogy megőrizzék a földjeiknek a minőségét, és így tovább, és így tovább. Irgalmatlan összegeket kellett a költségvetésből fordítani.

A pekingi olimpia idején öt méteres volt a látótávolság a városban.

Igen, igen, igen, igen. De tudnék mutatni, hogyha hoztam volna magammal ilyen fotókat, de az interneten egyébként ezt meg tudják találni, amelyen látni egy folyót, és a szivárvány minden színében pompázik, illetve hát nem pompázik. Egészen katasztrofális a vegyi szennyezés, és azt mondták, hogy ez így nem lesz jó. És váltottak. Ma, 15 év elteltével, a naperőművek építése tekintetében, a szélerőművek építése tekintetében ma Kína piacvezető. A közlekedés zöldítése ez a 15 esztendő alatt odajutott, hogyha elmegy valaki, mondjuk Sanghajba, akkor minden második autó zöld rendszámos, motort, tehát motorkerékpárt nem lát egyetlen egyet sem, ami hagyományos benzines lenne. Ennek azért van gazdasági vonatkozása is. Kína, miután eldöntötte, hogy ebbe az irányba megy, körülnézett, hogy hol tudja az ehhez szükséges ásványi anyagot megszerezni. Részben otthon, részben külföldön. Vásárolt bányákat, koncessziókat Afrikában, Dél-Amerikában. Hozzájutott, például, az akkumulátorgyártáshoz szükséges alapanyagokhoz, ritkaföldfémekhez. Azt mondta, hogy rendben van, én kiépítem a teljes termelési láncomat. Anód, maradjunk az akkumulátornál, anód, katód, elektród, mindent megcsinálok. Ma az akkumulátorpiacnak a hetven százalékát, van olyan részeleme, ahol többet is, Kína birtokolja. Kizárólagossá vált, monopolhelyzetben van. Utána eladja a saját autóit, a saját motorkerékpárjait. Erre nyilván van egy értékesítő hálózat, aztán van egy szervizhálózat, és van egy újrahasznosító rész. A teljes vertikum innentől már üzleti alapon működik. A jótékony hatása pedig az, hogy sokkal kisebb a szennyezés.

De ha üzleti alapon működik, akkor mindenkinek fog üzleti alapon működni, vagy csak a méretesnek? Monopolhelyzetben csak egy szereplő van, akkor csak neki működik?

Igen, de én azt gondolom, hogy előbb vagy utóbb ez a példa, ez a minta, ha szabad ezt mondani, ragadós lesz, és nem is nagyon lesz megkerülhető. Hogyha valóban elkezdik másutt is számolni a külső hatásokat, hogy amiket externáliáknak hívunk, az egészségügyi, környezeti, az előbb beszéltünk róla, társadalmi hatásokat, ha mérik, azt mondják, hogy nekem sokkal többe kerül a légúti betegségben szenvedőknek a gyógyítása, mondjuk, hogyha erős a szmog. Sokkal többe kerül a szennyezett víznek a megtisztítása, hogy továbbra is megfelelő mennyiségű és minőségű vízzel láthassuk el a lakosságot, az ipart és a mezőgazdaságot. Ráadásul az ipar is egyre tisztább vizet igényel. A modern ipar, mondjuk az elektronikai ipar. Ez sokkal többe fog kerülni, mint megakadályozni a szennyezést. És elő kell írni a cégeknek, a régieknek is és újaknak is, hogy megfelelő tisztító berendezést használjanak! Az esetek nagy részében nincs technológiai problémáról szó, megdrágítja a beruházást, ez igaz. De nincs olyan technológiai probléma, amit ne tudnánk megoldani. Legyen szó víztisztításról, vagy a levegőszennyezés elkerüléséről. És akkor itt jön a Planet, magyarodjunk vissza a Planetre! Itt jönnek be magyar cégek is, nem csak kínai, meg amerikai cégek foglalkoznak ezzel, nézzünk körül a magyar piacon. Van egy cég, az előző Planeten mutatkozott be, egy szegedi kutatócég, úgy hívják őket, hogy eChemicles, a Szegedi Egyetemnek a kutatócsapata, elindított egy kutatást sok-sok évvel ezelőtt, most már egy céget is alakítottak, és a következőt találták ki: a nagy kibocsátóknál, mondjuk ez egy cementgyár, vagy egy szénerőmű, vagy egy kohó, becsapdázzák, ők ezt így hívják, a szén-dioxidot. Egy szűrővel megfogják, leválasztják a szén-dioxidot, nem engedik, hogy kikerüljön a légkörbe. Majd ebből a becsapdázott szén-dioxidból egy megfelelő kémiai eljárás során olyan alapanyagot készítenek, amit a vegyipar alapanyagként használ. Most itt három legyet ütünk egy csapásra. Nem kerül ki a szén-dioxid a levegőbe. Ezt a vegyipari alapanyagot ma földgázból állítják elő, tehát akkor nem kell földgázt fölhasználnom, hanem ebből az egyébként káros anyagból állítok elő ipari hasznosítású alapanyagot. Ez a technológia készen van.

De működik?

Működik a technológia, működik a technológia, ráadásul az áramot, a működéshez szükséges energiának a nagy részét napelemek állítják elő, lent voltam Szegeden, láttam. Az a kérdés, hogy Magyarországon a BorsodChem vagy a MOL fogja először alkalmazni, és az a kérdés, hogy az arab országok közül, akik itt kopogtatnak egyébként, melyik fogja elsőként megvásárolni ezt a technológiát. Tehát nem az a kérdés, hogy működik, az a kérdés, hogy hol lesz először alkalmazva. Magyar találmány.

A dolog árának a fenntarthatósághoz van-e valami köze? Mert én úgy tapasztalom, hogy aminek nincs meg a teljes ára, vagy más fizeti helyettem, abból sokkal nagylelkűbben fogyasztok. Mondjuk az áramból, a gázból.

Ez így van, ezért szólnak arról az új közgazdasági elemzések, hogy azt, hogy legyen tiszta víz, igen, azt árazzuk be. A jó minőségű termőföldet árazzuk be. A levegőt igenis be kell árazni, és ennek a szennyezéséről, a kárról is ugyanígy meg kell tudjuk mondani, hogy mibe kerül.

De ha beárazzák a vizet, akkor nem 50 fillér lesz egy liter. Ha beárazzuk a földet, akkor 25 aranykoronás földön nem lehet gyárat építeni majd, egy csomó következménye lesz.

Ennek bizony nagyon sok következménye van, de az alapkérdés az, és akkor hátrébb kell még egyet lépnünk, most már nagyjából 50 éve vitatéma, nem mondom, hogy uralkodóvá vált az a nézet, amit most el fogok mondani, de ettől még van létjogosultsága ennek a gondolatnak. Az alapkérdés az, hogy a Föld erőforrásai végtelenek-e?

Mindenki tudja ma már a választ. Nem.

Tehát a Föld erőforrásai végesek. Más-más időpontban fogynak el azok a különböző ásványi anyagok, van, amelyik 500 évig, van, amelyik 25 évig áll még rendelkezésünkre. A mostani tudásunk szerint, a most ismert kitermelési módok és technikák révén tudjuk ezt megbecsülni. De ha esetleg még új bányákat találunk és nyitunk, és majd a tenger mélyéről is bányászunk ki dolgokat, lehet, hogy ez változik. Egy dolog biztos, az az egyszerű fizikai összefüggés, hogy a Föld erőforrásai végesek. Ha ez igaz, akkor elképzelhető-e korlátlan növekedés egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón? Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy tudjuk rá a választ. Hogyha igaz az első állítás, a második, hogy nem szívesen akarunk lemondani az életszínvonalunkról, ugye, amit elértünk. Akkor keresnünk kell azokat a megoldásokat, amik a szűkülő erőforrások mellett változatlan életszínvonal fenntartására, és még a jövő generációk esélyének a megtartására is elegendőek. Erre találták ki a közgazdászok azt, amit úgy hívnak, hogy körforgásos gazdaság. Itt visszakanyarodunk ahhoz, amikor a dobd el kultúráról beszéltünk, hogy fogyasszunk, fogyasszunk, fogyasszunk értelmetlenül is, és dobjuk ki az általunk vásárolt anyagokat. Nemcsak a divatiparról van szó, az élelmiszereket ugyanígy mondhatnánk, 66 kiló élelmiszert dobunk ki fejenként évente. Elképesztő, nem? Beszéljünk erről a dologról, és lássuk, hogy igen, ez így biztos, hogy nem fenntartható. A megoldás részben műszaki, említettem néhány perccel ezelőtt a szén-dioxid becsapdázását és ipari alapanyaggá való átalakítását. Lehet egyébként szervezési, technológiai, mondjuk ugyanazt az öntözési eredményt el tudom érni egy jobb öntözőrendszerrel, harmadannyi vízzel. Vagy mint ahogy ezt Izraelben csinálják, hatodannyi vízzel érnek el ugyanolyan eredményt, mint a szomszédos országokban, mert jobb öntözési technológiát használnak. Technológiaváltás, szemléletváltás is lehet, például földhasználat tekintetében, nincs mélyszántás, nem bolygatom föl a Földet. Hagyom, hogy azok az organizmusok dolgozzanak, amiket egyébként a mostani túlzott műtrágyázásásos megoldásokkal tönkreteszünk. Vizet a tájba, nem vezetem el a felesleges vizeket, mondjuk a belvizet, ami most van, az árvizeknek a nagy részét is inkább meg akarom tartani, azokat a területeket, ez elkezdődött Magyarországon, ahol amúgy sem tudok nyereségesen gazdálkodni. Mert ez mindig is vizenyős terület volt, rét, láp, legelő, azokat elárasztom vízzel, ideiglenesen, és ott a tájban tárolom a vizet, és hagyom, hogy az beszivárogjon, és emelje a talajvízszintet. Ezek mind-mind rajtunk múlnak.

Jó, de akkor vízzabáló gyárat sem lehet építeni folyó nélküli városra, mondjuk Debrecenbe.

Persze, hogy nem, de mire gondol? Magyar példára?

Debrecen Magyarországon van.

Várjunk egy picikét, feltételezem, nem mondta ki, de az akkumulátorgyárra gondol. Akkor ezt tegyük rendbe. Jó, hogy szóba hozta. Megint csak visszakanyarodok a Planetre, az előzőre. Akkor, két évvel ezelőtt ez volt a nagy szám, hogy Debrecen, akkumulátorgyár, hú! Fölhasználja a debrecenieknek az összes vizét, nem lesz ivóvizük, és így tovább, és így tovább. Emlékszünk erre a történetre. Találkozom egy magyar céggel a Planeten, egy nagykanizsai cég egyébként, a Hidrofilt, és megkérdezem tőlük, hogy tudnának-e megoldást ajánlani egy akkumulátorgyárnak, mondjuk adott esetben a kínaiaknak, ami ezt a problémát megoldja. Azt mondták, hogy persze, minden további nélkül. A következő a helyzet. Semmiféle ivóvíz felhasználására egy akkumulátorgyárnál, a víz hűtési célokat szolgál. Szürke szennyvízből, tehát tisztított szennyvízből minden további nélkül ezt az igényt, tehát a hűtővízigényt ki tudják elégíteni. Első állítás. Zárt rendszerben működik, tehát nem találkozik a csapvízzel, zárt rendszerben működik, párolgási veszteség ugyan van, ezt pótolni kell szintén szürke szennyvízből, de egyébként egy körforgásos rendszerben használja fel a hűtővizet, és csak a párolgási veszteséget pótolja. Magyar technológia. Tehát az, hogy vízzabáló, részigazság, mert hűtési igénye van. Ez igaz. De nem azt jelenti, hogy a debrecenieknek majd elfogy a vizük, és majd palackos vizet kell vásárolniuk, mert nem lesz a csapban víz. Ez az első dolog. A második, el szoktam mondani, hogy ez a gyár, ez a kínai cég, amelyik egyébként Debrecenben építkezik, Türingiában, Németországban is épített kisebb üzemet ugyan, de hasonlót. Ugyanez a gyár, ugyanez a kínai cég. Ott az én legjobb emlékezetem szerint szociáldemokrata volt a tartományi miniszterelnök, a gazdasági miniszter pedig zöldpárti. Az évtized legjobb és legnagyobb örömmel fogadott beruházása volt az akkumulátorgyárnak a megépítése. Miért? Az akkumulátor Magyarországon szitokszóvá vált. De hogyha komolyan vesszük az Európai Unió célkitűzéseit, van egy párizsi célkitűzésünk, csökkentsük a szén-dioxid kibocsátást, az hogy most éppen hogy haladunk ezen az úton, az egy külön beszélgetés tárgya lehetne, de ettől még a célkitűzés érvényes és releváns. Zöldítsük az energiaszektort! Kevesebb fosszilis energiahordozót használjunk. Ez részben az energiatermelésre igaz, részben pedig a közlekedésre. Mind a kettőt zöldítsük. Használjunk minél több napenergiát, használjunk minél több szélenergiát! Most már az Európai Unió elfogadta, hogy átmenetileg – ez az átmenet most 30 évig tart – a nukleáris energia, sőt, még a földgáz is zöld energiának minősül. Zöldítsük az energiatermelésünket! Maradjunk Magyarországnál, nálunk inkább napenergia felé mozdultunk el. Bővítettük a napenergia kapacitásunkat, most már talán 8000 megawatt kapacitással rendelkezünk. Ehhez azért két dolgot tegyünk hozzá: az első, ez egy névleges kapacitás. Tehát 8000 megawattot sosem termelnek ezek az erőművek. Nagyjából a 20 százaléka a tényleges kapacitás, ez az első állítás. A második, hogy nem termelnek folyamatosan. Nem süt a nap, éjszaka van, ködös idő van. Ezeket hívják sötét szélcsendnek.

Jó, nyilván tárolni kell.

Így van. Tippelje meg, hogy mennyi a sötét, szélcsendes óráknak a száma Magyarországon!

Egy évben?

Egy évben.

Nem tudom. Még csak tippelni sem tudok.

Kétezer! Ez nagyjából az egyötöde, több mint egyötöde az éves óraszámnak. Tehát az év egyötödében, maradjunk ennél a számításnál, sötét szélcsend van, azaz sem a naperőművek, sem a szélerőművek nem termelnek áramot. Ez az első probléma. Hogyha éppen nincsen áramtermelés aakor, azt valahonnan pótolni kell. Erre letette a kormány a voksát, a földgáz mellett, mert az gyorsan szabályozható, bekapcsolom a földgázerőműveket, és gyorsan energiát tudok termelni az alapenergia-ellátáshoz szükséges nukleáris erőmű mellett. Tehát Paks termeli az alapáramot, egyébként pedig, ha kiegészítő plusz áramra van szükség, bekapcsolnak a gázos erőművek. Amúgy pedig megtermeljük a napenergiával, amit lehet, és akkor nyilván kikapcsoljuk a földgázas erőműveinket. Ez a magyar energiamix. A naperőművi kapacitással az a probléma, hogy egyrészt nincs folyamatos termelés, másrészt többnyire nem akkor használom föl a megtermelt energiát, vagy annak a többségét, amikor megtermeltem. Ha van nekem fölös energiám, mit csináljak vele?

Arra való a tőzsde.

El kell tárolnom, mert ha éppen nem tudom eladni a tőzsdén, mert máshol is egyébként hihetetlenül termelnek a szélerőművek, meg a naperőművek, mit csináljak vele? Ha nem tudom eladni, akkor el kell tárolnom. És itt lép be az akkumulátor. Ez az első állításom. A második állítás, zöldítsük a közlekedést. Milyen döntést hozott az Európai Unió? Azt mondta, hogy 2035-től csak zöld autók jöhetnek le a futószalagról. Benzines nem, dízel nem, igaz?

Igen, de most ezt puhítják.

Puhítják.

Mert mit csinálnak a munkanélküli autóipari dolgozókkal?

Igen, az autóipar lobbizik, de még mindig az a döntés érvényes, hogy az autók többsége 2035-től zöld rendszámos, tehát elektromos meghajtású autó kell, hogy legyen. Most akár 100 százaléka lesz az autóknak, akár 70, ami elektromos meghajtású, biztos, hogyha én ezekhez nem gyártok megfelelő akkumulátort, azok legfeljebb dísztárgyak tudnak lenni, de megmozdulni, utast szállítani biztos nem fognak. Ott is szükségem lesz akkumulátorra. Ezért Európában, nemcsak Magyarországon, építenek akkumulátorgyárakat, eleve van már vagy negyven. Svédországtól kezdve Franciaországban, Németországban, Lengyelországban, Olaszországban, Spanyolországban, mindenütt vannak akkumulátorgyárak. Tízet építenek is, Magyarországhoz hasonlóan más országokban is építenek, és másik tíz van tervezőasztalon. Tehát ne gondoljuk azt, hogy ez egy magyar sajátosság, és egy elhibázott iparpolitika. Teljesen világos, hogyha az energiaipart, az áramtermelés zöldíteni akarom, és a közlekedést zöldíteni akarom, ez, a mostani tudásunk alapján, nem megy akkumulátor nélkül. Azon lehet majd vitatkozni, hogy milyen típusú legyen ez az akkumulátor. De ma a lítiumionos a leggazdaságosabb. Folynak kutatások, nagyon sokféle, Szingapúrtól az Egyesült Államokig, más típusú akkumulátoroknak az előállítására. Itt, a Planeten, most kicsit előre beszélek, egy nagy magyar találmánynak, újításnak a bejelentésére kerül majd sor csütörtökön. Remélem, hogy az InfoRádió érdeklődését is fölkelti majd az, amiről ott beszámolunk. Nem egy kutatási eredményről van szó, hanem egy működőképes modellt fogunk bemutatni. Nem mi, mi csak a teret adjuk hozzá. A Planethez kötődően a Bay Zoltán Kutatóközpont be fog bemutatni egy 15 éves kutatási eredményt, amit egyébként már több helyen is teszteltek, és rendkívül eredményes volt. Tehát vannak másfajta kutatási irányok is, és lehet, hogy a lítiumionos akkumulátorokról tíz év múlva már nem fogunk beszélni. Lehet, de hogy akkumulátorra szükségünk van és szükségünk lesz, az vitathatatlan.

Ön szerint ki kell fizettetni az emberekkel a felhasznált energia árát teljes egészében, minden távoli következményével együtt, az akkumulátor-újrahasznosítás, veszélytelenítés, satöbbi, satöbbi. Vagy nem kell kifizettetni? Mert ha nem, akkor maradhat a rezsicsökkentés, ha viszont ki kell fizettetni, akkor nem maradhat.

Így is, úgy is mi fizetjük ki, mert vagy adó formájában, Vagy teljes árat kér a szolgáltató, és akkor magasabb árat kell fizetni a fogyasztónak. Vagy az állam azt mondja, hogy különböző okokból ebben lehetnek szociális szempontok, lehetnek a gazdasági, versenyképességi szempontok, alacsonyabb legyen az ár, na de a termelési költség ettől még ugyanaz lesz. Valakinek azt ki kell fizetni, akkor majd valakinek adó formájában, leginkább az államnak adó formájában kell ezt egyébként pótolni. Aabban igaza van, hogy ez csak úgy nem fog leszállni, tehát nem egy égi jótétemény, ennek ára van, költsége van. Számomra a legfontosabb, hogy a teljes vertikumnak az árát lássuk, ahogy mondta, ott nem ér véget a történet, hogy lejön a futószalagról, és betettük az autóba, a történet ott ér véget, hogy amikor ez már alkalmatlanná vált arra, hogy az autót működtesse, elhasználódott, akkor mit csinálunk vele, hogy újrahasznosítsuk.

Bízik abban, hogy ezt a folyamatot végig fogjuk tudni követni? Ezek a gyárak általában nem nagyon kedvelik, hogyha a belső folyamataikat kívülről meg akarja nézni bárki.

Én nem csupán bízom benne, hanem biztos vagyok benne. Mert nem nagyon van más választásunk. A következő fog történni. Kiszerelik az akkumulátorokat. Most egyelőre még ezeket a savas akkumulátorokat. Elsőre nem szétszedik, hanem áramtárolására használják. Tehát például az ALTEO csinált egy olyan megoldást, hogy az akksikat egy hatalmas nagy csarnokban összerakja, és ugyan arra nem alkalmasak, hogy az autóban maradjanak, de arra igen, hogy áramot tároljanak, és a kiegyenlítésnél, tehát amikor plusz szélerőműi vagy plusz naperőműi kapacitásom van, a fölös áramot bennük letároljam.

De akkor ehhez egy nagyon zárt rendszer kell, hogy én ne vehessek ki semmit, és ne dobhassam ki a folyópartra az akkumulátoromat. Biztos ön is látott már ilyet, hogy ki van szórva a folyóparton.

Ez így van, és szerintem meg kell oldani ennek a visszavásárlását is, mint ahogy megoldottuk az üvegnek, a PET-palacknak a visszavásárlását, meg az alumíniumdobozoknak a visszavásárlását. Ez nem lehetetlen, bár van költsége, de az államnak a feladata, hogy azt biztosítsa, és ha ezt meg lehet csinálni üzleti alapon, úgy, mint a MOHU esetében, akkor megtalálja azt az üzleti szereplőt, azt a piaci szereplőt, aki ezt megvalósítja. Nincs más választásunk, még ha azt el is fogadom, hogy ez nem megy egyik napról a másikra. Lesznek ebben döccenők, az biztos, lesznek olyanok, amik vitát váltanak ki, ez is valószínű, de csak ebbe az irányba tudunk menni, hogyha azt akarjuk, hogy az a teremtett világ, ami körülvesz bennünket, ne menjen tönkre, ne romboljuk a saját további gazdasági, működési feltételeinket. Ne romboljuk az egészségünket, és legfőképpen megtartsuk a gyerekeinknek és az unokáinknak az életesélyeit is. Előbb-utóbb ez a gondolat polgárjogot nyer, tetszik vagy nem tetszik. Ez nem egyenes vonalú, nem olyan egyszerű, ahogy most két percben elmondtam önnek, és holnap már ez így lesz. Egyikünk sem naiv. De hogy erről beszélnünk kell, hogy folyamatosan ezt a témát napirenden kell tartani, hogy érvelni kell mellette, és a jó példákat be kell mutatni, akár a jó gazdasági modelleket, például a kínai megoldásokat, és a jó üzleti modelleket, a jó új technológiákat, akár magyar, akár más, és ezeket minél hamarabb alkalmazni kell, abban biztos vagyok. Ez működik üzleti alapon. Mondok egy példát. Említettem azt néhány perccel ezelőtt, hogy Magyarországon, egyébként az Egyesült Államokban még rosszabb a helyzet, 66 kiló élelmiszert dobunk ki fejenként évente.

Van egy nagyon jó kis alkalmazás erre. Be kell lépni, regisztrálni kell, magyarok csinálják, ha jól emlékszem. Megmutatja, hogy hova lehet elmenni.

Na, ugye! Akkor ezek szerint hallott már róla.

A kollégám szólt, hogy ő ezt használja.

Remélem, hogy a hallgatók is hallottak róla. Összeállt néhány fiatalember, és azt mondták, hogy csináljunk egy applikációt. Menjünk el a különböző élelmiszerüzletekbe, menjünk el a különböző vendéglátóhelyekre, pékségbe, cukrászdába. Állapodjunk meg velük, hogy a zárás előtt jelezzék, hogyha látják már, hogy ezt a készletet biztos, hogy nem tudják értékesíteni. Semmi baja nincs, nem romlott, nem lejárt szavatosságú, teljesen rendben van, csak éppen aznap kevesebbet vesznek belőle, mint amit egyébként megrendeltek. Jó minőségű a termék. Hibátlan, semmiféle kockázat ennek a fogyasztásával nem jár. És azt mondja a bolt, hogy rendben van, itt van egy egyetemista, aki éppen gőzerővel tanul. Éhes. Szeretne hozzájutni valami jó falathoz, de nincs ideje elmenni, mert már nagyon közel a vizsga. Itt pedig megmaradt ez a rántott hús, vagy egy jó csülkös bableves. Hát hozzuk össze a két dolgot. És ők megoldották. Ezzel az applikációt a hallgatók egy része már ki is próbálta. Megmentik a pusztulástól az élelmiszert, attól, hogy aztán kidobjuk és szemétbe kerüljön, vagy moslékba kerüljön. Jó ötlet, jó ötlet. Érdemes ezt kiterjeszteni.

Minél többeknek kell jelentkezni.

Minél többen használják, annál jobb. Tegyük föl, nem jártunk sikerrel, mégis maradt a menzán, laktanyában, kórházban ételmaradék.

Laktanyában nem szokott maradni.

Ott nem szokott maradni, akkor mondjuk a menzán. Sok volt a beteg gyerek, nem volt annyira a fogukra való, maradt. Azzal is kéne valamit kezdeni. Több olyan magyar cég is van, amelyik azt mondja, hogy jó, oké, összegyűjtöm, és két irány van. Vagy biogázt csinálok belőle, és csinálja az ALTEO, van ilyen üzem, működik, tehát nem álomképekről beszélek, hanem létező megoldásokról.

Az ALTEO jól kell hogy működjön, mert tőzsdei cég, és ha rosszul működik, kiszállnak belőle.

Így igaz, ez nem karitatív, hanem üzleti alapon működik. A másik oldal meg azt mondja, a másik cég, ezt úgy hívják, mondjuk, akiket én szoktam reklámozni, de több ilyen cég is van egyébként, ez a Bibo, amelyik azt mondja, hogy én pedig kifejlesztettem egy olyan technológiát, meg egy olyan gépsort, amellyel két hét alatt ebből a bármilyen élelmiszerből, bármilyen élelmiszerhulladékból jó minőségű komposztot csinálok. Én megnéztem ezt, nagyjából olyan, mint egy száraz kávézacc. Tehát ilyen a végeredménye ennek a kéthetes folyamatnak, amit aztán a virágföldnek a javítására, meg különböző más célokra tudunk használni. Jó ötlet, érdemes csinálni. Jött egy fiatal hölgy, éppen most váltottak dizájnt, azt mondja, hogy elkezdett gondolkodni a sörtörkölyön. Hallott már róla? Söripari melléktermék. Oké. Nézzük már meg, most kiöntik. Jobb esetben a disznóknak adják. De azt mondja, hogy nézzük már meg, hogy ebben milyen anyagok vannak még. És kiderült, hogy tele van mindenféle értékes ásványi anyaggal. A sörtörkölyből granolát csinál, müzlit csinál, és különböző ízesítéssel ma ez forgalmazható, forgalmazott és vásárolható.

Azt mondhatják, hogy disznómód eszel, mert lényegében ugyanazt tesszük, mint amit a disznók is. Csak más formában.

Igen, de működik. Hát most miért? Most hogyha a krumplit adom a disznónak, nem azt esszük? Vagy hogyha zöldséget adok neki, vagy olyan almát, amit már mi nem eszünk meg, férges, akkor a disznó megeszi, miközben mi is almát eszünk. Ezzel semmi probléma nincsen, de egy ipari melléktermékből, a sörtörkölyből ő egy piacképes terméket, müzlit készített, és nagyon sokan vásárolják ma már ezt, és szeretik, és egészséges. Azért keresem ezeket a példákat, és azért hivatkozom ezekre, hogy ne csak általánosságban beszéljünk. Példának tudom mondani, hogy Itt vannak ezek a fiatalok, vagy esetleg az idősebb korosztályhoz tartozók. Láttak egy problémát. Elkezdtek gondolkodni rajta. Azt megoldották. Most fogsz végezni az egyetemen. Mi a szakirányod? Ott is van egy ilyen probléma. Gondolkodjál azon, hogy hogyan lehetne például a naperőműveknek a kapacitását növelni! Hogyan lehetne a tárolókapacitást növelni? Hogyan lenne egy más típusú, olcsóbb alapanyagot vagy kevésbé veszélyes nyersanyagot tartalmazó akkumulátort fejleszteni, ami biztonságosabb, környezetbarátibb, kevesebb vizet igényel a gyártása, és így tovább, és így tovább. Ha a fiatal kutatókat ösztönzi az ember és még lehetőséget is teremt rá, esetleg forrást is, hogy a kutatásaikat végigvigyék, igenis rengeteg jó ötlet nemcsak Magyarországon, a világ más részén is megjelenik, és az ötletből az esetek jelentős részében piacképes termék lesz. Én ebben hiszek, s nem abban, hogy majd ráolvasással működni fog a dolog, úgy nem fog működni. Üzleti alapon fog működni. Vegyük a MOHU-t! Két évvel ezelőtt még mindenki tanácskozott, igaz, hogy nem lesz jó ez a visszagyűjtési rendszer. Ezért nem jó, azért nem jó, mindenféle megjegyzések elhangzottak. A legutóbbi jelentésben azt olvastam, 2025-ben, a tavalyi esztendőben 3 milliárd PET-palack, üveg és alumínium visszaváltása történt meg.

Működik, csak kicsit macerás betölteni a gépekbe. De most már állítólag új gépek lesznek, ami nyugaton is van, és csak be kell önteni egy zsákba, és majd ő mindent megcsinál.

Én is tapasztalom, hogy van, amikor nem fogadja el, nem indul el, hamarabb föltöltődik, és nincs ott a szolgálat.

Általában működik, csak amikor én megyek, akkor szokott problémás lenni.

Én is viszem vissza az üvegeket. Tízből kilencszer gond nélkül vissza tudom váltani, valóban egyszer nekem is valami fennakadás van. De ez nem a konstrukciónak a hibája, pontosabban nem az ötletfogyatékos, hanem éppen az a műszaki megoldás, az lehet, hogy éppen nem sikerült, vagy éppen ott egy kicsit trehányabbak esetleg a dolgozók, nem ürítik ki időben a konténert, amiben összegyűjtötték az addigiakat. De ez logisztikai kérdés. Ettől még az alapötlet, hogy gyűjtsük vissza a PET-palackot, gyűjtsük vissza az alumíniumdobozt, és gyűjtsük vissza az üveget, és hasznosítsuk újra, mert az alumíniumnál korlátlanul újra tudom hasznosítani. Csak jobb ebből alumíniumot csinálni újra, mint bauxitbányákat nyitni, timföldet gyártani, és ahhoz rengeteg energiát fölhasználni. Ugyanígy az üvegnél, csak olcsóbb, összetörni ezt az üveget, ha már összetörjük, mert ugye ezek most még egyutasok, én egyébként, a többutasnak lennék a híve.

Mosni és újra?

Persze. Hát nem így volt a gyerekkorunkban? Visszavittük a sörösüveget, a borosüveget, kimosták, újratöltötték. Nem törték össze, csak azokat, amik már hibásak voltak. Az a lényeg, hogy a folyadék, ami belekerül, az egészséges legyen, semmiféle egészségügyi kockázatot jelentsen. Én a többutasnak lennék a híve, most nem ezt választották, hanem az úgynevezett egyutast, tehát ha elfogyasztottuk azüveg tartalmát, összetörik, beolvasztják, újra üveg lesz belőle. De mégiscsak jobb, mint hogyha folyamatosan nyitjuk a homokbányákat, és abból készítjük az üvegnek az alapanyagát.