Két ezüstéremmel tértek haza a magyar vízilabda-válogatottak a szingapúri vébéről. Ez a két ezüst önmagában is nagy teljesítmény, pláne, hogyha a fiatalításra is gondolunk. A kezdés előtt az volt a cél, hogy a legjobb négy közé, lehetőleg érmes helyre jussanak be a csapatok. Hogyan ítéli meg ezt a két eredményt, a fiatalítás jegyében is?

Mindenképpen pozitívan, sőt már néhány nappal utána még inkább azt gondolom, hogy 95 százalékban elégedettek lehetünk. Nyilvánvaló, hogy abban a pillanatban, hogy mindkét csapatunk döntős lett, elkezdünk álmodozni, sőt, ha négybe jutunk, elkezdünk álmodozni, és miután döntősök lettünk, hittünk benne, hogy legalább az egyik meglesz. Emiatt van egy minimális csalódottság, de összességében azt gondolom, nagyon nagy fegyvertény két csapattal döntőt játszani egy világbajnokságon.

Mennyi idő után tudott örülni az ezüstöknek?

Kettéválasztanám. A lányoké azért más, mert a döntőben igazán valós esélyünk nem volt. Jól játszottunk addig, ott hiányzott egy-két olyan jó egyéni teljesítmény, ami egyébként a döntőkhöz általában szinte mindig kell. Ott nagyon könnyen el tudtam fogadni azt, hogy volt egy ellenfél, amelyik jobb volt nálunk. A fiúk esetében egy picit más, ott tudtam, hogy nagyon jó a spanyol csapat, az ellenfelünk, de voltak olyan pillanatok a mérkőzésen, amikor azt gondoltam, hogy ez inkább nekünk áll. Az utolsó negyed előtt 10-9 volt nekünk, és onnan elvesztettük az utolsó negyedet, majd elemezhetjük ezt is. Ott emiatt ez egy picit nehezebb volt, miközben azt gondolom, hogy a spanyol válogatott, ha nem is sokkal, de nemcsak előttünk, hanem az egész mezőny előtt jár. De benne volt, hogy behúzzuk és megnyerjük ezt a mérkőzést.

A szakvezetés ugyanakkor úgy tűnt, hogy jó szívvel tudott azonnal is gratulálni a spanyoloknak. Ez azért van, mert Varga Zsolt és stábja ennyire jóban van a spanyol vezetés gyakorlatilag majdnem minden tagjával?

Ez egy viszonylag kis világ, igen, jóban vagyunk. Egyfelől az a dolga, hogy gratuláljon, másfelől ő is egyből látta, hogy mi az, ami hiányzott, vagy mi az, amiben ők talán jobbak voltak. Amiatt lehet hiányérzet talán őbenne is, meg mindenkiben, mert volt, mondjuk két és fél negyed után, egy olyan periódus, amikor inkább talán a mi kezünkben volt a meccs.

David Martín stábja is nagyon sikeres, a két csapat nagyon sokat is készült, és Varga Zsolt azt mondta, hogy fog is készülni együtt. Mennyire húzhatja magával tovább a spanyol válogatott a magyart, és mikor előzhetjük meg őket, mennyire van ennek realitása?

Tavaly, az olimpia előtt is voltunk néhány napot Spanyolországban, együtt készültünk. Nem véletlenül hívtuk őket meg idén, a BENU-kupán itt voltak ők is. Kicsit másfajta stílusban játszanak, támadásban nagyon sokat mozognak, a védekezésük pedig hihetetlenül jól össze van rakva. Szinte mindig valami mást csinálnak, különböző védekezési opcióik vannak, máshogy védekeznek, még középkezdés után is, de nem szívesen szakmáznék túl sokat, a lényeg, hogy lehet tőlük tanulni. Taktikailag is nagyon jól állnak. Nemcsak előttünk vannak, szerintem egy kicsit mindenki előtt, a mi játékosainknak, különösen a fiataloknak, ezt szokni kell, minél többször találkozunk velük, annál inkább szűkülhetnek ezek a különbségek.

Nem volt nagy különbség. A csoportkörben a meccs nagy részében sikerült velük egy szinten lenni, sőt vezetett is a magyar válogatott, viszont mindkét mérkőzésen az utolsó negyedben felülkerekedtek a spanyolok.

Így van, talán ebben is, nemcsak nálunk, hanem talán mindenkinél jobbak. Közhely, de egy meccs mégiscsak négy negyed, az utolsó pillanatig hajtanak, csinálják, és van annyi jó játékosuk, hogy még a nehezebb napokon is átlendülnek valahogy a holtpontjaikon. Talán a döntőben is valami ilyesmi volt, bár ott fej-fej mellett mentünk tulajdonképpen majdnem az utolsó percekig.

Volt, aki megjegyezte a szakmában, hogy a legjobb lövőiket talán kevésbé kellett volna hagyni lőni. Ugye, a vízilabdában örök dilemma, hogy kit hagyjon az ember lőni és általában a világklasszisoknak engednek kevesebb teret az ellenfelek, de van, amikor ez sem jön be, mert egy világklasszis attól világklasszis.

Ezeket nagyon sokat hallgatom, és egyébként azt mondom, hogy fejlődtem, ebben nagyon türelmes vagyok. Hétköznapi példát mondva, mindenki tudja, hogy Messi nagyon jó focista, mégis sok gólt lő. Mondhatjuk, hogy hát tudtuk, hogy ő a legjobb, miért nem semlegesítettétek. Itt is kicsit ilyen a helyzet. Kiváló lövőik vannak, nem egy, nem kettő. Utólag mondhatom és el is mondom én is, hogy sokszor engedtük lőni Sanahuját, Granadost, de hát meg ettől jók. Nekünk is van olyan meccsünk, ahol a legjobb játékosaink lövik a legtöbb gólt, miközben az ellenfél tudja, hogy ők a legjobb játékosok. Elmondhattuk volna két nappal azelőtt is, hogy miért Mandics lőtt öt vagy hat gólt, miközben tudtuk, hogy ki ő, ő ettől a Mandics. Ez azért annál eggyel nehezebb, mint ahogy a tévé előtt látszik. Nem megbántva senkit, de egy világsztár attól az, hogy akkor is az, amikor az ellenfél is tudja, hogy valószínűleg ő a legjobb.

Varga Zsolt hosszú ideje formálgatja a keretét. A budapesti világbajnokság után lett szövetségi kapitány három évvel ezelőtt. Egy Európa-bajnoki ezüsttel nyitott. Már akkor is érződött, hogy hosszabb távra tervez, a párizsi olimpiáig, majd a szövetség meg is adta a felhatalmazást ehhez. Ebben a ciklusban is folytatta a fiatalítást, de olyan játékosokat is a keretébe tett, akik korábban már ott voltak a keret peremén és most is voltak olyan fiatalok, akik több év munkájának eredményeként jutottak el erre a szintre. Ugyanakkor hiányoztak ugyanakkor nagy nevek. Vogel Soma a sérülése miatt. Varga Dénes nem játszik most már a válogatottban, még nem vonult vissza, de a következő időszakban Cipruson szerepel majd. Nem volt ott a csapatban Zalánki Gergő sem. Három kulcsfontosságú, meghatározó játékos az elmúlt időszakból.

Zsolt 2022 júliusában lett szövetségi kapitány, talán kétfelé bonthatjuk az eddigi munkásságát. Átvett egy félig-meddig kész csapatot, ami szerepelt előtte világbajnokságon, Európa-bajnokságon, olimpián. Abban a pillanatban, hogy szövetségi kapitány lett, elkezdett figyelni a fiatalok beépítésére. 2024 januárjában fiatalabb csapattal voltunk az Eb-n, amelyik egyébként nagyon jól megállta a helyét, végül negyedik lett. Pont annak a jegyében, hogy az olimpia után is van élet és kell, hogy legyen majd jó csapatunk. Az igazi fiatalítás az olimpia után kezdődhetett meg, és azt gondolom, hogy nagyon jól kezdődött. Nem azért mondom, mert döntőt játszottunk, elvárás volt a vízilabda-szövetségtől, hogy az olimpia után kezdjen fiatalításba, és találjuk meg azokat az új játékosokat, akik a jövő nemzeti válogatottjának az alapjai, oszlopai lehetnek. A négybe jutás mellett ez fő cél volt most is, hogy tűnjenek fel olyan játékosok, akikről a szűk szakma tudja, hogy igenis jók és tehetségesek, de a közvélemény is lássa, az is, aki csak egy évben kétszer néz vízilabdát, hogy ki Nagy Ákos, ki Vismeg Zsombor, tegyék le a névjegyüket. Ez teljes mértékben megvalósult. Ők azért nem a semmiből tűntek föl, azt kiemelném. A klubjaikban is nagyon jó munkát végeznek, a klubedzőik is nagyon sokat foglalkoznak velük, illetve Zsolt is nagyon sokat foglalkozik velük, edz velük, eddig is ott voltak a válogatott közelében, vagy esetleg a válogatottal készültek, csak még nem kerültek be, vagy nem voltak ott a világversenyeken. De mindenképpen tudvalevő volt, hogy előbb-utóbb eljön az ő idejük. Voltak nehézségeink az elmúlt időszakban. Ezt a vb alatt sem én nem hangsúlyoztam, sem a stáb, ez valahol tudatos is, ez volt most a csapatunk, amelyik nagyon egységes volt, nagyon jó volt, nem keresünk kifogásokat sem utólag, sem előre. Valóban úgy volt, hogy az talán legjobb játékosunk, Zalánki Gergő idén azt mondta, hogy ő pihenne, ő Máltán játszott, és jelenleg is Máltán van a máltai bajnokságban. Ezt egyébként nem a semmiből találta ki, két évvel ezelőtt, a fukuokai világbajnokságon, ahol egyébként MVP volt, és világbajnokok lettünk az ő kiváló játékának is köszönhetően, már jelezte, hogy kihagyna egy évet. Ehhez jött Vogel Somának az elmúlt, most már két vagy három hónapos kálváriája, van egy csípősérülése, ő sem tudta vállalni a játékot a világbajnokságon. Emiatt két vb-újonc kapussal mentünk, akik, azt gondolom, viszonylag jól megoldották a feladatot, de nagyon nehéz újoncként a kapuba beállni. Ehhez jött még, hogy Jansik Sziliről a második meccs után kiderült, hogy nem játszhat többet a tornán. Szemsérülést szenvedett két héttel a vb előtt, azt mondták, hogy jöhet, nem lesz súlyosabb, ott viszont azt mondták, hogy nagyon kockázatos játszani. Ő elsősorban a védekezésben hiányzott,

Maradandó sérülést kockáztatott volna?

Így van és azt gondolom, hogy az egészség, a látás az fontosabb annál, mint hogy ezt kockáztassuk, így ott úgy döntöttünk a második meccs után, hogy számára is véget ér tulajdonképpen a világbajnokság.

A korábbi csapatkapitánynak a csapatban betöltött szerepe az elmúlt években meghatározó volt.

Igen, abszolút. Eggyel többen vagyunk mindig, tizenöt játékos volt kint, tizennégyen játszottak egy meccsen, mivel ő is kivált, a továbbiakban nem volt lehetőség arra, hogy játékosokat váltsunk vagy cseréljünk. Szándékosan nem hangsúlyoztuk ezeket, de nehézség volt, amit meg kellett oldani. Emiatt nagyon meg kell dicsérnem a csapatot. Nem úgy reagált, hogy összedőlt a világ, micsoda nagy baj van, sőt, ezekből a nehézségekből jól jöttünk ki. Ott voltam a csapattal, velük megyek, velük lakom, egyetlen panaszkodó hangot sem hallottam, miközben nyilván bánták ezeket a dolgokat, vagy bántotta őket, és tudták, hogy ez szakmailag gyengít minket, de mégis azt gondolom, hogy mindenki tette tovább a dolgát, és nézett előre. Biztos, hogy ez is benne volt abban, hogy döntőt játszottunk.

Manhercz Krisztián néhány nappal ezelőtt nekem azt mondta, direkt rákérdeztem, tehát nem magától emelte ki, hogy ez a mostani csapat talán még inkább egységes, még jobban összetartó. Azért tavaly, a párizsi olimpia előtt és alatt nem volt ennyire fesztelen a hangulat. Lehet, hogy a nagyobb tét miatt persze, de érezhető volt már a párizsi olimpia előtti hetekben, a felkészülési tornákon is, hogy nem minden állt össze, nem volt olyan kémia a játékosok között, hogyha fogalmazhatok így, amelyik a legmagasabb szintű összhangról tett volna tanúbizonyságot.

Az biztos, hogy az olimpia előtt annyiban nehezebb dolguk volt a játékosoknak vagy a stábnak, hogy egy évvel az olimpia előtt világbajnokok lettünk, biztos, hogy nyomasztotta őket, és valami aztán egy picit félrement, nüanszok hiányoztak. Azt azért nem mondanám, hogy nem volt egységes a csapat. De most egy picit könnyedebb vagy fiatalosabb volt. Ez látható volt a vb előtt az edzéseken, a felkészülési meccseken, a BENU-kupán.

Manhercz Krisztián személyisége is kellett akár ehhez, aki most a csapatkapitány?

Általában a fiatalítás vagy megújulás, önmagában hozhatja ezt magával. Az egy másik dolog, hogy a felelőtlenség azonnal eltűnt, egyből magasra tettük magunknak a lécet, ettől függetlenül kívánom nekik és dolgoznunk is kell majd azon, hogy ez a fajta, jó értelemben vett lazaság meglegyen. Látható volt a meccseken, a lövéseken, hogy elvállalták, nem gondolkoztak, nem volt az a nyomás a fejekben, ami néha az elmúlt években látható volt.

Ami a női válogatottat illeti, szintén jelentős fiatalítás történt. Jó néhány kulcsjátékos, ilyen-olyan okokból most nem szerepelhetett a világbajnokságon. A kapuban Neszmély Boglárka most került először igazán főszerepbe. A szakmai stáb szintén valamelyest alakult, hiszen Cseh Sándor társkapitányból lett egyszemélyes szövetségi kapitány. Ezüstérmes lett a csapat, akárcsak a legutóbbi világbajnokságon, Dohában. A nőknél hogyan alakult a fiatalítás? Mennyire volt tervszerű az olimpiai ciklus első évében?

Még ha nem is tudatosan, de az elmúlt tíz-tizenöt évben, vagy mondhatom húsz évben a női póló mindig a férfinak az árnyékában volt. Ez máshol is így van, nem csak Magyarországon.

Talán csak az amerikaiaknál nem.

Igen, igen. A férfi póló talán látványosabb, nézhetőbb, vagy jobban értik az emberek, mi pedig kevésbé foglalkoztunk ezzel, miközben mások pedig nagyon sokat fejlődtek, mondhatom az Egyesült Államok válogatottját vagy a spanyolokét, a hollandokét. Néhány évvel ezelőtt ezek a csapatok előttünk voltak. Ellentétben a fiúkkal, ahol volt egy nagyobb halmaz, amelyből lehetsz első, lehetsz ötödik, de nagyon kicsi a különbség a csapatok között. Úgy jutottunk el, mondjuk a fukuokai világbajnokságra, hogy az USA, Spanyolország, Hollandia a mezőny előtt volt, és aztán volt egy következő halmaz, amiben ott voltunk mi is. Sokat fejlődött a női póló, talán mi nem fejlődtünk eléggé vele. Ez egy közös felelősség volt, azt hiszem, nem a szövetségi kapitányon múlt, vagy nem egy-egy klubon, általában nem ment, egy szövetségi kapitány is abból főz, amit a klubok adnak neki. A szemléletváltás, a szövetség, meg úgy általában a közeg felől jót tett. Az volt a cél, hogy felzárkózzunk a legjobb három csapathoz. Az egy másik kérdés, hogy úgy néz ki, hogy mások is felzárkóztak, ott is kialakult egy ötös-hatos élboly, amiből bárkiből lett világbajnok. Láttam a holland–ausztrál meccset az ötödik helyért, lehetett volna vb-döntő is. A tavalyi olimpián mindkét csapat a dobogón állt, most az ötödik-hatodik helyen játszottak. Nagyon sok jó csapat van nagyon közel egymáshoz. Hál' istennek, most már mi is benne vagyunk.

Fiatalokkal együtt. De Cseh Sándor szövetségi kapitány azt mondta, hogy az lenne az igazi, hogyha függetlenül attól, hogy Keszthelyi Rita éppen hogyan játszik, a csapat egy az egyben nagyjából stabil teljesítményt tudna nyújtani. Akkor is, hogyha Keszthelyi Ritának esetleg kicsit kevesebb szerep jut, hiszen bár bízunk benne, hogy nagyon sokáig ilyen szinten tud vízilabdázni, most is a torna legjobb játékosa lett, de nélküle is meg kell tudni állnia a helyét a csapatnak.

Talán túl nagy volt rajta a teher az elmúlt években, vagy az elvárás.

De hát a képességei miatt.

Abszolút. Kiemelkedett a hazai mezőnyből, viszont ezt az ellenfelek is tudják, ezáltal, szerintem, nagyon nehéz volt neki. Azért a mai csapatsportokban attól jó egy csapat, ha szélesebb a bázis, meg kispad is kell hozzá. Ha van tíz jó játékosod, akiből bárki előreléphet főszereplővé, sokkal kevésbé vagy kiszámítható, sokkal kevésbé tudnak készülni belőled az ellenfelek. Cél kell, hogy legyen, hogy minél több ilyen győztes típusú játékosunk legyen. Azt hiszem, ez a folyamat is elindult, hiszen voltak ebben a csapatban most 18-19 éves, mondhatom, hogy kislányok, akik megmutatták, hogy igenis van helyük a válogatottban. Azt gondolom, anélkül, hogy nagyon nagy terhet raknék rájuk, hogy nagyon nagy a potenciál bennük. Bennük lehet az a plusz, ami minket ebből az ötös-hatos csoportból talán fölfelé kiemelhet a jövőben.

Összességében milyen szinten van szabad kezük a szövetségi kapitányoknak? A keretkialakításkor, a keretszűkítéskor mennyire konzultál velük, mennyire szólhat bele akár az elnök, akár az elnökség a végső csapatba?

Ez az ő felelősségük és az ő dolguk. Az, hogy ők konzultálnak-e valakivel, az szintén az ő dolguk. Én a véleményemet el szoktam mondani, de elég óvatos vagyok, és azt gondolom, hogy tapintatos. Ha láttam valamit, mondjuk most, a vb közben, azokat többé-kevésbé elmondtam. Elsősorban azt mondom el a világbajnokság alatt, amin tudom, hogy lehet változtatni. Amiről tudom, hogy nem, azt majd utána elmondom, azzal nem idegesítek senkit.

Ha otthon maradt egy játékos, azt már fölösleges emlegetni, hogy miért nincs ott.

Pontosan. Tudom, hogy milyen nehéz nekik, én igyekszem segíteni. Azt hiszem, az elnökségben is vannak olyan szakmához jól értő emberek, hogyha a szövetségi kapitány kikéri a véleményüket, akkor tudnak segíteni, és segíteni is szoktak. De végsősoron azért ez egy magányos és nehéz feladat, a kapitány adja hozzá a nevét, az arcát, neki kell meghozni a végső döntést, hogy ki az a 15 játékos, vagy az olimpián 13, aki utazik, hogy néz ki a csapat, melyik az a poszt, ahova esetleg több játékost visz, vagy melyikre kevesebbet. A csapatkijelölés bizalmi feladat, ők látják legtöbbet a játékosokat a felkészülés alatt, nekik kell konzultálni klubedzőkkel, hogy kinek mi a maximuma, vagy ők csináltatják meg azokat a teszteket, amiből látszik, hogy ki mennyire terhelhető, hogy mondjuk másfél negyedet vagy kettőt tud játszani, vagy annál jóval többet is, akár majdnem az egész meccset a medencében tudja tölteni. A végső felelősség az mindig a szövetségi kapitányé, de ez valahol egy csapatjáték, jóval nagyobbak a stábok, mint mondjuk az én időmben voltak, vagy mondjuk még korábban. Sokkal nagyobb szerepet játszik a szárazföldi edzés, a sporttudomány, szerintem a mostani kapitányaink ebben elég jók, fejlődtek a korral azáltal, hogy odafigyelnek mindenre, és tényleg elég nagy stábjaink vannak. A szövetség feladata az, hogy ezeket a feltételeket biztosítsuk, de innentől a végső döntés a kapitányoké.

Néhány héttel a párizsi olimpia után, amikor eldöntötték, hogy kik irányítják a két válogatottat, illetve gyakorlatilag marad Cseh Sándor, illetve Varga Zsolt szövetségi kapitányként, nyilván előbbi kicsit megváltozott szereppel, megváltozott stábbal, akkor azt mondta, hogy azt szeretné, hogyha igazi szakvezetők is lennének, tehát a teljes női, illetve férfi szakágra is rálátnának, irányítanák. Ha nem is közvetlenül a klubokat, de meglenne a rálátásuk, hatásuk, amely túlmutat azon, hogy menedzselik az A-válogatott felkészülését és meccselnek vele. Ez mennyire valósult meg?

Azt mondom, hogy jó úton vagyunk, bár ezt nagyon nehéz megvalósítani. Nekem két fontos tapasztalatom volt az olimpia után, vagy több is volt, de most kettőt emelnék ki. Az egyik pont az, hogy miközben nagyon nagy szerepük van a szövetségi kapitányoknak, mondjuk egy adott meccsen, mert ők meccselnek, vagy ők választják el a legjobb játékosok közül azokat, akik utaznak egy adott világversenyre, de nem ők foglalkoznak a játékosokkal napi szinten. Most miután hazajöttünk, kaptak a játékosok néhány hét pihenőt, majd visszamennek a klubjukba, és aztán decemberben megint találkozunk, lehet, hogy van közte egy vagy két válogatott edzés, és készülünk majd januárban az Európa-bajnokságra. De nyolc és fél, vagy kilenc, sőt tíz hónapot ezek a játékosok a klubjukban töltenek. Ezért a klubokkal való együttműködés nagyon fontos. Én nagyon szeretném, illetve ezt mondtam is a szövetségi kapitányoknak, hogy figyeljenek év közben is jobban oda, hogy ki hogy fejlődik, ki hogy játszik. A másik tapasztalatom az volt, elsősorban a női válogatottaknál, hogy az olimpia évében nagyon fontos volt a válogatott mindenkinek, nagyon sokat együtt készültek. Mondhatok egy példát, a dohai világbajnokságon, a csoportban 13–9-re legyőztük az ausztrálokat, ők aztán nem jutottak a négy közé, egy góllal kikaptak az USA-tól a negyeddöntőben. Ők hazamentek, pihentek bő két hetet, majd összejöttek, és az olimpiáig együtt készültek, mert annyira fontos volt. Valószínűleg ez jelentett olyan nüanszokat, hogy azokat a meccseket, amiket előtte elvesztettek, azokat döntetlenre hozták, így a hollandok ellen vagy ellenünk is ötméteres párbajban győztek, aztán így jutottak a döntőbe is, az amerikaiak ellen. Mi visszaengedtük a lányokat a csapataikba, együtt játszottak, majd készültünk négy-öt hetet mi is, de nem ugyanaz, az nem öt hónap. Az a másik tapasztalatom, hogy a válogatott, főleg az olimpia évében, mindennél fontosabb kell hogy legyen. Ezt egyébként közöltem a klubokkal is, vagy az elnökség előtt, mert végül olyan pici dolgok döntenek, hogy számít, hogy öt hetet edzettél együtt vagy öt hónapot.

Hogyan működik a magyar vízilabdasportban a tehetségmenedzselés? A tehetséges utánpótlás játékosok miként juthatnak el a felnőtt válogatott közelébe?

Van egy, általunk THG-nak nevezett tehetséggondozó program, ahol már a legkisebbekre is figyelünk. Jelenleg a 2012–2013-ban születetteké a THG korcsoport, ott elkezdjük megnézni, hogy kik azok, akik később lehetnek akár felnőtt válogatottak is. A legjobbakat összegyűjtjük, vannak nekik edzéseik, illetve az utánpótlás válogatottak, különösen azok, amelyeknek az adott évben világversenyük van, U16, U18, U20 például idén, világ és Európa-bajnokságok, elég sokat edzenek együtt. Év közben is van egy-egy edzés, van egy hosszú felkészülés az adott világverseny előtt. Az U20-as női válogatottunk most is együtt készül, aztán majd az U18-as, az U18-as fiúválogatottunk is fog, nekik még ez hátra van. Egyébként minden évben hat ilyen utánpótlás-világverseny van.

Általában ezeken a magyarok érmeket szoktak szerezni.

Nagyon büszkén mondhatom, hogy sok más vezető, vagy külföldi elnök, félig viccesen, szokta mondani nekem, hogy már biztos unják, persze van, aki gratulál. Eddig 15 világverseny volt, mióta elnök vagyok, mindegyiken a négyben voltunk, ez eléggé különleges, biztos kellett hozzá valamifajta szerencse is, de azért nagyon nagy munka van mögötte. Az utánpótlás-válogatottakkal foglalkozó edzőink sokat dolgoznak ezen.

Mennyiben más a rendszer ahhoz képest, mint amelyet, mondjuk, Kemény Ferenc kialakított, több évtizeddel ezelőtt?

Azt hiszem, teljesen más. Sokkal több edző dolgozik benne, talán sokkal profibbak is. Egy picit a szemlélet annyiban más – nem teljesen igaz, de így szoktam mondani –, hogy most már nem csak az a cél, hogy Kásás Tamásokat keressünk vagy találjunk, azt megtalálja mindenki. Lemész az uszodába, és látod, hogy annyival jobb. Azt szoktam mondani viccesen, hogy őt csak etetni kell, nem szabad hagyni éhen halni. Biztos, hogy világklasszis lesz. De most már inkább az legyen a cél, hogy mondjuk egy tízes skálán hatos vagy hetes játékosból csináljunk nyolcast vagy kilencest. Nagyon nagy munka, hiszen nem születnek mindig világsztárok. A tízes az a világsztár, de abból kevesebb van, csak néha van, de ő úgyis megmutatja majd magát. A mi felelősségünk az, hogy a hatosból hetest csináljunk, vagy nyolcast, az pedig nagyon nagy munka.

A méretek mennyire meghatározók? A magasság, a súly, a gyerekeknél nagyon nem mindegy, vannak korán érő, s vannak későn érő típusok. Hogyan néz ez ki most 2025 vízilabdájában?

Nagyon fontos a magasság, fontos a súly, fontos az izomtömeg, ez valószínűleg nem vízilabda-specifikus, ez mindenhol így lett. A méretek az ötven, de még a húsz évvel ezelőtthöz képest is sokkal inkább meghatározók, olyan picik a különbségek. Vannak régi közhelyek, hogy mindenkinek nyakig ér a víz, de igencsak nem mindegy, hogy felette mennyi látszik ki belőle. Hogyha kiteszem mellé a kezemet, vagy hogyan tudok kiemelkedni, az 10 centivel vagy 15-tel hosszabb-e, az lehet, hogy épp elég, hogy blokkoljak egyet, vagy adott esetben átlőjem az ellenfélnek a blokkját.

Kárpáti György lehet, hogy már nem lenne vízilabda-válogatott?

Idézek egy másik klasszikust, Estiartét, a spanyolok legendás játékosa, olimpiai bajnok, világbajnok, tényleg az adott időszak egyik, ha nem a legjobb játékosa volt. Ő többször mondta, hogy ma már nem tudna vízilabdázni, nem volna meg egyszerűen a fizikuma hozzá, ami ma szinte alapkövetelmény. Most a csúcsvízilabdáról beszélek nyilvánvalóan, de azt gondolom, hogy a fizikai alsó határ sokkal magasabb, mint valaha volt, és sokkal előbb kell ezt a fajta tudatos építkezést elkezdeni. Más sportágakban is. Nem véletlenül vannak akadémiák, nem véletlenül kezdik el már egészen fiatalon tulajdonképpen a profi világra felkészíteni ezeket a játékosokat. A maximumot is jóval előbb elérhetik, hiszen látunk focistákat 17-18 évesen, akik nagyon jók, mert sokkal tudatosabb és profibb a nevelő munka, mint néhány évtizeddel ezelőtt.

A női vízilabda fejlődése mennyit segíthet a vízilabdasportnak akár abban, hogy, akár a vizes vb-ken, akár az olimpia programján hangsúlyosabb vagy fontosabb szerepe legyen, nehezebben lehessen háttérbe szorítani?

Az biztos, hogy jó, hogy ott van, plusz annyiban talán szélesebb a női vízilabda, hogy nagyon jó Ausztrália és az Egyesült Államok. A férfiaknál is természetesen, de a nőknél sokkal dominánsabbak ezek az országok. Most a tíz csapatot kettővel bővítették, a következő olimpián 12 csapat vesz részt. Ez különösen üdvözlendő nekünk, illetve az európai országoknak. A kvalifikációs rendszer miatt általában egy-két jó európai csapat mindig lemaradt az olimpiától, ami nem volt igazságos, de így működik a világ.

Ilyen elvileg 2028-ban nem történhet meg, hacsak valaki nagyon el nem rontja a kvalifikációs időszakot.

De az már rajta múlik, igen, igen. De kiemelhetem azt, hogy a hollandok olimpiai bajnokok lettek 2008-ban, és a következő két olimpián nem voltak ott, vagy az olaszok 2016-ban döntőt játszottak, 2021-ben, Tokióban nem voltak ott, merthogy egy-egy európai ország, sajnos, mindig lecsúszott.

Itthon a Ferencváros meghatározza a klubeseményeket. Női vonalon is fontos, de a férfiaknál, ahogyan Faragó Tamás olimpiai bajnok fogalmazott, a Fradi az új Pro Recco. Sok előnye van ennek, nyilván nagy siker, hogyha egy magyar csapat meg tudja nyerni a BL-t, pláne ha megvédi a címét, de van árnyoldala is. Láthattuk a bajnoki döntő utolsó meccsének brutális eredményét a Vasassal szemben. A szövetségnek van-e bármiféle ráhatása erre a helyzetre, mit szól ahhoz, hogy a Fradi ennyire a mezőny előtt jár itthon?

A szabályozásra mindenképpen van. Más sportágakra tekintve most pont láthatjuk, hogy van ezzel kapcsolatban vita a futballban, vagy láthatjuk, hogy a kézilabdában nagyon sok külföldi van, vagy kosárlabdában is. Nálunk azért a hazai tehetségeket nem gátolja meg a rendszer abban, hogy játszanak, a bajnokságban három külföldi játszhat, miközben hat mezőnyjátékos van egyszerre a vízben, plusz a kapus, illetve másik hat a kispadon, és szintén egy kapus. Azt gondolom, hogy a tizennégyből három, az semmiképp sem sok. Ez inkább csak segít, ha jók a külföldiek, tőlük lehet tanulni, de a helyet nem veszik el a tehetséges magyar játékosok elől. Azt gondolom, hogy ez nagyon fontos.

Szerintem a Fradiba nehezebb bekerülni, vagy kevesebb játékperc jut azoknak a fiataloknak, akik nem akkora klasszisok.

Igen, de a bajnokságban ott is három játszhat. Idén négy volt, a nemzetközi kupában játszhat több is, ott négyen játszottak, de még az sem olyan sok, hiszen mellette tíz magyar játékos játszhatott. Tehát ilyenfajta gondunk egyáltalán nincs, azt gondolom, hogy ez a szövetség felelőssége. Nehéz dolgom ebben nincsen, megmondom őszintén. Nem kell a klubokkal ilyen ügyben küzdenem, hogy ők több külföldit szeretnének, mindenki elfogadja, hogy nálunk ennyi van. Ezt is gondolom egyébként egészségesnek. A válogatott szempontjából ez sokkal jobb, mint hogyha ezt a szabályt elengednénk és hozhatnának ötöt, hatot vagy hetet, annak meglenne az a veszélye, hogy a kulcspillanatokban csak külföldiek vannak a vízben. Ilyet azért láthatunk más csapatjátékokban. A nagy dolgok mindig a meccsek végén, mondjuk 8-8-nál dőlnek el. Két védekezés, két támadás, két előny, két emberelőny, két hátrány, ezt is szokni kell, és ez viszont nagyon fontos. Hogyha azt mondhatom, egyoldalú a bajnokság, a bajnokságnak ez biztosan nem tesz jót, hozzáteszem, másoknak sincs megtiltva, hogy vegyenek külföldieket vagy építsenek jó csapatokat. Nálunk, ezt évek óta mondom, a második, vagy a harmadik erős csapat hiányzik, ami egyébként másoknál megvan. A görögöknél az Olympiakosz mellett ott van a Vouliagmeni, a Barceloneta mellett ott van a Sabadell, amelyek BL-indulók. A Recco ugyanúgy domináns Olaszországban, de mindig volt mellette valaki, a Savona, a Brescia, előtte a Posilipo. Ez a második csapat hiányzik nálunk, ahol azok a topjátékosok, vagy nagyon jó játékosok, akik nem férnek be, mondjuk a Ferencvárosba, azért Bajnokok Ligáját játszhassanak, és nyolcba juthassanak. A Savona idén, bár nem az első számú olasz csapat volt, bejutott a Bajnokok Ligájában a legjobb nyolc közé. Ez a fajta szélesítés, talán ez hiányzik. Most nem látok nagyon ilyen másik csapatot. Vannak jó kis csapataink, de nemzetközileg nem voltak dominánsak, egyáltalán.

Néhány évvel ezelőtt az OSC volt viszonylag közel a Ferencvároshoz, de aztán pont a fontos eseményeken sosem tudott áttörni a Fradin és a Fradi hódította el a trófeákat.

Így van, az OSC hasonló volt, de amig nyolcas döntő volt a Bajnokok Ligájában, az elmúlt két évben már négyes döntő volt, soha nem jutott be a nyolc közé. Miközben az olaszoknak volt, mondjuk, két kiemelkedő csapatuk, a Brescia és a Recco, és ott sem csak a külföldiek domináltak feltétlenül, hanem a hazai játékosok is. Vagy a görögöknél az Olympiakosz és a Vouliagmeni. Talán ez a fajta második csapat egy kicsit hiányzik nálunk. Az meg azért üdvözlendő, hogy van egy csapatunk, amelyik viszont a klubvízilabda legszűkebb elitjében is ott van, Bajnokok Ligája-győztes, a magyar játékosok magyar csapattal is lehetnek BL győztesek. Én azt nem tudom, hogy milyen. Nekem ez nem adatott meg, én nyertem négy Bajnokok Ligáját, de egy külföldi csapatban kellett ehhez játszanom, biztos jobb itthon egy magyar csapattal ezt megtenni.

A válogatott néhány klasszisa, illetve a korábban említett kimaradók közül is van, aki külföldön játszik. Angyal Dániel a Marseille játékosa most már két éve. Az elmúlt szezonban került Barcelonába, a Barceloneta csapatához Vígvári Vince, és külföldön játszik Zalánki Gergő és Varga Dénes is. Mennyire egészséges, hogy van néhány olyan válogatott vagy volt válogatott klasszis, vagy akár Zalánki Gergő esetében, hogyha majd visszatér a válogatottba, akkor volt és leendő válogatott, aki külföldi erős klubnál van?

Ez nagyon jó, légiósként kicsit mindig más az élet, ott hétről hétre kell bizonyítani. Szerintem jó dolog, hogy egy-egy játékos nem itthon van, hanem külföldi csapatot választ, vagy ha hívják, elfogadja az ajánlatot. A vízilabdán kívülre tekintve, azt gondolom, egy fiatalnak nagyon egészséges, hogyha néhány évet külföldön él, világot lát és nyelvet tanul, lát valami mást. Légiósként pedig még inkább nagyobb a felelőssége, ott hétről hétre bizonyítani kell, ott „csak” egy külföldi, akit azért vittek oda, hogy jobbá tegye a csapatot. Nekünk jó az, hogyha néhány játékosunk, vagy mondhatom azt, hogy minél több kipróbálja magát külföldön, még ha lehet, hogy utána haza is jönnek. Vámos Márton volt kint Olympiakoszban, most aztán hazajött. Egyébként Angyal Dániel pedig odamegy az Olympiakoszhoz, Zalánki Gergő csapattársa lesz. Azt hiszem, ez a pólónknak mindenképpen jót tesz.

Manhercz Krisztián is töltött egy évet, Angyal Dániellel együtt, Marseille-ben.

Így van.

Talán neki sem ártott, mindenesetre, akárhogy is nézzük, az is érdekes, hogy a Magyar Vízilabda Szövetségnek a válogatottak és az utánpótlás menedzselésén túl mire marad még energiája? Marad-e energia a sportág társadalmasítására, mondjuk például a nyári hónapokban, vagy éppen a masters vagy senior korosztály eseményeinek a menedzselésére? Mire fordítanak még az A-válogatottakon és az utánpótláson túl a szövetségben?

Van hobbi vízilabda ligánk, ez tavaly indult egyébként, pont azért, hogy kicsit szélesítsük ezt az egészet, illetve azok is játszhassanak valahol, akik nem voltak igazi vízilabdázók, vagy nem olyan magas szinten játszottak. A következő évben ezt is kettéválasztjuk, hogy mindenki azok ellen tudjon játszani, meg azokkal, akik hozzá hasonló képességűek. Úgy gondolom, hogy ez mindenképpen szélesítése a bázisnak, amellett, hogy egyébként több mint kilencezer igazolt játékosunk van, tehát itt a baby bajnokságtól a Budapest-bajnokságokig, vagy a HVL-en át nagyon sokan kapnak lehetőséget.

Ez már a csúcs? Elbírna ennél sokkal többet is a rendszer?

Nem. Valamennyivel többet talán igen, de azért vízfelület kell, meg ez egy edzésigényes sportág. Az csak egy dolog, hogy meccseket rendezünk. Rengeteg meccsünk van egy évben egyébként. Tavaly 5368 meccset rendeztünk összesen. Ez egy nagyon nagy szám.

Logisztikailag is nagy feladat.

Talán túl nagy is. Ezekre a meccsekre játékvezetők, közreműködők kellenek, mindegyiküket a vízilabda-szövetség küldi, tehát egyfelől jó, hogy ilyen sok meccs van, másfelől nagyon megterhelő, meg nagyon nehéz elég vízfelületet találni. Ez minden hétvégenként átlagban több mint száz meccset jelent, beleértve mondjuk a nyári hónapokat is, amikor bizonyos hétvégéken egyáltalán nincsen meccs. Tavasszal és ősszel jóval több meccs van. Azt hiszem, ezért is nehéz szélesíteni a bázist, ez nem olyan, hogy lemegyek focizni, és bár kicsit pocakos vagyok, azért így is tudok gólt lőni, vagy így is valami sikerélményem.

Kell úszástudás, megfelelő kondi és még sok minden.

Előképzettség, elsősorban úszástudás, meg megfelelő kondi, itt nem elég egy héten egyszer lemenni, vagy nagyon nehéz úgy csinálni, hogy egy héten egyszer lemegyek, sokkal nehezebben élvezhető, alapvetően itt a fizikai belépőkorlát az jóval magasabb, hogy ezt élvezhető szinten lehessen csinálni. A 9200, mondom, lehetne biztos kicsit több, de így is boldogok vagyunk, mert ez nem kis szám, és ez a széles bázis adhatja egyébként a válogatottaknak az alapjait is.

Komoly szabályváltozások voltak az utóbbi években és legutóbb is. Gyakorlatilag ezek éles körülmények között, nagy tét mellett, a mostani világbajnokságon vizsgáztak. Mennyire tartja sikeresnek a módosításokat?

Alapvetően annak gondolom, több lett a támadás, több lett az akció, ki lett véve az az öt méter középről, ahol tényleg nem történt semmi, csak úszás volt. Az, hogy kevesebb a támadóidő, javára vált a vízilabdának, kell még egy kis idő, hogy ezt biztosabban meg tudjuk mondani, de a több gól, azt gondolom, hogy jót tesz. Ennél több gól valószínűleg nem is kell, de talán látványosabb lett és talán akciódúsabb lett a játék, mint az elmúlt években volt.

A magyar stílusnak mennyire kedvez ez a csomag?

Azt gondolom, hogy inkább kedvez. Nekünk hagyományosan több jó lövőnk van, a támadó vízilabdában jobbak vagyunk, ugyanakkor azt látni kell, hogy a több támadás azt is jelenti, hogy több a védekezés is, mivel az ellenfél is többet támad. A világbajnokságon is volt egy-két olyan, ne nevezzük black outnak, egy-két olyan kimaradás hátul, amiből jó néhány gólt kaptunk. Nekünk is alkalmazkodnunk kell. Összességében talán inkább nekünk kedvező a változtatás, de kell néhány meccs, vagy néhány év, hogy ezt biztosan tudjuk állítani.

Melyik volt a mostani szingapúri vb fénypontja, elnöki szemmel? Vagy melyik volt az a pillanat, amelyik a legjobban megmarad, akár mondjuk két évig, amíg eljön a budapesti világbajnokság?

Mivel két szakágunk van, női, férfi, egyet nem emelnék ki semmiképp sem.

Legyen kettő akkor.

Talán a két elődöntő. A két elődöntőben találkoztunk a két aktuális olimpiai bajnokkal, és mind a kettőt legyőztük. Azért önmagában ez nagyon nagy dicsőség. Ezen belül egy picit kiemelném a lányokat, de csak azért, mert a spanyolokkal valahogy évek óta nem tudtunk mit kezdeni, a spanyol női válogatott nagyon domináns volt az elmúlt években. Tavaly 100 százalékos teljesítménnyel nyerte meg az olimpiát, emiatt, azt gondolom, az elődöntőben nem mi voltunk az esélyesek.

Ehhez képest izgulni sem nagyon kellett.

Az első pillanattól megmutattuk, hogy igenis vagyunk olyan jók, és tulajdonképpen olyan hatással voltunk rájuk, hogy ők a maximumuk közelébe sem tudtak azon a meccsen jutni. Az a meccs nekem megmutatta azt, hogy igenis képesek vagyunk így játszani. Igazából ott léptünk, azt gondolom, szintet, és ott lettünk, mondjuk így, hogy top csapat, miközben tudom, hogy még nagyon sok munka van, és nem szabad ebből kiindulni, ugyanígy keményen kell dolgoznunk, alázatosnak kell maradni, satöbbi, de legalább azt megmutatta, hogy nagyon jó úton haladunk.

A férfiaknál pedig a horvátok ellen játszott szenzációsan a csapat, különösen, amikor már a védekezés is feljavult, akkor sikerült tőlük ellépni, de ha a szerbek elleni elődöntőt emelné ki, az egy gólparádés szenzációs meccs volt.

Igen, nem véletlenül emeltem ki, most a két olimpiai döntős csapatról beszélünk. Ez a két csapat játszotta az olimpiai döntőt tavaly, az egyiket a negyeddöntőben, a másikat pedig az elődöntőben kaptuk meg. A fiúk felnőttek a feladathoz. Az elődöntőnek bizonyos pillanatai szintén emlékezetesek voltak, és aznap este már tudtuk, hogy mindkét csapatunk a döntőben van, ami nagyon nagy fegyvertény.

Milyen fő feladatai vannak a két szakmai stábnak? Azt gondolom, nem lehet kérdéses, hogy a szakmai stábok maradnak, esetleg minimális változás lehet.

A szövetségi kapitányok mindenképpen, hiszen nekik több évre szól a megbízatásuk. Az, hogy változtatnak-e valamit a stábjukon, az leginkább az ő dolguk. Azt gondolom, hogy nem fognak vagy nem nagyon fognak. Ez, de ők ezt pontosan tudják, nem kell nekem ezt elmondani, az útnak az eleje. Kettébontottam ezt a négy évet. Az első felébe tartozott a vb, illetve lesz januárban egy Európa-bajnokság. A második felében, ahol két kvázi kialakult csapatunk kellene, hogy legyen, a budapesti világbajnokság, illetve az olimpia. Az első felének az első fele, mondjuk így, eltelt, de azért ez mégiscsak egy út kezdete még csak. Jól kezdődött, de ez végül nem jelent semmit. Itt mindenki serényen dolgozik, mindenki teszi a dolgát. Nekünk pont ugyanannyi feladatunk van, mintha most hatodikok vagy hetedikek lettünk volna. Tudomásul kell venni, hogy a vb szép volt, jó volt, de elmúlt, megyünk tovább. Én azt hiszem, a kapitányok ugyanígy gondolkodnak. Ugyanilyen egységesen, kemény munkával, alázattal kell folytatnunk tovább, különben pillanatok alatt megint a négyen kívül találjuk magunkat, mondjuk így, és az egy nagyon nagy különbség. Az olasz csapatok most két hetedik hellyel mentek haza. Valahogy azt kell tudatosítanunk, hogy az eddigieket kell továbbvinni, különben nem lesz jó.

Öröm lehet, az ezüstérmeket is lehet ünnepelni, de túlzott elégedettség nem. Mennyire kezelhetik egységként már a kapitányok az utolsó bő egy évet, tehát a budapesti vb-t és a Los Angeles-i olimpiát?

Kezelhetik egyfajta egységként. Az lenne a cél, hogy a budapesti vb-n már kész vagy szinte kész csapataink legyenek. Ez nem jelenti azt, hogy azokon nem lehet változtatni, sőt, lehet, hogy kell is majd, de egy hazai világbajnokság nagyon nagy dolog, és nagyon jó, hogy megadatik most már nem először, sőt bizonyos játékosoknak talán már kettő is volt, ez lesz a harmadik. Ahogy mondtam, ennek az egész szakasznak az a második fele. Annak már nem arról kell szólnia, hogy feltétlenül új játékosokat próbálunk ki, egyet-egyet lehet, de jó lenne, hogyha a csapat magja ott meglenne, és azt a két évet már úgy tudnánk végigjátszani, hogy talán kevesebb a változtatás.

Mennyit számít az, hogy hány ezer néző buzdít egy csapatot? Ugye, a klubmeccseken sokszor ahhoz szoknak a játékosok, hogy 200-300 néző van, mondjuk egy bajnokin. A bajnoki döntőben nyilván a Komjádi uszoda tele van, akkor az nagyjából 1800 embert jelent. De hogyha az MVM Dome-ban lehetnek majd csúcsmeccsek 2027-ben, oda akár 18 ezer néző is befér majd.

Mindenképpen jó itthon játszani, jó hazai pályán játszani. Van néha talán egy minimális nyomasztó hatása is, de azt gondolom, hogy ezzel eddig sem volt baj, minden hazai vb-n valamelyik csapatunk döntőt játszott. Jó dolog itthon játszani, meg jó sok ember előtt játszani. Még néha úgy is jó, emlékszem olyan meccsre, mondjuk Belgrádban, hogy nem feltétlenül velünk voltak és fütyültek, de azért jó, hogyha sokan vannak, az egy jó élmény mindenkinek.

Beszéltünk arról, hogy mi lehet a csapatok, illetve akár a játékosok feladata a következő időszakban. A szakvezetők elmondták, hogy nincs megállás, a pihenő után, augusztus végétől, szeptembertől ismét bele kell állni a munkába. Nyéki Balázs, a Fradi edzője is többször hangsúlyozza, hogy egy profinak tudomásul kell vennie, hogy akármit is nyer meg, akkor is le kell menni a legközelebbi edzésre, és akkor is csúcson, vagy csúcsközelben kell teljesíteni, ahányszor csak lehet, lehetőleg minden mérkőzésen és edzésen. Elnökként milyen célokat tűzött ki maga elé? Mit szeretne megvalósítani a Los Angeles-i játékokig?

A csapatokhoz visszatérnék annyiban, hogy igen, és ezt tudnia kell mindenkinek, hogy csapatként is fejlődnünk kell, de annak végül az a kulcsa, hogy egyénileg tud egy-egy játékos fejlődni. Hogyha öt-hat játékos tíz százalékkal jobb lesz, akkor jobb lesz a csapat is. Ezen a szinten a valós fejlődéshez minden nap oda kell tenni magukat majd, hogy még többet kihozzanak magukból. A szövetség feladata megadni azt a hátteret, amit, azt gondolom, eddig is biztosítottunk, és a továbbiakban is fogunk. Az utánpótlásképzés mindenképpen fontos, az újonnan feltűnt játékosok már egy olyan rendszerből indultak ki, ami néhány éve elindult, hála a kluboknak, ők is jól dolgoznak és az utánpótlás válogatottak edzőinek. Elég nagy lett az a különbség, mondjuk egy U20-as csapatból, U18-as csapatból a felnőttbe nem automatikus az átmenet, ott van egy jó nagy lépcső, annak az áthidalása nem könnyű sem taktikailag, sem fizikailag. Nagy feladatunk van abban, hogy segítsük ezeket a játékosokat, ne tűnjenek el ott az igazán nagy tehetségek.