A tragikus emlékű mérkőzést a döntő előtti kulisszatitkokkal és a nemzetközi szakírók visszaemlékezéseivel idézzük fel.

Puskás Ferenc: nem én voltam a leggyengébb a döntőben

A magyar – és egyébként az ugyanazon a napon elődöntőt játszó nyugatnémet csapatnak is három tiszta napja maradt a fináléra való felkészülésre.

A magyar válogatott szívesebben játszott a nyugatnémetekkel, mint játszott volna az ugyancsak elődöntős osztrákokkal. Érthető: mind a kettővel megmérkőzött addigra már az esztendő előző hónapjaiban, s míg az osztrákokkal nagyon megszenvedett Bécsben, a (tartalékos) nyugatnémeteket szinte kiütötte. Amikor Sebes Gusztáv meghallotta, hogy az elődöntő szünetében a németek vezetnek 1:0-ra, nagyon elégedett volt. Ám amikor aztán értesült az ötgólos német diadalról, már úgy fogalmazott: „Ez túl sok.”

Mindazonáltal Sebes – és szinte mindenki a magyar táborban – úgy gondolta, a csoportmérkőzések során ötgólos különbséggel legyőzött nyugatnémet csapat nem jelenthet problémát. Még akkor sem, ha a csapat néhány játékosa az uruguayiak elleni győzelem után félholtan botorkált a kimerültségtől, sőt Bozsik József kisebb sérülést is szenvedett az elődöntőben. Ugyanakkor az izmaszakadt Tóth II József kivételével minden játékos igennel felelt arra kérdésre, hogy rendben lévőnek érzi-e magát, s vállalja-e a döntőbeli szereplést.

Puskás Ferenc is így tett – nyilván sejthető, hogy az ő beállítása okozta a legnagyobb fejtörést.

„Meg akartam gyógyulni a döntőre. Mindenáron. Rengeteg jókívánságokkal teli levelet és táviratot kaptam otthoni barátaimtól és a szurkolóktól. Biztattak: ha tudok, játsszak. Rettenetes volt kívülről nézni a csapatot. Naponta kétszer vizsgálták a lábamat, de csak három vagy négy nappal a döntő előtt kezdtem el igazán mozgatni, ezután következhettek az edzések. Csupán a mérkőzés előtti napon nyilvánítottak egészségesnek az orvosok. Sebes is megvizsgált, de mindenki láthatta, hogy a lábam teljesen rendben van. Az biztos, hogy nem én voltam a leggyengébb a döntőben” – mondta később.

A nyugatnémetek mindent megtettek azért, hogy – Puskás játsszon. Amikor Feleki László, a Népsport akkori főszerkesztője Spiezben, a Nationalelf táborában járt – már az elődöntő után, tehát amikor már biztossá vált, hogy ez a két csapat játszik a világbajnoki elsőségért – beszélt Sepp Herbergerrel, aki azonnal Puskás állapota felől érdeklődött. Elmondta a magyar újságírónak, hogy „a nyugatnémet csapat felajánlotta a magyar vezetőknek, hogy készek egy újfajta készülékkel kezelni Puskás sérülését.”

Feleki be is mutatta a csodamasinát: „Ez a készülék nem más. mint egy víz alatti gyúrókészülék, amelyet mindjárt meg is tekintettünk. Az egyik fürdőszobában hatalmas készülék állt, belőle két cső nyúlt bele a fürdőkádba, amelyben fenyőoldatos víz illatozott. Ha megindítják a készüléket, az egyik cső beszívja a vizet, amely aztán a másik csőből 6-7 atmoszféra nyomással jön ki. Egy játékos éppen benn feküdt a kádban és a víz alatt kapta ezt az erős nyomású vízsugarat. A játékosnak nincs semmi baja, fáradtság ellen kapta a masszást. Csak a pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy a játékos Liebrich volt.”

Vajon mennyivel játszottak volna a vitathatatlanul fáradt magyar játékosok jobban a világbajnoki döntőben, ha a torna alatt, vagy akár csak a németek elleni finálé előtti három napban ezzel a masinával kezeltethetik fáradt izmaikat?

Sebes Gusztáv – aki egyébként egyik későbbi könyvében sem tett említést a nyugatnémetek felajánlásáról – biztos volt abban, hogy játékra kész a csapatkapitánya: „Bukovi Márton kipróbálta Puskást a mérkőzés előtti napon, én meg a döntő délelőttjén. Rendben lévőnek találtuk a lábát. A döntőre így újra összeállt a legjobb belsőhármas: Kocsis, Hidegkuti, Puskás. De ki legyen a két szélső? Ezen törtük a fejünket az edzői karral, s a futballszakértő OTSB-vezetőkkel, Krajcsovics Istvánnal és Titkos Pállal. Ha Budai II úgy futballozott volna, mint ahogy reméltük, beállítottam volna. Ha Tóth József nem sérül meg a brazilok ellen, okvetlenül őt jelölöm, mert a sérüléséig kitűnően szerepelt. De sajnos, ő szóba sem kerülhetett. A balszélen Czibor éppen olyan szilárdan tartotta a helyét, mint a belsőhármas a magáét. Csak a jobb oldalon meredt ránk egy kérdőjel. Vagy mégsem? Tóth Miskát ugyanis szerepeltetni akartam, mert kitűnően játszott a brazilok ellen. Az azonban nem volt várható tőle, hogy a jobbszélen zavarba ejti Kohlmeyert. Erre Czibor lehetett csak képes, aki ugyan a válogatottban még nem játszott a jobbszélen, ám korábban, Komáromban, majd az ifiválogatottban igen. Czibornak is tetszett az ötlet, úgy gondolta, ezzel meglephetjük a németeket.”

Czibor később erre teljesen másként emlékezett, egyáltalán nem tetszett neki az ötlet, hogy átkerült a jobbszélre. Apró és keveset – vagy talán egyáltalán nem – publikált érdekesség, hogy az 1947–1948-as idényben, mielőtt Czibor a Ferencvároshoz, majd (egy évvel később) Tóth Mihály az Újpesthez került volna, a két fiatal szélső klubtárs volt a komáromi vasutascsapatban. Akkoriban az 1929-es születésű, még ifjúsági korú Czibor III volt a jobb- és a nála három évvel idősebb Tóth a balszélső.

„Attól tartok, nem készültünk fel rendesen”

A döntőre való felkészülés feszültségekkel teli volt. Másképpen: sokkal feszültebb annál, mint az egy ilyen passzban lévő csapatnál megszokott volna. Megosztotta a játékosokat Puskás beállítása is. Kocsis Sándor talán élete végéig nem tudta megemészteni, hogy „riválisa” felgyógyult. Bocsák Miklós a Kocsis és Czibor című könyvében felidéz egy 1968-as barcelonai és egy még későbbi, 1974-es újvidéki Kocsis-interjút, melyekben a torna gólkirálya másfél, illetve két évtizeddel a döntő után is kemény kritikát mondott Sebesről Puskás beállítása miatt. Alighanem legjobban őt viselte meg a csapatkapitány visszatérése. Talán nem is tudta teljesen feldolgozni. A fentebb említett könyvben Czibor Zoltán, Kő András Bozsik című könyvében pedig a címszereplő jobbfedezet – a habitusuknak megfelelő, erősebb, vagy visszafogottabb tónusban – a nyilvánosság előtt is emlegette, hogy a stabil kezdőtizenegy két híressége nem kifejezetten sportszerűen töltötte az éjszakát. A kulcsszereplők a későbbi, bizalmas „háttérbeszélgetésekben” kizárólag néhány társuk valamiféle nagy lelki megrázkódtatással magyarázható, a világbajnoki döntő előtti éjszaka megbocsáthatatlan, a szállodán belüli szextúráját emlegették.

Hegyi Iván a szpíkerkirályt idézte a Királyok, hercegek, grófok című könyvben: Szepesi György csaknem összeesett meglepetésében, amikor – a tolmács szerepkörében – azt hallotta az osztrák riporterkollégának nyilatkozó Lóránt Gyulától: „Attól tartok, nem készültünk fel rendesen.”

Még egy szál: Rejtő Lászlónak, a korszak egyik legtekintélyesebb, politikailag is elkötelezett sportújságírójának a tollából 1966-ban jelent meg Az Aranycsapat és árnyai című könyv, amelyben „virágnyelven” előkerül egy teória: „Sajnos, az az igazság, hogy orvosunk, néhai szegény jó Kreisz László dr. nem rendelkezett megbízható orvosi műszerekkel, eszközökkel, amelyekkel legalább a fáradtság mérhető, objektív tüneteit megállapíthatta volna. (Vérnyomásmérés, EGK, stb.) Bármilyen ügybuzgó volt is, csak szubjektív alapon végezte a döntő vizsgálatokat. Megkérdezte a fiúkat egymás után, nem fáradtak-e. Zakariástól is megkérdezte: Nem vagy fáradt, Zaki? Dehogy vagyok! –hangzott a bizakodó válasz. A játék első negyedében kiderült, hogy Zakariás csak hitte frissnek magát. Már alig tudott lépni, bizony kíméletre szorult volna. De hát ki merte volna kihagyni a csapatból a szorgalom mintaképét, ha játszani akart? Ugyanakkor a kispadon ott búslakodott a teljesen friss, harcra kész, remek formában lévő – Zakariásnál nem kisebb klasszisú (sőt…) Kovács Imre és Szojka.”

Természetesen született az éjszakáról egy szalonképesebb magyarázat is: ez úgy szólt, hogy Solothurn városának főterén ifjúsági zenei fesztivált rendeztek akkoriban, s a versenyre készülő fúvósok hangjától nem tudtak aludni a játékosok. Lehet, hogy nem túl igazságos hét évtized elteltével kérdéseket feltenni, igazából egyetlen érintettnek sem lehet már. Mindenesetre felvetődhet bárkiben, hogy arról a rendezvényről – ha már a szállásfoglalásnál nem értesültek róla a magyar vezetők – az ottlétükkor sem tudtak? Nem kérdezték meg, hogy meddig tart majd a zenebona? Nem tudtak volna esetleg emiatt szállást váltani, s esetleg átköltözni valamelyik már kiesett csapat helyére?

Háromszor átírt összeállítás

Az mindenesetre futballtörténelmi tény, hogy Sebes Gusztáv a nap folyamán háromszor írta át magában az összeállítást, az események hatására. Később, A magyar labdarúgás című könyvében annyit megjegyzett: „Minden eshetőségre számítva Kárpáti, Várhidi, Szojka, Palotás, Budai és Kovács I is elhozta a szerelését, hogy szükség esetén kéznél legyen.” Egy olyan találkozón, amelyen a szabályok szerint nem lehet cserélni, ez bizonytalanságra utal. Ha már a stáb nem döntött úgy, hogy minden benevezett játékos vigye ki a stadionba a felszerelését.

Semmiképpen sem volt szerencsés annak engedélyezése, hogy – az Aranycsapat történetében először – a feleségek kiutazhassanak a döntőre. Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője írta egy 2018-as Rubicon különszámban, Puskás Ferencné elmesélése alapján, hogy maga a csapatkapitány felesége kérte meg a vezetőket arra, hogy hadd nézzék meg a diadalt a helyszínen, hadd legyenek ott Svájcban. Csak a feleségek utazhattak, barátnők, menyasszonyok nem. Nyilván ez sem szült jó vért a csapatban, mint ahogyan nem vélelmezhető, hanem állítható, hogy az asszonyok kiérkezése után az akkor már lassan hat hete útra kelt férjek nem éltek a következő nagy feladatra tekintettel sem aszkétaéletet.

S akkor még ott volt a pénzosztás kérdése, amely ugyancsak feszültséget teremtett. Az Évszázad mérkőzésének résztvevői a budapesti magyar–angol előtt kapták meg a jutalmakat, fogalmazzunk úgy, erősen differenciáltan. A legkevesebbet Budai II, Kocsis és Czibor kapta, sokkal kevesebbet, mint például a tartalékok. A balszélső állítólag annyira megsértődött, amikor kitudódtak az összeget, a játékosok egymás között kiderítették, hogy Puskás és Bozsik, a vezetőség két kedvence 200-200 ezer forintot kapott, még a többi játékos is 50-50 ezret, de ők hárman, a három egykori fradista, Kocsis, Czibor és Budai csupán 10-10 ezret, hogy dobta az angolok elleni meccs első félidejét. Aztán a szünetbe elkapta a bizonyítási vágy, s úgy futballozott, mint csak kevésszer. (A bérből és fizetésből élők átlagkeresete havi 6-700 forint volt akkoriban.)

A volt fradisták klikkje a brazilok és az uruguayiak kiejtése után úgy gondolta, bebizonyították a nagyvilágnak, az országnak és a vezetőknek, hogy megy ez Puskás nélkül is. (Kevéssé valószínű, hogy Sebes Gusztáv a három jó barát ferencvárosi múltja miatt döntött az egyébként vitathatatlanul igazságtalan diszkriminálás mellett. Sokkal életszerűbb, hogy így vágott vissza a három csatárnak előző őszi fegyelmezetlenségük miatt. Azt nyilván nem merte meghúzni, hogy Kocsist és Czibort nem viszi el Londonba, az Évszázad mérkőzésére, de így vissza tudott vágni.)

A magyar technika belefullad a sárba

Nem volt szerencséje a magyar válogatottnak az időjárással sem. Bernben a mérkőzés délutánján ömlött az eső. Sepp Herberger legnagyobb örömére. A bölcs hadvezér a döntő előtt úgy okoskodott: „A földkerekség legkiválóbb csapata a magyar. Verhetetlen. Jó talajú, száraz pályán. De csak egy kevéske eső is hulljon vasárnap, a magyar technika belefullad a sárba.” És Bernben azon a július negyedikei vasárnapon nem kevéske eső esett, hanem kiadós.

A Népsport másnapi tudósítása sok érdekességgel fűszerezve írta le a 1954. július 4-ének alakulását a kezdő sípszóig:

„Vasárnap 9 órakor volt a reggeli. Az étkezés után a figyelem Puskás felé irányult. A következő percekben dőlt el, hogy a magyar csapat kapitánya tudja-e vállalni a játékot. Kimentek a pályára, Puskás néhány erőteljes mozdulatot végzett, azután a lövéseket próbálgatta. A mozgása igen megnyugtató volt. A próba után Puskás kijelentette, hogy teljes felelősséggel meri vállalni a játékot. Ez érthető örömet keltett mind a magyar játékosok, mind pedig a vezetők körében. Tíz órakor Sebes Gusztáv vezetésével taktikai megbeszélésre ültek össze a csapat tagjai. Elöljáróban Sebes Gusztáv köszönetet mondott a csapat tagjainak az uruguayiak elleni hősies és jó játékért. Azután kijelentette, hogy az uruguayiak szombaton azért kaptak ki az osztrákoktól, mert a magyarok elleni mérkőzés testileg és lelkileg teljesen összetörte őket. Majd a nyugatnémetek elleni döntőre tért át: „Úgy kell játszanotok, mint az uruguayiak ellen a hosszabbításban. Tudásotok megvan, uralkodjatok az idegeiteken, higgadtan küzdjetek és akkor azt nyújtjátok, ami a csapatban van.”

Ezután ismertette a csapatösszeállítást. Nagy meglepetést keltett az ötösfogat összetétele: Czibor a jobbszélső, Tóth Mihály a balszélső, a belsőhármas: Kocsis, Hidegkuti, Puskás. Az összeállítás ismertetése után egyénileg adott utasításokat a csapat tagjainak, Grosicsot arra figyelmeztette, hogy erőteljesen melegítsen be. A kirúgásokat a szélek felé irányítsa. A hátvédektől azt kérte, hogy úgy mint eddig, segítsék egymást. Nagyon vigyázzanak a német szélsőkre, ne hagyják szabadon átvenni a labdát. Bozsik feladata a nyugatnémet csapat legfontosabb motorjának, Fritz Walternek semlegesítése lesz. Elmondta Sebes, hogyan szokott Walter játszani és támpontokat adott Bozsiknak az ellene való játékhoz. A másik előkészítőt, Morlockot Zakariás fogja. Morlock mindig hátulról megy előre, a társait látja el labdával. Igyekezni kell őt megakadályozni az építésben. Ha mód van rá, Zakariás segítsen a mi támadásaink előkészítésében, de ne menjen túlságosan előre, mert akkor tömöríti a német védelmet. A csatársor összeállítását a következőkkel indokolja: „Czibor tulajdonképpen jobblábas. Régi elgondolásom volt, hogy kipróbáljam őt jobbszélen. Ez jó alkalom most erre, mégpedig azért, mert Kohlmayer, a nyugatnémet balhátvéd lassú, lassan fordul, ellene tehát Czibornak minden eshetősége megvan a sikerre. Rá kell vinni a labdát és azután elhúzni mellette.” Felhívta Sebes a többi csatár figyelmét arra, hogy Czibort sokat foglalkoztassák olyan labdákkal, amelyekkel gyorsaságát ki tudja használni. Különösen Kocsist figyelmeztette, de – mint mondta – fontos feladata ez Puskásnak is, annál is inkább, mert ők hárman (tehát Czibor, Kocsis és Puskás) lesznek előretolt csatárok s legnagyobbrészt rájuk hárul a támadások befejezésének feladata. Kitért Puskás játékára is. Elmondta, hogy vasárnap délelőtt ismét kipróbálták Puskást és ha nem is százszázalékos a gyógyulása – éppúgy, mint Bozsiké sem – mindkét játékos teljes felelősségének tudatában vállalta a játékot. S ha ők vállalták, ez azt jelenti, hogy el is tudják látni feladatukat. Valamennyi játékos figyelmét felhívta Sebes arra, hogy Puskásnak tiszta labdákat adjanak. Hangsúlyozta a helycserés támadások és keresztlabdák fontosságát. Hidegkuti hátulról fog építeni, de támadáselőkészítő feladatán kívül a hátul lévő F. Waltert és Mait, a balfedezetet is zavarnia kell az építésben, akadályoznia kell a nyugatnémet támadások elindítását. Tóth Mihály feladata szintén legnagyobbrészt védekező lesz. A nyugatnémet térfélen zavarja a jobbszélsőt, de ha mód van rá, akkor a jobbösszekötőt, sőt a jobbfedezetet is. Természetesen, amikor mi megyünk át támadásba, ő is részt vesz a támadásokban. Szó esett Liebrichről is. Figyelmeztette Sebes a csatárokat, hogy ne várják meg, amíg Liebrich olyan közelre kerül hozzájuk, hogy beugorhat, hanem adják le előbb a labdát. Ismertette részletesen a német csapat tagjainak játékmodorát és azt is, hogyan kell ellenük játszani. A kapusnál megemlítette, hogy laposan lőjenek neki, mert a német kapus a lapos labdákat nem védi olyan biztonsággal, mint a magasakat. Puskás lesz ismét a csapatkapitány és a 11-est, ha lesz, Lantos lövi. Ezután még egyszer megkérdezte a fiúktól, egészséges-e mindenki. Egyhangúlag igen volt a válasz.

Így látta a világ a vb-döntőt

Természetesen a nemzetközi sajtó, illetve a legkitűnőbb szakírók akkor és a későbbiekben is nagy terjedelemben foglalkozott a világbajnoki döntővel, illetve a nagy esélyes magyar válogatott vereségével.

Érdemes elolvasni a semleges svájci sportsajtó zászlóshajójának, a zürichi Sportnak a mérkőzésről írott tudósításának részletét.

Németország, a szenzációk világbajnokságának győztese! Az esélyes Magyarország 2:0-ás vezetés után (félidő 2:2) 3:2-re elvesztette a döntőt

Hatvannégyezer ember nézte a Wankdorf Stadionban a látványos, technikailag kimagasló, mozgalmas és rendkívül izgalmas mérkőzést.

Úgy tűnt, Magyarország azonnal elhúz – Puskás és Czibor a 6., illetve a 8. percben már gólt szereztek – de ettől még, hogy az ellenfelet nem kényszerítette térdre. Ezt követően Morlock a 9. percben egy találattal szépített, majd Rahn a 18. percben kiegyenlített. Ezután a 66 percen át döntetlenre álltak, amíg Rahn 6 perccel a vége előtt megszerezte a döntő gólt, amire Magyarország már csak kihagyott helyzettel tudott válaszolni.

Szenzációt szenzációra halmozva jutott el ez az 5. világbajnokság odáig, hogy Magyarország és Németország mérkőzzenek meg egymással a döntőben. A szenzációk sorozata azonban az utolsó két mérkőzésen sem ért véget, hiszen veszített a zürichiek kedvence, Uruguay a bronzéremért vívott küzdelemben, és veszített a fogadóirodáknál 6:1 arányban biztos győztesnek tippelt magyar válogatott a berni döntőben.

Mi lett a megjósolt döntősökkel: Magyarország–Brazília, Magyarország–Uruguay? Hát másképp alakult! Németország került ki győztesen!

A beharangozók során már rámutattunk arra, hogy a német csapat legnagyobb erényének az tűnt, hogy a világbajnokság alatt folyamatosan fejlődött, mérkőzésről mérkőzésre javult, míg a magyaroknál a fáradtság jelei mutatkoztak (nem feltétlenül fizikailag). Németországot az Ausztria ellen az elődöntőben aratott 6:1-es győzelme még jobban felpörgette. A német tizenegy a döntőre teljesen topformába került, mind fejben, mind testileg, és bizonyította, hogy töretlen a küzdőszelleme. Azt gondolnánk, hogy egy csapat, amely a döntőben nyolc perc után kétgólos hátrányban van a kifejezetten erős védekezése ellenére, könnyen feladhatja. De ők inkább még jobban felszívták magukat, és hamar kiegyenlítettek.

S ha valaki a 18. és 84. perc közötti, tehát több mint egy órán át elhúzódó „birkózás” után azt mondaná, hogy a német győzelem véletlen volt, a helyzet az, hogy a 2:0-ról való felzárkózás a győzelmet teljesen jogossá teszi.

A győzelem nem született könnyen a németek számára. Az utolsó percig nem volt biztos, hogy Rahn a lefújás előtt hat perccel szerzett vezető gólja elég lesz ahhoz, hogy megnyerjék a döntőt. A győzelem egy hajszálon múlt, vagyis inkább egy öklön, egész pontosan Turek öklén, ami kiütötte Czibor labdáját a sarokból.

Így lett vége a küzdelemnek egy dupla drámai tetőponttal: először jött a harmadik találat, amikor mindenki szurkolt, hogy legyen hosszabbítás. Ez azonban később sem változott, hiszen a mérkőzés annyira látványos és annyira szép volt, hogy a több mint 60 000 ember minden további nélkül tovább állt volna az esőben, nem is beszélve a kiváltságosokról a tető alatt. A második tetőpont pedig Turek mentése volt, nem sokkal a vége előtt.

Hogyan is írjuk le az olvasónak, hogy milyen tartalmas játékot láthattunk, milyen cseles labdavezetéseket, milyen okos, és taktikus fordulatokat, milyen gyors futásokat, milyen fantasztikus cseleket és milyen erőteljes párharcokat? Szeretnénk Önöket arra emlékeztetni, amit az utóbbi években írtunk a magyarokról, illetve, amit a világbajnokság korábbi szakaszában Önök is megcsodálhattak. Ezek a magyarok most a vesztes oldalon állnak, ennek az utóbbi négy évben veretlen csapatnak meg kell elégednie az ezüstéremmel. Ebben Puskásnak is szerepe van! Ezt azonnal mindenki megmondta. Ha hiányzott volna, ezrek mondták volna: igen, ha Puskás ott lett volna. De éppen ez teszi fel a német győzelemre a koronát, hogy Puskás is ott volt a pályán. És nem is volt rossz, góllal nyitott, ami bizonyíték arra, hogy nem volt különösebben rossz állapotban.

Ha ez a magyar csapat, amely a kontinens csapatai közül elsőként legyőzte saját pályájukon az angolokat, amely megnyerte az olimpiát és amely 31 mérkőzésen át veretlen volt, most csak második lett, az azt jelenti, hogy a legyőzője nagyszerű játékot játszott, még akkor is, ha a magyarok nem voltak a legjobb formájukban.

Azt gondoljuk, nem tudnánk meggyőzőbben bemutatni a küzdelem magas színvonalát, mint azzal, hogy az órákon át zuhogó eső és vihar a játékban egy pillanatig sem volt észrevehető. A játékosok úgy kezdtek, futottak, lőttek, cselezték és végig úgy bántak a vizes labdával, mintha a legideálisabb, száraz körülmények között játszanának. Pedig a külső körülmények nem igazán járultak ehhez hozzá, kivéve a kellemes, hűvös hőmérsékletet.

Először úgy tűnt, hogy lyukas a német védelem, mivel kilyukasztották! Azt gondolhatnák, hiba volt, hogy a németek erőltetik a védekezést, mivel a magyarok túl erősek voltak a támadásban. Az egyszerű fehér mezben és fekete nadrágban játszó német védelem azonban egyre erősödött, Liebrich nagyszerű teljesítményének köszönhetően. Kohlmeyer és Posipal is, akik először úgy tűnt, alulmaradnak ellenfelükkel szemben, hamar felnőttek hozzá. Még jobban felerősödtek, amikor Hidegkuti hátravont középcsatárként kibújt az őrzése alól. Eckel kezdett figyelni a középcsatárra, Mai fedezte a Puskáshoz hasonlóan a legelső vonalban helyezkedő Kocsist, Liebrich őrizte Puskást, Kohlmeyer pedig Czibort. És működött. A lyukakat hamar befoltozták. És végül a támadósor került a középpontba. Néha ugyan visszaszorítva, néha ártalmatlannak tűnve. De ahogyan telt az idő a fehér-fekete támadók játéka sokkal biztosabb és összeszedettebb, egy szóval stílusosabb volt. És hogy éppen a magyarokkal szemben, az még többet mond.

Ugyan Fritz Walternek közvetlenül a szünet után akadt egy nehéz félórája, de a csapattársai magukkal ragadták és visszaszerezték az eladott labdáit. S végül döntő szerepe lett annak, hogy Fritz Walter az utolsó negyedórában mégis ott volt, és nagy szerepe volt a magyarok védelmének sakkban tartásának. Végül meglett a győztes találat, ami a németek javára billentette a mérleg nyelvét, a jobban szervezett támadások csapatának javára, a több briliáns egyéniséggel szemben. Ebből levonható az következtetés, hogy a támadásokban a jobb csapatjáték döntötte el a mérkőzést, még akkor is, ha Rahn, a németek legönfejűbb játékosa, a háromból két gólt is szerzett. Ugyanis a csapattársai előkészítették neki a találatokat. Jeleztük már a játék, így is, de úgy is végződhetett volna. Ez tette a küzdelmet ennyire izgalmassá, annak ellenére, hogy az első négy gól tizennyolc perc alatt megszületett, és a következő 66 percben egy sem esett. Elég sok helyzet kimaradt azonban, ami érdekessé tett a mérkőzést. A 2:2-es állás után a magyarok feltűnően tanácstalanok lettek, és ez egy negyed órán át is eltartott. A csúcspont Hidegkuti kapufája, a mélypont a németek védelmének feltűnő zavarodottsága volt. Csúcspont volt Kocsis fejese is a kapufára a 13. percben, a gólkirálynak ebben az esetben nem hozott szerencsét a 13-as szám és a továbbiakban több hasonló helyzetet is kihagyott.

Brian Glanville, a kiváló brit futballszakíró – 87 évesen is szerencsére még köztünk van – így tekintett vissza a döntőre a The Story of the World Cup (A világbajnokság története) című könyvében:

„A nagy kérdés a döntő előtt az volt, hogy Puskás játszik-e. Játszhat, jelentették. Aztán meg, hogy nem játszhat. Ő reménykedett. A bokája egyre jobban lett. A németek felajánlottak egy speciális kezelést, de a magyarok visszautasították.

Végül Puskás játszott, s ez hibás döntésnek bizonyult, egyfajta igazolásaként annak, hogy a csapatkapitány ereje többet ért, mint Sebes és Mándi megérzése. Ciro Verrati, az olasz újságíró beszélt Sepp Herbergerrel, aki képes volt arra, hogy nagyobb erőt adjon a játékosainak talán még annál is, mint amennyivel valóban rendelkeztek. Az osztrákok ellen 30 000 német volt Bázelben, s nagyjából ugyanannyi ment a döntőre Bernbe is. A németek szinte hazai pályán játszhattak. Meg akartak mindenkit lepni, Herberger azt mondta, mindenütt azt hallja, hogy az lenne a világbajnokságok történetének legnagyobb meglepetése, ha fel tudnák tartóztatni a magyar gólgépeket – de ők igenis erre készülnek.

Esős nap volt, s ezzel mindkét csapatnak és a nézőknek is meg kell birkózni. Sebes azt mondta, nem is játékosai fizikai fáradtságától tart leginkább, hanem hogy az idegi teher nagy lesz rajtuk. Puskás tehát játszott, kimaradt ellenben az uruguayiak ellen kifejezeten jól járszó Budai, aki soha nem volt persona grata Puskásnál.”

A továbbiakban Glanville leírta döntő alakulását, kiemelve, hogy a magyarok lehengerlően kezdtek, s nyolc perc után már két góllal vezettek, semmi jel sem mutatott arra, hogy más mérkőzés lesz-e, mint amilyet a csoportszakaszban vívott a két csapat. Megemlítette, hogy a második gólt Kohlmeyer súlyos hibája előzte meg – éppen az övé, aki a jugoszlávok elleni győzelem hőse volt. Ez a kezdés minden más csapatot kivégzett volna – de nem a németeket. Morlock, akinek „megnyúlt a lába, mint a teleszkóp” szépített.

A német csapat ettől vérszemet kapott, a magyarok kicsit megzavarodtak. Puskás, akin látszott, hogy nem egészséges a bokája, lassabb volt a megszokottnál. A németek pedig kiegyenlítettek, miután három egymást követő szöglet közül az utolsónál Fritz Walter labdája átszállt a testvére feje és Grosics keze fölött, Rahn pedig a kapuba lőtt.

A félidőig a mérkőzés nagyon nyílt volt. A magyarok támadtak, csak Turek fantasztikus védései gátolták meg őket a vezetés megszerzésében.

Tizenkét perc volt hátra a Bill Ling által nagyszerűen vezetett mérkőzésből, amikor gyors Czibor remekül lőtt, Turek ezt is kivédte, majd Hidegkuti elé került a labda, de ő is kihagyta.

Aztán jött a coup de grâce, a kegyelemdöfés – így Glanville, aki aztán leírja a németek harmadik gólját, pontosan, de a Népsportban megjelenttől (A 39. percben a mi térfelünkön folyik a játék. Bozsikot dancsolják, a játékvezető azonban továbbot int. O. Walter kapja a labdát, s mindjárt tovább is adja Rahnnak. A német szélső veszélyesen tör előre, becselezi magát a 16-oson belülre, ott még két jó cselt csinál, s aztán mintegy 12 méterről ballal a jobb alsó sarokba vágja a labdát) kicsit eltérően, a sportnapilapból ugyanis az olvasható ki, hogy Bozsik ellen szabálytalankodtak, ezt Glanville, de a további átolvasott külföldi források sora sem említi.

Korrekten leírja utána Puskás újabb gólját is – nem írja azt sem, hogy szabályos volt, de azt sem, hogy nem, nem foglal állást, csak megjegyzi: Griffith felemelte a zászlóját, Puskást lesen lévőnek ítélték, „ezt pedig mindmáig vitatják”.

S a vége: Az áztató esőben véget ért a mérkőzés, Jules Rimet, a FIFA leköszönő elnöke Fritz Waltner adta át a kupát, amely úgy tűnt, Puskásnak jár majd. Az öltözőben Sewbes balszerencséről beszélt, s lerogyott a padra, Herberger eltökéltségről és odaadásról beszélt. Erőnlétileg kiváló, morálisan egységes, taktikailag világos csapata nagyszerű diadalt aratott.

Az angol játékvezetőt, William Linget a Neue Zürcher Zeitung különkiadása bírálta a leghevesebben, de nem a meg nem adott gól miatt, hanem, mert „nem vette észre a német védők sorozatos szabálytalanságait”.

A Die Tat, ugyancsak Zürichből megállapította, hogy a német csapat úgy működött, mint egy jól olajozott gépezet. A Der Sport szerint a kevésbé fáradt csapat győzött.

A brazil Placar leírta a döntő menetét, a harmadik német gól után ugyancsak Czibor helyzetét és Puskás lesgólját kiemelve, s nagy meglepetésnek minősítette a végeredményt. A brazil magazin 2006-ban kiadott visszatekintő száma kitért arra dilemmára, ami éppen akkoriban járta be a világsajtót, az írás címe Dopping vagy C vitamin. A németek távozása után az öltözőben járó svájci pályamunkásra, Walter Brönnemannra hivatkozva állította, hogy a győztesek különféle ampullákat hagytak a a vízlefolyó rácsa mögött. Ide tartozik – s ezt a Placar is idézte –, hogy az ARD, a német közszolgálati televízió 2004 márciusában, az ötvenedik évforduló kapcsán megszellőztette Doppingárnyak a berni csoda fölött című műsorában, hogy a játékosok teljesítményfokozó szereket kaptak. (Gyors közbevetés: erkölcsileg minősíthető lenne, ha bizonyosságot szerezne bárki is a tényről, de akkoriban még semmiféle tiltás nem volt a doppingszerek kapcsán.)

Akkoriban még élt Franz Loogan, a Nationalelf a svájci világbajnokság idején még a harmincas éveiben járó orvosa, aki nem tagadta, hogy adott injekciókat a játékosoknak, de szerinte azok csupán C vitamin tartalmúak voltak.

A Placar az Aranycsapatot így minősítette: „Mindmáig a magyar válogatottat tartják a valaha volt egyik legcsodálatosabb futballcsapatnak, ez a csapat azonban már csak két évig játszott együtt. Miután 1956. november 4-én a szovjet tankok bevonultak a politikai függetlenségre vágyó Magyarországra, az addigra már külföldre utazott játékosok egy része nem tért vissza hazájába.

A szintén tekintélyes France Football a döntő utáni első számának címlapján azt írta: Meglepetés Svájcban, a Jules Rimet-kupán. Legyőzve az esélyes magyarok! Németország 1954 bajnoka.

A L’Équipe-ben, a francia sportnapilapban Gabriel Hanot, az ötvenes évekbeli európai sportújságírás egyik legkiválóbb alakja követte a magyar csapatot. (Hanot-nak nagy szerepet volt néhány hónappal később a Bajnokcsapatok Európa-kupája megteremtésében.) Ő tudósított az első magyar–nyugatnémet mérkőzésről, a berni botrányról, az uruguayiak elleni elődöntőről, majd a fináléről is. Hanot is úgy ítélte meg, hogy a németek, elsősorban Turek hibái miatt, borzalmasan kezdtek, de aztán megérdemelten nyerték meg a mérkőzést. Elsősorban a győztesek jobb erőnlétét ás jobb csapatjátékát emelte ki. Érdekes, hogy Hanot Puskást a kihagyásra visszavezethetően dekoncentráltnak látta, ellenben Kocsist, aki a tornán kizárólag ezen a mérkőzésén nem szerzett gólt, dicsérte, a legjobb magyar csatárnak ítélte. Szerinte a németek „robusztusak”, a magyarok „törékenyek” voltak, de utóbbival nem az alapvető fizikai erő hiányára, inkább a rossz erőállapotra utalt.

A L’Éqiupe főcímében megállapítota, hogy a németek a magyarok első vereségét okozták 1950 óta és világbajnokok lettek. Kitért arra is, hogy „ahogyan 1950-ben, az outsider legyőzte az esélyest”. Sokat mondó az alcím, amely nagyszerű döntőt emleget, amelyben a kiválóan játszó német csapat rákényszerítette az akaratát a fáradt magyarokra.

A L’Équipe még a csoportmérkőzések alatt különtudósítót küldött Solothurnba, hogy bemutassa olvasóinak a magyarokat, akiket művészeknek minősített. Megemlítette azt a franciák számára nyilván érdekes tényt, a magyar csapat szakmai felkészítéséért felelős edzők közül szinte mindenki játszott Franciaországban a húszas-harmincas években, így Sebes Gusztáv, Kalmár Jenő, Bukovi Márton és Kalocsay Géza is. Más összefüggést is talált: a stábtagok közül Sebes (ifistaként) és Krajcsovics István a Vasas játékosa volt, illetve Sebes, Kalmár, Mándi és Titkos Pál a Hungáriában (az MTK profi csapatában) futballozott. Hozzátette azt is, hogy Hegyi Gyula, a „sportminiszter”, ugyancsak a Vasashoz kötődött. Így látta „erőviszonyokat”: a parancsnok Puskás, a kapitányok Bozsik, Lóránt, Bozsik és Kocsis, míg a hadnagyok Budai és Czibor. Buzánszky Jenőről azt írta, olyan, mint francia viszonylatban egy lensi játékos: egy vidéki bányászcsapat futballistája, a dorogi bánya titkárságán dolgozik. A textiles szakszervezet által támogatott Vörös Lobogó játékosai, Lantos, Zakariás és Hidegkuti ebben a szakmában kerültek alkalmazásba. Természetesen kiemelte, hogy a Honvéd játékosai tisztek. Ferrand Albaret talán legmeglepőbb észrevétele az volt, hogy mennyire nem néznek ki a magyar futballisták sportembereknek, Lórántot és Lantost kivéve.