A Brüsszelből nézve blog szerzője szerint az ír kérdés maradt a legmeghatározóbb tétel, az egész brit kilépési procedúra nehézségeinek végső problémaforrása.
"Nincs még egy tagállam az Európai Unióban, amelynél ilyen nehezen állna össze a kilépés pontos feltétel-, és menetrendje.
De nincs is még egy tagállam, amelyiknek olyan - további egyéni adottságokkal is bíró - történelmi tehertétele komplikálná a folyamatok menedzselését, mint a briteknél az északír-kérdés" - írja Fóris György.
A brit kilépési folyamat talán akkor is akadozna, ha ez nem volna, tekintettel a brit politikai közélet mélységes és hagyományos megosztottságára a kontinentális Európához fűződő viszonyrendszer megítélésében. De az északír-probléma az egész ügy kezelhetőségét is végkép túlkomplikálta. Mostanra már minden más, netán kilépni óhajtó tagállam számára teljesülni tudott volna az össze „brit típusú” követelés, az EU egységes piac és vámunió teljes elhagyásától az uniós joghatóság alól történő kibújásig.
Nagy-Britannia esetében azonban az északír-kérdés mindezt teljesen egyéni módon megtorpedózta.
Mint kiderült, az EU-tagság az utóbbi évtizedekben éppen az északír kérdés tekintetében voltaképpen áldásosnak is bizonyult. Ugyanis az összeurópai uniós nagy belső átjárhatóság mintegy feloldotta és fokozatosan (noha nem teljesen) ki is mosta az addig helyi elszigeteltségben gennyedő problémát. A maga átfogó rendszerével kiemelte a brit politikai közegből, új mozgásszabadságot és új távlatokat teremtett. És vele – a mindezt jól kihasználó Blair-vezette brit kormány közreműködésével – egy ma már nyugodtan tartósnak nevezhető békemegállapodás megteremtéséhez is jelentős mértékben hozzájárult.
Azonban az, ami addig tehát túlnyomórészt – és e tekintetben – áldás volt, a brit kilépési szándék megjelenésével (és elsősorban az utóbbi számára) hirtelen átokká vált. Előállhat az a helyzet, hogy egyazon földrajzi közegben maradna egymás mellett egy európai uniós szabályrendszerrel (vámrendszerrel) teljesen harmonizált ír köztársasági térfél, és közvetlen mellette egy abból minden tekintetben kiszakadó (brit északír) másik. Miközben mindkettő ragaszkodni akar ahhoz, hogy a kettő között az elmúlt évtizedekben feloldott, eltüntetett fizikai határ ezt követően se nőjön vissza.
Az egész EU-brit kilépési backstop-vergődés abból származik, hogy
a határ nyitvatartása abszolút prioritássá lépett elő, amin még akár a tényleges brit kilépés is fennakadhat.
A ki kihez igazodjon huzakodásban Dublin az egész uniót maga mögött tudhatja. Theresa May brit miniszterelnöknek meg kellett tapasztalnia, hogy ő ma már egy EU-ból kiszakadó (kiszakadni akaró) ország, míg Írország az EU része és ezután is az kíván maradni. És ebben a helyzetben az EU-nak fontosabb is, megkerülhetetlen is, hogy a hozzá szervesen tartozó Ír Köztársaság prioritásait tekintse vezérelvnek, nem pedig a hozzá képest külső országgá váló érdekeit.
Innentől kezdve, ha a tartomány és a köztársaság közötti szabad határátlépés mindenki által elfogadott alapvetés, akkor alkalmazkodás tekintetében nem egy parányi Írország áll szemben a hajdani világbirodalom maradékára támaszkodó hatalmas szomszéddal, hanem egy közel félmilliárd polgárt magában foglaló, kontinentális léptékű egységes piac. Amihez képest Írország akkor sem tudna egy netán módosuló brit szabályrendszerhez igazodni, ha Dublin London felé próbálna esetleg „jó fiú” lenni. Mert akkor meg Dublinnak kellene szembesülnie azzal, hogy az EU egységes piaca az ő ottani tagságát kérdőjelezné meg.
A konkrét napi politikai alkudozást egy sor helyi komplikáció is terheli. May például azzal az ambícióval érkezett a csütörtöki csúcsra, hogy a kilépési megállapodáshoz nem nyúlva, kialkudna mellé egy olyan kiegészítő – de jogilag kötelező érvényű – nyilatkozat, amelyik a brit belpolitikai aggodalmakat eloszlató értelmezést adhat a backstopnak. (Ez lett volna az, hogy közvetve 12 hónapban maximálták volna a backstop tényleges használhatóságát, midőn a felek kötelezettséget vállalnának arra, hogy 12 hónappal a backstop megkezdése után mindenképpen működésbe lép egy olyan új EU-brit kereskedelmi viszonyrendszer, ami létével felülírja a backstop intézményét.)
Amivel minimum két gond is van: egyfelől az egyik legkiszámíthatatlanabb folyamat egy kereskedelmi megállapodás tető alá hozása, de nem kevésbé fontos a másik fenntartás: hogy ugyanis a brit részről egy ilyen nyilatkozat kapcsán előszeretettel emlegetett „holland példa” csak látszólag hasonló. (Hollandiában a népszavazáson a többség leszavazta az EU-ukrán társulási szerződést. Cserébe a holland kormány elérte, hogy – anélkül, hogy a társulási szerződéshez hozzányúltak volna - a szerződés kapcsán az EU elfogadott egy olyan jogilag kötelező státuszúnak minősített nyilatkozatot, miszerint a társulási szerződés nem determinálja Ukrajna majdani EU-taggá válását, és katonai segítségnyújtási kötelezettséget sem ró a benne résztvevő országok számára.)
Csakhogy itt valami olyat értelmeztek, amit az eredeti szerződés nem is zárt ki, de nem is helyezett kilátásba. Az azonban, hogy a backstopnak határidőt szabjanak, már nagyon is belenyúlna a kilépési megállapodás eredeti struktúrájába.
Az EU-bizalom May politikai tőkéjét illetően láthatóan a mélypontra zuhant.
A csütörtöki EU-huszonhetes vitáról kiszivárgott foszlányok arra utalnak, a többség már nem hisz abban, hogy May képes még úgy hatni hazai politikai környezetére, hogy ezzel oldalára állíthat egy működőképes többséget. A huszonhetek vezetői immár nem látják May mögött a brit politikai élet szükséges többségének szükséges egyetértését. Nem arról szól a történet, hogy a brit kormányfő előbb hazai földön összehozott egy - akár csak csekély többségű, de szilárd – őt támogató hátországot, hanem voltaképpen önmaga számára kért politikai kártyalapokat az uniós kollégáktól ahhoz, hogy otthon összekovácsolhasson ilyen többséget. Ami vagy sikerül, vagy nem. De sokak mai hite szerint inkább nem - írja Fóris György.