Csaknem tíz év kihagyás után tért vissza a színpadra Székfoglaló című önálló estjével Cserhalmi György. A Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas színművésznek saját bevallása szerint újra meg kellett szoknia a színházi közeget. Az Örkény Színházban látható előadás rendezője Novák Eszter, a darab kiindulópontja pedig a színművész négy évvel ezelőtti, a Magyar Művészeti Akadémián elhangzott székfoglaló beszéde, amely nagy visszhangot váltott ki a magyar nyilvánosságban. A mostani est azonban nem annak a beszédnek az újrajátszása, hanem egy őszinte visszatekintés az emberi élet törékenységére és humorára.

November 13-án több év kihagyás után lépett újra színpadra az Örkény Színházban. Miért éppen a Madách téri teátrumot választotta visszatérésének helyszínéül?

Nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak. Ők kértek fel engem.

Tehát volt egy felkérés. Hosszasan mérlegelt, hogy elvállalja-e?

Nem, mert már régebben beszélgettünk Novák Eszterrel arról, hogy kellene együtt csinálni valamit. A Székfoglaló alapjául szolgáló anyag megvolt, ő pedig azt mondta, hogy megrendezné. Akkor persze még fogalmunk sem volt róla, hogy hol vagy milyen módon. Nem sokkal később hívtak az Örkény Színháztól, hogy ez a darab nagyon a profiljukba vágna, és szeretnék, ha ebből megvalósulna egy színházi előadás. Akkor még valamit köré kellett írni, ami adott bőven feladatot mintegy két hónapra. Írogattam, kiegészítettem, és ami létrejött, annak nem én vagyok a főszereplője, hanem a családom bizonyos tagjai, akik sajnos már nem élnek. Egy bizonyos ponton pedig becsatlakoztattuk a történetbe a Magyar Művészeti Akadémián elmondott székfoglalómat, de eléggé meghúzott formában. Ez a rövid története az önálló est létrejöttének, aminek végül a Székfoglaló címet adtuk.

Előzménynek tekinthető a Csáki Judit segítségével megírt és 2024-ben megjelent könyv is?

Nem, az egy másik műfaj. Az teljesen más kezdeményezés volt. Abban a műfajban az ember ül egy fotelban, beszél amiről kérdezik és ami az eszébe jut, aztán el van intézve. Most viszont fel kell menni a színpadra. Ez azért nagy különbség.

Milyen volt a próbafolyamat?

Vegyes. Nagyon nehezen indult. Ahogy szokták mondani: nyikorgott, minden rozsdás volt a kezdetekben. Az ökölvívásban használják azt a kifejezést, hogy ringrozsda. Hát nekem színpadrozsdám volt, amit szépen lassan le kellett ütögetni. Az utolsó héten úgy nézett ki, hogy nem is lesz semmi az egészből, mert nagyon gyengén tudtam a szöveget, illetve amikor felmentem a színpadra, nem ment jól a próba. Valószínűleg újra meg kellett ismernem a teret, a színpadot. Hiányzott valami, ami ahhoz szükséges, hogy az ember határozottan, kétségek nélkül kiálljon és képviseljen valamit. Aztán a bemutató előtti utolsó két napon valami nagyon megváltozott, összejött a dolog, amiből egy elég erős premier kerekedett ki.

Hogy érezte magát a színpadon a bemutató ideje alatt?

Nem ez a kérdés. Az a kérdés, hogy a néző hogyan érzi magát. Azt kell mondanom, hogy amit hallottam a nézőtérről, az nem esett rosszul, sőt kifejezetten jól esett. Lehetett érezni, hogy küldik nekem az energiát. Nagyon klassz közönség ült a nézőtéren.

Képletesen a hóna alá nyúltak a nézők?

Nem. Azt azért nem szeretném, mert csiklandós vagyok.

De segítették önt? Pozitív energiákat küldtek a nézők?

Az az igazság, hogy minden jó nézőtér ilyen. Én azonban már nagyon régen voltam színpadon, közel tíz éve, úgyhogy most megint kellett növeszteni egy antennát. Gyorsan ment. Ha ugyanis az első pillanatban úgy fogadják az előadást, amilyennek szántuk, akkor az jó jel.

Izgalom, félelem vagy akár pánik is úrrá tud lenni a színészen, amikor ilyen hosszú kihagyás után áll újra színpadra?

Ezek csak szavak. Egyik sem adja vissza pontosan azt az érzést, ami ott felgyűlt bennem. Nem féltem, nem izgultam, nem volt pánik sem. Az sem igaz, hogy ezek együtt jelentkeztek volna. Ez a sors keze. Amikor az ember színésznek áll, erre adja a fejét, sok mindent bevállal. Ennek vannak különböző pontjai, mérföldkövei, amikor jön egy erős kihívás. Ennek kell valahogy megfelelni.

Négy évvel ezelőtt a Magyar Művészeti Akadémia tagjává választották. Az akkor elmondott székfoglaló beszéde, illetve tulajdonképpen az egész eddigi élete ennek az önálló estnek az alapja, a témája. Melyik volt a nehezebb feladat az alkotómunka során? A visszatekintés vagy utólag nevetni a kevésbé humoros történéseken is, és ezt a közönség elé tárni?

Ezek nekem nem nehéz dolgok. Ez annak a szakmának a része, amit én próbálok gyakorolni. Azt kell mondanom, hogy ha valami nehéz, akkor megette a fene. Persze nehéz a próba, nehéz szöveget tanulni, de a színpadon már nem lehet nehéz, mert akkor ez ráragad a nézőkre is. Az pedig a legrosszabb felállás, amikor mind a két oldalon nehéz. Nem azért mondom ezt, mert mindenképpen ellent akarok mondani, hanem mert ez az igazság. Én minden egyes szerepemhez így álltam. Ha valamit elvállaltam, akkor azt teljesíteni kell. Ott ülnek az emberek a nézőtéren, jó sok pénzért megvették a jegyet, nekem pedig meg kell felelni nekik, illetve valamilyen szinten magamnak is.

Hogyan formálják ön szerint az embert a negatív tapasztalatok?

Elsősorban azok tudnak formálni. Egészen pontosan a kudarc, ami nagyon fontos emberi érzés. Sok mindenre megtanít. Főleg önismeretre. Egy-egy kudarc után másfajta szemléletet kell elővenni, hátha az működik. A kudarcban az a jó, hogy valami nem működik, és ez azonnal jelentkezik, nekünk pedig lépnünk, reagálnunk kell.

Azonnal lehet tanulni a kudarcból vagy el kell telnie egy kis időnek?

Személyiségfüggő. Valaki azonnal tanul belőle, valaki soha. Én nem vagyok lélekbúvár, egy pszichológust kellene erről megkérdezni. Fogalmam sincs. Én szerettem a kudarcokat. Nem rajongok értük, de még jót is tehet, ha időben jön egy fájó felismerés. Ha például egy próbafolyamat során pofán vág valami, mert nagyon mellélőttem, akkor az hasznos lehet. Ilyenkor még jó is, ha jön egy kudarc. Ha viszont az előadáson következik be, akkor az egy nagyon rosszkor jött kudarc, de abból is rengeteget lehet tanulni.

A Székfoglaló bemutatója után sokan gratuláltak önnek? Esetleg eljutottak önhöz szakmai vélemények is?

Nemigen hallottam vissza semmit. Ott, a helyszínen jó nagy taps fogadta, az egészen biztos. Kaptam gratuláló üzeneteket, sms-eket. A legtöbben azt jelezték vissza, »kösz, hogy helyettünk is bátor vagy«. Bár én nem tudom, mit láttak bátorságnak ebben. Ez egy teljesen normális szöveg, amit bárhol, bármikor el lehet mondani anélkül, hogy az ember feje felett ott lógna Damoklész kardja.

A véleményét mondta el, ami egyben kritika is volt?

Én ezt nem így fogtam fel. Úgy álltam hozzá, hogy elmondom mindazt, amit nap mint nap tapasztalok, és ezen nem akartam se csúfítani, se szépíteni. A színpadon elmondom, én hogy látom a dolgokat, de hogy ez vélemény vagy kritika, nem tudom. Én ezt egy dialógus egy részének szántam, de végül nem lett belőle dialógos, maradt monológ. Ebben a műfajban pedig én nem vagyok túl jó. Az az igazság, hogy nagy kuss lett körülötte.

Ez azt jelenti, hogy nem indult párbeszéd az akadémiai székfoglalója után?

Nem.

Mennyire fontosak az életben a társak, a barátok, az emberi kapcsolatok, és most mit jelentenek ön számára a nagy visszatérés után?

Nem tudom, mekkora volt ez a visszatérés, és azt sem, hogy egyáltalán visszatérés volt-e. Az ember valahogy jelen van, ami nem mindig pozitív. Csak arra akarok utalni ezzel, hogy néha meg kell élni néhány dolgot, amire nem számítottunk, de ez az élet velejárója. Sérülések, betegségek, gyász, kinek miben van része. A fájdalom enyhíthető, meg kell találni a leghatékonyabb módszert erre. Ez mindenkinek a magánügye, magunkban kell elrendezni a dolgokat. De ott van a szakmai út is, ami az én esetemben soha nem ért véget, benne vagyok egyfolytában. Van ugyanis egy belső színpad, amelyen időről időre lejátszódnak a dolgok. Nem úgy, mint egy színdarab, közönség sincs, pusztán arról van szó, hogy önvédelemből valamennyire karban kell tartani az agyat és a lelkivilágot. Én erre törekedtem az elmúlt években. Nem hiszem, hogy ebben az időszakban elszakadtam volna attól, amit valóságnak hívnak. Én tulajdonképpen ajándékként fogtam fel, hogy a színpadon elmondhatom ezt a közel 2 óra 20 perces dolgozatot.

Azért is kérdeztem a barátságokról, mert az előadásból is kiderül, hogy mennyire meghatározóak voltak az életében. Például az 1985-ben elhunyt Bódy Gábor filmrendező barátsága.

Igen, tényleg meghatározóak ezek a barátságok. Feljöttem vidékről Budapestre, és ilyen fickókkal találkoztam. Váratlan és mellbevágó volt. Az még hagyján, hogy mellbe, de még fejbe is vágott. Egy ideig csak kóvályogtam. Én akkor ismertem fel, hogy addig csak lébecoltam a világban. Azt láttam magam körül, hogy az embereknek vannak bizonyos céljaik, és arra rá lehetett csodálkozni. Ha ismerném, milyen érzés az irigység, akkor irigy lettem volna rájuk. Közben azonban kiderült, hogy ezek a dolgok megoszthatók, ez egy közös program. És akkor kialakulnak munkakapcsolatok – bár én utálom ezt a fogalmat –, ritkább esetekben pedig barátságok. Apám nekem azt mondta annak idején, hogy barátság csak a lövészárokban létezik. Ott derül ki, kire bízhatja az ember a hátát. Ahogy teltek az évek, egy-két ember nagyon megbízható ponttá vált az én életemben is.

Csak szakmai értelemben vett barátságokat szerzett a színészi pályán?

Jó viszonyok vannak hál’ istennek. Sokan könnyen barátkoznak, én viszont nem nagyon keverem össze a szimpátiával ezt a fogalmat. Nagyon sok ember szimpatikus nekem is, de ez nem jelenti azt, hogy mi barátok is vagyunk. Az egy egészen más dimenzió, más szféra. Az oda tartozik, mint ahová az anyaság, a szerelem, a hűség vagy a becsület. Ezek nagy szavak, fogalmak. Lehet, hogy már el is vannak felejtve. Szóval a barátság nehéz ügy. Nem könnyű ügy.

És a barátság olyan dolog, aminek nincs is vége, csak kezdete?

Remélem, hogy nincs vége. Nagyon megutálnám magam, ha vége lenne. Bár már Bódy Gábor, Latinovits Zoltán és Szegő András sincs közöttünk, de én nem tudok úgy beszélni a velük ápolt barátságról, mintha az egy befejezett dolog lenne. Ők még most is a barátaim, és remélem, én is nekik.

Nem üzentek, hogy ez változott volna.

Nem, még nem érkezett távirat.

Életének melyik korszakában volt a legkönnyebb vagy a legegyértelműbb színésznek lenni?

Amikor jó rendezőkkel és jó kollégákkal dolgoztam. Ez megadatott a Katona József Színházban és a Székely Gábor-féle Új Színházban is. Ezek az időszakok meghatározóak voltak a pályám során.

Rendezőkkel kötött barátságot? Egyáltalán lehetett velük barátságot kötni?

Büszke lennék rá, ha Székely Gábort a barátomnak nevezhetném, illetve ha ő annak nevezne engem. Azt hiszem, kimondatlanul van is egy ilyen megállapodás közöttünk. Más rendezőt nem tudnék mondani.

Mennyire tud örülni mások sikerének?

Nagyon. Annyira jó felhőtlenül ülni a nézőtéren, és azt látni, hogy ezek baromi jók. Annál már csak egy jobb van: amikor az ember ott ül, és azt mondja, »atyavilág, már megint tanultam valamit, hogy hogyan nem szabad«.

A közelmúlt legnagyobb magyar sikerét Krasznahorkai László érte el, aki a hagyományoknak megfelelően december 10-én át is veszi majd az irodalmi Nobel-díjat. Vele is jó kapcsolatot ápol, igaz?

Hát persze, igen. Ő nem szeret kitárulkozni, ezért én se akarom rányitni se az ablakot, se az ajtót. Valóban jóban vagyunk, hál' istennek, és remélem, ez így is marad. Hihetetlen öröm számomra, hogy neki ítélték oda a Nobel-díjat. Engem nagyon kupán vágott, hogy tavaly nem kapta meg. Írtam is neki akkor, illetve később személyesen is mondtam, hogy ha nem jön hozzá a Parnassus, akkor fel kell mászni rá. És idén meg megjött, megérkezett. Hihetetlen jó érzés fogott el, amikor eljutott hozzám a hír. Valamit megéreztem, ezért elővettem a telefonomat, nézegettem, és amikor értesültem róla, hogy Krasznahorkai László Nobel-díjas, annyira jó érzés volt, hogy könnybe lábadt a szemem.

Az októberi bejelentés után beszélt Krasznahorkai Lászlóval?

Igen. Röviden, de beszéltünk. Nyilván ő most be van fogva, nagyon elfoglalt. Mindenki őt keresi, hívja. Hamarosan lesz egy baráti találkozó is a svéd nagykövetségen a tiszteletére.

Ő sem az a típus, aki ünnepeltetné magát.

A Laci nem feltétlenül, de azért a 70. születésnapját szépen megünnepeltük a Kamrában. Az biztos emlékezetes marad.

Ön kinek vagy kiknek a szavára ad a leginkább?

Tulajdonképpen mindenkiére. Vagy azért, mert nem tetszik, vagy azért, mert tetszik. Nem dobom ki senkinek se a véleményét.

Mindegy, hogy szakmabeli vagy nem szakmabeli mondja? Vagy hogy jól ismeri-e vagy egyáltalán nem ismeri az illetőt?

Nekem nagyon fontos, hogy ez a képlet vegyes legyen. Csak szakmai véleményeket hallgatni egy idő után már marhára unalmas. Bizonyos idő után a néző is meg tud fogalmazni olyan véleményeket, melyeket hallgatva az ember csak feszeng és szorong, hogy erre most mi a fenét válaszoljon. Nagyon jó, ha mindenfelől jön a visszajelzés, és azt figyelembe is kell venni, jól kell tudni fogadni. Azt hiszem, ez az élet más területeire is érvényes.

Nagyon szeret történeteket mesélni, amelyeket mindig jó hallgatni. Milyen tehetség vagy képesség szükségeltetik ehhez? Például jó emlékezőtehetség?

Elsősorban az a fontos, hogy az ember szeresse azokat a történeteket és azokat a személyeket, akikről beszél. Még akkor is, hogy ha esetleg régebben nem voltak túl szimpatikus figurák, hiszen ahogy szokták mondani, az idő sok mindent megszépít. Sőt néha rájövünk arra idővel, hogy lehet, a másiknak volt igaza egy-egy kényes helyzetben. Ezek a történetek tényleg szeretetből fakadnak. Nem akarom magam tupírozni, de baromira jól éreztem magam annak idején azokban a közegekben, amikről beszélek a Székfoglalóban is. Ez még olyan helyre is igaz, mint például egy intézet. Még ott is meg kell találni azt a közeget, amiben jól érzi magát az ember, különben nem lehet kibírni az ottlétet. Ott is kialakultak kapcsolatok, barátságok, aztán vagy éltünk vele a későbbiekben, vagy nem. Én egy olyan emberrel tartom a kapcsolatot, akivel az intézetben ismerkedtem meg. Igaz, csak telefonon szoktunk beszélgetni, mert elég messze lakunk egymástól, de egy évben néhány alkalommal azért keressük egymást.

Mély nyomot hagytak önben az intézetben eltöltött évek?

Engem felnevelt ez a cucc. Nekem ez nem büntetés volt, hanem adomány. Nagyon fontos időszaka volt az életemnek. Nem múlik el, amit ott átéltem, megtanított úgy nézni a dolgokat, ahogy vannak. Nem egy védőernyő alól figyelem a világot, hanem megtanultam, hogy ki kell mondani mindent pacekba.

Ön inkább racionális ember? Vagy ez túlzás?

Én ezekre nem adok. Racionalitás vagy érzelemorientáltság? Ki melyik típus? Szerintem nem ez a lényeges. Mindig az embert nézem, akiben van valamilyen érzelem, meg nyilván előjön valami a szürkeállományból is. Az intellektualitás. Inkább azt mondanám, azt kell figyelni, ami az emberben van, amit mutat magáról. Ezek a dolgok nem azért vannak belénk pakolva, hogy az egyik emberről azt mondjuk, hogy intellektuális alkat, a másik meg lelki. Én ezen csak nevetni tudok.

Mikor láthatjuk legközelebb színpadon?

A Székfoglaló következő előadása november 26-án lesz az Örkényben. Én most csak arra gondolok. Én mindenképpen ott leszek.

Biztosan sokan mások is. Újabb darabokat fog vállalni?

Nem hiszem. Nemrég beszéltem erről valakivel, akinek a szavára nagyon adok. Ő azt mondta, hogy ha van olyan munka vagy megkeresés, amibe szívesen belevágsz, akkor csináld. Ha meg nincs, akkor teljesen felesleges.