A hét elején uniós csúcs volt, az állam- és kormányfők testülete, az Európai Tanács úgy döntött, hogy a Ryanair-járat földre kényszerítése és az ellenzéki újságíró, valamint barátnője őrizetbe vétele miatt gazdasági büntetőintézkedéseket kell bevezetni Fehéroroszország ellen, és személyre szabott szankciókkal kell sújtani fehérorosz tisztségviselőket. Ezt most kivételesen támogatta a magyar kormány is. Miért?

Egyértelmű volt, hogy támogatjuk. A megállapodás gyorsan megszületett, magyar részről egyetértve a másik 26 tagállam vezetőjével, elfogadhatatlannak tartjuk a polgári repülőgép földre kényszerítését mindenfajta indok nélkül, és az Európai Unió gyors válaszát pedig kifejezetten üdvözöljük, már csak arra tekintettel is, hogy a járat két uniós tagállam között közlekedett. A kérdéséből, hogy kivételesen támogatta, azt a célzást vélem kiolvasni, minthogyha arra lehetett volna számítani, hogy a kormány ezt nem fogja támogatni.

Az előző hónapokban voltak mianmari fellépések elleni nyilatkozatok, az orosz szankciókat is bevezették, illetve az izraeli–palesztin konfliktus ügyében is kiadott az Európai Unió egy közös nyilatkozatot, és Magyarország mindig meghátrált és megvétózta. Miért? Miben különbözik ez az eset a korábbiaktól?

Ez nem egy trend vagy valamiféle általános hozzáállás a magyar kormány részéről, hanem valamennyi nyilatkozatot egyedi elbírálás alapján támogatunk vagy utasítunk el. Annyit pontosítanék, hogy az Oroszországgal szembeni valamennyi szankciós döntést Magyarország támogatta. A mianmari nyilatkozat valóban olyan volt, amelyet Magyarország elutasított, ennek az oka az, hogy a nyilatkozat a Kínával való viszonyra nézve teremtett volna hátrányos helyzetet, illetve olyan hivatkozási alapot, amely közép- és hosszú távon az Európai Unió és Kína kapcsolatait hátrányosan befolyásolta volna. Az izraeli nyilatkozatnál Magyarország súlyosan aránytalannak és egyoldalúnak tartotta az előterjesztett szöveget arra tekintettel, hogy egyenrangú, egyenértékű felekként említette Izrael államot és a Hamaszt, míg Magyarország úgy gondolta, hogy Izrael, amely szövetségesünk, sőt, barátunk és él az önvédelem jogával, fegyveres konfliktusban áll egy olyan nem állami szereplővel, egy olyan szervezettel, amely egyébként az Európai Unió szankciós listáján szerepel.

Magyarország lett a 47 tagú Európa Tanács miniszteri bizottságának elnöke. Mik lesznek a magyar ET-elnökség céljai?

Magyarország májustól átvette az Európai Tanács miniszteri bizottságának elnökségét és novemberig fogja betölteni ezt a tisztséget. Mi öt fő prioritásterületet neveztünk meg, ezek közül az első a nemzeti kisebbségek hatékony védelmének előmozdítása, a második, amely a Jövő Generáció névre hallgat, az ifjúságpolitikát, a gyermekjogokat, a gyermekek és fiatalok egészségét, a családi értékek védelmét és előmozdítását jelenti, a harmadik a vallásközi párbeszéd, amelynek keretében hangsúlyosan meg kívánjuk jeleníteni a Hungary Helps programot, illetve az úgynevezett Jövő Kihívásai prioritásterület, amely a kiberbűnözéssel, mesterséges intelligencia felhasználásával és hasonló XXI. századi kérdésekkel foglalkozik.

Számítanak-e arra, hogy az Európai Bizottság június 1-jéig eleget tesz az EP követelésének, és jogállamisági kifogásokat emel majd Magyarország és Lengyelország ellen?

Decemberben született egy megállapodás, amelyet a 27 állam- és kormányfő, továbbá az Európai Tanács elnöke és nem utolsó sorban az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen is kézjegyével látott el, amely azt mondta ki, hogy a költségvetési kondicionalitási rendeletet, amelyet Magyarország és Lengyelország elutasított, és az Európai Unió Bírósága előtt támadott meg, az ügyben hozott ítélet meghozataláig az Európai Bizottság nem fogja alkalmazni.

Mikorra számítanak bírósági ítéletre?

Gyorsított eljárást szeretne az Európai Parlament, amivel magyar részről több okból nem értünk egyet, ezek közül talán a legfontosabb, hogy egy olyan összetett, az Európai Unió költségvetési szerkezetét, másrészt jogállami struktúráját meghatározó és primer politikai dimenzióval is rendelkező kérdésről van szó, amely gyorsított eljárásban a mi álláspontunk szerint nem tárgyalható. A döntést természetesen az Európai Bizottság fogja ezzel kapcsolatban meghozni. A 7. cikk szerinti eljárást elindító, úgynevezett Sargentini-jelentéssel kapcsolatos, szintén Magyarország által indított eljárás már második éve zajlik, a közeljövőben várható majd e tekintetben ítélet, úgyhogy az unió bírósága a költségvetési kondicionalitással kapcsolatban ítéletet fog mondani. Ezt az Európai Bizottságnak fel kell dolgoznia, ez alapján kibocsátja az úgynevezett iránymutatásokat, amellyel a rendelet és a mechanizmus alkalmazását fogja majd körülbástyázni a tervek szerint és ezt követően kerülhet sor az alkalmazására. A mechanizmus alapján az Európai Bizottságnak kizárólagos joga van eldönteni, hogy fellép-e valamely tagállammal szemben, ha igen, milyen alapon. Ha az Európai Parlament politikai nyomásának engedne az Európai Bizottság, akkor egyrészt az intézményi hatáskörök, illetve hatáskörmegoszlás szempontjából, másrészt az eljárási garanciák szempontjából is súlyosan sérelmes lenne a helyzet, túl azon, hogy decemberben született egy egyhangú megállapodás ennek az ellenkezőjéről.

Az elmúlt majdnem tíz évben egyre több jogot követel magának az EP. Mit gondol arról, hogy vannak-e felelősségi viták a parlament, a bizottság és az Európai Tanács között?

Ezek a kompetenciaharcok és hatáskörbővítésre tett kísérletek folyamatosak az Európai Unió történetében. A lisszaboni szerződés világosan rögzíti a különböző intézmények közötti hatáskörmegoszlást, de egyre inkább uralkodóvá, de legalábbis a leghangosabbá válik az a nézet, amely szerint az uniónak folyamatosan egyre több hatáskört kell szereznie a tagállamok rovására. Magyar részéről mi ennek az ellenkezőjét képviseljük, mi úgy gondoljuk, hogy erős Európa csak az erős tagállamokra épülhet, illetve a nemzeti hatásköröket a lehető legszélesebb körben tiszteletben kell tartani.

De ha ezeket a lisszaboni szerződés meghatározza, akkor hogyan vannak ezek az önmozgások?

Vannak úgynevezett szürke zónák. Jellemzően ezek a lopakodó hatáskörbővítésnek nevezett próbálkozások azokon a területeken, ahol az unió a tagállamokkal megosztott, közösen gyakorolt vagy támogató, kiegészítő hatásköröket gyakorol. Jellemzően ilyen terület az adópolitika vagy a szociális politika. A lisszaboni szerződés maradéktalan betartásával ezek a kompetenciaharcok elkerülhetők lennének, de vannak olyan vitatott területek, ahol az intézmények igyekeznek kihasználni a nyitva hagyott mozgásteret és ott értelemszerűen a maguk javára bővíteni ezeket a kompetenciákat.

Az intézményi harcokban fellelhető-e személyes rivalizálás?

Nyilván van ennek egy személyes oldala is, hiszen Max Weber óta tudjuk, hogy minden nagy bürokratikus szervezet valahol a vezetője személyiségének lenyomatát is hordozza, de elsősorban az előbb említett intézményközi egyensúly a kulcskérdés, hogy minden intézmény elsősorban azt a szerepet töltse be, amelyet a szerződések neki szánnak. Erre kiváló alkalmat biztosít a május 9-én útnak indult, az Európai Unió jövőjéről szóló úgynevezett konferencia. Ez például egy kiváló terepe az ilyen nézetek ütköztetésének.

Mennyire bürokratikus az ön által említett konferencia, ami jövő tavaszig tart? Eldőlhet-e az a hosszú ideje tartó vita, hogy milyen legyen az Európai Unió: egy föderális állam vagy a nemzetállamok szövetsége?

Többszintű és többrétegű, meglehetősen bonyolult irányítású struktúrájú konferenciáról döntöttek az intézmények, de az eljárási szabályzat nagyon fontos részei még a mai napig tisztázatlanok. Röviden tehát rendkívül bürokratikus. Ez is hátráltatta a járványhelyzet mellett részben a konferencia elindulását. Az pedig, hogy a konferencia végén döntés születik-e az unió jövőbeli irányát tekintve, az egy nyitott kérdés. Az biztos, hogy vita lesz, és az egyre szorosabb uniót képviselő hangok erőteljesen meg fognak jelenni. Ezzel szemben van egy erőteljes kelet-közép-európai hang, amely a nemzetállamok erős együttműködését és az erre alapozott erős Európa-koncepciót kívánja hallatni. Ezek az érvek majd a legkülönbözőbb szakpolitikai területen és a legkülönbözőbb személyi és intézményi összetételben megütköznek egymással az elkövetkezendő egy év folyamán, és 2022 tavaszán pedig az európai uniós intézmények, illetve az Európai Tanács le fogják szűrni az ebből fakadó tanulságokat, amely járhat intézményi konzekvenciákkal is.

A 27 tagállam közül milyen arányban vannak a nemzetállamokat támogatók, illetve a föderalisták?

Nem olyan erejű többséget képviselnek a föderalisták, mint amennyivel hangosabbnak tűnik az ő hangjuk. Az Európa jövőjéről folyó konferencia nagyszerű fórum lesz felmérni valamennyi fél valós álláspontját.

Milyen most a kapcsolat a V4-en belül uniós ügyeket illetően? Az év végén hangos volt Európa attól, hogy a magyar–lengyel tandem vétót emelt, és ettől távol maradt a cseh és a szlovák kabinet.

Erősnek látjuk az együttműködést, és a visegrádi négyek ereje éppen abban rejlik, hogy nem szükséges minden egyes esetben közös visegrádi álláspontot erőltetni, és soha egyetlen tagállamot sem kényszerítünk ebben az együttműködésben arra, hogy az elveit vagy az elképzeléseit feladja a közös álláspont kedvéért. Ennek az egyik következménye az, hogy amikor viszont a V4-ek közös álláspontot képviselnek, akkor az jóval nagyobb súllyal esik latban, és ennek részben a következménye az, hogy már az unió politikájának egyértelmű alakító, formáló erőközpontjává vált a V4. Július 1-jétől Magyarország veszi át az együttműködés soros elnöki tisztségét, és azt ígérhetem, hogy a lengyel barátaink által végzett koordinációs tevékenységet, ha lehet, akkor még szorosabbra és még intenzívebbre fogjuk majd vonni.

Vannak azért különböző érdekei ennek a négy országnak, Szlovákia például eurót használ, más az álláspontjuk a lengyeleknek, illetve a magyaroknak Oroszországot illetően, és még több ilyen aspektust is lehet említeni. Mi az, ami összeköt?

Van egyrészt a közös történelem. 30 éves együttműködés, de ha a XIV. századi visegrádi királytalálkozótól számítjuk, akkor hamarosan ünnepli a 700. évfordulóját ez a szövetség. Egyfajta közép-európai identitás, integrációs elképzelés vagy Európa-felfogás az alapja, másrészt pedig egy nagyon is kézzelfogható, jó gazdasági teljesítmény, amellyel a V4-ek az elmúlt években Európa motorjává váltak. Minden lehetőség megvan arra a prognózisok alapján, hogy a koronavírus-válság utáni kilábalásban is az új helyreállítási folyamatnak a V4-ek a nyertesévé váljon.

A mérlegbe melyik esik nagyobb súllyal, a gazdasági vagy a politikai szempont?

Mindkettő jelen van, és a kettő egymást kiegészíti. Vannak olyan helyzetek, ahol a V4-országok egymásnak versenytársai, nagyon sok esetben azonban mint önálló, egységes pólus jelennek meg.

Mennyire kivitelezhető Orbán Viktor miniszterelnök azon javaslata, hogy a német, francia tengellyel működjenek együtt a visegrádiak?

2018 januárjában az akkori előző magyar elnökségi ciklus alatt Budapesten fogadtak el egy közös nyilatkozatot a négy ország kormányfői, amelyben kifejtették Európa jövőjéről és az európai integráció kívánatos irányáról vallott nézeteiket, és ott is megfogalmazták a több pólusú Európa elképzelését, amelynek az a lényege, hogy a kétpólusú Európa elképzelésével szemben, amelyben kialakulna egyfajta, az integrációt egymás között szorosabbra vonó mag és egy periféria, különböző területeken különböző országcsoportok mélyítenék el egymás között az integrációt.

Van annak realitása, hogy Berlin, illetve Párizs mellett a négy visegrádi ország is adott esetben részt vegyen különböző uniós dolgok előkészítésében, illetve meghatározó legyen a közösség működését illetően?

Ez a cél és ennek pozitív például láttuk már, hiszen a visegrádi együttműködés volt lényegében az, amelynek az európai uniós migrációs politikát sikerült új irányba terelni, de mindenképpen a kötelező relokációt levenni a napirendről, hiszen közös fellépéssel egyértelmű tanújelét adta a közép-európai országcsoport, hogy ez olyan vörös vonal, amelynek az átlépését semmilyen módon nem tudja támogatni.

Tagállami kérésre a migráció témája felkerül majd a következő, júniusi uniós csúcstalálkozó napirendjére Van-e már új migrációs stratégiája az EU-nak és közeledhet-e Brüsszel és Budapest álláspontja?

A nézetkülönbségek továbbra is fennállnak. Új migrációs stratégia még nincs, tervek vannak. A bizottság 2020 szeptemberében mutatta be az úgynevezett migrációs és menekültügyi paktumot, amely azonban továbbra is számos tagállamnak a kritikáját váltotta ki. Így például nem elégedettek a megoldási javaslatokkal azok a déli tagállamok sem, amelyek a migrációs beáramlás elsődleges célországai, és emellett a közép-európaiak, így Magyarország is kritikával illeti ezt a csomagot, és a kiindulópontja ezeknek az aggályoknak, hogy a középpontban továbbra is a migránsok elosztása áll. Az alapelvet, amelyet a bizottság javaslata meghatároz, miszerint a tagállamoknak szolidárisaknak kell lenniük egymással, természetesen Magyarország is osztja. Hogy ennek a szolidaritásnak kötelezőnek kell lenni, ez is elfogadható, és az alapelv azt is kimondja, hogy ennek formáját azonban rugalmasan megválaszthatja a tagállam, ami szintén üdvözlendő. Azonban azok az alternatívák, amelyeket ez a javaslat lehetővé tesz, nem valós alternatívák a gyakorlatban. Szeretnék egy példát mondani: a relokációval szemben a tagállamok a tervezet szerint választhatnák az úgynevezett kiutasítási szponzorációt, ami azt jelenti, hogy a belépés helye szerinti tagállamban jogerősen kiutasított menedékkérő kiutasítási eljárásának a finanszírozását átvállalhatná egy másik tagállam, és akkor a relokáció helyett ily módon vállalna szolidaritást az érintett tagállammal. A valóságban azonban legalább három súlyos probléma merül fel ezzel kapcsolatban. Az egyik az az, hogy ezt egy bizonyos időhöz kötné a javaslat, így egyfajta késleltetett relokációként működne. A második, hogy a kiutasítások száma a gyakorlatban meglehetősen alacsony. És a harmadik, legfontosabb kifogás, hogy amennyiben az érintett tagállam, amely ezt a szponzorációt vállalná, oly módon tudná ezt a visszatérítést előmozdítani, hogy megállapodik a származási országgal, amely a gyakorlatban viszont azt a történelmi helyzetre is visszautaló problémát veti fel, hogyha a mediterrán országok, amelyek a tipikusan észak-afrikai kiindulási országokkal hosszú évszázadokra visszanyúló viszonyt ápolnak, képtelenek a saját történelmi beágyazottságukkal, társadalmi-gazdasági kapcsolataikkal ilyen megállapodást kötni ezekkel az országokkal, akkor, mondjuk, a baltiak vagy a V4-ek még kevesebb eséllyel lennének képesek ilyen megállapodást kötni.

Ezt az egész javaslatcsomag felett a német elnökség bábáskodott, és az akkori sajtóhírek arról szóltak, hogy a magyar álláspont javaslataiból többet beépítettek ebbe. Lehet ilyeneket látni?

A legfontosabb, hogy a szolidaritásnak több formája van. A 2015-ben kezdődő migrációs válság kapcsán is elmondtuk, hogy a szolidaritás valóban európai érték, de a relokáción kívül ilyennek kell elismerni azt is, amikor például a külső schengeni határ védelmét Magyarország önerőből megoldotta. Az, hogy a relokációnak immár több formáját elismeri a bizottsági javaslat, valóban előrehaladásnak tekinthető, a gyakorlati megvalósításban, illetve a konkrét javaslatok és alternatívák felajánlása tekintetében azonban még további munkára szorul.

A kétnapos uniós csúcs további kiemelt témája volt a klímavédelem. Erőteljesen érvényesülnek a zöld szempontok a helyreállítási csomagban, illetve a hétéves költségvetésben is. Magyarország miként tud ennek megfelelni, és mennyire érvényesítette Orbán Viktor miniszterelnök az akaratát, hogy ne az emberek fizessék meg ennek az árát, hanem a szennyezők, a valódi környezetkárosítók?

Sikerült ebben nagyon jelentős sikereket elérni, hiszen a mostani európai tanácsi következtetések nem foglalják magukba azokat a terveket, amelyeknek a végeredménye az lett volna, hogy az alacsonyabb jövedelmű tagországokban, így például Közép-Kelet-Európában a háztartások kiadásai növekedtek volna. Decemberben az állam- és kormányfők konszenzussal eldöntötték, hogy megemelik a 2030-ra szóló klímaambíciót, ami folyománya volt annak a korábbi döntésnek, amely 2050-re a klímasemlegességet tűzte ki az Európai Unió céljaként. Így született a döntés arról, hogy 40 százalék helyett 2030-ra immár 55 százalékkal szükséges csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását. A bizottság azt a mandátumot kapta, hogy a nyár közepéig alkossa meg ezt a jogszabálycsomagot.

Magyarország ezt el tudja érni 2030-ig?

Nemhogy el tudjuk érni, hanem törvény kötelezi Magyarországot a 2050-es klímasemlegességre és vállaltuk a 2030-as 55 százalékos nemzeti csökkentést is, de ezzel a kivételek és az éltanulók csoportjába tartozunk. A 27 tagállam közül mindössze 9 nevez meg egyáltalán célkitűzést és azok közül is Magyarország a felső ötbe tartozik, amelyek a legmagasabb kibocsátáscsökkentési célt vállalták.

Lesznek ilyen tervek Magyarországon?

Mi is elvégeztük az 55 százalékhoz szükséges hazai terveknek a felülvizsgálatát, illetve a hatásvizsgálatát, és Magyarország elkötelezett mindkét említett célkitűzés tekintetében. Ami a mostani európai tanácsi vitának a kulcsa volt, hogy a kibocsátás csökkentésére kitalált különböző rendszerek közül az állampolgárokat, illetve a háztartásokat, a családokat leginkább érintő épületek, illetve a közúti közlekedés, vajon melyik mechanizmus alá fog tartozni. Létezik ugyanis egyfelől az úgynevezett kibocsátáskereskedelmi rendszer, amely elsősorban a nagy ipari kibocsátókat jelenti. Itt akkor lehet üvegházhatású gázokat kibocsátani, ha erre megfelelő kvótákkal rendelkezik az érintett. Ezenfelül létezik egy másik rendszer, amely az úgynevezett erőforrás megosztása, ide tartozik a közlekedés, illetve az épületszektor is. A bizottság azt az elképzelést vázolta már többször, hogy a közúti közlekedést, illetve az épületeket vigyék át a kibocsátáskereskedelmi rendszer hatálya alá, ami azt jelentené, hogy ezekre a szektorokra egy egységes karbonár vonatkozna, amely egy olyan plusz költség, amelyet a szén-dioxid-kibocsátás ellentételezéseként építenének be.

A lakosságnak egyébként kerül pénzbe ez az egész? Mert Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök is utalt rá, hozzátéve, hogy akár plusz kompenzációt is hajlandóak fizetni az embereknek, hogy a lakóépületeket még „zöldebbé” tegyék.

Ha az az elképzelés, amely a bizottsági forgatókönyvben eredetileg szerepelt, önmagában megvalósult volna, akkor az értelemszerűen a benzinárak növekedéséhez, azon keresztül pedig áremelkedésekhez vezetne a tagállamokban. Az épületeknél pedig a rezsiköltségeket emelte volna meg. A bizottságnak konkrét számszerűsített javaslata is volt az egységes karbonárra, értelemszerűen az a probléma, hogy amit egy német, francia, svéd vagy holland háztartás még megfizethetőnek tart, az nem biztos, hogy egy szlovák, lengyel, magyar vagy román háztartásnál is így csapódik le. Az volt a magyar kormány álláspontja, hogy ilyen egységes karbonár nem határozható meg, ezért az ezekre vonatkozó tervektől el kell tekinteni. Nagy siker, hogy ez a döntés ebben nem szerepel, és a karbonárazás bármilyen formában történő bevezetését az ennek megfelelő szociális ellentételezéssel képzeli el a bizottság. A másik fontos eredménye ennek a vitának, hogy decemberben még csak szóban, most pedig már írásban hangoztatott közép-európai álláspont szerint a bizottság köteles tagállamokra lebontott hatásvizsgálatokat folytatni az 55 százalékos csökkentési célról.