Mennyire volt nehéz meghozni a döntést a visszavonulásról?

A végső döntésben közrejátszott a koronavírus is, amely miatt félbeszakadt a szezon. Egyébként már motoszkált bennem a gondolat, magamnak soha nem akartam hazudni. 41 éves leszek az idén, több mint 20 éves pályafutás után teljesen reális, hogy egy sportoló abbahagyja a kézilabdát. Nekem, de szerintem minden sportolónak nagyon nehéz ezt a döntést meghozni, de hát én még elég sokáig ki is húztam, nem?

Ráadásul elég jó teljesítménnyel. Mi vitte végül arra, hogy befejezze a játékot?

Ha megnézzük, 2001 óta szerda-szombat ritmusban játszottam, ott voltak a BL- meg a válogatottmérkőzések. Az is közbejátszott, hogy egy kicsit belefáradtam ebbe az egészbe pszichikailag és fizikailag. Aki ennyi ideig csinálja, tudja, ha nem BL-ben játszottam volna, hanem egy gyengébb európai kupában, akkor lehet, hogy könnyebb dolgom lett volna, de hétről hétre, évről évre teljesíteni ilyen szinten nem könnyű. Ritkaság a mai világban, hogy valaki húsz évig egy munkahelyen dolgozik, természetes, hogy az is belefárad az egészbe.

Néhány hónappal ezelőtt, azt mondta, hogy messzire nem megy. Ha szükség lesz önre, akkor beugrásra készen áll. Ilyet már láthattak a szurkolók 2018-ban, amikor beugróként kulcsszerepet vállalt a spanyol válogatott Európa-bajnoki aranyérmében. Igyekszik magát formában tartani, hogyha olyan helyzet adódik Veszprémben, akkor még odaáll a kapu elé?

Nem vagyok valami jó genetikával megáldva, súlyproblémáim vannak, egész életemben diétáztam. Most muszáj lesz mozogni, mert anélkül gyorsan felkúsznak a kilók. Amikor fiatalabb voltam, a nyári szünetben egy tízes fölcsúszott, aztán egy hónap alatt ledobtam, de most már nem úgy mennek a dolgok. Megpróbálok formában lenni, de egy beugrás kicsit nehezebb lesz szerintem. Mindenesetre itt leszek, ha valami olyan helyzet adódik. Három kapus lesz, ha egy kiesik, akkor még marad kettő, az szerencsés helyzet. Meglátjuk, ki tudja? Soha nem szabad mondani semmit előre, mert megtörténik a végén.

A Tatabánya ellen játszott utoljára egy kupameccsen. Csalódott egy kicsit amiatt, hogy mégsem a BL Final Four mérkőzésein búcsúzott el?

Hát persze! Szeptembertől decemberig rendezik a nem fontos mérkőzéseket, azért él minden sportoló, hogy döntőt játsszon vagy Final Fourt, kiharcolja, hogy ott legyen és aztán nyerjen. Megrövidítettek, de ez van, mindenki így járt, nem csak én vagyok ebben a helyzetben. El kell fogadni, hogy most eggyel kevesebb lehetőség jutott.

Annak idején hogyan került a kapuba?

Minden fiatal kipróbál minden pozíciót, több sportot is. Édesapám kézilabdázott, a csarnokban nőttem fel, a kézilabdán kívül nem sok sportot láttam, úgyhogy korán el is kezdtem vele edzeni, játszani. Az általános iskola alsó tagozatában próbáltam ki a játékot, de egyszer bekerültem a kapuba. Egy idősebb generáció edzett, nem volt kapus, betettek, hogy pótolják a hiányzót, és valahogy lassan-lassan ott ragadtam, mert ment a védés. Szerencse dolga volt az egész. Hétről hétre valami fejlődést láttak bennem, meg én is szerettem a kapuban lenni, és így ragadtam bent véglegesen.

Sokan azt mondják, hogy a kapus poszt inkább egyéni sport, miközben azért a védelemmel összhangban kell lenni. Ön hogy látta ezt az elmúlt bő húsz évben?

Ez így van valamilyen szinten, mert a kapus különálló helyen van. Természetesen mi a saját harcunkat vívjuk. A többiek előttünk megpróbálnak segíteni, jobban védekezni vagy valami szinten legyengíteni az ellenfél lövését vagy a ziccer helyzeteket, de mi saját harcot vívunk a meccsről meccsre.

Mi játszódott le a fejében egy-egy nagy védés után?

Ez kézilabda, és nem foci. A fociban néha két lövés van a kapura, de a kézilabdában ötven-hatvan jut egy mérkőzésen. A fociban egy-két védéssel sikerül megoldani úgy a meccset, hogy ne kapjál gólt, itt meg úgy megyünk bele, hogy tudjuk biztosra, hogy kapni fogunk húsz gólt. A százalékot próbáljuk javítani, hogy minél kevesebb gólt kapjunk. Itt nincs idő nagy örömre, arra, hogy megünnepeljük a védést, hanem várjuk már a következőt, már azon jár a fejünk, hogyan tudjuk megfogni.

Hogyan készült külön az egyes játékosokból?

Nemcsak a kulcsjátékosokban készültem, hanem az összes játékosból, aki be volt nevezve. Néha fizikai képtelenség reagálni egy hat-hét méterről érkező 120 kilométer/órás lövésre. Ezért meg kell ismerni az ellenfeleket teljesen, hogy valamilyen szinten leszűkítsük a lehetőségeket, megismerjük a kedvenc lövéseiket.

Ahogy sorra érte el a sikereket, nyilván öntől is egyre jobban tartottak az ellenfelek. Látta ezt a félelmet rajtuk?

Éreztem azt a pillanatot a karrieremben, amikor már tartottak tőlem a játékosok, de szerencse, hogy nem tudták, én ugyanúgy vagy még jobban tartottam egyes nagy lövőktől. Aki tart egy kapustól, az sokszor nem lövi el rögtön, hanem mindig próbál tiszta helyzeteket keresni, amire pedig lehetett készülni, szóval előnyben voltam. Éreztem is, mert ahogy néztem a mérkőzéseket, készültem játékosokra, láttam, hogy más kapusok ellen lövöldöztek, ahogy érték, és sokszor ellenem kétszer meggondolták, amíg kapura lőnek. Nekem sikerült egy kis tiszteletet, egy kis félelmet belevinni a csontjukba, és ez nagy segítségemre volt.

Nagyon fontos és egyúttal nehéz több mint húsz esztendő alatt folyamatosan motiváltnak lenni. Hogyan sikerült ez két évtizeden keresztül?

Szerintem ez emberfüggő is, születni kell ilyen sportmotivációval. Sok sportoló korán megnyer pár dolgot, és azzal elveszti a motivációját, de egy igazi sportembernek, ameddig viszi a lába és egészséges, meg kell maradnia a motivációnak. Nincs annál szebb dolog, úgy elmenni nyáron pihenni, hogy a legjobbak voltunk az országban vagy Európában. Annál rosszabb nincs, amikor egy negatív szezon után elmész nyaralni, és van másfél hónap gondolkodási időd, hogy jövőre mit csinálj jobban. A motivációnak, a fejnek nagy szerepe van a sportban.

Melyik eredményére a legbüszkébb?

Nehéz kiemelni egyet. Egy sportoló, amikor abbahagyja a játékot, az egész pályafutására büszke, megnézi, hogy miket nyert, és sajnál minden egyes kupát, amit elveszített. Legjobban mindig az első győzelmek maradnak meg, és nekem is az első BL-cím a legkedvesebb. Amikor a Ciudad Reallal megnyertük 2006-ban, az egész város kinn volt a főtéren ünnepelni velünk, a másodiknál már fele annyian jöttek, a harmadiknál meg már sokkal kevesebben, szóval nemcsak a sportolóknak, hanem a közönségnek is az első számít legjobban.

Játszott a Ciudad Realban, az Atléticóban, a Barcelonában, a Vardarban és kétszer a Veszprémben. Melyik volt a legjobb, legerősebb csapat?

Mindenhol nagyon jól éreztem magamat. Ahol játszottam, azok a csapatok a világ legjobb négy együttesében benne voltak akkor, nagy szerencsém, hogy ilyen helyeken szerepelhettem. A közönség is imádta a kézilabdát. Ciudad Real egy Veszprém nagyságú város, ott is minden a kézilabda körül forog, imádták az emberek. Barcelona kicsit más beállítottságú, ott nem a kézilabda van a címlapon, hanem vannak előtte más sportok, de szerették az emberek a kézilabdát. A spanyol válogatott teljesítménye tartotta a lelket az egész országban. A Vardarnál, a Balkánon, főleg Macedóniában a kézilabda az első helyen áll, szerencsém volt, hogy ilyen helyeken játszhattam. A Veszprémet pedig teljesen külön lapra tenném, egy ország csapata, egy országot képvisel, nem is csak egy várost, szurkolóink vannak egész Magyarországról, több helyről is járnak rendszeresen mérkőzésre Veszprémbe. Ilyen közönség, mint Veszprémben, nem tudom, hogy másik csapatoknál egyáltalán van-e, vagy lehet-e bármikor.

A kapusok közül kire nézett fel a legjobban?

Amikor bekerültem a jugoszláv válogatottba, akkor Dejan Perics volt a kapus, vele rengeteget dolgoztam, ami a fejlődésemnek nagyon jót tett. Ő sokat segített és sokat tanultam tőle. Többször is úgy hozta a helyzet, hogy egykori kapusok voltak az edzőim, ez is segítette az egész fejlődésemet.

Lát olyan fiatalokat, akik továbbvihetik az ön által is képviselt stílust?

Fiataloknál a skandinávok és a Balkán adta a legjobb kapusokat. Magyarországon is van pár tehetséges kapus, tizenévesek, nagy fantázia van bennük, és ha alázattal dolgoznak, hallgatnak az edzőikre, akkor sokra tudják vinni.

A szerb válogatottban 120 alkalommal, a spanyol nemzeti együttesben 75-ször lépett pályára. Időről időre szóba került az, hogy a magyar válogatottban is szerepelhetett volna. Ez mennyire hiányzik utólag?

Én legjobban a magyarok ellen játszottam, élveztem a Lacikáék ellen azt, hogy ismerősök voltak az ellenfélnél, jóban voltam velük. Hiányozni nem hiányzott, elvoltam az én utamon, és szerintem nagyon jó lépéseket tettem mindig. Hogy megbántam-e? Nem bántam meg, mert amiket megléptem az egész karrierem alatt, azok szerintem teljesen pozitív, hasznos döntések voltak.

Milyen tervei vannak a folytatásra?

Meglátjuk, hogy mi a helyzet. A Veszprémmel beszélgettünk, hogy jó lenne, ha segítenék a kapusoknak. Ismerem mind a hármat jól. Ha a klub úgy látja, valamilyen szinten tudok nekik segíteni, akkor jó munkát tudunk végezni és hasznos része leszek a fejlődésüknek.

A gyerekei mennyire állnak közel a kézilabdázáshoz?

A gyerekek imádják a kézilabdát. Kiskoruk óta minden meccsemre jártak, sokszor külföldre is. Most kézilabdázik a kisfiam és a kislányom is. Hogy mi lesz belőlük? Nekem elég az, hogy szeretik a kézilabdát. Az, hogy hogyan alakul a karrierjük, engem hidegen hagy. Örülök, hogy megpróbálják a sportot, aztán pedig meglátjuk, hogy lesz-e belőlük egy jó Sterbik-utód. Nem vagyok olyan szülő, aki a kézilabdára akarja rábeszélni őket, mert én is kézilabdáztam, vagy hogy muszáj nekik elérni nagy eredményeket, mert én is elértem. Engem ez teljesen hidegen hagy. Örülök, hogy egy sportegyesületnek, egy baráti körnek a részei, és kipróbálják ezt az életmódot.

Azt lehetett olvasni, hogy a borászkodás is nagyon érdekli. Mit lehet tudni az egyéb tervekről?

Volt Balatonszepezden egy szegényen beültetett rész, és hogy ékítsük egy kicsit, oda beültettem pár tőke szőlőt, hogy valamilyen szinten el tudjam az időmet is ütni. Érdekel a borcsinálás, szeretem a finom borokat is. Itt van a szép Balaton-part, rosszul lennék, ha nem lenne itt egy kis szőlődarabom, hogy megpróbáljak egy jó bort összedobni.