Véget ért a színházi évad az Örkény Színházban, és ezzel véget ért a két hónapos sátorozás is a Városmajorban, merthogy felújítják a színház nézőterét. A színésznek az a lényeges, hogy játsszon és színpadon legyen, teljesen mindegy, hogy hol történik?

Voltam vidéki színész hat évig, például egy bonyhádi kis művelődési házban játszottunk, de nem érdekelt minket, hogy milyenek a körülmények. A koncentrációnknak erősebbnek kellett a sátorban lennie, mert sok külső, zavaró tényező volt. Behallatszott a forgalom, az összes sziréna, meg minden.

Azt is tudtuk már, hogy a templomharang mikor fog megszólalni,

akkor egy picit hangosabban kellett beszélni...

Az Örkény Színházban egy hónapban 20-25 este játszik, és színpadon van. Azért ez megterhelő lehet.

Ráadásul én még vendég vagyok a Katonában is. Amikor vége az évadnak, akkor leesik az ember szívéről a nagy kő, de picit meg is hal a színész, én legalábbis így élem meg.

Ez mit jelent?

Hogy vége van. Ha például egy előadást leveszik a műsorról, akkor is picit meghal a színész. Így van az évad végével is. Mindig megijedek a nyári szünettől, hogy tudom-e majd ezen a jól begyakorolt módon, jó értelemben vett rutinnal felszerelkezve folytatni majd szeptemberben.

Szerintem ezt mindenki így érzi, csak én be is vallom.

A nyáron bizony karban kell tartani a szövegtudást, melegen kell tartani, mint a töltött káposztát, hogyha folyamatosan jönnek a vendégek, akkor mindig legyen forró töltött káposzta.

Kinyitjuk, becsukjuk

Akkor a nyár korántsem úgy néz ki, hogy kinyitjuk a nyugágyat a kertben valamikor júniusban, és aztán majd augusztus végén összecsukjuk?

Kinyitjuk, kinyitjuk, csak nem augusztus végén csukjuk össze, hanem öt nap múlva, tíz nap múlva. Aztán húsz nap múlva megint kinyitjuk, aztán három napig fekszünk rajta, aztán megint becsukjuk. Szerencsére forgatok a nyáron, a Valami Amerika harmadik részét, úgyhogy majd jövő nyáron lesz az, hogy kinyitom a nyugágyat, és ameddig csak lehet... Mondjuk, a kertészkedés is ugyanilyen nyugágy. Gyomlálás közben jutnak a legjobb gondolatok az eszembe.

Színházzal kapcsolatos gondolatok?

Ahogy húzom azt a rohadt gyomot, egyszer csak beszivárognak, betüremkednek az agyamba különféle gondolatok

vagy elvi megoldások, egy hangsúly, egy szituációs valami, hogy hú, azta! Ha ő úgy csinálja majd, akkor azt én úgy csinálom, és akkor ezt meg lehet beszélni a kollégákkal, hogy te, az jutott eszembe otthon. És erre nagyon jó a kert.

A másik oldalról az elégedettség mit is jelent a színésznek?

Magabiztosság-érzés akkor van, ha én tudom, hogy maradéktalanul mindent megtettem. Viszont ott az örök kétely, mert hiszen nincs hibátlan előadás, nincs hibátlan este, mindig van valami. Végleges megnyugvás, magabiztosság vagy önvállveregetés nincsen. A kétely van, a kíváncsiság, mit szúrtam el, hol csináltam jól. Ez fontos azért, hogy az ember be tudjon menni hétről hétre, estéről estére a színpadra, hogy legyen önbizalma, anélkül nem lehet bemenni. De az a nagy büdös megnyugvás, az nincs.

Van egy legendás történet Páger Antalról, aki állítólag ült a filmgyár kisvetítőjében, amikor elkészült a Pacsirta című film, amellyel aztán később Cannes-ban meg is nyerte a legjobb férfialakítás díját, és amikor fölkapcsolták a lámpákat, akkor halkan csak annyit mondott: egészen a hatásom alá kerültem. Ilyen akkor nagyon ritkán van?

Azért van ilyen, álszerény se akarok lenni. Egy-egy Tóték, Eddie Carbona vagy Polonius után szokott lenni, hogy na, ezt most jól megcsináltam. Sikerélmény ez inkább. Én a kollégáim hatása alá szoktam kerülni.

Föl köll törnöd a dzsungelt

Figyeli vagy érzi a kollégáit is?

Épp a Polóniusnál fordult elő, jött be a színész király, meg a királyné, Pogány Jutka meg Gálffi, és Gálffinak van egy nagy monológja. Tátott szájjal néztem, és annyira lenyűgözött a játéka, hogy elfelejtettem megszólalni. Ott sutyorgott valamit a súgó, azt érzékeltem, akkor észbe kaptam, és bemondtam a végszót. Vagy legutóbb, az utolsó Ügynök halálán annyira jó volt az utolsó jelenet, hogy

tátott szájjal néztem a kollégáimat.

És tudtam, hogy meg kell szólalni, hogy valamit feltörni kell, ilyesmit kell nekem mondani, és képzelje, az jött ki belőlem, hogy föl köll törnöd a dzsungelt. Hát nagy erőfeszítésükbe került, hogy ne röhögjenek. Egy színésznek tudnia kell, hogy mi az, amikor jót csinált, és mi az, ahol hibázott. Ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan tudjon ezen a nem könnyű pályán haladni, kell az önbizalom, a magabiztosság és a sikerélmény.

Amikor hat órakor bemegy a színész a színházba, akkor minden tekintetben a tökéletesre törekszik?

Igen. Na, ezért járok én be fél ötre a színházba.

Mit csinál fél öttől?

Átnézem a szerepemet, a szövegemet, ráhangolódok, akklimatizálódok. Egészen más közönség jön, mint tegnap jött, nem lehet úgy játszani, mint a tegnapi közönségnek. Ez a csiklandós ebben a szakmában, hogy mindig más nézőknek kell megfelelni.

A maximális teljesítményre törekvés kapcsán jutott eszembe, hogy több interjúban is mesélt az édesapjáról, aki asztalos volt, és szinte a végletekig precízen munkálta meg a darabokat, amelyekkel dolgozott. Ez családi örökség?

Ezt láttam otthon, nyilván én magam is arra törekszem, hogy mindent megtegyek azért, hogy konyhakész, fogyasztható, netán sikeres legyen vagy szeressék az emberek, amit csinálok. Többször mondta, amikor elfáradt nagyon, hogy na, apám engem is csak dolgozni tanított meg, pénzt keresni nem. És ebben van igazság.

A szerencsefaktor

Milyen a szorgalmas színész?

Ha az ember tudja a szöveget, hogy mankóként használja a rendelkező próbán, amikor elkezdi őt bombázni a rendező a különböző instrukciókkal, akkor nagyon hasznos. Erre mondom én azt, hogy szorgalom. Gáti tanár úrtól is ezt tanultuk, hogy tehetség kell, szorgalom meg szerencse ehhez a pályához.

Jordán Tamás azt szokta mondani, hogy voltaképpen a színészi pálya 10-20 százalékban tehetség, adottság, és 80 százalékban meg szerencse.

Nem, 50, sőt 60 szorgalom, és 30 a szerencse.

Csuja Imre szerencsés színész?

Én azt hiszem, hogy igen. Mert jól alakult a pályám.

Hogyan kerül egyáltalán egy tizenéves hajdúnánási fiú kapcsolatba a színházzal, a színészettel?

Ez ötéves koromra vezethető vissza, mert a nagymamám rokkantnyugdíjas özvegyasszony volt, és ő vigyázott rám. Elkezdte kipróbálni, hogy szeretem-e a verseket, aztán megtanított írni-olvasni. Nagyanyám révén derült ki, hogy én fogékony vagyok erre. Amikor este összeültek, és kifogytak a pletykából, mindig azt mondták, hogy Imi, mondj egy verset.

Imi, mondj egy verset

Most az önálló estjének is ez a címe.

Igen. És ott tapasztaltam meg azt, hogy mi az, hogy közönség elé kiállni, mi a közönség reakciója, mi az a csönd, amikor az angyal átsuhan a szobán, az áhítat, ahogy megfogja őket a katarzis. Akkor nagyon nagy kultusza volt az amatőr színjátszóknak, és ott, Hajdúnánáson volt három irodalmi színpad is, és én mindenhol bepofátlankodtam, és ez oda vezetett, hogy tizenhét éves koromban felismertem, én ezt a színészetet tudnám csinálni...

És a szülei támogatták ebben?

Nem, megijedtek, nem támogattak. Sőt, megpróbáltak tiltani.

Féltették?

Igen, ugyanis elképzelhetetlen volt, hogy Hajdúnánásról egy tizenhét éves gyerek eljusson a fővárosba, ahol a színészszakra ezeregyszáz jelentkező van, és csak harmincat vesznek fel. Könyvtárba jártam, meg ezekbe az irodalmi színpadokba, aztán Debrecenben leérettségiztem, és

elmentem a Kossuth Egyetemre, de kirúgattam magam a felvételin.

Ja, hogy felvételizett...

Mert ha már tanárnak kell lenni, akkor legyek gimnáziumi tanár, de tudtam, hogy ahhoz nem elég az én tudásom, viszont ott a professzor urak kérdezték a szóbelin, hogy fiatalember, maga miért jött ide? Mondom, elnézést kérek, én már megyek is, nem akarom rabolni az idejüket, én tulajdonképpen színész akarok lenni, és csak azért jöttem ide, mert tudtam, hogy ide nem elég a tudásom. Micsoda, maga színész akar lenni? Hátradőlt ez az öt, tisztes, őszes halántékú pasi, és azt mondta, mondjon már nekünk valamit. És akkor ott szavaltam egy húszperces előfelvételit a Színművészetire, előadtam nekik mindent. Móriczot, verseket, Petőfit, Adyt. És azt mondták, hogy fiatalember, sok szerencsét. Kihagytam egy évet, és képesítés nélküli üzemi népművelő voltam egy állami gazdaságban.

Mit csinál egy képesítés nélküli üzemi népművelő a hajdúnánási állami gazdaságban?

Voltak ilyen vetélkedők, hogy a mezőgazdaság szocialista kultúrája. Amikor eljutottak a megyei fordulóba, a tehenészekhez mentem ki hajnali fél egykor, a busszal,

almoztak, fejtek, villázták a ganajt, mentem utánuk, és mondtam nekik az Adyt.

De figyeltek egyébként, mert hát tudták, hogy el kell menniük erre a rohadék vetélkedőre. És képzelje, megnyerte a tehenész szakosztály ezt a versenyt. Ott is volt sikerélményem.

Ádám Ottó és az érettségi öltöny

Elsőre sikerült aztán a főiskolára a felvételije?

Egy év alatt tizenöt monológot sikerült megtanulni. Az első fordulón túljutottam, de a második az már azért neccesebb, mert kezd tétje lenni. Ott azt mondta Ádám Ottó, hogy na, mit akar mondani? Én kiválasztottam az egyik monológot. Érettségi öltöny, hőség, lámpák. És azt kérdezte, melege van? Mondtam, hát picit, igen. Megvolt a monológ, levettem a zakómat, és szerencsétlenkedtem vele. Rám szólt, hogy tegyem már le valahová, én meg azt mondtam neki: „Elég, egy szót se többet! Hitvallást teszek itt, vedd észbe jól, rokon.” Erre azt mondták, hogy köszönjük szépen.

Na, akkor azt éreztem, hogy végem van, mint a botnak.

De továbbengedtek. És a harmadikon azt mondták, hogy maga akar még nekünk mondani valamit? Ez is egy varázslatos mondat. És akkor megszületett az eredmény, fölvettek elsőre.

A Színművészeti után Pécs volt az első állomás, utána pedig következett Debrecen és Eger, majd a főváros, az Arany János Színház. Miért éppen az?

Akkor már nagyok voltak a gyerekek, és szerettünk volna följönni Pestre, és ott volt lehetőség. Úgy voltam vele, ha nekem Budapesten deszka van a talpam alatt, kapok feladatot és azt a lehető legmaximálisabban megoldom, akkor nagy baj nem lehet, tök mindegy, hogy hívják a színházat.

Ha ott az ember valamit jól csinál, annak úgyis híre megy,

én ebben bíztam.

És ez így lett?

Igen, de csodálatos volt az Arany János Színházban is négy évig. Elképesztő jó munkamorál is volt, jó darabokat is játszottunk, és a gyerekeken lehet megtanulni igazán a színészi fegyelmet, önfegyelmet. A gyereknek nem lehet hazudni, mert azonnal elkezd csacsogni, csörgeti a cukros zacskót, és nem érdekli, hogy mit pofázunk a színpadon. De a négy év alatt nem fordult elő ilyen.

És az igaz, hogy mindemellett a felesége által kötött sapkákat árulta az Örs vezér téri aluljáróban?

Ez igaz, igen. Szükségünk volt a pénzre. A feleségem tényleg otthon kötötte a sapkát, mi meg az öcsémmel kiálltunk az aluljáróba.

Kellett tolltartó a gyereknek, vagy egy radírgumi.

Nem színész, buszsofőr

Az első komolyabb filmszerepét Janisch Attila Hosszú alkony című filmjében kapta 1996-ban, és rögvest Törőcsik Mari volt a partnere. Az sem lehetett azért könnyű.

Lélegzetelállító volt. Egyrészt hoztak egy farmotoros buszt, gyerekkori álmom volt, hogy buszsofőr leszek, és ilyet vezetek. Az volt a terv, hogy vontatják majd, és nekem csak kormányozni kell. De én húsz perc alatt megtanultam vezetni ezt a nagy monstrumot, és van egy jelenet a filmben, amikor hosszan hátranézve beszélek Törőcsik Marihoz, és közben vezetem a buszt. Nyilván nem gyorsan, olyan 30-40-es tempóval, mert lent ült az asszisztens, és súgta, hogy kicsit jobbra, kicsit balra, és így megy a jelenet. A film bemutatóján a feleségem mellett ült egy civil néző, és azt mondta a feleségének, hogy

figyelj ide, ez nem színész.

Színész ilyet nem tud.

Sofőr.

Ez buszsofőr. Törőcsik Marival meg fantasztikus volt az első jelenet, mert durván rászólok, hogy „jöjjön már, magára várunk!” És volt ott egy közeli a Mariról. Tátva maradt a szám, a hatása alá kerültem, ott állt a fiatal, gyönyörűséges Törőcsik Mari a Körhintából. Varázslatos dolog volt nekem, elállt szemem-szám. Megkedvelt engem, úgy érzem. Most már tegeződünk.

A filmekkel mindenképpen voltak szerencsés találkozásai, a Moszkva térnek az újgazdag vállalkozója, a Valami Amerika 2-nek a nyelvhelyességre kínosan ügyelő maffiafőnöke, a Para című film főszerepe, a talán mindenki számára legismertebb és a legemlékezetesebb, az Üvegtigris Csokija. Számolja, hogy hány filmben játszott?

Iszonyú szerencsés fickónak mondhatom magam, '96 óta minden nyáron forgattam, egyet vagy kettőt. Aztán volt olyan, is hogy nem forgattam abban az évben, de akkor rengeteget szinkronizáltam, szóval én tényleg nem jártathatom a pofámat, nagyon jó, teljes életet élek ebben a szakmában.

2004 óta tag az Örkény Színházban. Végérvényesen megtalálta a helyét?

Igen, én innen akarok nyugdíjba menni.

És miért éppen az Örkény Színház? Annak idején Máté Gábor hívta a Katonába a Szeget szeggel porkolábjának a szerepére.

Mert a Katonába nem hívtak szerződni. Viszont kaptam Zsámbéki Gábortól lehetőségeket. Öt darabban voltam benne abban a korszakban, amiből a mai napig megvan a Portugál. Rajtam nagyon sokat dobtak azok az évek. Az Örkénybe meg úgy kerültem, hogy Mácsai Palival közösen játszottunk Mészáros Márta Nagy Imre-filmjében, a Temetetlen halottban.

De annak idején ugye a főiskolán párhuzamos évfolyamra is jártak, sőt, talán katonatársak is voltak?

A katonaságnál ismerkedtem meg Palival, és ott nagyon jókat beszélgettünk. Aztán együtt forgattunk Mészáros Márta filmjében, és volt egy snittem, amely valószínűleg tetszett Palinak, mert három hét múlva csörgött a telefon, hogy te, Imi, annyi rendező akar veled dolgozni itt, hogy üljünk le egy kávé mellé. És akkor azt mondta, hogy mi lenne, ha ideszerződnél? Mondom, Pali, kérek egy kis gondolkodási időt. Azt mondja, persze, természetesen.

Magamban elszámoltam háromig, mondom, Pali, igen.

Így szerződtem az Örkény Színházba.

A versek ereje

Nagy formátumú szerepeket kapott az Örkény Színházban, mint, mondjuk, a Finitó főszerepe, a Pillantás a hídról, a Tóték főszerepe, Übü papa, de most hadd hozzam szóba az Anyám tyúkját. A magyar irodalom kötelező verseit szavalják, kicsit másképpen. Gálffi László mesélt arról, hogy amikor Mácsai Pálnak jött ez az ötlete, akkor ő nagyon kétkedve fogadta.

Én azon kevesek egyike vagyok, aki első perctől kezdve hitt benne. Az emberek ki vannak éhezve az irodalomra, a szép beszédre, a versekre, a lírára, a katarzisra. Pogány Judittal egyszer elmentünk úgynevezett verskommandóként a költészet napján. Busszal elvittek minket Adony környékére, Dunaújvárosba, és bementünk a bölcsődétől kezdve, a postán át, a kocsmáig, és megkérdeztük, hogy elmondhatunk-e egy verset. És mondták, hogy el. Becsöngettünk egy tanyára. Kijött egy bácsi, elmondtam neki a Nem tudhatomot, és potyogtak az öklömnyi könnyei, és motyorékolta velem az egész verset. Nyilván nem én hatottam rá ennyire, hanem maga a vers.

Megdöbbentő, hogy a verseknek ekkora erejük lehet 2017-ben.

Ennek az a titka, hogy mindenki személyesen adja elő a verset, úgy, mintha ő maga írta volna. Akkor bevonjuk, megosztjuk a nézővel a titkunkat. És ezt

a nézők megérzik, hogy nekik áruljuk el a legbensőbb titkainkat.

Van Örkény Istvánnak az a nagyon szép egypercese a színészről, aki délután meghal, de az esti előadást kicsit törődöttebben és fáradtabban azért végigjátssza. Néhány évvel ezelőtt önnek volt egy agyvérzése, és lábon kihordta, merthogy próbált, és premierre készült.

Nőnapon fel akartam a kolléganőket köszönteni, és nem jött ki az a megfelelő mondat. Akkor, ott éreztem, hogy ez valami jel. Elmentem az orvoshoz, elmondtam, és akkor kaptam húsz napra egy időpontot CT-re. Elmentem, és aznap lett volna egy előadásom, másnap meg lett volna egy Ady-estünknek a bemutatója...

És azt azért meg akarta csinálni?

Hogyne, hát készültem rá. De megcsinálták a CT-t, mondta az asszisztensnő, nagyon kedves, csinos, helyes hölgy, hogy várjon már, a doktor úr szeretne magával beszélni. Mondtam, hogy majd jövök a leletért. Nem, nem, várjon. Jött a főorvos, azt mondta, hogy üljön be a taxiba, és menjen be a Honvéd kórházba, le van beszélve, mert magának agyvérzése van. Mondom, de bocsánat, nekem este előadásom van, holnap Ady-bemutató. Azt üvöltötte - itt egy csúnya szó következett, azt nem mondom most ki -, hogy mije van magának?

Magának agyvérzése van, maga idióta, üljön be egy taxiba, és takarodjon be a kórházba.

Bementem, és tíz napig infúzión voltam, de szerencsésen megúsztam.

Most minden rendben van viszont.

Most minden rendben, igen.