Az Egyesült Államok rakéta- és légelhárítása több rétegből áll, amelyek egymásra épülve biztosítják az ország leghatékonyabb védelmét. Ennek a rendszernek az egyik meghatározó eleme a THAAD (angolul: Terminal High Altitude Area Defense, magyarul: „végfázisú nagy magassági területvédelmi rendszer”). Ez a járművekre telepített fegyver a rövid-, közepes és nagy hatótávolságú ballisztikus rakétákat a repülésük végső fázisban képes megsemmisíteni.

Méghozzá olyan pontosan, hogy még a hangsebesség öt-hétszeresével száguldó fegyvereket is közvetlen ütközéssel pusztítja el. Nincs szükség robbanó harci része, mert az elhárító rakéta – akárcsak egy ágyúlövedék – telibe találja a célpontját, és a hatalmas mozgási energiájával darabokra szakítja azt. Persze mindehhez rendkívül kifinomult vezérlés és nagy manőverezőképesség kell, viszont az elhárító eszköz így kellően kicsi. Az ütközés következtében pedig a legkisebb a járulékos károkozás mivel a támadó harci rész nem tud felrobbanni. Ellenben csak a hagyományos vagy nukleáris töltetű rakéták esetében érvényes ez, mert a kémiai vagy biológiai töltettel ellátott fegyverek ugyanúgy szétszórják a szennyező anyagokat, mint ha célba értek volna.

A THAAD fejlesztése a múlt század utolsó évtizedében kezdődött. A kísérleti program fővállalkozója a Lockheed-Martin volt, amely több más céget is bevont a tervezésbe. A munka gyorsan haladt, köszönhetően annak, hogy a mérnökök felhasználták a korábbi rakétavédelmi fegyverekkel szerzett tapasztalatokat. Ám az 1995-ben végrehajtott kezdeti indítások nem hoztak sikert: az első hat rakéta közül egyik sem találta el a célját. További négy év kellett még ahhoz, hogy a számítógépes program folyamatos finomításával sikeres legyen a fejlesztés. 1999. június 10-én aztán a THAAD rendszer rakétája végre telitalálatot ért el, majd augusztus 2-án már egy valós harci helyzetnek megfelelő próbalövészet is sikerrel zárult.

Az új fegyver 147 kilométer magasságban ütközött össze a célpontjával, és szó szerint kiütötte.

A sikereket látva a Pentagon a következő évben megbízta a Lockheed-Martint, hogy hozzon létre egy új csapatlégvédelmi fegyvert. Végül a gyártás öt évvel és sok próbalövészettel később indult csak meg, és a fejlesztés azóta sem állt le. A THAAD rendszer 150-200 kilométeres hatótávolságú és jelentős területet képes megvédeni. Egyaránt alkalmas a rakéták, a drónok és a manőverező robotrepülőgépek elleni harcra.

Arra is képes, hogy más, korszerű, rakétaelhárító fegyverekkel együttműködjön, így a szintén amerikai (részben ugyancsak a Lockheed-Martin által gyártott) Patriot, valamint az izraeli Arrow (Nyíl) és a David"s Sling (Dávid parittyája) elnevezésű rakétaelhárító rendszerekkel.

Ez az animáció a THAAD működését mutatja be:

A Lockheed-Martin már 2006-ban előállt a THAAD-ER, vagyis megnövelt hatótávolságú elhárító rendszer terveivel. Új, nagyobb rakétát építettek, amellyel még a hiperszonikus fegyverek is elfoghatók. A méretnövekedés miatt viszont egy-egy indítójárművön – a korábbi nyolc helyett – csak öt elfogórakéta fér el. Bár a cég szerint a THAAD-ER képes a legújabb, hiperszonikus repülőeszközök kivédésre is, a Pentagon egyelőre még vizsgálja, hogy vajon az irányított energiájú fegyverek vagy az elektormágneses ágyúk nem jobbak-e erre a feladatra.