A húsvétról azt tudjuk, hogy a kereszténység legnagyobb ünnepe, amihez, és ezt már csak érezzük, még a vallás nélkül élők is, valahogy az öröm kapcsolódik. A húsvétnak az eredeti öröme egészen pontosan micsoda?

Az, hogy van feltámadás és az örök életre vagyunk meghívva. Krisztus föltámadása ezt üzeni nekünk. Ilyenkor valójában mindenki az életet ünnepeli, amire ön is utalt az első mondatával, hiszen mindenki szeret élni, és az élet megismételhetetlen kincs. Sokan vannak, akik számára ez az alkalom munkaszüneti nap vagy munkaszüneti napok. Mások szeretik az ünnephez kapcsolódó hagyományokat, szokásokat, a családi összejöveteleket, az ételeket, az ízeket, a locsolkodást, azokat a járulékokat, amelyek az ünnephez hozzátapadtak, és nem baj, hogy hozzátapadtak. De figyelni kell arra, és ez a mi dolgunk, azt hiszem, nemcsak a papoké, hanem a keresztény embereké, akik hiszünk és a legfontosabbnak tartjuk Krisztus föltámadását, hogy ezek a rárakódott szokások, élmények ne merítsék ki az ünnepet. Próbáljuk arra fölhívni a figyelmet, hogy az ünnep, ez a húsvét, ez több mint egy munkaszüneti nap és sokkal több mint a húsvéti sonka, sőt, még a nyuszinál is sokkal több. Próbáljuk meg úgy megélni az ünnepet, hogy a tartalom ne illanjon el. A forma változik az idővel, de az ünnepet ne csúfoljuk meg azzal, hogy csupán csak a nyusziról és a locsolkodásról szól a mi ünnepünk. Nekünk az a dolgunk, hogy Krisztus föltámadásának üzenetéről, örömhíréről, magának az életnek az öröméről tanúságot tegyünk és arról beszéljünk.

A feltámadás Krisztus privilégiuma, vagy ránk is fog vonatkozni valamikor? Az ember önző, mindig ez a kérdés foglalkoztatja. Örülünk, hogy Krisztus feltámadt, de jó lenne, ha mi is föltámadnánk.

Ez egy nagyon fontos kérdés, és nagyon örülök, hogy erről beszélhetek az InfoRádióban, mert ha Jézust sokan úgy tekintik, hogy rendkívüli bölcs ember, aki az élet kesze-kuszaságában, az evangéliumon keresztül ma is eligazítást ad, hogy hogyan éljek jól, hogyan találjam meg a boldogságot, hogyan legyen tartalmas az életem, hogyan éljem meg az istenkapcsolatomat, hogyan legyek emberszerető és istenszerető egyszerre, tehát hogyha Jézusra, mint tanítóra, rabbira, mesterre tekintünk, és az életünk vitelére, az életvezetésünkre vonatkozóan figyelünk rá, akkor azzal elérhetjük azt, hogy lesz egy nagyon jó mesterünk, aki eligazít minket az életben. De Jézus ennél több, és pont ez a húsvét lényege, hogy Jézus az életről is nagyon sokat tanított, és kimeríthetetlen kút az, amiből az élet vizét felhúzhatjuk. Az ő föltámadása pontosan arról szól, hogy nem csak erről az életről szólt nekünk. A földi életünk nem egy ponttal fejeződik be, hanem egy vesszővel. A földi halál egy vessző a keresztény ember számára, pontosan a húsvét miatt. Pontosan a föltámadás miatt, mert Jézus – Szent Pál apostol nagyon-nagyon szépen megfogalmazza a korintusiakhoz írt levelében – hogyha nem támadt volna föl, akkor hiábavaló volna az én tanításom, és hiábavaló volna a ti hitetek. Ha Jézus nem támad föl, nincs kereszténység. És éppen emiatt azt hiszem, a húsvét fölráz mindannyiunkat, különösen bennünket, keresztényeket, hogy álljon meg a menet. Az év többi napjában az evilági életről, ahova olyan szépen berendezkedtünk, arról szól minden, és ehhez kérünk segítséget. Ebben van köszönet és hála az Isten felé. Na de itt a húsvét, amikor el kell gondolkodnom az élet értelméről és a folytatásról. És azt hiszem, az Úr Jézus tanítása, élete, föltámadása az pontosan attól különbözteti meg minden más vallástól és minden vallásalapítótól, hogy ő kinyitotta a világot, kinyitotta az életet a transzcendens valóságra és folytatást adott, folytatást ígért és folytatást mutatott nekünk a föltámadásában.

De ránk is fog vonatkozni? Mert hogyha Jézus életét nézzük, akkor Jézus, ahogy Bohumil Hrabal egy művében mondja, azért különb, mint mi, egy atléta. Jézus ezért egy másfajta ember. Mi is úgy fogunk járni, mint ő a feltámadással, vagy nem fogunk úgy járni, mint ő. Az embert ez a gondolat bántja folyamatosan, hogy olyannak kéne lenni, mint ő, de az nehéz.

A Hiszekegynek, a Credónak, amit 325-ben Niceában, Nikaiában megfogalmaztak, az első, legfontosabb gondolata az, hogy az Úr Jézus valóságos, Isten is valóságos ember. Ő teljes, valós emberi életet élt. A bűnt kivéve hasonló lett hozzánk, és az ő élete, az ő tanítása, az ő életpéldája, az ő halála és az ő föltámadása a miénk is. Ezt ő nem is titkolta. Rendkívül sokszor beszélt arról, hogy jöjjetek hozzám, mert atyám házában helyet készítek nektek. Elmegyek, de visszajövök értetek. Az evangéliumokban olvashatjuk ránk vonatkozóan is, meg vagyunk hívva az örök életre. Ő biztosított minket, hogy azt az utat, amit ő végigjárt, azt mi is végig fogjuk járni. A föltámadást Jézus mindannyiunknak közkinccsé tette, ezt nem szabad elfelejteni. Ez egy aggodalmaskodó lelkület, hogy Jézusnak könnyű volt, mert ő volt az Isten fia. Nem volt könnyű, mert ő önként vállalta azt, hogy végigcsinálja a nagyhetet értünk, és ez a fajta meghívása, hogy ti is atyám gyermekeiként ezt meg fogjátok élni és meg vagytok hívva az örök életre, ez a keresztény ember biztonságának és örömének a közepe.

De hogyan lehetne elszakadni azoktól a földi gondolatoktól, hogyha föltámadunk, akkor vajon milyen formában fogunk föltámadni. Fizikai formánk az olyan lesz, mint most, vagy halálunk pillanatában lévő állapotunkban fogunk föltámadni az utolsó infúzió sárgás nyomával a bal kezünkben, meg egy vattadarabbal, ahogy Örkény István írja? Hogy fogunk föltámadni?

Azt hiszem, fontos a teológia és fontos a hittan. És egy felnőtt keresztény embernek nagyon fontos, hogy ezeknek a kérdéseknek, amelyek természetes módon fölvetülnek és följönnek, utánanézzen, utánajárjon. A dogmatika, a katekizmus gyönyörűen megfogalmazza az egyház tanítását, erről a katolikus egyháznak, de minden felekezetnek megvan a maga tanítása, nagy az átfedés azért. A katolikus egyház a föltámadásra vonatkozóan nyilvánvalóan tanít, a dogmatika ezt megfogalmazza. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy ez hittitok. Egészen pontos, egzakt magyarázatot nem fogunk találni erre, hogy hány éves korban volt a testem a legjobb minőségben, formában, és vajon az lesz az az én tökéletes testem, ami. A görög atyák azt mondták, hogy a teljes helyreállítás lesz az Úr második eljövetele, amikor a természet elnyeri azt a formát, amelyben az Isten megteremtette, amely a legtökéletesebb, és ez vonatkozik az emberre is. Hisszük és valljuk, hogy a föltámadás az mindannyiunk számára a legideálisabb lesz. Órigenész és a régi gondolkodók azt mondták, hogy a legtökéletesebb test az a gömb, ezért mindenki gömbformában fog föltámadni és a mennyországban, a Paradicsomban élni.

Hála Istennek, nem kell fogyókúrázni.

Nem kell.

Mostantól kezdve.

Igen, így is föl lehet fogni, de talán nem ez a legokosabb hozzáállás. Tehát a földi valónkra vonatkozóan biztosak lehetünk abban, hogy fájdalom, betegség és szenvedés nélküli életre vagyunk hívva. Én azt gondolom, hogy az már másodlagos, hogy ez a testi formám, ez a 25 éves lesz vagy a 30 éves, de biztosak lehetünk abban, hogy ez az Isten által megalkotott, kigondolt tökéletes testünk lesz.

Beleértve a tudatunkat is, nyitott tudattal támadunk föl?

A föltámadásban bizonyára azt kapjuk Istentől, ami nekünk a legjobb. Hadd mondjak el egy nagyon rövid történetet, nemrég hallottam. Egy orvos, aki nagyon szerette a kutyáját, meglátogatta az egyik betegét, aki végső stádiumban volt otthonában. Bement hozzá a betegszobába, a kutyát otthagyta a nyári konyhában az udvar mellett. A beteg megfogta a karját, és azt mondta, doktor úr, mondja meg nekem, mi lesz, ha meghalok? Hogyan tovább? Az orvos erre nem nagyon tudott mit mondani. Eszébe jutott, fölállt, kinyitotta az ajtót, a kutyája pedig erre a pillanatra várt és beszaladt, és vélhetően látható nagy örömmel köszöntötte a gazdáját, hogy újra itt lehet és farokcsóválva ugrált az orvos körül. És az orvos azt mondta a betegnek, hogy látja, ez a kutya még soha nem járt ebben a szobában, ebben a házban sem, mert mindig ön jött el a rendelőbe. Neki ez egy ismeretlen hely. De tudta, hogy én itt vagyok a szobában, és amikor kinyitottam neki az ajtót, óriási örömmel jött hozzám, mert tudta, hogy itt van a gazdája. Én azt gondolom, hogy a föltámadásunk, a mennyország, az üdvösségünk is valahogy így lesz. Aggódhatunk, hogy még nem jártunk ott. Nem tudjuk, hogy mi van bent. Nem tudjuk, hogy mi van a küszöbön túl, ha az ajtó kinyílik, mi lesz ott, milyen lesz a testünk, a tudatunk, az értelmünk. Egy valamiben azonban biztos lehetek, és azt hiszem, hogy a keresztény embernek ez a gazdagsága, ez a kincse, hogy tudatában lehet annak, hogy ott van a „gazdája”. Aki ott van, az minket vár, és amellett van a helyünk. Azt gondolom, hogy a teológiai részletességnek könyvekben, dogmatikában, hittanban, önképzőszerűen vagy hittanórákon, felnőtt hittanon érdemes utánanézni. De legyen meg a húsvétban az a bizonyosságunk, az a biztonságunk, hogy odaát, az ajtó másik oldalán a „gazdánk” van. Az Urunk, a szeretett Atya, aki nekünk a legjobbat készíti elő. Ez a tudat, húsvétra készülve, húsvét ünnepkörében élve nemhogy vigasztalást ad, hanem örömöt kell, hogy adjon.

De akkor a gondolkodásunkat is valahogy érdemes volna átprogramozni, mert hogyha a halál az egy vessző, akkor a végstádium kifejezésnek sincsen értelme, mert az nem vég.

Szigorúan a földi élet földjére gondolva. A keresztény embernek megvan ez a kincse, amit az Úr Jézus elhozott nekünk, és húsvét, ennek az öröme, hogy emberek, éljetek, szeressetek, próbáljatok erkölcsösen a közjóért, a világért szeretetben élni, és higgyetek abban, hogy ennek megvan a gyümölcse, mert nem csak erre, a földi életre vagytok meghívva. Én gyerekkorom óta sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon az az ember, aki nem hisz a túlvilágban, nem hisz az örök életben, akinek a húsvét valóban nem jelenti a föltámadás örömét, hogyan él? Bölcső keresztény vagyok, hívőként neveltek föl, neveltek szüleim és a tanáraim, mestereim, és nincs meg az az élményem, hogy milyen az, amikor túlvilági hit nélkül élek. Sokakkal beszélgetek, és szeretném átadni ezt a biztosságot, ezt a bizonyosságot, hogy lesz a halál után élet. Mert azt érzem nagyon sok emberen, és ha szabad, most inkább a pap, a lelkipásztor beszél, hogy sokakban van félelem erre vonatkozóan, és sokan úgy élnek, hogy a szőnyeg alá söprik ezt a kérdést. És azt mondják, hogy ezzel nem foglalkozom, majd egyszer. Most végzem a munkámat, nevelem a gyerekeimet, van elég dolgom, de azt hiszem, hogy Kosztolányi Dezsőnek, kedvenc költőmnek a verse, a Hajnali részegség állapota mindenkinek az életében el fog jönni, amikor fölkel és elkezd gondolkodni, hogy minek vagyok itt, és mi lesz, ha már nem leszek itt.

„…mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.”

Pontosan, pontosan. Ez a konklúziója, hogy rájön erre. Én azt hiszem, és azért imádkozom a nem istenhívő és a túlvilágban nem hívő emberekért, hogy legyen ilyen istenélményük, amit Kosztolányi is megfogalmaz. Ez egy olyan élmény, és azt hiszem, hogy húsvéthoz köthető, a feltámadás ünnepéhez köthető, ami mindenkit meg kell, hogy érintsen. Előbb vagy utóbb meg kell, hogy érintsen az, hogy mi lesz a történetem folytatása. Lesz-e folytatás? És egy ilyen áldott pillanat, mint amit Kosztolányi is megélt a Logodi utcában, adja Isten, hogy mindenkinek megadassék, és ne csak megadassék, hanem döbbenjen rá, hogy csak úgy érdemes élni, hogy a transzcendens oldalról élem meg az életemet. Egészen más fénybe kerülnek a munkáim, a szereteteim, a kapcsolataim, az elkötelezettségem, a betegségem, a gyászom, hogyha a föltámadás hitével nézem, ha az örök élet hitével nézem. Ha nincs meg ez bennem, akkor ezek tragédiák, egymás után következve, ahogy éljük az évtizedeinket, egyre mélyebb depresszióba képesek engem beletolni. Sajnos erre bőven van példa, hogy reménytelennek és kiüresedettnek érzi valaki az életét, mert nagyon sok kudarc érte, a teste kopik, és egyre inkább érzi az elmúlást. Ha nincs meg bennem a transzcendencia, az örök életre való nyitottság és abban való öröm és hit, a húsvét öröme, akkor nagyon veszélyes út ez, amitől szeretnék mindenkit megóvni.

Van jó pillanat erre a felismerésre? Kosztolányi a Logodi utcában akkor már nagyon beteg volt. Izgatta szívét negyven cigarettája, meg más is. Valószínűleg az elmúlás gondolata izgatta. Sűrű pillanatnak tűnik az a vers, amit leír ott. Lassan kell, lassan érdemes eljutni egy felismerésig, vagy az emberre egyszer csak rászakadhat, mint ahogy gyanúm szerint Kosztolányira azon a hajnalon rászakadt a felismerés?

Erre is van példa az emberiség történelmében, meg arra is. Nagyon sok olyan példa van Szent Páltól kezdve Szent Ágoston át, olyan megtérések, amelyek villámcsapásként érték az embert az élete során, és ez a villámcsapás 180 fokkal megfordította az életét. Nagyon sok ember a keresztviselés közben találja meg azt a pontot, hogy van kiben hinnem. Jómagam elég gyakran megfordulok a Kék Golyó utcában. Nagyon sok rákos beteggel és tényleg végstádiumban lévő beteggel találkozom, imádkozunk együtt, beszélgetünk, vagy éppen csöndben vagyunk. Azt hiszem, hogy az élet ad olyan pillanatokat, ad olyan történéseket, és a betegség egy ilyen, egy rákos betegség ilyen, amikor ha akarom, ha nem, el kell gondolkodnom. És öröm azt látni sokszor, hogy valaki ebben a tragikus élethelyzetben, a betegségében bele tud kapaszkodni egy szalmaszálba is. És van olyan, aki pedig kudarcként éli meg az életét, és elvesztette a remény utolsó szalmaszálát is. Vannak tragikus helyzetek és vannak örömteli helyzetek is. Hadd osszam meg azt az élményemet, hogy húsvétkor és húsvét előtt a mi parókiánkon mindig vannak felnőtt keresztelések, felnőtt keresztelkedések, amikor valaki fiatalemberként megtalálja a párját, látja, érzi, hogy az élete kezd kiteljesedni, és ebben találja meg az Istent, és ekkor kopogtat a templom kapuján, hogy szeretnék megkeresztelkedni. Hatalmas élmény egy pap számára, hogy egy fiatal hölgy, egy fiatal ember, vagy középkorú is eljut oda magától, beleér ebbe a vonzásba, és veszi a bátorságot, és eljön és fölkészülünk együtt, és húsvét örömében megkeresztelkedik. Nem feltétlenül a tragikus élethelyzet, hanem maga az életöröm is elvihet oda, hogy én szeretnék megkeresztelkedni, krisztusi emberré lenni, és a hitemet a föltámadásban és az örök életbe vetett hitemet, a húsvéti hitemet, meg akarom élni minden nap, ez csoda.

Van királyi út a feltámadás örömének megismeréséhez? Logikai természetű? Az ember olvassa az apostolokat, olvassa a történetet, és előbb-utóbb rájön, hogy így van, vagy ez egy érzelmi, hitbéli út, amikor azt mondja, hogy elfogadom, hogy ez így van, mert érzem, hogy így van?

Azt hiszem, hogy ahány ember, annyi út, bőven látunk arra példát, hogy tudós ember a tudományban, a kutatásaiban, az elért eredményeiben fedezi fel az Istent. Harcos, ateista emberek, most példákat név szerint nem tudok említeni, de több helyről hallottam, olvastam, hogy kifejezetten ateista tudósember hölgy is, indiai származású amerikai tudós hölgy is most már, megkeresztelkedése után, hívő keresztényként él, mert eljutott arra az útra, eljutott arra a pontra, hogy ennek így nincs értelme. És ha ezt ki meri mondani, egy nagyon képzett, okos, tudós ember, akkor én ezt el tudom neki hinni. Természetes, hogy vannak, akik érzelmileg jutnak el ide, illetve a lét önmagában, a lét nagy kérdése, a saját maga élettapasztalatával elviszi oda. Ha már Kosztolányit idéztem az előbb, azért a Boldog, szomorú dalban benne van az, hogy a középkorú Kosztolányi eljutott egy pontra, hogy mindene megvan, felesége, munkája, gyermeke, tisztelik, becsülik, előre köszönnek az utcán, és a vers végén azt mondja, hogy „Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben.” Túlságosan is belaktam ezt az életet, túlságosan is otthon érzem magam, sok mindent elértem, de ez kevés. És hogyan tovább? És ugyanoda jutunk vissza, ahol tíz perce voltunk, hogy nem vagyok otthon az égben, föl kell fedezni, ahogy fölfedezi a költő is, és vele sokan fölfedezik, hogy érzelmi alapon, élettapasztalat alapján nincs más út, csak az Isten útja, ahogy az István, a királyban is éneklik.

Egy átlagos, hétköznapi ember számára az ünnepbe való belehelyezkedés milyen lehetőségeket, meg feladatokat ad, mit kell ilyenkor vagy mit érdemes ilyenkor átgondolni, amikor eljön a legnagyobb keresztény ünnep?

Bocsánat, nem szeretem azt, hogy átlagos, hétköznapi ember, mert minden ember egy csoda.

Magamra gondoltam, és akkor mindenki másról leveszem.

Nagyon érdekes, nemrég hallottam, hogy az USA-ban megkeresték azokat, akik felnőtt korban keresztelkedtek meg, kérdezve a miértet. Mi volt az a pillanat, mi volt az a motiváció, ami miatt ő úgy döntött, hogy szeretne keresztényként, krisztusiként élni ebben a világban. És vártak sokféle választ. Vártak arra, hogy valaki azt mondja, hogy egy csodás prédikáció, vagy egy látomás, vagy egy lelkigyakorlat, vagy egy másik ember, vagy hallottam valamit. Nem. A legtöbben érdekes módon azt mondták, hogy valahogy egyszer bementem egy templomba, nyitva volt, és leültem a csöndben, és ott történt meg. Ez volt a leggyakoribb válasz, hogy bement egy üres templomba, üres abban az értelemben, hogy nem volt szertartás, és leült ott, és valami történt benne. Az ünnep, én azt gondolom, ezért van a húsvét előtti 40 napos böjti időszakunk, ezért van a nagyhét, az ünnep akkor lesz igazán ünnep, ha a készületünkben, és ezt nagyon nehéz megvalósítani a hétköznapi ember számára, elcsöndesedünk. Nagypénteket nem lehet zajosan megélni. Vannak pontok, vannak az ember életében olyan időszakok, amikor el kell csöndesedni, és azt gondolom, hogy a húsvét, a húsvét öröme ilyen, a húsvét csöndben történt, a kereszthalál is csöndben történt, a föltámadás is néma csöndben történt, ami utána történt, na az már zajos volt, de az ünnep azt gondolom, hogy akkor jó és akkor szép, ha képes vagyok elcsöndesedni, nagypéntekre elnémulni. Azt hiszem, hogy ha ez a tendencia, akkor nagypénteken még nem is harangozunk katolikus templomban, mert a harangok Rómába repülnek ilyenkor. Az egész szertartástanra, akár a latin rítusra gondolok, akár a mi bizánci rítusunkra, mind-mind a nagypénteki elcsöndesedés irányába vezet bennünket. És hogyha valaki azt mondja, hogy ezt a nagyhetet én most kicsit máshogy szeretném megélni, mindenkit buzdítok arra, hogy nézze meg a közelében lévő templomnak a szertartásrendjét, merjen bekapcsolódni, merjen ott lenni. Ezek a szertartások, ezek olyan gyönyörű szimbolikával élnek, olyan gyönyörű szövegek, imádságok, gesztusok, történések vannak ezekben a szertartásokban, hogyha egy igényes ember utánanéz, akkor érzi, tudja, tapasztalja, megéli azt, hogy mit is jelent Jézus kereszthalála és utána a föltámadás.

Van valami javaslata arra, hogy hogyan kell elcsendesedni abban a világban, amely csupa zaj? Éppen egy országos választási kampányban vagyunk. Több háború is zajlik, az egyik a közvetlen közelünkben, a másik egy kicsit távolabb, de mind a kettőnek érezzük a hatását, és ez egy rossz dolog.

Biztosan nagyon sokan ismerjük, ismertük Olofsson Placid atyát, a bencés szerzetest, aki a klerikusok közül a legtöbb időt kellett hogy eltöltse a Gulagon. Nagyon sokat szenvedett, és tudjuk azt, hogy utána a tanúságtevése mennyire pozitív volt, mennyire hiteles volt arról, hogy túl lehetett élni a Gulagot, és nem tört össze, sőt. Ő szokta volt azt mondani, hogy nem az a fontos, hogy a keresztény ember milyen világban él, hanem az, hogy hogyan él abban a világban. Ezt neki elhittem, elhittük, hiszen aki a Gulágról így jött haza, és így öregedett meg közöttünk, és ennyi erőt és ennyi lelkesedést, tüzet tudott továbbadni túl a kilencvenen is, annak el kellett ezt hinni. Nem az a fontos, hogy milyen világban élünk, hanem hogy hogyan élünk abban a világban. Bármilyen nagy is a zaj körülöttem. A világ zaját nem negatív értelemben értem most itt, hiszen mindaz, ami körülöttünk zajlik, akár a választási kampány, ahol érdekek, vélemények, érzelmek feszülnek egymásnak, akár sajnos a háború, akár bármire gondolunk, még a pandémia árnya, a következő járvány árnyéka is. Olyan terhelt világban élünk, annyi negatív inger éri az embert, hogy kicsit „gulagban” érezhetjük magunkat, és éppen emiatt, azt hiszem, különösen is fontos, hogy tudatosan éljünk a világban, és tudatosan figyeljünk arra, hogy a belső életem, a lelki életem ne szenvedje meg ezt. Vagyis, hogy vigyázzak rá, és éljek belső életet, éljek lelki életet. Nagyon sok embert elkap a gépszíj, és mással sem foglalkozik, csak a közkérdésekkel, a politikával, a világ történéseivel, és elfelejti azt, hogy nekem van egy belső lelki életem, ahol a kapcsolataim, az élményeim, a szenvedéseim, az örömeim ott vannak, és azokkal nekem valamit kezdeni kell. Nem lehet úgy élni, hogy mindig csak a külső dolgokkal foglalkozom, a belső vetülésekkel és a belső lelki érzéseimmel, lelki történéseimmel pedig nem. Éppen ezért nagyon fontos az, hogy tudjunk kivonulni a világból. Időnként. A keresztény embernek nem az a hivatása, hogy rezervátumban éljen, vagy elefántcsonttoronyban, hanem menj bele a világba, Jézus erre tanította a tanítványokat és bennünket is, ne vonuljatok ki belőle, menjetek bele és szenteljétek meg azt, tegyétek jobbá a világot. A visszavonulást, az elcsöndesedést nem úgy értem, és nem szabad úgy gondolni erre, hogy ez egyfajta bezárkózást, izolációt jelentene, nem. Viszont időnként mindannyiunknak szüksége van arra, hogy elcsöndesedjünk, például nem véletlenül adta nekünk az Úr a vasárnap hetedik nap örömét, mert a vasárnap, ha csak teheti az ember, az legyen valóban a csöndnek, a békének, a szeretetnek, a családnak a napja. Ha ezt nem tartom be, ha erre nem figyelek, akkor azt meg fogom sínyleni, azt meg fogom bánni. Ha van a vasárnap, akkor az embernek azt hiszem, nagyon fontos feladata az, hogy igenis a külső csönd megteremtésével figyeljen a belsejére, a lelki életére, a belső várkastélyára, ahogy Szent Teréz ezt gyönyörűen megfogalmazta. Ez igény kérdése, de hogyha én megérzem annak az örömét, hogy milyen jó elvonulni egy kicsit a hálószobába, és kizárni a kütyüket, és kizárni a híreket az életemből, vagy egy nagy sétát tenni a Pilisben, vagy bárhol, és a külső ingereket lecsavarni, megérzi annak az örömét, hogy a lelkem redői kisimultak, megérzi annak az örömét, hogy feltöltődtem, akkor ez neki nem feladat lesz, hanem igénye lesz, belső igénye, hogy ezt újra és újra megismételje. Erre buzdítok mindenkit.

Jó, de hogyha visszamegyünk a hétköznapokba, akkor egy keresztény ember, az másképp szokott viselkedni a hétköznapi csatákban? Vagy ő is fölveszi ugyanazt a ritmust, mint mindenki más, gúny, megalázás, támadás, bírálat. Ha az ember kimegy az utcára, akkor a plakátokon nagyjából ezt látja.

Nem tehetjük meg. Nem tehetjük meg. Mi a Keresztény Értelmiségiek Szövetségében próbálunk a magunk eszközeivel, szerény eszközeivel arról beszélni, magunk számára is, a sajátjaink számára is, és mindenki számára, közleményekkel, felhívásokkal, hogy azért, mert ezt tapasztaljuk a világban, nekünk ebbe nem kell beleállni. Egy közleményben például nagyon sokat beszéltünk arról a tagjainknak, de mindenki számára megosztottuk azt a tapasztalatunkat, hogy azért, mert a közösségi médiában mindenki név nélkül vagy névvel mocskolódik, elmondja a másikat sértő, bántó, elítélő véleményét, attól, hogy ez egy világjelenség, nekünk ebben nem kell részt venni. Egyáltalán nem kötelező nekem egy negatív véleményre csak azért is visszaszólni. Valahogy beleszoktunk abba, hogy adok-kapok van. Nem. A mondás is azt mondja, hogy nem az a legény, aki adja, hanem az, aki állja. Egy keresztény embernek nem szabad erre a területre rálépni. Nem a véleménynélküliségről beszélek, hanem az érzelmeket, az indulatokat, az ösztönös reakciókat nekünk tudatosan uralni kell, mert azzal nem teszünk semmi jót, nem tesszük jobbá a világot, nem szenteljük meg, hogyha mi is beleállunk a nyilvános ócsárlásba, megbélyegzésbe, a másik szidásába és becsületének megkérdőjelezésébe. Ebbe nem kell beleállni.

De ez nem a vereség útja, hogyha az ember mindig csak kap, de sose ad, a nem ad ütést, hanem mindig csak állja a pofonokat, állja, mert ha azt mondja, hogy én ebbe nem szállok be, akkor előbb-utóbb bucira fogják verni a fejét, már elnézést.

Leginkább én ezt az egyéni életemre gondoltam, a keresztény ember egyéni életére vonatkozóan tanácsoltam azt magamnak és mindenki számára, hogy ebbe a folyamba nem kell belemenni, viszont természetes, hogy a véleményemet és az értékeimet meg kell védeni. Ez, azt hiszem, két dolog. Az okos ember tudja, hogy mikor van szükség arra, hogy kinyissam a számat, és mikor van szükség arra, hogy elengedjem a fülem mellett, mert nincs értelme erre reagálni. Felnőtt embernek ezt tudni kell, tapasztalni kell, meg kell értenie, hogy aquila non captat muscas, nem kell minden légy után kapkodnunk. Tudni kell azt, hogy mikor van szükség arra, hogy kiálljak és elmondjam a véleményemet. De nem biztos, hogy egy álhírre reagálva, a 88. kommentre nekem 28-ként még egyszer egy durvát be kell írni. Kizárt, hogy erre szükségem volna. A világnak nincs erre szüksége. Ettől meneküljünk, ezt zárjuk le, ezzel ne foglalkozzunk. De természetesen kötelességem magamat megvédeni, az értékeimet megvédeni, a hitemet megvédeni. Tudnom kell azt, hogy mikor kell kiállni, és azt mondani, hogy álljon meg a menet, én ezt nem így gondolom. Ez nem így van. Ez nem csak jog, hanem kötelesség is a keresztény ember számára. Senki nem kéri azt, hogy engedjem magamat bucira verni.

Az apostolok történetének, akik ugye szemtanúk voltak, mindent láttak, mi a jelentősége egy mai hívő ember számára? Ott vannak a cselekedeteik. Leó pápa szerint az egyház oszlopai az apostolok.

Örülök, hogy az apostolok itt vannak most, és felemlegetjük őket, hiszen Krisztus föltámadásának az első tanúi az apostolok voltak, ők végigcsináltak vele mindent. Rengeteg tapasztalatot kaptak, ott voltak, örültek, lelkesedtek és csalódtak és szétszaladtak. Otthagyták Jézust, talán János apostolt leszámítva. De az ő története, tudjuk, mindig kicsit különleges és különbözik a többiekétől. Az apostoloknak az élmény alapján, amit kaptak Jézustól, a feltámadott Jézussal való találkozásoktól, 40 napig Jézus többször megjelent nekik, nem volt kérdés, hogy Jézus föltámadt. Szent Tamás apostolnak a találkozása Jézussal különleges élmény megint, arról is érdemes lenne egyszer-egyszer nagyot beszélgetni. Az apostolok a feltámadás tanúi voltak, és gondoljunk csak bele, meghaltak ezért. Az apostolok onnantól fogva, hogy találkoztak Jézussal és pünkösdben megkapták a Szentlelket, a megerősítést, onnantól fogva számukra nem volt kérdés, hogy mi a dolguk. Egy ember miért hal meg? A szeretteiért, hazájáért, nem akármiért, csak olyan értékért, ami a leges-leges-legfontosabb az ő életében. Ezek az apostolok félrehagytak mindent. A szélrózsa minden irányába elmentek, hirdették azt, hogy Jézus föltámadt. Ott voltam, láttam. És ezt olyan meggyőzően tették, hogy rengeteg ember követte őket, mert sugárzó emberek voltak. Bárcsak ilyenek lennénk mi is. Ezek az apostolok a végén, János apostolt leszámítva, mind a tizenegyen erőszakos halállal haltak meg, és nem csak ők, hanem rengetegen ő utánuk és őket követve. Ők képesek voltak ezért az igazságért meghalni. Nem voltak hajlandók elmismásolni, elhallgatni, ők innentől fogva csak erről beszéltek, és válogatott módszerekkel ölték meg őket. A föltámadásnak az egyik legnagyobb bizonyítéka az, hogy az apostolokkal kezdődően rengeteg ember az életét adta ezért a tapasztalatért. Gondoljunk csak bele, miért halnék én meg? Miért áldoznám föl az életemet? Ezek az emberek képesek voltak ezért föláldozni az életüket, és az ő tanúságtételüket és vértanúhalálukat követte hány ezer, tízezer, százezer keresztény vértanú a mai napig is, ezek az emberek szuperhősök ebből a szempontból. Manapság minden erről szól, hogy szuper képességgel rendelkező hősöket nézünk meg a mozikban, meg a gyerekek azon nőnek föl. Ezek a keresztény emberek, az apostolok, vértanúk, ilyen szempontból igenis szuper emberek, akik képesek voltak ezért meghalni. A mi hitünknek egyik legnagyobb tartóoszlopai ilyen szempontból.

Hogyha vértanúságra készül egy keresztény ember, akkor azért csak ott van neki az a biztató bizonyosság, hogy ez egy vessző, még a vértanúhalál akármilyen kínos is lesz az ő történetében, nem? Hiszen ő látta Jézust föltámadni.

Igen, ezért utaltunk az elején arra, hogy mennyire fontos, hogy ebből a szempontból nézzem az életemet, hogy én meg vagyok hívva az örök életre, és abból a szempontból nézve a halál, a földi halál kegyetlen dolog és nagy kihívás, de képes vagyok arra, hogy Bertalanként, Tamásként, Péterként és Pálként oda tudjam adni az életemet, mert tudom, hogy ez nem vége az életemnek, hanem egy váltás.

Hogyan néz ki a naptár szerint a húsvéti ünnepkör? Minden ünnepnek van eleje, rákészülése, közepe, meg valamiféle vége, ami egy másiknak már a kezdete szokott lenni általában. Ennek mi a logikája?

A húsvét ünnepét nem szabad elvonatkoztatni, és húsvétról nem lehet úgy beszélni, hogy ne emlegetnénk föl azt, hogy ez egy csodálatos dramaturgia. Ez meg van koreografálva, elnézést a kifejezésért. Annak, ami történik nagycsütörtök este, megvan az ezeréves tapasztalata. Jézus nem hiába hívta össze a tanítványokat csütörtök este a közös vacsorára, hiszen készültek a pészahra. A pészahra, a felszabadulás ünnepére, ami annak idején a zsidók Egyiptomban a fogságban megtapasztaltak. Mi történt ott? A rabszolgaságból, a kegyetlen körülmények közül az Úr, Mózes vezetésével kihozta őket. Éspedig hogyan? A tíz csapásra, azt hiszem, mindannyian emlékszünk, a tizedik csapás az volt, hogy a családok elsőszülött fiúi meghalnak, kivéve ott, ahol egy bárány vérével az ajtófélfát megkenik.

Az a védelem.

Az volt a védelem, a halál angyala látta, hogy itt választott nép tagjai élnek, és ott nem fog meghalni. Ez így is történt. Ez a bárány, ennek a báránynak a vére volt az, amely megmentette a zsidó családokat ettől a kegyetlen elsőszülötti haláltól. Ez volt a szabadulásnak a jele, a bárány vére. Ezt ünnepelték meg és ünneplik meg a zsidó testvérek a mai napig is pészahkor. A báránynak az elfogyasztása, a báránynak a vére, mint jel. Jézus csütörtökön összehívta a tanítványokat erre a vacsorára, és megmutatta, hogy ugyanaz történik, csak most nem báránnyal, hanem vele, a mesterrel, az Isten fiával. Az ő vére lesz az a jel, az ő vére lesz az az áldozat, ami a mi megszabadulásunkat hozza magával, és jelenti a föltámadást. Ez a párhuzam csodálatos módon együtt van, és magyarázza Jézus életáldozatát és kereszthalálát és föltámadását, ami óriási bizonyítéka annak, hogy az Isten üdvgondozása, az Isten emberszeretete, mennyire meg volt tervezve és mennyire kristálytiszta ez a történet. A húsvét a nagyhéten csúcsosodik ki. Lázár föltámasztása volt az utolsó csepp a pohárban sokak számára, akik elköteleződtek Jézus mellett, illetve Jézus ellen. Itt mondták ki a farizeusok, hogy veszni kell, inkább egy ember haljon meg, mint sokan. És eldöntötték, Jézusnak meg kell halnia. Lázár szombat, ugye Betánia ott van Jeruzsálem mellett, mint Budaörs Budapest mellett. Elterjedt a híre, mindenki hallott, közismert ember volt Lázár, elterjedt Jeruzsálemben is, hogy föltámasztotta őt Jézus, és a másnapi jeruzsálemi bevonulás ezért volt világszenzáció, mert mindenki hallott Jézusról, mindenki várta, hogy eljöjjön, ráadásul tegnap mi történt, hallottátok? Persze, hogy kimentek ünnepelni Jézust, aki képes volt embert föltámasztani. Ez a lelkesedés, ez az öröm a virágvasárnap, a pálmák vasárnapja, ahogy a bizánci rítusban mondjuk, ez innen érthető. És utána eljutunk oda, ugye hétfő, kedd, szerda Jeruzsálemben, és csütörtökön eljutunk oda, hogy Jézust elfogják. Mert az utolsó vacsorának a történése a lábmosás, a Gecsemáné-kert, az elfogatás, a vallatások, a megveretés, utána Heródes, utána Pilátus, aztán megint Pilátus. Szóval ezek a fölgyorsult események, azt hiszem, a latin egyház passiójátékában, nálunk pedig a 12 kínszenvedési evangélium felolvasásában gyönyörűen sűrítve ott vannnak nagycsütörtök és nagypéntek szertartásaiban. Meg tudjuk élni Jézussal, ami ott történt, meg a tanítványokkal Jeruzsálemben. És a nagypénteki csönd, a nagypénteki magány az, amikor nem végzünk szentmisét, liturgiát. Egy évben egyszer fordul elő ez, nagypénteken, amikor nincs hangosság, nincs harangszó, semmi nincs. Azt hiszem, hogy ott van az a pillanat, amiről beszéltünk az elcsöndesedés és a Krisztus halálával és a saját halálunkkal való szembenézésnek is a pillanata. Utána jön a csöndes Nagyszombat, és a Nagyszombat éjszakája, húsvét feltámadásának hajnala pedig az, hogy kigyúlnak a fények, hangosan éneklünk, a latin szertartásúak tüzet áldanak meg, és olyan liturgikus események történnek a katolikus templomokban, ami robbanást jelent. A megvilágosodásnak, a hangnak, az érzékeknek a teljes lefoglalása és megnyilvánulása. Innentől fogva valóban ez már világszenzáció, Krisztus föltámadt. És jól tudjuk, hogy a keresztények így is köszöntötték egymást, és mi, húsvéti időben egészen áldozócsütörtökig 40 napon át Jézus mennybemeneteléig így köszönünk, hogy Krisztus föltámadt, válasz: valóban föltámadt. Ez volt a jelszó. Te is keresztény vagy, én is, mert hisszük Krisztus föltámadását. Azt hiszem, hogy ez tényleg egy csoda.

Ennél nem lehet drámaibb szépségű dramaturgiát elkészíteni. Még egy kérdésem maradt: miért szereti az Isten az embert, ha csak magamra nézek, nem mindig vagyok különösebben szeretnivaló. Mégis, miért szereti az Isten az embert? És lehet, hogy nálam még rosszabbak is vannak.

Mert az övé, mert az övé. Hadd mondjak egy történetet, egy jezsuita tanárom mesélte, életközépi válságban volt. Egy szerzetes is lehet, egy pap is lehet ilyen időszakot megélve. Nem tudott mit kezdeni magával, az életével, a hivatásával, hovatovább, egy sikeres ember volt, de mégiscsak őt is elérte ez a szomorú időszak, és a lelki vezetője azt mondta, hogy menj el Lourdes-ba, adj időt magadnak, adj lehetőséget, hogy kijöjj ebből a gödörből. Elment, ott volt, imádkozott, pár napot eltöltött, nem történt semmi. Az elutazása napján már a bőröndök készen voltak a hotel portáján, még egyszer elment a kegyhelyre, bement a barlangba, és szemrehányást tett Istennek, hogy itt vagyok, neked adtam az életemet, és nem történik semmi, és most szomorú vagyok, és itt hagyok mindent. Így viaskodott, ahogy szoktunk mi is viaskodni, ahogy Jeremiás is viaskodott. És egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a barlangba bejött egy nagyon hangos társaság, kiabálnak, nagyon zavarta őt, körülnézett, és látta, hogy fiatalok, fogyatékos fiatalok csoportja érkezett oda a szülőkkel, nevelőkkel. Ők egészen máshogy élik meg, nem csöndet kerestek, hanem lelkesedtek és kiabáltak és artikulálatlan hangokat is kiadtak. Körbenézett és maga mellett meglátott egy eltorzult arcú, szellemi és testi fogyatékos fiatal srácot, aki kiabált, nyögött mellette örömében, hogy itt van. Egyszer csak azt látta, hogy oldalról egy nagyon szép arcú hölgy odahajol és puszilgatja ennek a fogyatékos, csúnya, artikulátlan hangot kiadó fiúnak az arcát. Ezt látva ez a jezsuita atya rájött arra, hogy az édesanyja öleli, csókolgatja a fogyatékos fiát. És rájött arra, hogy ez ő, ez a fiú, és az pedig az Isten, hogy ő is ilyen ember az Isten kezében, ilyen méltatlan, ilyen csúnya, ilyen vitatkozós, ilyen szemrehányós, és az Isten így is átölel és szereti. Számára ez volt az a pillanat, amikor helyrekerült benne az, hogy az Isten miért szereti őt. Azért, mert az övé, mert ő alkotta. Ahogy adja Isten, hogy mindenki megélje azt, hogy szeretve van az édesanyjától. Valahol azt hiszem, hogy ez az élmény megadatik minden ember számára. Legalább egyszer az életben, akkor nem kell őt félteni. Adja Isten, hogy gyerekkorában és felnőttkorában is legyen ilyen élménye. Az Isten azért szereti az embert, mert az övé, ő alkotta, mindennél jobban szereti. Gondolunk-e mi erre is húsvétkor, amikor azt látom, hogy az Isten képes volt elmenni a falig, és még azon túl is értünk, hogy megmutassa, hogy ember, én olyan vagyok, mint te, olyan lettem, mint te, és végigcsinálom a kegyetlen halált is, és megmutatom neked, hogy ebből is van kiút. Kell-e nagyobb biztatás, nagyobb szeretetnyelv, nagyobb szeretetimpulzus az ember számára, mint ez?