Milyen változást hozhat vagy indít el a világpolitikában az, ami március első hétvégéjén egyrészt az ovális irodában, másrészt Londonban történt?

Szerintem már különösebb változásokat nem indít el, ez már egy folyamatnak a végkifejlete, ha szabad így fogalmaznom. Az más kérdés, hogy valóban meglepő és mulatságos volt, ami az ovális irodában a világ nyilvánossága előtt zajlott, mert ilyenre eddig még nem volt példa. Nem szeretném ezt különösebben mélyen kommentálni, ha csak annyit nem engedek meg magamnak, hogy egy ország vezetője, ha egy előre kitárgyalt megállapodás szentesítésére utazik a világ legnagyobb hatalmának az elnökéhez, akkor jó, ha nem a nyilvánosság előtt próbálja meg az előre kitárgyalt megállapodást módosítani, és szeretne követelni kvázi olyan garanciákat még, amikről előtte világosan közöltek vele, hogy nem fog megkapni. De azért mondom, hogy ez nem valaminek az elindítója, hanem inkább a végkifejlete, mert ha az Egyesült Államokat ez a tragikomikus helyzet, ami ott kialakult, abba az irányba löki, hogy egyszer és mindenkorra erkölcsi értelemben, lelkileg is szakítson Ukrajnával, akkor az elég gyorsan véget vet a háborúnak. Teljesen mindegy egyébként, hogy Londonban és Párizsban mit gondolnak erről, mert Európának az én megítélésem szerint, a mi megítélésünk szerint sem katonai, sem pénzügyi, gazdasági ereje nincs ahhoz, hogy Ukrajnát még hosszú időn keresztül „életben tartsa”.

Semmi félelmeteset nem lát abban, hogy fontos politikusok ugyanúgy beszélgetnek egymással, mint ahogy a civilek szoktak, ha összevesznek?

Én szoktam mentegetni a parlamentünket, meg a parlamenti képviselőinket, nehogy azt higgyük, hogy máshol, Európa nyugati felében különb a politikai kultúra, vagy ott különb emberek intézik a politikát, meg talán már ebben a stúdióban is ragadtattam magam olyan kijelentésekre, hogy ilyen mélyen még az európai elit erkölcsi és intellektuális értelemben nem volt, mint ahol most van. Azoknak, akik ma Európát vezetik, az európai intézményeket éppúgy, mint a nemzeti tagállamoknak egy jelentős részét, egész egyszerűen a belátóképességük, a józan paraszti eszük, ha jobban tetszik, hiányzik ahhoz, hogy azokat a kihívásokat megválaszolják, amelyek előtt ma a világ, illetve azon belül Európa áll. Szépen araszolunk, vagy már nem is araszolunk, hanem futólépésben közeledünk a szakadék széléhez. Mi folyamatosan kongatjuk a vészharangot, hogy ez így nem lesz jó, meg kéne állni. Folyamatosan tesszük a javaslatukat, amelyekről néhány év távlatában kiderül, hogy eredetileg jó ötlet volt, kár, hogy nem vette senki figyelembe, lásd a migráció kezelését. Most hirtelen, minthogyha Németországban pont ugyanazon pontokról beszélnének a migrációs hullám kezelését illetően, mint amit Orbán Viktor már 2015-ben. Ez az európai elit alkalmatlan arra, hogy Európa alapvető problémáit megoldja. Abban bízunk mi itt, Magyarországon, hogy amikor majd a nyilvánvaló összeomlás bekövetkezik, akkor a romok nem ránk dőlnek, hanem valahol olyan biztonságos helyen legyünk, ahol ez bennünket a legkevésbé érint.

Mi van a szakadékban, ha a szakadék szélén egy háború van egy szomszédos országban, ahol ráadásul magyarok is laknak?

Én azt hiszem, hogy ennek a háborúnak, katonai értelemben, Oroszország és Ukrajna között elég hamar vége lesz. Mindenki minimum abban egyetért, ha nem is veszünk tudomást arról, hogy nincs Európának gazdasági, pénzügyi és a fegyverarzenál nagyságát tekintve katonai ereje arra, hogy Ukrajnát hathatósan támogassa az Egyesült Államok nélkül, de ha esetleg az Egyesült Államok arra ragadtatja magát, hogy az ukrán haderő kommunikációjára szolgáló műholdas támogatást egyik pillanatról a másikra megvonja, akkor gyakorlatilag napok kérdése, hogy mikor omlik össze az ukrán front. De abban is mindenki egyetért, hogy Ukrajna élő ember utánpótláshiánnyal küzd, ami a hadseregét illeti. Azt meg senki sem gondolja komolyan, hogy úgymond békefenntartóként néhány ezer vagy néhány tízezer akár európai katona ott bármit meg tudna oldani. Szerintem ennek a háborúnak katonai értelemben nagyon gyorsan vége lesz. Az a kérdés, hogy utána mi lesz Ukrajnával. Mert az igazán nehéz helyzet a mi magyarjainkra nézve is szerintem akkor következik be, amikor a háború formálisan, akár tűzszünettel, akár pedig adja Isten, egyszer egy békekötéssel véget ér.

Magyarországnak mi az érdeke? Mi legyen Ukrajnával? Milyen állam legyen?

Semmiképpen nem egy bukott állam, ahogy azt a politológiai irodalom szokta mondani, vagyis elnézést, megint igyekszem óvatosan fogalmazni, szóval Ukrajnának a neve, aki tanult oroszul, az le tudja fordítani, azt jelenti, hogy határvidék. Az az ország, ami tulajdonképpen a történelemben sosem volt. Ez birodalmaknak, létező államalakulatoknak a határán lévő szürke zóna, amit legkevésbé a központi hatalmak szoktak uralni, hanem mindenféle rablóbandák, oligarchák szabad rablása jellemezte. Nincs igazán politikai története, nincs igazán politikai elitje, nincsenek kormányzati hagyományai, a bolsevisták hozták létre, a Szovjetunió adott neki kereteket, odaajándékozta Hruscsov Krímet, ami sosem volt ukránok lakta terület. Lehet ezeket a történelmi előzményeket sorolni, és az a mérhetetlen korrupció, ami már a háború kitörése előtt is jellemezte Ukrajnát, az részben ebből, a politikai kultúrának meg az államalkotó képességnek a hiányából alakult. Ha az agyongyötört, félig lebombázott, az alkotó energiáit elveszítő országban azok maradnak, akik képtelenek önmaguk védelmére, illetve azok, akik pedig gátlás nélkül kihasználták eddig is a gyengébbeket – mert vagy a fronton maradtak ott az emberek, vagy pedig elmenekültek Nyugat-Európába –, akkor ott nemzetközi ellenőrzés, behatás nélkül nagyon könnyen kialakulhat egy olyan anarchikus állapot, amiből nagyon nagy baja lesz nemcsak az ott élő ukrán állampolgároknak, beleértve a magyarokat is, meg minden más nemzetiséget, mert valakin majd le kell verni a frusztrációt, amit az elvesztett háború jelent, hanem adott esetben Európának is. Ezt az Ukrajnát akarja ma az Európai Unió vezetése bevenni a saját szervezeti keretei közé. Ezt az Ukrajnát akarják néhányan, ami sosem fog megtörténni természetesen, de néhányan komolyan veszik azt a gondolatot, bevenni a NATO tagjai közé. Először konszolidálni kéne majd a háború után Ukrajnát, ami számunkra elképzelhetetlen állapotokat mutat már most is, de nem hiszem, hogy a békekötés után gazdasági értelemben, anyagi értelemben Európának ez kisebb terhet fog jelenteni, mint most a háború finanszírozása. Azért lenne jó Európának is minél gyorsabban abbahagyni a háború finanszírozását, mert majd a saját biztonságunk érdekében igenis kell Ukrajnával valamit kezdeni, gazdasági, pénzügyi értelemben is, hogy ott konszolidáljuk, emberi minőségre alkalmassá tegyük a körülményeket.

Biztos abban, hogy egy hároméves honvédő háború nem csinált nemzetet Ukrajnából és nem nemzetként kell vele számolni most már?

Annál a nemzetnél, amelyiknek a nemzetalakító történelmi élménye egy olyan háború, ami egy testvérnép gyűlöletéből fakad, a nemzettudat elég veszélyes gyújtóanyag tud lenni. Ha Ukrajna úgymond nemzetté válik, bár azon el lehetne hosszasan filozofálni, hogy egy nemzetet mi tesz és mi nem azzá, s az lesz a nemzetformáló tényező, hogy az oroszokat gyűlölni kell, és minden oroszt, Tolsztojtól kezdve Muszorgszkijig minden értelmiségit és minden alkotót, zeneszerzőt, költőt, írót ki kell iktatni a kultúrából, azért ott elég nagy bajok lesznek. Onnantól kezdve az a kérdés, hogy mi marad.

Milyen szomszédunk lesz ön szerint Ukrajna, ha lesz fegyverszünet, és aztán béke? Szomszédunk marad, földrajzilag ott van.

Na, ez az Európai Unió óriási felelőssége. Ebben a pillanatban nemhogy nem előre gondolkodnának azon, hogy hogyan lehet Ukrajnát valóban ráterelni egy olyan útra, amin hosszú évtizedeken keresztül menve, előbb-utóbb majd megüti az Európai Unió tagállamainak a legalsó szintjét, már ami a jogállamiságot, demokráciát, kultúrát, korrupciómentességet illeti, tehát nem ezen jár az agyuk, hanem azon, hogy hogyan lehetne Ukrajnát tovább hajszolni az öngyilkosság felé. Lehetőség szerint magunkat pedig szintén hozzákapcsolva ehhez a szakadékba robogó vonathoz. Nekünk az lenne az érdekünk, hogy vissza tudjunk térni azokhoz az állapotokhoz, amelyek nem az ukrán–orosz háború kitörésekor változtak meg, hanem akkor, amikor az ukrán elit, még ezt megelőzően, eldöntötte, hogy ukránosítja a saját országát, hogy nem vesz tudomást arról, hogy más nyelvű, más kultúrájú emberek milliói lakják a hatalmas országot, és megpróbált minden népcsoportot, beleértve a több milliós orosz népcsoportot is, negligálni. Ebben mi, magyarok nem vagyunk a legnagyobbak, megjegyzem, legfeljebb a leghangosabbak, mert a mi kulturális, oktatási intézményrendszerünk volt itt a közép-európai népek közül a legkidolgozottabb a történelmi sajátosságok okán, vagy mi voltunk az az anyaország, amelyik ezt fontosnak tartotta. A szlovákok meg a románok vagy a lengyelek talán kevésbé figyeltek arra, hogy mi van a véreikkel, honfitársaikkal Ukrajnában.

Úgy érzi, hogy semmi lapot nem osztottak a Londonban találkozó országoknak? Közöttük van két atomhatalom is, Nagy-Britannia meg Franciaország, igaz, az angolok kint vannak az unióból, de nem is az unió keretét akarják használni.

Igen, és ha összeszámoljuk, hogy a két országnak összesen mennyi atomtöltete van, és ezt viszonyítjuk Oroszországhoz, akkor mi jön ki belőle?

Az oroszoknak nyilván az, hogy ez egy vicc. De atomháborút senki nem akar indítani, mindegy, hogy kinek mennyi van.

Értem én, egyet is értek, senki, még Oroszország sem akar. Az ultima ratio az atomtöltetek nagysága, de addig az nem számít ütőlapnak, amíg egy ekkorka kis hangya, bütyöknyi tétel áll szemben a világ legjobb atomarzenáljával, addig ez egy komolytalan felvetés, hogy majd ők fognak bármit garantálni Ukrajna számára az Egyesült Államok nélkül vagy helyett.

Nem lát semmi esélyt arra, hogy a Londonban találkozó országok a végén valahogy meggyőzik Donald Trumpot, hogy álljon oda ő is egy kicsit? Vagy világos, amit Donald Trump eddig mondott ön szerint?

Számomra világos, de a politikában sosincs olyan, hogy soha. Az Egyesült Államok nyitva hagyta az ajtót egyébként. Azt mondta, hogy Zelenszkij úr bármikor visszamehet a Fehér Házba, ha készen áll a békekötésre. De ebből a mondatból számomra az derült ki egyelőre, hogy az Egyesült Államok nem nagyon gondolkodik más feltételrendszerben, mint amit a maga számára kidolgozott. Orbán Viktor évek óta mondja, legalább a háború közepe óta, hogy érdemes lenne Európának önállóan megfogalmazni a saját érdekét, érdekrendszerét Ukrajnával, meg az ukrán–orosz háborúval, meg a biztonsági rendszerrel szemben, és ezt meg kéne próbálni képviselni. A béke sürgetése közepette abba az irányba kéne terelni a folyamatokat, hogy hogyan lehet egy mindenki számára kölcsönösen elfogadható új biztonsági architektúrát fölépíteni Európában, az Európai Unió, a NATO, illetve a tőle keletebbre lévő országok, benne Oroszország között. Most ehelyett a kisegér toporzékol és hangoskodik, üvöltözik, fenyegeti Oroszországot. A legtragikomikusabb számomra az, amikor olyan országok, a balti országokról beszélek, amelyeknek az együttes lélekszáma nem éri el Moszkva lélekszámának a felét, megfenyegetik Oroszországot felosztással, mert ilyenek is elhangoztak, nem tudom, emlékszik-e még rá, a háború első évében. Oroszországot azzal fenyegették nagyhatalmú parányi országoknak a politikusai, hogy Oroszországgal le kell számolni, mert ebben a formában a birodalmat meg kell szüntetni, és majd fel kell osztani. Szóval az ember nem tudja, hogy hol van, valami abszurd drámát néz éppen, vagy éppen maga is szereplője, esetleg valami komédiába csöppent bele, vagy mi történt? Szerintem le kéne higgadni, és szemben minden eddigi propagandával és hergeléssel, uszítással, ami egyúttal legitimációt is biztosított arra, hogy ne kérdezze senki, hogy ezt a rengeteg pénzt mire költöttük el és miért, meg kéne próbálni a kölcsönös érdekek alapján újrateremteni az együttműködést Európa, az Európai Unió és Oroszország között, elsősorban gazdasági értelemben. Ehelyett azt hallhattuk, hogy Oroszország meg fogja támadni Európát, ha nem most, akkor majd két-három év múlva. Az az Oroszország, amelyik eddig három év alatt nem volt képes elfoglalni Ukrajnát, sőt Ukrajnának a nagyobbik részét sem, 20 százaléknál jár körülbelül a területfoglalás, ez az Oroszország majd holnap egészen Párizsig masírozik, ha nem csinálunk valamit. Ha igaz az Európai Unió születésének a kiindulópontja, jelesül, hogy az ősidőkre viszonyuló német–francia ellentétet, ami két világháború kirobbantását is eredményezte, úgy lehet megoldani, hogy gazdasági értelemben összebogozzuk a szálakat és egymásra utalt feleket csinálunk gazdasági értelemben a háborúzó felekből, akkor ez vajon – teszem föl a kérdést – miért nem igaz Európa és Oroszország számára? Oroszország veszített ezen a háborún. Ezen a háborún senki nem nyert, az oroszok sem nyertek. Az amerikai tőke egy jelentős része, az energetikai, a hadiipar, a pénztőke, az nyert. Rendben van, de rajtuk kívül senki, meg politikai értelemben nyert még mondjuk Ázsia, azon belül is Kína, mert sikerült a régi Kissinger-féle elmélettel szemben Kínát Oroszországhoz ragasztani, legalábbis időlegesen. De miért nem tesszük fel azt a kérdést, hogy biztos, hogy az oroszok nem abban érdekeltek, hogy kiegyensúlyozott, normális kapcsolat alakuljon ki újra Európa és Oroszország között? Biztos, hogy nem kell komolyan venni azokat a korábban, még a háború kirobbantását megelőző fejtegetéseket, amelyeket Putyin maga is mondott, hogy olyan biztonsági problémáik vannak, amelyeket szeretnének elkerülni? Ajánlatokat tettek arra, hogy üljünk le és beszéljük meg, hogy hogyan lehet békésen egymás mellett élni, ahelyett, hogy a NATO meg az amerikai mélyállami struktúrák informális hadállásait tolták közelebb és közelebb Oroszországhoz, legyen szó Grúziáról vagy éppenséggel Ukrajnáról a Majdanon történt puccs következményeképpen. Szerintem vissza kéne egy kicsit lépni, le kéne higgadni, most a washingtoni álláspont erre kiváló alkalmat adna Európa számára. Venni kéne egy nagy levegőt, komolyan kéne venni azt, hogy tárgyalás nélkül senkivel nem lehet semmilyen tartós békét elérni, és aztán meg kéne próbálni tapogatózni részben Washingtonban, hogy miben tudnak nekünk segíteni, részben meg Moszkvában, hogy ők hogyan képzelik el a viszonyok újrarendezését. Úgy, hogy egyébként Ukrajnáról se feledkezzünk el, mert alapvetően talán mégiscsak az ukrán embereknek az érdeke lenne az elsődleges, hogy ők végre-valahára egy európai értelemben is normális életminőséget biztosító országban tudjanak élni, és urambocsá' az a több millió, ha nem több tízmillió ukrán, aki most éppen Nyugat-Európában van, haza tudjon költözni a szülőföldjére.

Mi a korlátozott képességű hadseregeinkkel bízhatunk még a NATO-ban, vagy ezt engedjük el?

Elon Musknak a legújabb kijelentésén gondolkodtam egy kicsikét, és elég rossz kilátásokat fest ez, érdemes komolyan venni, még ha néhányan úgy gondolják, hogy nem kell komolyan venni a szavakkal való dobálózásokat. Azt nyilatkozta, hogy meg kéne gondolni, hogy lépjen ki az Egyesült Államok az ENSZ-ből is, meg a NATO-ból is. Trump elnök a korábbi ciklusában is lebegtette ezt a kérdést, mondván, hogy nem érdekelt egy olyan észak-atlanti védelmi rendszer fenntartásában, amit alapvetően az Egyesült Államoknak kell finanszíroznia. Zárójelben azért jegyezzük meg, hogy természetesen minden szentnek maga felé hajlik a keze, azt, hogy ennek az Egyesült Államok számára milyen hasznai vannak, azt természetesen nem kell, hogy az amerikai elnök emlegesse. Nekünk kéne inkább fölemlegetni, hogy azért ez nem egy olyan egyoldalú üzlet, mint amilyennek tűnik, zárójel bezárva. Nem akar mindenáron velünk itt közösködni. Neki fontosabb dolga van most a Csendes-óceánon, mint Európában. Védjük meg magunkat, ha akarjuk. Erről szól a védelmi költségek először 2 százalékos, most meg már nem is tudom, hány százalékra való emelése. Most már 5, az megint csak képtelenség. Az európai gazdaság a 2 százalékot sem bírja el ebben a pillanatban, meg Ukrajna lightos finanszírozását sem, mint ami, lássuk be, a szükségletekhez képest szóba kerül. Az 5 százalékot nem tudná semmiképpen teljesíteni, hacsak nem hitelből, de erre meg azt tudom mondani, hogy nekem van egy rossz sejtésem, ami több mint összeesküvés-elmélet. Volt egy tömeges migráció. Soros György azt tanácsolta, hogy évente egymillió migránst be kell hozni Európába a gazdasági meg demográfiai problémák kezelése érdekében, és miután ez kétségkívül rövidtávon költségeket jelenthet, neki van egy remek ötlete, örök kötvényt kell kibocsátani, vagyis fölvenni a gigantikus hitelt, amit sosem kell majd a tőke szintjén törleszteni, csak örökkön örökké kell majd a dédunokáink meg az ükunokáink generációjának is a kamatot fizetni. Aztán jött a Covid, arra jöttek mindenféle helyreállítási alapok, amelyek plusz pénzt jelentettek, aztán jött a háború, most jön a fegyverkezés, háborúk, úgy tűnik, hogy ez a lemez hamarosan véget ér. Akkor a majdani, egyszer bekövetkező orosz támadásra kell újra fölkészülni úgy, hogy ha nincs meg az effektív készpénz kvázi, nincs meg az a pénzügyi háttér, ami ezt biztosítaná, akkor vegyünk föl hitelt. Minden arra megy ki, ha én jól látom, most már évek óta, hogy hogyan lehet eljuttatni Európát az Egyesült Államokat valaha egységes állammá tevő hamiltoni pontig, vagyis a közös eladósodásba belekergetve a tagállamokat, ne lehessen már kiszállni soha semmilyen értelemben ebből a kalodából. Könnyen le lehessen gyűrni a nemzeti szuverén akaratot, és lehessen birodalmat csinálni az unióból. Ha bármiféle racionalitás van abban, amit most Londonban meg Párizsban csinálnak, meg Berlinben fognak mindjárt, ha megalakul az új kormány, akkor szerintem ez az.

Európa nem éppen szétfele megy? Nem az Európai Unió keretei között akarják megcsinálni Ukrajna támogatását a Londonban ülésező országok, sőt, olyan is benne volt, mint Törökország, még ha az csak külügyminiszteri szinten.

Nem, ez csak látszólagos ellentmondás. Szerintem nem. Játszanak ezekkel az egyébként senkit semmire sem kötelező konferenciákkal, lehetőség szerint azokat hívják meg maguk mellé, akik egyetértenek, és véletlenül sem hívjak meg oda valakiket, akikről lehet tudni, hogy az összhangzattant egy kicsit fölborítanák. De egyébként a vége az lesz, hogy uniós javaslatok képét fogják ezek ölteni, függetlenül attól, hogy hány ország volt ott, az unió tagállamainak a kisebbik része volt ott. Kiegészítve olyan országokkal, amelyek nem is tagjai az Európai Uniónak. De várjuk meg az európai uniós csúcsot, aztán nézzük meg, hogy mi kerül ott szóba és mi keveredik ki ebből.

A magyar kormány mozgásterét az hogyan befolyásolja, hogy az amerikai kormánnyal egészen világos, jó kapcsolatot ápol, az Európai Unió intézményeivel, a bizottságot, a őarlamentet is ideértve, meg a kormányokat is, pedig nem?

Az amerikai választásoktól teljesen függetlenül, nagyon régóta kutya-macska barátság van Brüsszel és Budapest között, leginkább azért, amiről az előbb szóltam, mert elkötelezett az unió vezetése, a bizottság, hogy megtörje a nemzetállamok ellenállását egy birodalmi föderatív átalakulással szemben. Ezért az, hogy Washingtonban hirtelen 180 fokos fordulatot vett a politika, az nekünk óriási könnyebbség akkor is, ha egyébként, ezenkívül, a Trumppal való viszonyunk semmi pozitív hozadékkal nem jár. Az óriási veszélyt elkerültük, nem lesz az Európai Unió brüsszeli bizottságának olyan amerikai hátszele, ami eddig nem is csak hátszél volt, hanem pont fordítva, eddig iniciatíva volt, az egész történetet nem Brüsszelben találták ki. Az amerikai mélyállami struktúrát próbálták az Európai Unióban végrehajtani. Most gazda nélkül maradt, ha szabad így fogalmaznom, ez a brüsszeli elit, és azért ez már önmagában nagy könnyebbség, még akkor is, ha a támadásoknak nem a szelídülésére, hanem inkább, pont fordítva, a vadulására számítok rövid távon.

Melyek lesznek a parlament legfontosabb előterjesztései, törvényjavaslatai a tavaszi ülésszakon?

A kormány benyújtotta a tavaszi törvényalkotási program tervezetét 34 pontban, azt áttekintve semmi izgalmas dolgot nem talál az ember benne. Ezek szakpolitikai jellegű törvényjavaslatok, egy részük európai uniós normákat épít be a magyar rendszerbe, vagy arra reagál, egy másik részük módosítás, tehát ha jól figyeltem, akkor olyan önálló, kódex jellegű törvényalkotási elképzelése nincs is a kormánynak, hogy valamit teljesen újra akarna szabni.

Azok már megvannak. Btk, Ptk, eljárási törvények.

Nagyon nem is indokolt, természetesen ezért is hiányzik. Önmagában, ha ezt a listát nézi az ember, semmi izgalomra nem kell, hogy számítson a parlamenti jogalkotást illetően, de a frakcióülésről kijött információk azért mutatják, hogy lesznek alaptörvény-módosítások, lesznek olyan, a szuverenitásvédelmet vagy a kiskorúak egészséges szellemi, lelki, erkölcsi fejlődésének a védelmét érintő jogszabály-módosítások, amelyek egészen biztosan, hogy nemcsak a belpolitikában, hanem a külpolitikában is nagyon éles vitákat fognak kiváltani.

Mi ennek a menetrendje? A frakció a hétvégén eldönti, és utána a frakció előkészíti, vagy azt mondja a kormánynak, hogy csinálja meg, arra van a kormány apparátusa, hogy az rendben legyen?

Hol így, hol úgy. Van, amikor egészen odáig megy a gondolkodás, hogy a kormány elkezdi előkészíteni, és a frakció megköszöni a munkát, de inkább a saját kezébe venné, mert talán úgy érzi, hogy ott jobb helyen van. Nem fogom tudni önnek megmondani, mert magam sem vagyok ennek az információnak a birtokában, hogy ezeket a törvényjavaslatokat a kormány fogja-e benyújtani, vagy a frakció, inkább az utóbbira gondolnék.

Akkor érzésre: általában a frakció javaslatán szokott még szigorítani a kormány vagy a kormány javaslatán szokott szigorítani még a frakció? Vagy a miniszterelnök szigorít mindenki javaslatán a végén?

Miután a miniszterelnök egyszerre a kormánynak és a pártnak is a feje, ezt nehéz megmondani, de kétségkívül az ő szava döntő. Alapvetően a politikai bátorságot inkább a frakció szokta tanúsítani, és ezzel semmilyen kritikát nem szándékoztam burkoltan sem mondani a kormány-előterjesztésekre, de ott mégiscsak egy semleges szakapparátus készíti elő a törvényeket, még ha a politikai megrendeléseket végre is akarja hajtani, meg érti is. A frakciókban politikusok ülnek, nem pedig bürokraták, szakértők, ott egy kicsit bátrabban és gördülékenyebben megy az előkészítés, amit persze mégiscsak vissza kell adni valamilyen szinten, minimum az Igazságügyi Minisztériumnak, egyfajta véleményezésre, hiszen a kormánynak állást is kell foglalnia ezekkel a képviselői előterjesztésekkel kapcsolatban, hogy kiállják-e mondjuk az Alkotmánybíróság próbáját, vagy ütköznek-e olyan nemzetközi szerződésbe, vagy olyan akadályba a végrehajtást illetően, amit mondjuk, egy képviselő nem feltétlenül kell, hogy figyelembe vegyen. Lehet, hogy nem is tud róla, hogy milyen egyéb más törvényekbe ütközik egy olyan előterjesztés, amit ő szeretne benyújtani.

Az baj, ha egy világosan harcos kormány által, parlament által megszavazott törvényjavaslat valamilyen európai szabályba ütközik, vagy pont az jó, hogy európai szabályba ütközik? Vagy esete válogatja?

Én annak örülnék, ha olyan Európai Unióban élnénk, ahol a mi értékrendünket nem kéne úgy védeni, ahogy a gyermekvédelmi törvény kapcsán is tettük, hogy közben egyébként mindenféle kötelességszegési eljárásokat indítanak, olyan európai értékek védelme jegyében, amely európai értékek még a legvadabb publicisztikákban vagy háttértanulmányokban sem léteztek akkor, amikor bennünket felvettek az Európai Unióba. Nem volt azért olyan nagyon régen, most már húsz éve körülbelül.

2004-ben.

Így van, most már 2025-öt írunk, már több mint 20 éve, és én nem emlékszem rá, hogy LMBTQ-jogokról, meg LMBTQ-közösségről bárki beszélt volna az a veszély nélkül, hogy körberöhögik. Emlékszem a viccekre, például, hogy a liberális apuka tolja a gyerekét az utcán, és amikor megkérdezik, hogy fiú vagy lány, azt mondja, hogy majd ha nagy lesz, eldönti. A térdünket csapkodtuk a nevetéstől, amikor ez a vicc 2008-ban jött, őszintén szólva, nem tűnt fel, hogy az akkori SZDSZ-MSZP-kormány már ilyen típusú jogalkotási kezdeményezéseket tett. Nyilván nem a maguk ötletéből, hanem az már akkor egy európai program volt, de nem voltak annyira bátrak ennek a támogatói, hogy ezt arra a szintre emelték volna, hogy aki nem lép egyszerre, nem kap a rétest estére. Engem nem érdekel, hogy ők hogyan élnek, a norvégok, nem is európai uniós tagok, a hollandok, meg a németek, meg ki mit gondol, bár a németeknél a szokásos történelmi szokás, hogy a ló egyik oldaláról a másik oldalára esnek, azért e tekintetben is létezik. Szerintem a homoszexualitást legtovább az NSZK-ban pönalizálták, azaz tekintették büntetőjogi kategóriának. Az NDK-ban már régen megszüntették ezt, amikor az NSZK-ban még nem. Alkotmánybírósági határozat mondta ki, hogy azért kell megkülönböztetni a homoszexuálisokat, mert a családokat tönkreteszik. Tudnék idézni ilyen bírósági ítéletekből. Ehhez képest viharos gyorsasággal, jutottak át a túlsó oldalra. Engem különösebben nem zavar, hogy ki, mit gondol erről, de engedtessék meg nekünk az a jog, hogy a saját kultúránk, életmódunk szerint képzeljük el a gyerekeink meg az unokáink jövőjét, és ne pedig az ő mániájuk szerint.

Az, hogy a miniszterelnök az európai bírósági aktivizmus letöréséről beszél, azt jelenti, hogy bármit is döntsön bármilyen európai bírósági fórum, ezek a törvények maradnak és Magyarországon végrehajtják őket?

Azt jelenti, hogy bizonyos dolgokban nem vagyunk hajlandók engedni. Ilyen a migráció. Teljesen mindegy, hogy mit mond a brüsszeli bizottság erről. Mi régóta mondjuk, hogy végrehajthatatlan, amit paktumba foglaltak, most már több ország, Lengyelország is kijelentette a maga részéről, hogy nem tartja magát ehhez. Érdekes módon őket jutalmazzák, bennünket büntetnek, ez most egy más kérdés. A másik ilyen kérdés pedig az, hogy a gyerekeinkből nem hagyunk degeneráltakat nevelni, már elnézést kérek a kifejezésért. Vannak bizonyos alapvető kérdések, amelyek számunkra szent tabu. Ha ebben engednénk, az gyakorlatilag a teljes önfeladással lenne egyenértékű.

Várható-e az idei költségvetés módosítása és mikor nyújtják be a jövő évi költségvetést? A számok nem nagyon alakulnak úgy, ahogy az előzetes tervekben remélték.

Az én információim szerint, a minisztériumból érkező hírekre támaszkodom, nincs napirenden az idei költségvetés módosítása. A jövő évi költségvetést pedig úgy tervezzük, hogy vissza szeretnénk térni a korábbi, általunk elindított gyakorlathoz, vagyis hogy a tavaszi ülésszakban fogadjuk el a következő évi költségvetést, ami praktikusan azt jelenti, hogy május 6-án kell a kormánynak a parlament elé vinni a költségvetés tervezetét, és június 16-án, egy hétfői szavazási nappal tervezzük elfogadni.

Abban bíznak, hogy addigra kisimul a gazdaság és jobban tervezhetővé válik, vagy amíg vészhelyzeti kormányzás van, addig úgyis megvan a lehetőség arra, hogy bármit módosítsanak benne? Az év közben itt ezt azzal magyarázták annak idején, hogy tudják, hogy mi fog történni. De most a háború alatt nem lehet tudni, hogy mi fog történni.

Optimista forgatókönyv szerint tervezzük a jövő évi költségvetést. Ez, azt hiszem, kiderült azokból az intézkedésekből, amelyeket az évértékelőn Orbán Viktor miniszterelnök úr bejelentett előre, megelőlegezett. Az egy nagyon ambiciózus célkitűzés, és olyan költségvetés kell, ami azzal kalkulál, hogy ez a háború rövid távon véget ér és konszolidálódnak a viszonyok, ami az energiaárszinttől kezdve az infláción keresztül nagyon sok mindent érint, s alapvetően befolyásolja azt, hogy milyen jövőre számíthatunk.

A következő ülésszakon, illetve egészen a választásokig a parlament lesz a választási kampánynak a terepe? Ezt azért kérdezem, mert olyan pártok vannak bent, amelyeknek a támogatottsága a mérhetetlenség irányába mozdul el, van, amelyik éppen szétesőben van, meg van egy parlamenten kívüli ellenzéki párt, amelynek a támogatottsága nincs szétesőben.

Nem szívesen, főleg nem örömmel hivatkozom arra, hogy megöregedtem, valahai Fiatal Demokraták Szövetségének tagjából lettem az egyik rangidőse a magyar Országgyűlésnek, de azért a változásokra sokan emlékeznek az én generációmból. Az elején mindenki nagy izgalommal követte az egyenes adásokat a parlament ülésterméből, Torgyán Józseftől kezdve volt néhány színes egyéniség, aki megrezegtette a rekeszizmokat, vagy éppenséggel elismerést vívott ki.

Tartalmasak voltak a viták.

Voltak viták, kezdjük itt. Ez az időszak nagyjából 2002 után már lecsengett, és ami pedig 2010 után következett, azt már csak azt tudta súlyosbítani, amit az úgynevezett közösségi média kiteljesedése jelent vagy takar. A parlamentnek van egy törvényhozó funkciója, ezt többé-kevésbé, szerintem a közmegítélésnél jobban, ellátja. Van egy végrehajtó hatalom ellenőrzési funkciója, vagyis hogy nemcsak az ellenzék ellenőrzi a kormányt, hanem a kormánypárti képviselőknek is kell a saját maguk által kiválasztott kormánytagokat ellenőrizni annak érdekében, hogy a kormányprogramnak, meg a frakciótámogatásnak, politikai célkitűzéseknek megfelelően végzik-e a saját szakpolitikai tevékenységüket. Ez sosem volt igazán combos, nem tudott kifejlődni ez az izomzata az Országgyűlésnek.

A szocialista, szabaddemokrata frakció sosem szavazta le a kormányt, vagy elég ritkán.

Persze, meg a Fidesz sem, természetesen. Ez annak tulajdonítható, hogy egyre kisebb volt, ha egyáltalán volt az elején, olyan közös nevező a szembenálló ellenzéki és kormánypárti képviselők, meg pártok között, hogy lett volna bármiféle közös érdek, ami rávitt volna bennünket arra, hogy az ország érdekében, a saját hosszú távú pártérdekünknek megfelelően vagy bármi szempontot figyelembe véve, próbáljuk meg együtt kordában tartani a mindenkori végrehajtó hatalmat. Ez hol működött, hol nem, de úgy, ahogy ennek működni kellett volna a tankönyvek szerint, sosem működött. Ma pedig gyakorlatilag, miután háborúvá alakult a politika, ez szinte kizárt, kár is a számon kérni bárkin. A harmadik funkció, amire Torgyán József és mások, egyébként sok esetben nagyon nívós szereplése kapcsán utaltam, az pedig az, hogy egyfajta színpad is a parlament. A politikai nyilvánosságnak egy olyan színtere, amire 1991-1992-ben nagyon nagy figyelem irányult. Mostanra pedig a közösségi média tulajdonképpen díszletté silányította a parlamentet, még ilyen szempontból is. Magyarán szólva ez azt jelenti, hogy az ellenzéki képviselők jól beolvasnak a kormánytagoknak, a miniszterelnöknek, mondjuk, az azonnali kérdések órájában, és ezt azon nyomban felteszik a Facebookra, kínosan ügyelve arra, hogy a miniszterelnök válasza ne kerüljön mellé, mert akkor a hatás odalenne. Ma már csak ürügy a parlamentbe járás, itt már érdemi viták törvényekről egyáltalán nem szólnak. Az azonnali kérdések óráját mi csak azonnali sértések órájának szoktuk becézni magunk között, vagdalkozás, gyalázkodás zajlik minden egyes napirend előtti hozzászólásban vagy interpellációban, kérdésben. Higgyék el, hogy én vagyok a legszomorúbb, mert én láttam ezt a parlamentet még európai nívón működni. Megjegyzem, most is európai nívón működik, itt van az Európai Unió.

Ha már a kommunikációnál vagyunk, ma megnéztem, hogy a politikusok hogyan kommunikálnak a Facebookon. Van, aki zenés videóban utazik, van, aki meg cuki macskás képekben. Ön bármelyiket is használta már? Zenés videót vagy a cuki macskás képet?

Nekem nincs okostelefonom, egy régi vágású Nokiát használok, mert az telefonálásra jó, másra meg nincsen szükségem. Nem akarok képmutató lenni, mert természetesen az internetről, ha szükségem van információra, azt a munkatársaim, a kérésemre pillanatok alatt megszerzik, de nincsen Facebook-oldalam, nem élek közösségi életet az úgynevezett közösségi médiában, sőt kifejezetten gyűlölöm. Azt gondolom, hogy az emberek elbutításának egy olyan ördögi eszköze, aminek a kártételeit föl sem tudjuk mérni. Erre a demokrácia, mint olyan, az intézményrendszer, rá fog menni. A közbölcsesség nélkül a közügyek intézése nem működhet, ez pedig ilyen brutális arénaharccá, gladiátorharccá egyszerűsíti, egyelőre még, hál' Istennek, verbális értelemben.

Szlovákiában már nem.

Igen. Köszönöm szépen a kiegészítést. Valóban, ne legyünk még ennyire sem optimisták. Ahol nem kell már végighallgatni a másiknak az érveit, nemhogy esetleg elkezdenénk gondolkodni rajta, hogy mi az, ami megfontolandó benne, az szerintem a demokráciának a vége. Nem majd valamikor lesz vége, hanem már most vége van. A parlament működik Magyarországon is, Szlovákiában is, Németországban is, de még csak kis részben sem felel meg annak az elvárásrendszernek, amivel valaha létrehozták.

Van valami elképzelése, hogy hogyan lehet ezt visszafordítani? Vagy ez a hajó elment?

Ha a közösségi médiát nem tudjuk megfékezni, ha az odaszabadult állatias indulatokat nem tudjuk onnan kiparancsolni, kiszűrni, ha nem tudjuk legalább nemzetközi ellenőrzés alá vonni azokat a techcégeket, amelyek működtetik busás haszonnal…

Ezek amerikaiak. Nem fogják engedni, hogy mi ellenőrizzük őket

– …akkor köszönöm szépen, ennyi. Miért nem hoztunk létre mi is ilyen céget, és akkor az uralhatná az európai piacot, teszem föl a kérdést az okostojás brüsszeli politikusoknak, meg bürokratáknak, akik csak nyafogni tudnak, pampogni, de egyébként az alapvető kérdéseket sem értik, nemhogy arra válaszokat tudnának adni. Ha nem tudjuk megoldani ezeket a kérdéseket, akkor az európai civilizációnak harangoztak.

Mi lesz az LMP képviselőinek a sorsa? Kiülnek függetlennek és kész?

Igen. Az LMP-nek nem kell már ezekkel a súlyos kérdésekkel többet bíbelődnie. Elnézést kérek, ez cinikus mondatnak tűnt. Én őszintén sajnálom, mert ha még volt valamelyik pártban meg frakcióban olyan ember, akivel lehetett normális, értelmes vitákat, beszélgetéseket folytatni, akár minden tét nélkül, akkor éppen az LMP néhány képviselője között voltak ilyenek. Azzal, hogy Csárdi Antal kilépett, cserbenhagyta az LMP frakcióját, a frakció megszűnt létezni. Elveszítették a frakció megszűnésének pillanatában a bizottsági tagságukat, a tisztségeiket is. Minden parlamenti képviselőnek jár az alkotmány meg a házszabály szerint legalább egy bizottsági tagság, tehát valamilyen bizottságban ők tovább tudnak majd dolgozni. Lehet, hogy nem éppen abban, amiben eddig voltak, hanem egy másikban, megegyezés szerint.

Valakinek kell helyet csinálni neki?

Igen. Normális körülmények között ez úgy szokott működni, hogy aki valamelyik bizottságban volt, ott szoktuk hagyni, hadd dolgozzon tovább, függetlenként, nem pedig frakciótagként. Egy bizottsági elnöki tisztsége volt az LMP-nek és egy jegyzői pozíciója, arra a többi ellenzéki frakció bejelentette az igényét, megvárjuk a megegyezést, mi a kormányoldalról nem szeretnénk ebben az osztozkodásban részt venni, nem akarunk beleszólni, hogy melyik párt akarja ezeket a tisztségeket betölteni.

Egyék egymást?

Nem kívánom, hogy egyék egymást, hanem egyezzenek meg, aztán mondják, hogy kiket szavazzunk meg. Elég kevés olyan döntéskategória van, ami többé-kevésbé még élvezi a konszenzust, egymás személyi javaslatait nem nagyon szoktuk felülbírálni, mert ha ezt megtennénk, az mindig azt jelentené, hogy a többség bármikor játszhatna a kisebbség rovására. Mi is voltunk kisebbségben, talán még egyszer majd leszünk is, remélem, nem akkor, amikor én még aktív politikus leszek, de még akár ez is előfordulhat. Jobb ez így, várjuk az előterjesztést, a javaslatot a legközelebbi házbizottsági ülésen.

Most hogyan látja, a Fidesznek a parlamenten belüli ellenzéki pártokkal vagy a parlamenten kívüliekkel kell foglalkoznia? Azért kérdezem, mert éppen most volt Pápán egy időközi választás, ahol az ellenzék közös jelöltje nagyon győzött a Fidesz jelöltjével szemben. Ez az ön területe.

Igen, és nekem emiatt vérzik a szívem. Harmincnégy év után nemcsak a polgármesteri széket veszítettük el. Pápa volt az a város, ami a rendszerváltozás, a demokratikus választások első pillanatától fogva egészen a legutóbbi önkormányzati választásig fideszes polgármester vezetése alatt működött. Egyébként ez az a körzet, ahol alig nyertünk, az elmúlt harmincvalahány évben, ha csak egyet veszítettünk el az egyéni kerületek közül, akkor ez volt az. Egy balra húzó körzetről beszélünk. Itt lemondott a polgármester az egyéni kerületi mandátumáról, és így most a Mi Hazánk Mozgalom jelöltjével, aki – megjegyzem – lelkesen kampányolt a DK-s önkormányzati képviselőjelöltnek, megnyerték a mandátumot, és így most a mérleg nyelve tulajdonképpen a mi hazánkos jelölt lett.

Miről fog szólni, ön szerint, a választásokig hátralévő nagyon rövid idő? Mik lesznek a fő témák?

Nem hiszem, hogy sok új téma be tudna kerülni, ugyanis minden olyan téma, amiről eddig hosszasan vitatkoztunk, veszekedtünk, beszéltünk, az továbbra is napirenden marad. A migrációs kérdés nem kerül le a napirendről, sőt, ha nézzük a számokat, akkor a migráció újabb hullámával vagyunk kénytelenek szembenézni a déli határainkon. Nem látszik elapadni az utánpótlás. A háborúról azt mondtam, hogy bizonyos értelemben vége van már, mert nem kérdés, hogy Ukrajna ezt a háborút elveszítette, de hogy még meddig fog az agónia húzódni, nem látható előre. A szuverenitás kérdése tulajdonképpen összefogja az összes részkérdést, az fogja uralni a hátralévő egy évet, szerintem. Lássuk be, hogy sok minden megtörtént már velünk az elmúlt 34 évben, de arra az arcátlanságra, hogy ellenzéki képviselők idegen zsoldban, idegen államok, meg idegen szervezetek pénzén nyíltan a magyar nemzeti érdekek ellen foglaljanak állást nemzetközi porondokon, többek között az Európai Unió intézményeiben is, ahol ránk nézve kötelező normákat is lehet hozni, azért nem nagyon volt példa. Szerintem ezzel a helyzettel valamit kezdeni kell. Ez így nem mehet. A hazaárulást nem lehet legalizálni, nem lehet eltűrni, elnézni, és nem arról van szó, hogy egy kicsi szuverenitást átadunk, ahogy a parlamenten kívüli ellenzék vezetője negédesen próbált viccelődni, hanem arról van szó, hogy nincs pici szuverenitás, hanem vagy szuverén az ország, vagy pedig nem az. Nem vagyunk hajlandók engedni abból, hogy Magyarország szuverén, egyenrangú tagja kíván lenni az Európai Uniónak, ameddig ez lehet.

Milyen eszközeik vannak? A magatartást végrehajtók azt mondják, hogy nem a magyar haza, hanem a magyar kormány intézkedései ellen próbálnak fellépni.

Ez nagyon jól hangzik, csak ne lenne az a fránya indulat, ami munkálkodik a brüsszelitákban ellenünk. Weber úr nyíltan, egyértelműen, magyarra könnyen lefordítható módon mondta, hogy ő nem Orbán Viktor, nem a magyar kormány, hanem a magyarok ellen szavazott, illetve szorgalmazott olyan intézkedéseket, amelyeknek kárvallottjai vagyunk. Vegyünk egy egyszerű példát: Erasmus. Az Erasmus-programból kizárták a magyar egyetemeket, azaz a magyar egyetemistáknak nem engedik, hogy ösztöndíjjal nyugat-európai egyetemeken hallgassanak néhány hónapot. Ámde a nyugat-európai egyetemistákat támogatják abban, hogy azokon a magyar egyetemeken hallgassanak néhány hónapot, amelyek, szerintük, a diktatúra újabb bástyái, amit a kuratóriumokkal a kormány elfoglalt. Nem tudom, világos-e? Ha lefordítjuk az ő primitív gondolkodásukra, akkor az az abszurd helyzet áll elő, hogy a diktatúrában elnyomott magyar fiatalokat nem engedik, hogy Nyugaton friss levegőt szívjanak néhány hónapig, és ottan megcsodálják a liberális demokrácia minden vívmányát, ellenben a nyugat-európai diákokat ide küldik sínylődni a diktatúra által megnyomorított magyar egyetemekre. Ha erre a hülyeségre lehet gombot varrni, akkor fűcsomó legyek. Ezzel az Európai Unióval, meg azzal az ellenzékkel, amelyik ezeknek a szekerét tolja, szerintem olyan nagyon sok kezdenivalónk nincsen.

Meddig kell megválasztani a képviselőjelölteket a következő választásra? Ez a választmány előtt fog majd történni, gondolom.

Tulajdonképpen a végén vagyunk már a kiválasztásnak. Tavasz végéig talán még be is fogjuk jelenteni a névsort, természetesen nem véglegesen, hiszen a végleges névsor az majd akkor áll elő, amikor az ajánlások jogi értelemben is megtörténnek. Nem állunk rosszul, ami persze nem olyan nagy csoda, mert alapvetően mégiscsak arról van szó, hogy egy 15 éve kormányzó erőnek vannak kipróbált harcosai, akik már tapasztalatot is szereztek, beágyazódtak a helyi közösségekben, miért kéne változtatni, hacsak életkori, egészségi vagy egyéb okok ezt nem indokolják.

Lesz egy olyan alapelv, hogy a győzteseket újra harcba küldik?

Hogyne.

Általában minden pártnál ez szokott lenni.

Persze, ez logikus, de nyilván ez nem száz százalékig fog megtörténni, lesznek olyanok, akik nem fognak újraindulni, hanem nyugállományba vonulnak, máshova mennek el a közösség érdekében tevékenykedni, ez nem egy rigorózus szabály, de erre szeretnénk törekedni.

Egyszerre fogják bemutatni a képviselőjelölteket, vagy alkalmazkodnak az új kor követelményeihez, és mindenkit külön-külön, a lehető legnagyobb felületet elfoglalva próbálják ezt?

Olyat kérdez, amiről még beszélgetés sem folyt. Szerintem ez nem a leglényegesebb kérdések egyike, majd eldöntjük, amikor odaérkeztünk, hogy mi lenne a célszerű. Szerintem az is-is, nyilván eljön egy olyan pillanat, amikor a választmánynak el kell fogadnia a jelöltlistát, akkor ez értelemszerűen egy egységes bemutatást jelent, addig meg csak informálisan lehet majd valószínűleg tudni valakiről, hogy ha ő választókerületi elnök, az azt is jelenti, hogy ő fog indulni nagy valószínűséggel képviselőjelöltként, mindenki tisztában lehet vele, hogy ki lesz a leendő képviselőjelölt. Egy-két kivétel itt is lesz, mivel nem feltétlenül esik egybe a választókerületi elnöki pártmegbízatás a képviselőjelöltséggel, van, ahol ez különválik, különböző speciális okokból.

Harmincnégyévnyi választási tapasztalattal a háta mögött mit gondol, a következő választáson mi fog dönteni? Az elvek, a pénztárca, a kilátások, a biztonság, mi fogja eldönteni, hogy kire szavaznak végül az emberek?

Szomorúan mondom, talán ebben a fölsorolásban az elveket kellett volna a végére hagyni.

A szuverenitás az egy elv.

A szuverenitás az éppen egy elv. Ha így értette, akkor igen, kiterjesztőleg el tudom fogadni. Ha már a tapasztalatomra is utalt, 1990 óta lehet látni, hogy vannak olyan választói csoportok, amelyeknek, megjegyzem, ugyanez az igaz Németországra is, vagy Nyugat-Európa bármelyik országára, vagy akár Amerikára, teljesen mindegy hogy mi történt az elmúlt négy évben, ők egyszer és mindenkorra demokrata vagy republikánus szavazók, CDU-szavazók, vagy éppenséggel szocdem-szavazók. Itt is van jobboldali szavazó, vagy baloldali, és teljesen mindegy, hogy az adott párt mit csinál, vagy majdnem mindegy. Szerintem, nem biztos, hogy az arányuk eléri a választóközönség 50 százalékát, de mondjuk maximum annyit. Van egy olyan rész, amelyik pedig, bár van elkötelezettsége, van értékrendje, amit fontosnak tart a politikában viszontlátni, de mégis függ attól az aktivitása, hogy éppen milyen politikai teljesítményt mutatott a kedvenc pártja. Így lett 2010-re az MSZP-nek huszonegynéhány százaléka valahai 30-40 százalékból. Meg, jut eszembe, a CDU-nak is így lett 30 százalék alatti eredménye abból, ami valamikor még abszolút többséget is biztosított neki egy kis kiegészítéssel. Azt hiszem, belejátszik, az, hogy milyen lesz az embereknek az életnívója, életszínvonala, a perspektívája, a jövőre vonatkozóan mit tud a kormány e tekintetben nyújtani. Visszatérve egy korábbi kérdésére, nem véletlenül szoktuk mondani azt, hogy bennünket nem érdekel, hogy a parlamenten kívül vagy a parlamenten belül milyen az ellenzék. Nekünk velük nincsen dolgunk, ők olyanok, amilyenek. Erre persze fel kell hívni a választóknak a figyelmét, nehogy véletlenül becsapódjanak, mert történt ilyen már 2002-ben, de nekünk alapvetően azzal van dolgunk, hogy hogyan tudjuk a magyar embereknek az életkilátásait, biztonságát, akár fizikai értelemben, illetve ez alatt a határok biztonságát, illetve a közbiztonságot, a kábítószer elleni küzdelmet is beleértve, meg a létbiztonságot, az életminőség biztonságát garantálni. És ha tudjuk garantálni, akkor azt hiszem, teljesen mindegy, hogy milyen ellenzék jön. Még azt is mondhatnám, hogy talán az is mindegy, hogy hány millió dollárt fordítanak arra, hogy őket megtámogassák, akkor is garantált a siker a következő választáson.