A forradalmak nem valamiért, hanem valami ellen szoktak kirobbanni. A fegyveres felkelést feltétlenül az ávós erőszak robbantotta ki, amikor a tömegbe belelőttek a Rádiónál. Később úgy értesültem, hogy az első halott állítólag Debrecenben esett, mert ott is tüzet nyitottak. Most erre volt a reagálás, mert amikor mint egyetemisták kivonultunk az utcára, akkor már megvolt az előző éjjel a Műszaki Egyetemen megfogalmazott 16 pont, ami nagyjából függetlenségről, önrendelkezésről, a magyar gazdasági értékek magyar értékesítéséről szólt.

Én is olvastam: a magyar uránt adhassuk el úgy, ahogy mi akarjuk, világpiaci áron, keményvalutáért.

Igen, de annyira forradalmi követeléseket nem tartalmazott az a tizenhat pont, mint amennyire aztán a forradalom tovább lökte az eseményeket, mikor már a fegyveres harc elkezdődött,. A felvonulás kezdetén óvatosan fogalmaztak még a spontán rigmusfaragcsálók is, például hogy "Minden ország katonája menjen saját hazájába!" Itt csak egy más országba való hadsereg volt Magyarországon abban az időben. Mindenképpen abban reménykedtünk, hogy Nagy Imre lesz ismét az ország miniszterelnöke, hogy Gerő Ernőt leváltják, ez volt a minimális követelmény. És hogy mennyire nem éreztük, hogy mi lesz, nagyon élénken emlékszem arra, hogy mi néhányan meguntuk a várakozást a Parlament előtt Nagy Imrére, kezdett sötétedni, és átmentünk, mert mondták, hogy döntögetik a Sztálin-szobrot is. Abszolút semmilyen szinten nem éreztem azt, hogy itt baj lesz, hanem karneváli hangulatban átballagtunk a Sztálin-szoborhoz, és útközben láttam, hogy a Dózsa György úton leverik a vörös csillagot az egyik épület homlokzatáról. Az valami szakszervezeti épület lehetett, és akkor gondoltam, és mondtam is a többieknek, hogy ha ez így megy tovább, akkor holnap nem lesz politikai gazdaságtan. Körülbelül ez volt a jövőképem, mielőtt eldördültek a lövések a rádiónál. Ahogy kibontakozott a harc és ahogy radikalizálódott a helyzet, úgy természetesen a legmerészebb álma az embernek valószínűleg az lehetett, hogy Magyarország semleges lesz, osztrák típusú megoldás lesz.

18 évesen is pontosan tudtad, hogy mekkora orosz arzenál van Magyarországon, és ahhoz képest a magyar erők meddig képesek ellenállni?

Nem abból indultam ki, hogy mi képesek vagyunk győzelemre a szovjet csapatok ellen, hanem fiatal fejjel egyszerűen azt gondoltam, hogy a világ közvéleménye valamilyen ponton befolyásolni tudja az oroszokat. Rengetegen reménykedtek abban, hogy Tito közbenjár. Akkor már nem volt láncos kutya, sőt, amikor kirobbant a forradalom, aznap érkezett haza a magyar kormány- és pártküldöttség Belgrádból, ahol nagyon próbáltak Tito kedvében járni, mégpedig Gerő Ernő, Kádár és az akkori miniszterelnök, Hegedűs András.

Õket nagy meglepetésként érte, hogy mi történik Budapesten?

Nem voltak erre igazából felkészülve. Tehát nagyon sokan abban reménykedtek, hogy Magyarország vagy az osztrák, vagy a jugoszláv példát tudja követni, vagy a kettő között valamit. És ez nem is annyira azt fejezte ki, hogy az embereknek ez lett volna a vágyuk netovábbja. Valószínűleg a vágyuk netovábbja a teljesen szabad választások, a többpártrendszer és egy teljes függetlenség lett volna, de nagyon sok embernek volt realitásérzéke. Mint kiderült, ez is irreális álomnak bizonyult. De az ember azt hitte volna, hogy mivel az oroszok engedtek a lengyeleknek, mivel egyszer már kivonultak Budapestről, talán majd itt is. És nem abban reménykedtünk, hogy egy elsöprő katonai győzelmet aratunk a szovjet góliáttal szemben, ilyen senkinek a fejében nem fordulhatott meg komolyan.

Miben érezted a különbséget Gerő és Nagy Imre között?

Volt egy óriási különbség, az, hogy Nagy Imre, amikor miniszterelnök lett először 1953-ban, akkor meghirdetett egy programot, és a parlamenti beszéde, azt hiszem, júliusban hangzott el, de valamilyen okból fogva júniusi kormányprogramnak hívták, elsősorban egyszerű, tiszta magyarsággal lett megfogalmazva, sokkal kevésbé volt ideologikus szöveg. És meghirdette azt, hogy vége lesz az erőszakos kollektivizálásnak vidéken, hogy akiket jogtalanul kitelepítettek vagy bebörtönöztek vagy internáltak, azoknak az ügyét felül fogják vizsgálni, netán szabadlábra helyezik. Tehát ő kilátásba helyezte azt, amit később emberarcú szocializmusnak neveztek, és megbuktatták Rákosiékat. Akkor valamilyen reformfolyamat elkezdődött még Nagy Imre miniszterelnöksége alatt, s ez nem volt igazán radikális, nem változott meg az egypártrendszer, nem változott meg a szovjet befolyás, de az emberek egy ideig reménykedtek és könnyebben lélegeztek, és Nagy Imre személyéhez egy emberi hang társult a képzeletünkben, egy reformtörekvés, egy jobb élet. És akkor őt félreállították. Természetesen reális volt, hogy mivel egypártrendszer van, a realitás keretein belül őt várjuk vissza, mert ő ígérkezett a legjobb megoldásnak azokon a kereteken belül.

Visszaemlékszel-e arra, melyik volt az a nap vagy hét, amikor világossá vált, hogy elbukott a magyar forradalom?

Volt egy rossz érzésem nekem, de ezt az utca embere nem is fogta fel nagyon. Amikor megindult Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael szuezi beavatkozása, sejteni lehetett, hogy a Szovjetunió ezt ürügyként fogja felhasználni, mert ha ott is lehet beavatkozni, akkor itt is lehet mindezt büntetlenül. De aztán annyira biztatónak tűnt a Szovjetunió Kommunista Pártjának október 30-i nyilatkozata, amikor úgymond elismerte, hogy minden ország a maga módján építse a szocializmust, és abból is erőt merített az ember, hogy október 28-a után a szovjet csapatok legalább Budapestről kivonultak annak ellenére, hogy érkeztek ilyen hírek, hogy özönlenek visszafelé, de az emberbe visszaköltözött a remény.

Általában is tudták az emberek ezeket a híreket, vagy csak te tudtad, azaz azok, akik hallgatták a világrádiókat? Vagy a magyar lapok is megírták?

Én nem éreztem az utcán azt, hogy Szueznek különösebb jelentőséget tulajdonítottak volna. Az a fajta optimizmus, ami még rám is rám ragadt annak ellenére, hogy talán egy kicsit az átlagnál tájékozottabb voltam, az a fajta optimizmus eléggé általános volt, és mindenkit aggasztott ugyanakkor az, hogy a szovjet csapatok nagy erővel özönlenek be az országba, noha Budapestről és több nagyvárosból kimentek.

Mi volt az emberek terve vagy a te személyes terved, ha visszajönnek a szovjet csapatok? Fegyvert fogtok és lőttök rájuk?

Igyekeztünk erre nem gondolni. Gyorsan elébe megyek a történetnek. A november 4-i második szovjet intervenció után én már nem fogtam fegyvert, nem harcoltam, noha volt otthon fegyverem, de teljesen reménytelennek láttam a helyzetet. Engem azért meglepetésszerűen ért. Otthon aludtam akkor a szüleimnél november 3-áról 4-ére virradóan, és ágyúdörgésre ébredtünk, és már akkor tudtuk, hogy minden el van veszve.

Amikor nehézfegyverekkel lövik Budapestet, az a vég?

Igen, és akkor hallottuk Nagy Imre beszédét a rádióban, és akkor tudtam, hogy minden el van veszve. Azt megelőzően az ember talán fiatalkorában jóval optimistább, azért megvolt a reménység, hogy esetleg békén hagynak minket. Nem gondoltam arra, hogy fegyveres erővel a szovjet hadsereg ellen diadalra lehet juttatni a forradalmat.

De miből táplálkozhatott ez a remény?

Fiatalságból, idealizmusból, tapasztalatlanságból és talán abból, hogy megalakult Magyarországon egy kormány, aminek a Szovjetunió felé talán a legmerészebb tette az volt, és azért ez elég nagy merészséget igényel, hogy kinyilvánította semlegességét. De politikailag én sem voltam annyira dörzsölt, hogy felfogjam, hogy ez mekkora seb lehet a szovjet birodalomban, ennek az eltűrése mekkora presztízsveszteség. Hogyha idősebb és tapasztalt vagyok, akkor rájöhettem volna, hogy ezt sem tűrik el az oroszok. Én úgy gondoltam, hogy a semlegesség csak azt bizonyította, hogy nem száll be az ellenséges táborba, tehát Moszkva ettől nyugodtan alhat. Én és egy csomóan az én korosztályomban ebből a szempontból naivaknak bizonyultunk, és azt hittük, hogy ez a semlegességi nyilatkozat talán megnyugtatja az oroszokat a tekintetben, hogy nem leszünk egy előretolt helyőrsége a NATO-nak.