„Úgy ragad hozzá a beceneve, ahogyan a lábához a futball-labda. Magyarországnak évtizedeken át nem volt olyan klubja, stadionja, pályája, öltözője, ahol, ha azt mondtad, Titi, az elnöktől a szertáros néniig bárki rákérdezett volna, hogy kiről beszélsz. Így volt ez, amikor kölyökként a zsákok varrására specializálódott üzem, a Juta-gyár csapatában játszani kezdett, így volt első komoly klubjánál, a Vasas Izzónál, és így volt az Újpesti Dózsánál is, ahol a klub futballtörténelmi éveinek nemhogy részese, hanem egyenesen a tábornoka volt. Ritka az a magyar futballista, aki egyszerre két verssorrá lett csatárötösnek is a törzstagja tudott lenni – Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó lilában; Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi dr. meggypirosban –, és aki mindent átélt, amit a magyar futballban az Aranycsapat széthullását követően dicsőségtől övezve át lehetett élni” – így foglalta össze Göröcs János pályafutását Lakat T. Károly a legendás összekötőről szóló, Titi című könyvének elején.

Göröcs János 1939. május 8-án született Gánton, ám tízévesen már az újpesti Juta-gyár csapatában lett igazolt játékos. Két évvel később átkerült a Bp. Vasas Izzóhoz – e klub kölyökjátékosaként vett részt az Én és a nagyapám című, emlékezetes film forgatásán, jól felismerhető a filmben. Ám nem erről lett híres igazán. Még csak nem is arról, hogy az Egyesült Izzóban maróstanoncként Pióker Ignác, a magyar sztahanovista mozgalom legendája mellett dolgozott – söprögette a műhelyt. Pióker vezetőségi tag volt a Vasas Izzóban, pártolta, hogy az amúgy minden értelemben vékonypénzű fiú a gyár futballcsapatában játsszon. Aztán egy napon Konkoly Béla – aki egyébként szintén a gyár dolgozója volt, de a futball világában elsősorban a Dózsa intézőjeként ismerték – megkérdezte Tititől, akar-e a lila-fehéreknél futballozni. Ki ne akart volna?

Göröcs egyébként akkoriban már ifjúsági válogatott volt, 1956 őszén az utolsó keretszűkítésnél maradt ki az NSZK-ba és Angliába induló ifjúsági válogatottból, amelynek szinte minden kulcsjátékosa Nyugaton maradt, s később külföldön futott be karriert. Sztáni István, például, aki végül utazott Göröcs helyett, német és belga bajnok is lett. Akadt a társaságban, aki a Barcelonáig is eljutott (Szalay Tibor), vagy akinek a Barcelonával és a Real Madriddal is volt szerződése (Kaszás László), de olyan is, aki Svájcban klublegenda lett (Pázmándy Péter). De egyikük sem futott be olyan karriert, mint itthon Gelei József, Mathesz Imre, s elsősorban Göröcs János.

Titi 1957-ben került át a nem sokkal korábban új nevet kapó Újpesti Dózsához, amelyben augusztus 25-én, az új idény első mérkőzésén góllal debütált a Salgótarjáni BTC ellen. Mind a két kispadon újpesti legenda üldögélt a Megyeri úton: a hazaiaknál Balogh II Sándor, a vendégeknél Szűcs György. Az egykori Európa-klasszis hátvéd az alábbi tizenegyet küldte pályára: Török – Rajna, Várhidi, Farsang – Borsányi, Halmai – Bencsics, Göröcs, Szusza, Aspirány, Tóth Mihály. Az ifjú debütáns hiába szerezte meg a vezetést, a tarjániak hárommal válaszoltak. Az idény végén az Újpesti Dózsa a hetedik helyen zárt, ezt csak azért érdemes feljegyezni, mert Göröcs János a lila-fehéreknél eltöltött pályafutása alatt ennél csak jobb helyen finiselt aztán a gárda. Megjegyzendő, hogy aligha a még tizenéves csatár miatt szerepelt rosszul a csapat, ő ugyanis a svédországi világbajnokság után bekerült a válogatottba. Játszott 1958. szeptember 14-én, Chorzówban, a lengyelek ellen (3:1), majd az Európa-bajnokságok (akkor még: Nemzetek Kupája) történetének első mérkőzésén, a szovjetek elleni moszkvai selejtezőn is. Utóbbin úgy járt, mint az első bajnokin: gólt szerzett, de a csapata 3:1-re kikapott.

1959 tavaszától kezdődtek az igazi klubsikerek. A pályán Göröcs János által irányított Újpesti Dózsa 1960-ban bajnok lett, 1962-ben bejutott az akkor még létező Kupagyőztesek Európa-kupája elődöntőjébe, Göröcs 8 mérkőzésen 8 gólt szerezve a sorozat gólkirálya lett! 1969-ben a lila-fehér alakulat csak a Newcastle United elleni döntőben vérzett el a Vásárvárosok Kupájában. Az echte jobbösszekötő (azért érdemes ezt hangsúlyozni, mert pályafutása során volt edzője, aki jobbfedezetet akart vele játszani, de Baróti Lajossal való nyilvánvaló ellentétük eredeztetője is egy hasonló ötlet volt, a szövetségi kapitány a jobbszélső szerepkörét szánta a válogatottban Titinek) 1958 és 1962 között játszott a legjobban, vagy inkább a legeredményesebben. 1959-ben is kapott pontot a France Football Aranylabda-szavazásán, 1962-ben pedig a kontinens tizedik legjobb játékosának választották. A svédországi és a chilei világbajnoki közötti négy esztendőben megszakítás nélkül harmincegyszer szerepelhetett a nemzeti válogatottban, akkor úgy festett, még a századik szereplés elérése is reális. Ám az olimpiai bronzérmes, az 1962-es világbajnokságon sérülése miatt csak két mérkőzésen játszó belsőcsatár a chilei torna után egyetlen nagy seregszemlén, Európa- vagy világbajnokságon sem játszhatott. Bár lemaradt a kontinensbajnokság spanyolországi négyesdöntőjéről is, 1964 végéig még viszonylag rendszeresen helyet kapott a válogatottban. Október 25-én, huszonöt évesen, már csak egy hiányzott a félszázadik válogatottságához. Ám a következő években epizodista lett, miközben a hatvanas években ő vezényelte a pályán a sziporkázó támadófutballt játszó Újpesti Dózsát. Emberi tisztességére jellemző, hogy amikor 1967 elején a Dózsa vezetői megkérdezték tőle, mit szólna ahhoz, ha Baróti Lajost hoznák a Megyeri útra vezetőedzőnek, Titi csak a szakmai oldalt nézte, s bólintott.

A lila-fehérek a hatvanas években egy teljes és egy félidényes bajnokság kivételével mindig a dobogón végeztek, de nyerni nem tudtak. Egészen 1969-ig. Néhányszor (így 1961-ben és 1962-ben is) önmagukat, illetve pocsék hajrájukat kárhoztathatták azért, mert nem lettek bajnokok. 1968-ra gyakorlatilag már kialakult a későbbi nagycsapat tizenegye, de az elsőséghez – miután a Vasas finoman szólva segített a Ferencvároson – még 102 szerzett gólt sem volt elég. A második legeredményesebb csatársor, a piros-kékeké 66-ig jutott.

1969-ben végre megtört az átok, Baróti Lajos irányításával bajnok lett az Újpesti Dózsa. Tündökölt a Szentmihályi – Káposzta, Solymosi, Bánkuti – Dunai III, Noskó – Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó alaptizenegy, s főleg a mindmáig a Megyeri úton áhítattal emlegetett támadóötös. A következő években zsinórban nyerte a bajnoki címeket a csapat (1969 után 1970, 1970-71, 1971-72), illetve kétszer (1969, 1971) a Magyar Népköztársasági Kupát is elhódította. Göröcs János az 1971–1972-es idényben játszott utoljára a Dózsában, sérülései miatt akkor is már csak öt mérkőzésen. 1972. április 15-én, a Ferencváros ellen szerepelt utoljára újpestiként bajnoki mérkőzésen, a Szentmihályi – Káposzta, Maurer, Noskó, Juhász – Dunai III, Göröcs – Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó (Nagy L.) együttesben.

Mikor játszott a legprímábban? Erre a kérdésre nagyjából annyira lehet jó választ adni, mintha azt tudakolnánk, melyik volt a Beatles két-három legjobb száma. Titi esetében is szinte lehetetlenség kiválasztani egyet, vagy kettőt. Az, persze, fogódzó, hogy ő egy barátságos mérkőzést emleget a legszívesebben: 1966 szeptemberében a Dózsa álomjátékkal verte meg a fénykorát élő milánói Inter a San Siróban. A Népsport tudósítása szerint Göröcs volt a mezőny legjobbja (a vesztes oldalon játszott Sart, Burgnich. Facchetti, Guarneri, Picchi, Jair, Mazzola, Domenghini, Suárez és Corso is), ám ő szívesebben emlegeti, hogy Kuharszky olyan bolondot csinált Facchettivből, hogy az olasz világsztárnál végül elszakadt a cérna, s lefejelte az újpesti csatárt.

Titi pályafutásából emeljünk ki egy gólt is: a Newcastle Unitednek lőtte a Megyeri úti VVK-döntőben, remek szlalomozás után. Meg még egy meccset/gólt a szereplő választása alapján: 1959. júniusában kiválóan játszott az egy évvel korábban vb-ezüstérmes svédek ellen. A magyar csapat 3:2-re nyert a Népstadionban, Titi két gólt is szerzett. Az egyiknél futtában pörgetett a kapuba, a másiknál – írta a Népsport – „Albert a védők között lyukra futó Göröcs elé teszi a labdát, a jobbösszekötő feltartóztathatatlanul siklik át a védőfalon, meg a kifutó kapust is kicselezi és nagy nyugalommal az ötösről az üres kapu közepébe küldi a labdát”.

A következő nyáron, felnőtt pályafutása során először, klubot váltott, a Tatabányai Bányász futballistája lett. A bányászvárosban két év alatt 23 bajnokit tudott játszani, de kétszer is megnyerte a kék-fehérekkel a Közép-európai Kupát. A második döntő után, a rádió adta nyilvánosságot kihasználva jelentette be Vass István Zoltán mikrofonjába beszélve a visszavonulását. Az A-válogatottban az 1958-as debütálást is beleszámítva 1970 szeptemberéig 62 mérkőzésen játszott, 19 gólt szerzett. Válogatottbeli karrierjét egy sérülés zárta le, amelyből valójában soha nem épült fel igazán.

Visszavonulása után egy ideig edzőként dolgozott, előbb a lila-fehérek korosztályos csapatánál, majd több mint fél évtizedet töltött Kuvaitban, a Szulejvihat és a Tadhamon utánpótláskorú játékosait nevelgetve. 1985 augusztusa és 1988 szeptembere között az Újpesti Dózsa vezetőedzője volt, 1987-ben bajnoki ezüstérmet, egy évvel később bronzérmet nyert csapatával. Csányi Sándor 2017 januárjában az MLSZ Életműdíjával tüntette ki.