Eleinte voltak fenntartásaim, hogy ökörködés lesz az egész, és azt én nem tudom csinálni, de aztán hamar kiderült, hogy nem így van, hogy jó az elképzelés. Alföldi Róbertről mindenfélét lehetett hallani, hogy "terrorista-rendező", meg hogy előjátssza a szerepet, nehéz vele. Rólam ugyanezt szokták mondani, ha nem érzem biztonságban magam egy rendezővel, nagyon rosszul tudok viselkedni. Ez azt jelenti, hogy türelmetlen vagyok, és sokszor durva is. Alföldi Róberttel korábban soha nem dolgoztam együtt, így kíváncsi voltam rá. És szerencsére működött minden, megértettem, hogy mit szeretne, ő pedig kíváncsi volt ránk. Így aztán az első perctől kezdve beadtam a derekam, Alföldi pedig nem élt vissza ezzel. Tudja az egész szakma, hogy nehezen mozgok, ebben is sokat segített, mert nem kellett takargatnom a dolgot, hanem beépíthettem a szerepbe.

Ez illeszkedik a koncepcióba, hiszen egy bölcs, lassú, megfigyelő, megfontolt asszonyt alakít, nem egy manó-fiugrát, ahogy Puck szerepét korábban értelmezték.

Igen, valamiféle Földanyát, aki most éppen nagyon fáradt.

Miért fáradt?

Azért amit buta fejjel művelünk vele, és ehhez talán illik az, hogy vonszolom magam a színpadon egy böhöm nagy bundában.

Miben segít ez a darab, mit láttat?

Például azt, hogy még a tündérek királya is féltékeny, gyarló, képes bosszút állni nemcsak a párján, hanem a földi embereken is. De ez nem teszi boldoggá, Alföldinek az egyik legjobb elképzelése az volt a darabbal kapcsolatban, hogy mindenkinek fáj az élet. És ezt imádtam benne.Ez meglehetősen pesszimista végkicsengés, nem túlságosan boldog az ember, amikor kijön az előadásról.

Nem boldog, de nem ez számít. Az a fontos, hogy őszinte-e- a darab. Ha el akar mondani valamit, ha ki akar fejezni valami őszinte fájdalmat, akkor nem baj, hogy nem neveti végig a közönség, nem kell mindig szórakoztatni. Bár én évek óta nem nézek tévét, de azt azért tudom, hogy a kereskedelmi csatornák másról sem szólnak, minthogy valaki mindig nagyon boldog, ha másként nem, hát géppel idézik fel azt, hogy milyen, ha nevet a közönség. A reklámok is ezt sugallják, vedd meg ezt, vedd meg azt, és akkor nagyon jó lesz neked, a gyerekek ebben nőnek fel, azt hiszik mindenki "happy", aztán amikor csalódnak, megharagszanak a szüleikre, mert ők is ebben a világban léteznek. Van bennük valamiféle kényszer, hogy keressék, kutassák a boldogságot.

Ön is sokat kereste a helyét, hiszen pályája során sok színházban, társulatban megfordult. Mit keres ilyenkor az ember?

Mindig valamilyen társulatot, mindig barátokkal mentem a különböző színházakhoz. A 25. Színházban egy évadot töltöttem, nagyon remek volt, ott ismertem meg a lányom apját, csodálatos csapatba kerültem, de végül is nem éreztem jól magam, talán türelmetlen és izgága voltam, meg kíváncsi a hagyományos kőszínházra. Így aztán elmentem Miskolcra, ahol két évet töltöttem, majd Szolnokra Székely Gáborhoz. Aztán Székely Gábor többedmagammal, Csomós Marival, Papp Zolival fölvitt a Nemzetibe, de nagyon csábító volt a kaposvári társulat, így Jordán Tamással, akivel még együtt éltünk akkor, lementünk Kaposvárra. Ott szültem rögtön az első évben a gyerekemet, és tíz évet töltöttünk a városban. Aztán visszajöttem Pestre, az Új Színházba, majd megcsináltuk a Merlint.

Melyik volt az a társulat, ahol azt érezte, hogy jó helyen van?

Szolnok és Kaposvár. Bár a 25. Színházban és a Merlinben is nagyon sokat tanultam. A Merlin nagy iskola volt, mert ott főleg tanárkodtam, de ehhez kishitű voltam, így nem is sikerült igazán. Azt hittem, hogy ha minden másról lemondok, a szerepekről például, és csak a tanítással foglalkozom, akkor majd működni fog a dolog, de kiderült, hogy ez egy hamis elképzelés, ezért a Merlin számomra dugába dőlt. Visszamentem hát Székely Gáborhoz az Új Színházba, és amikor annak vége lett, akkor újra Kaposvár következett. Öt-hat évet ott töltöttem, és most szabadúszó vagyok.Mi volt a vonzó 1991-ben a Merlinben?

Kaposvárral kezdem, Barbarczy László csodálatos toleranciájának, bölcsességének, segítőkészségének köszönhetően megkaptuk a Csiky Gergely Színház stúdiószínpadát, ahol fiatal színészekkel, akkor ismeretlen fiatalokkal kísérletezhettünk, tervezgettünk, rendeztünk, tanítottunk. Elfáradtunk a játékban, és volt arra lehetőségünk, hogy valami másban is kipróbáljuk magunkat. Jó előadásokat csináltunk, és nagyon sokat tanultunk, és akkor kitaláltam, hogy lépjünk tovább, keressünk egy helyet, ahol ezt csinálhatjuk a következő években. Ez baromság volt a részemről, mert nem mértem föl, hogy én túlságosan színész alkat vagyok, ahhoz, hogy csak tanítsak, hogy hiába rendeztünk jókat, nem vagyok rendező.

Elég gyakori, hogy a színészek egy idő után elkezdenek rendezni, nem?

Elkezd vágyni rá az ember, különösen a magamfajta, aki mindig pofákat vágtam a színpadon, mert másképp képzeltem, mint ahogy a rendező. Hosszú ideig azt hittem, hogy vagyok olyan jó, mint Asher vagy Gothár. Rájöttem, hogy ez nevetséges, látom a munkáikat, és tudom, hogy én csak színészi eszközökkel tudok segíteni. Tulajdonképpen egy jó játékmester vagyok, de akkor, 1991-ben, a Merlin alapításakor ezt még nem tudtam, abban bíztam, hogy jó színházat lehet csinálni. Ráadásul egészen fiatal gyerekeket vettünk fel, és úgy tanítottuk őket, hogy három-hat hónap után bemutatókat tartottunk. Nagy kérdés, hogy ez jó volt-e vagy sem.

A Merlin különleges hellyé vált, ezt visszaigazolta a közönség is.

Ahhoz nekem igazándiból semmi közöm nem volt, még irritált is, hogy nem minden az iskola, a "szent tanítás" körül forog. Minden megmozdulás, hiába volt az csodálatos a Dalnokversenytől kezdve bármi, féltékennyé, iriggyé tett, három évig bírtam, és eljöttem.

És következett az Új Színház, ott helyükre kerültek a dolgok?

Akkoriban eléggé beteg voltam testileg és lelkileg egyaránt, akkor halt meg az anyám, úgyhogy nagy szükségem volt valamire, hogy ne kelljen az életemmel foglalkoznom. A játék mentett meg, jó volt felmenni a színpadra, de utáltam a tapsrendet, mert tudtam, hogy le kell vennem a ruhát, és folytatnom kell az életemet, ami nagyon nehezen ment.

4

Másként látom egy kicsit, azt hiszem, arról van szó, hogy a színészet egy adomány, az ember belefeledkezhet, elvonja a figyelmet arról, hogy miért születtünk a világra. Ha jó csapatban, jó rendezővel dolgozik az ember, akkor meg tudja fogalmazni a láthatatlant, a fájdalmak okát, az örömök okát, és tulajdonképpen összeköttetésbe kerül a felsőbb világgal. De ahhoz sok munka és idő kell, tévutak bejárása, hogy aztán az ember rátaláljon a lényegre.

Mikor sikerült olyan rendezővel, társakkal dolgoznia, akik segítették, akikkel azt érezte, most sikerült letennem valamit az asztalra, előrébb vagyok, mint korábban?

Mindig olyan csapatban dolgoztam, amelyiknek a tagjai előrébb jártak, mint én, tehát örültem, hogy ott lehettem köztük. Ugyanezt mondja most a lányom (Jordán Adél - a szerk.) a Katona József Színházról, hogy megtalálta a helyét. És pontosan tudom, hogy miről beszél, hogy jó bemenni, bizalommal próbálni, tudni, hogy lényeges dolgokat várnak az embertől, és annak meg kell felelni.

Mikor tanulta meg így nézni a színházat? Korábban azt mondta, volt önben valamiféle düh, vágy, hogy megmutassa, mit tud?

A két csípőműtétem állított le. Az az érzés, amikor az ember egy járókerettel ül otthon egyedül, csak a két kutyája, két macskája van körülötte, és rájön, hogy forog nélküle a világ, és őt kihagyták ebből. Ilyenkor az ember először őrjöng és ordít, de aztán ráébred arra, hogy jó ott ülni. És akkor sok minden könnyebbé válik. Korábban rohantam mindenhova, boldogtalan voltam, mindent nehézségként éltem meg, csak a színpadon volt jó, és amikor lejöttem, azt hittem meghalok. De ez ma már másként van. Két éve vagyok szabadúszó, ez azt jelenti, hogy nem vagyok szerződésben. Soha nem mertem szerződés nélkül létezni, mert féltem, hogy ebben a világban nem lehet. De most úgy tűnik, mennél szabadabb egy ember, annál jobb lehetőségeket kap.

Mi mást csinálna még szívesen a színházon kívül?

Szeretnék egy gödröt a nem létező kertemben, és a szerves szemetet abba gyűjteném, rászórnék földet, és abból csinálnám a trágyát, nem használnék vegyszert, befogadnám a kóbor állatokat, és gyerekekkel színházat csinálnék. Nem erőszakolnám rájuk az akaratomat, ahogy eddig tettem, mondván, hogy muszáj jónak lenni, hanem kíváncsi lennék rájuk.

Mi az, ami ebből megvalósítható?

Ez megvalósítható lenne, de valahogy lusta a lényem.