Maroš Šefčovič brexitkérdésért felelős európai bizottsági alelnök és David Frost brit „brexit-ügyi miniszter” most először ült asztalhoz a brexit végrehajtásának felügyeletéért felelős Partnerségi Tanácsban, de a legfontosabb elválasztó kérdésben, az északír tartomány és Nagy-Britannia többi része közötti határellenőrzés megteremtéséről intézkedő „északír jegyzőkönyv” kapcsán több órás tanácskozás után is csak azzal tudtak felállni, hogy „folytatják” majd az egyeztetést.

A jelek szerint a vita most is lényegében ugyanazon a ponton akadt el, amiért a Johnson-kabinet előtt May-kormány sem tudott a kérdéssel három és alatt sem megbirkózni. Ennek kapcsán ugyanis

három olyan, részben egymást kizáró brit törekvésnek kellene tudni egyszerre megfelelni, ami szakértők szerint már csak a formális logika szerit sem nagyon lehetséges.

Értve ez alatt, hogy

• a brit kormány mindenképpen és teljes egészében meg akarja őrizni a brexittel megszerzett függetlenségét az EU egységes piacának szabályaitól, valamint az ezt felügyelő intézményeitől,
• másfelől viszont módosítás nélkül érvényt akar szerezni az 1998-as nagypénteki északír békemegállapodásban foglaltaknak, (így az ír-északír területek között határsáv korlátozások nélküli átjárás fenntartásának).
• Mindezt London úgy akarja elérni, hogy közben semmilyen formában ne sérüljön a brit területi, jogi, közigazgatási, gazdasági integritás (magyarul: Észak-Írország továbbra is akadálytalanul az Egyesült Királyság szerves részeként létezhessen).

E három dolog – teljesen kiszakadni az EU-szabályok világából, megőrizni a brit unió egységét, de közben nyitva is hagyni az EU-szabályokhoz tartozó Ír Köztársaság, és a formailag brit közigazgatású Észak-Írország közötti határt – együttesen csak úgy érvényesíthető, ha közülük egy vagy több komponens bizonyos kompromisszumokat köt.

A Johnson-kormány tavaly decemberben ezt látszólag meg is tette, amikor beleegyezett abba, hogy a brit ír tartomány, és az EU-hoz tartozó Ír Köztársaság közötti határ átjárhatósága érdekében Észak-Írország piaci szabályozás szempontjából továbbra is az EU belső piaci szabályai alá tartozzon. Mostanra azonban egyre markánsabban nyilvánvalóvá vált mindenek az ára is, elsősorban abban, hogy az ír-északír vonalról az északír és a további brit területek közé eső Ír-tengerre áttolódó határellenőrzésnek már a kilátása is ellátási nehézségeket eredményezett Észak-Írországban és általában is roncsolóan hat a tartomány brit koronához tartozására.

Ennek lett következménye, hogy a brit koronához lojális

északír unionisták ma már az egész északír-jegyzőkönyv törlésétől tesznek függővé mindent,

a tartományban a tavasszal több napos utcai tüntetések, zavargások voltak, Arlene Foster tartományi első minisztert saját pártjának tagjai lemondásra kényszerítették, a látszólag feloszlott hajdani félkatonai északír szervezetek nevében pedig „figyelmeztető” nyilatkozatok kezdtek napvilágot látni.

A brit kormány minderre a határellenőrzési kötelezettség végrehajtásának halasztásával reagált, miközben elkezdte javaslatokkal bombázni az Európai Uniót a határellenőrzési feltételek „lazításáért”.

Annak idején, amikor – még a brexittárgyalások alatt – az volt a tét, hogy ha változatlan feltételek mellett hagyják nyitva az európai uniós Ír Köztársaság és a brit Észak-Írország közötti határt, akkor ezzel de facto kevés híján félezer kilométeres lukat teremtenek az EU belső piac, és a brit nemzeti piac között, amivel

szakértők rögtön egy leendő csempészparadicsom közeli kialakulását jövendölték.

A mostani helyzet szerint EU-oldalon attól tartanak, hogy a „luk” végül nem a két ír terület között, hanem az északír tartomány és Nagy-Britannia többi része között jöhet létre, amennyiben nem áll fel érdemi határ- és vámvizsgálat közöttük. Márpedig az északír unionisták radikalizálódása arra utal, hogy ezt a brit kormány csak komoly politikai tőkeveszteséggel tudja ezt megvalósítani, amitől egyelőre láthatóan visszariad.

Szakértők rámutatnak, hogy valójában egy – EU-létén, és hibáján kívül megörökölt – történelmi helyzetből következő adottságról van szó. Arról, hogy ha a brit kilépéssel az ír szigeten az azonos szabályozási rendszeren alapuló két (ír köztársasági és brit tartományi) térfél közül az egyikben megváltozik a követendő szabályrendszer, akkor

• vagy a határt kell helyreállítani,
• vagy a változtatásról kell lemondani,
• vagy a másik térfélnek is követnie kellene az iménti váltását.

Elméletben

ez a dilemma akkor is fennállna, ha Írország és Nagy-Britannia hajdan be sem léptek volna a Közös Piacba.

Abban a pillanatban, hogy az északír vámok, normák, szabványok, előírások és szabályok teljesen eltérőek lehetnek az ír szigeten lévő brit Észak-Írország, és az Ír Köztársaság között, EU nélkül is beleszaladnának abba a dilemmába, hogy valamiféle határellenőrzés mégiscsak szükséges volna a két terület találkozásánál. Vagy ha a szabad átjárhatóság (átszállíthatóság...) a preferált főszabály, akkor valamelyiknek a másikhoz igazodnia kell, (de legalábbis idővel szükségszerűen igazodni fog).

Az EU megjelenése annyiban teremt sajátos helyzetet, hogy a ki kihez igazodjon huzakodásban Dublin az egész Uniót maga mögött tudhatja. Ezzel ugyanis nem egy parányi Írország áll szemben a hajdani világbirodalom maradékára támaszkodó hatalmas szomszéddal, hanem egy közel félmilliárd polgárt magában foglaló, kontinentális léptékű egységes piac. Amihez képest Írország akkor sem tudna egy netán módosuló brit szabályrendszerhez igazodni, ha Dublin London felé próbálna esetleg „jó fiú” lenni. Mert akkor meg Dublinnak kellene szembesülnie azzal, hogy az EU egységes piaca az ő ottani tagságát kérdőjelezné meg.

A kialakult patthelyzetet sokak szerint

végül az fogja eldönteni, hogy a valóságban a három törekvés közül melyiknek viszonylagos beáldozása jelenthet kisebb veszteséget,

illetve melyik megőrzése mellett szólnak nyomatékosabb érvek.

Leegyszerűsített olvasatban, ha brit részről teljesen „elengedik” Észak-Írországot, ez vagy a húsz évvel ezelőtti zavargások visszatértét eredményezheti, vagy a tartomány teljes elvesztését és az ír sziget (a két ír terület) egyesülését hozhatja magával.

Ha Észak-Írország brit identitásának megőrzése minősül a legfontosabbnak (lemondva a határellenőrzésről az Ír-tengeren), akkor előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz az ír tartomány EU belsőpiaci státuszának megszüntetése – miáltal viszont a fizikai határ visszaépítése válhat megkerülhetetlenné a két ír terület között. Ami sokak szerint szintén újra lángba boríthatja az északír-térfelet.

Nagy kérdés, hogy

mennyit nyom majd latba, hogy az északír béke megőrzése láthatóan kiemelt szempontnak számít az Egyesült Államok új elnöke szemében?

Aki éppen ezért most készül – washingtoni források szerint – londoni látogatása alatt külön is felhívni Johnson figyelmét a nagypénteki megállapodás sérthetetlenségére. Annak a Johnsonnak, aki viszont brit miniszterelnökként stratégia jelentőséget tulajdonít a brit-amerikai különleges viszony elmélyítésének.