Ősszel még az árvízzel küzdöttünk, most a vízhiánnyal. A Duna budapesti szakaszán kilátszik az Ínség-szikla. Lantos Csaba energiaügyi miniszter az ország teljes területére kihirdette a tartósan vízhiányos időszakot. Most tulajdonképpen aszály van?

Ha az aszálytérképünket nézzük, akkor aszály nincs, mert az elmúlt napoknak a csapadéktevékenysége pozitív irányba billentette a mérleget, de azért egy aszály kiindulási állapotának körülményei, sajnos, fennállnak. Azon dolgozunk, hogy a kockázatát, illetve ha esetlegesen előfordul, a kár mértékét csökkenteni tudjuk.

Hány napon keresztül kellene 24 órában esnie az esőnek ahhoz, hogy ne legyenek ilyen problémáink? Talán ennek tudatában mindenki fel tudja mérni, hogy mekkora a baj.

Mi már nem éves aszályokról beszélünk, hanem éveken átnyúló aszályokról. A 2025-ös évünknek nagyon hátrányos helyzetet ad, hogy ha 2021 elejétől nézzük, akkor 25 köbkilométer csapadék hiányzik az átlagoshoz viszonyítottan a rendszerből. És még csak arról a csapadékról beszélünk, ami az ország területén lehull. Ennek jó része párolog, de jó része lefolyást képez.

Az a baj, hogy nem esett télen eső vagy hó, és most sincsen túl sok eső? Ha majd később esik is, az már, gondolom, nem ugyanolyan hasznos.

A vízkészleteink felhalmozódása szempontjából a téli félév, tehát az ősz közepétől tavasz közepéig tartó időszak a kulcskérdés. Ha megnézzük, egy felszín alatti vízkészletet bemutató talajvízkút adatsorát, akkor látjuk, hogy ott ciklikusság figyelhető meg, töltődés, elvonás, töltődés. Bennünket igazából most az aggaszt, ha a tendenciákat nézzük, és több évtizedre tekintünk vissza, hogy a negatív tendencia folyamatosan fennáll. Látszik, hogy a vízgazdálkodásunkban nagyon komoly változást kell bevezetnünk.

A változás szót használta. Nekem, laikusként, úgy tűnik, minthogyha valamiféle ősi egyensúly felborult volna. Van erről szó? Felborult Magyarország vízháztartási egyensúlya?

Én alapvetően pozitív beállítottságú ember vagyok, már látjuk a megoldását, a folyamat visszafordítható. Való igaz, hogy az ágazat szempontjából a felszín alatti vízkészlet olyan, mint egy monitoring rendszer. Ott pontosan látjuk, hogy mi fenntartható és mi nem. Ha azt látjuk, hogy a jelenlegi vízgazdálkodás mellett ezek a készletek fogynak, abból következik, hogy ez hosszabb távon már nem fenntartható.

Mi ennek a területi megoszlása? Az ország mely részein nagyobb, mely részein kisebb a vízhiány? Hol van a legkevesebb víz a felszínen és főleg a talajban?

Nem azonosak az adottságok. Vannak olyan külső körülmények, amiket nem tudunk befolyásolni. Nem tudjuk befolyásolni, hogy a felszíni vízkészletünknek a 95 százaléka az országhatáron túlról érkezik. Azt sem tudjuk befolyásolni, hogy a felszíni vízkészletünknek a megoszlása nagyon aránytalan. A közel 100 köbkilométer felszíni vízből, ami éves szinten az országba befolyik, 75 százalék a Duna vízrendszerére esik és 25 százalék a Tisza völgye. Ebből látszik, hogy eleve a Tisza völgye nagyon hátrányos helyzetű, az Alföld, a magasan elhelyezkedő hátsági területek nagyon veszélyeztetettek, erőteljesebben ki vannak téve a klímaváltozás káros hatásainak, mint más terület. Ilyen a Duna-Tisza közi homokhátság, illetve a Nyírség.

A Homokhátságról hallunk a legtöbbet, félsivatagos területnek is nevezik. Miért ott a legtöbb a baj?

Sok területen kell változtatnunk, de ha egy okot kell problémaként megnevezni, én a klímaváltozás számlájára írom ezt. Látjuk, hogy a vízmérlegben leginkább a csapadék hiányzik. Ezért is indult el a stratégiai törekvésünk, a Vizet a tájba program, vizet nem vezetünk el, vizet juttatunk vissza, oda, ahol hiányzik, lehetőség szerint gravitációsan, de például a Homokhátság vonatkozásában, ahol ezt nem tudjuk megtenni, a térszínek, illetve a magasságkülönbségek miatt, szivattyús vízpótlással.

Szivattyúval? Honnan, hová, hogyan?

Nagyon sok tanulmány készült már ebben a témában. Két vízbázisunk van, a két folyó, a Duna, illetve a Tisza. Azt is tudni kell, hogy a Duna völgye, illetve a Tisza völgye között 10 méter a magasságkülönbség a Duna javára, az ott kivezetett víz nem cél, de úgymond sokkal könnyebben vagy kisebb energiával elvihető a hátsági területekre.

Mennyi vízről beszélünk itt, mennyit lehet kivenni a folyóból, hogy legyen a tájban? Konkrétan a Homokhátságra gondolok.

A Duna kisvízi vízhozama olyan 1200-1300 köbméter másodpercenként, a teljes, közel tízezer négyzetkilométeres hátsági területek vízpótlására öt helyszínen, összesen 26 köbméter per másodperces vízhozammal kalkuláltunk. Értelemszerűen ez nem valósítható meg egyszerre, egy időben, ezeket a fokozatosság elvén, lépésenként lehet bővíteni. Mi, első lépésként, jóval kisebb, olyan öt köbméter per másodperces vízhozammal kalkulálunk. A Vizet a tájba programnak a lényege, hogy magában a tájban kell megtalálni a víz szerepét, amikor vízpótlásról beszélünk, mondjuk, a Homokhátságon. Nem az a cél, hogy a korábbi szabályozással létrejövő rendszert, mint egy infúziót bekössük, és megpróbáljuk életben tartani. Teljesen új szemléletet, új tájhasználati struktúrát kell bevezetni, De ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tartani, és ezt vizes élőhelyként vagy vízgazdálkodás céljára fel tudjuk használni – gondolok itt több ezer hektáros szikes tavakra, amelyek ugyanúgy szárazon állnak, mint egy száraz tómeder –, vizet kell a rendszerbe juttatni. De nem elvezetni onnan, hanem hagyni, hogy a hátságnak a magas pontjain beszivárogjon, illetve elpárologjon.

Ennek az infrastrukturális háttere már rendelkezésre áll, vagy elindultak ezek a fejlesztések?

Az elképzeléseink megvannak, értelemszerűen a Homokhátság vízpótlásának az első lépcsőfoka a Duna menti síkság. Ott pár hónapon belül be fog fejeződni a munkálat, már a műszaki átadás is elkezdődött. Befejeződik a Kvassay szivattyútelep átépítése, azt biztosítja, hogy a Dunából a Homokhátságra a szükséges vízkészletet el tudjuk juttatni. Kiskunsági főcsatorna, Duna-völgyi főcsatorna, ezek a rendszerek már rendelkezésre állnak, és a Dunától 20 kilométerre elviszi a vizet gravitációsan. Most az a célunk, hogy ahol már van víz, azt tudjuk egy következő lépéssel az 50 méterrel magasabban lévő térszintre is feljuttatni, ahol már a beszivárogtatást meg tudjuk kezdeni.

Várhatóan mikor tudják megkezdeni a fejlesztéseket? Ha rendelkezésre állnak a források? Úgy tudom, a kormányzat hatalmas összegeket akar erre áldozni. Mikor lehet ennek eredménye?

Sok mindentől függ. Mi úgy kalkulálunk, hogy a kivitelezés 2027-ben már meg fog tudni kezdődni.

Ez egy történelmi mértékű, évtizedekre, akár egy évszázadra kiható fejlesztés? Ha a klímaváltozás ezen a szinten marad, ne adj’ Isten, súlyosbodik, akkor is megoldás lesz és marad?

Én nem látok ennél jobb megoldást. Nagyon sok kritikát kapunk, hogy nem így és itt kellene kezdeni. Sok felvetéssel egyetértek, csak egy példát mondva, a Nyírség vonatkozásában, a KEHOP Pluszban szerepel egy 22 milliárdos beruházásunk, ott is a vízpótlás kulcskérdés, de ott még vannak olyan szabad vízkészletek, amiket jobban fel lehet használni. Megpróbáljuk a rendszereinket a víz megtartására áthangolni, mert vannak nagyon jó kezdeményezések, vannak korábbi fejlesztések, amelyek ezt szolgálják, de még nem elég. Ott, például, a gazdálkodókat bevonva területi vízvisszatartási helyszíneket jelöltünk ki, és abból szeretnénk jó néhányat megvalósítani. Homokhátság irányába, szerintem, a gazdálkodói tudatosság sokkal előrehaladottabb, mint mondjuk az országos átlag, amikor a tervezés során, nagyon sok településen, több gazdálkodót megszólítottunk. Nagyon sok fórumra elmegyünk, ahol ezt be tudjuk mutatni, illetve népszerűsítjük az alapjait, mindenhol azt látom, hogy a gazdálkodók már a helyet is biztosítják. A Vizet a tájba program felajánlásaiból nagyon kiütközik, hogy hol vannak nagyon komoly vízhiányos területeink, ott a vízmegtartásnak én már nem látom ilyen akadályát. A legnagyobb probléma, hogy nincs, amit megtartsunk.

Ha van, amit megtartanak, akkor a Vizet a tájba program esetében azt jelenti, hogy nem klasszikusan tározókban és csatornákban tárolnák a vizet, hanem a talajon és a talajban?

Így van. A legnagyobb víztározó a talaj, azokat a szabályozással vízmentesített területet szeretnénk fokozatosan visszaadni, hogy a víznek legyen meg a tájban a helye és a szerepe.

Egy jó mély tározóban, egy jó hosszú és megfelelően mély csatornában sok víz elfér, de a talajban óriási területekre van ehhez szükség, ugye?

Így van, de a vízvonal tudja a dolgát, s lehet is műszakilag segíteni, mondjuk egy beszivárgást, de ha egy természetvédelmi területen egy sekély árasztást valósítunk meg, és adunk időt neki, hogy szépen beszivárogjon, vagy egy gyepterületet elárasztunk, s ezzel ugyanazt a célt megvalósítjuk. Fontos, hogy az együttműködésnek eredménye legyen. Ne az legyen, hogy az állam jön és szürke megoldásokkal, mindent betonozva, nagy víztározókat akar valósítani, hanem próbáljuk ténylegesen visszaadni a tájnak a szerepét, ez a legolcsóbb és a legfenntarthatóbb megoldás.

A tájnak, a termőterületeknek viszont van gazdája. Nehéz megértetni a helyzetet a gazdákkal és motiválni őket arra, hogy elárasztható legyen a területük vízzel, amikor végre van belőle?

Valóban ez a legnehezebben fogható és kezelhető rész. Hadd jegyezzem meg, hogy én piciben gazdálkodom. Amikor megszülettem, a családban a gazdálkodás volt az alap. Van gyakorlati előképzettségem, fontos azt látni, hogy a gazdálkodóknak ez egy megélhetési forma. Ezért olyan konstrukciót kell kitalálni, amiben mindenki megtalálja a szerepét, megtalálja a természetvédelem és a gazdálkodó is, és ezt aztán forintosítani kell. A gazdálkodónak látnia kell, hogy ez miért jó neki, vannak nagyon környezettudatos gazdálkodók, akik ha látják azt, hogy ha mély területeken hagyják, hogy megmaradjon a víz, az ott a mikroklíma kapcsán, a beszivárgás miatt a legelső pozitív hatás az ő közvetlen környezetükben fog jelentkezni. Ha csak a támogatási rendszerrel is, ám ezt a törekvést tudjuk segíteni, az pozitív változást hoz majd.

A homokhátsági gazdák ezt már korábban elkezdték saját szakállukra, mert felismerték ennek az értékét és a saját érdekeiket?

Igen, de én azt látom, hogy ott a probléma sokkal hamarabb jelentkezett, mint más területeken. Ott ez a törekvés hamarabb el tudott indulni, és ők már nagyobb tudással rendelkeznek.

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság elindított egy platformot, ahol a gazdák jelentkezhetnek. Ez hogyan működik?

Ez egy önkéntes felajánlás. Nem biztos, hogy ez a leghatékonyabb módja, de annyira frontvonalban van a vízügyi ágazat, hogy valamerre mozdulni kellett. A mi szakmai meggyőződésünk a fenntartható vízkészlet-gazdálkodás, és hogy ahhoz minél több vizet tudjunk a területen tartani. Ez pozitív irányba tudná a folyamatokat változtatni, de ahogy említette, ezek a területek magánkézben vannak, mindenképpen kell a gazdálkodóknak az együttműködése. Az elárasztásnak vannak szakmai kritériumai, nem tudunk mindenhova vizet juttatni, vagy azért, mert nincs hozzá vízkészletünk, vagy azért, mert a terület domborzati viszonyai ezt nem segítik. Nagyon sok érdeklődő gazdálkodó jelentkezett, már most több mint 370 felajánlónk van, a felajánlott területek nagysága meghaladta a tízezer hektárt. Most a legnagyobb feladatunk, és ez a mi épülésünket is szolgálja, hogy műszaki szempontból ezeket megvizsgáljuk, tényleg minden lehetőségre figyelve. Nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy hogyan nem lehet megvalósítani, hanem mi az a mód, amivel sikert tudunk elérni.

Az elárasztáskor milyen problémákat kell megoldaniuk, melyek a leggyakoribbak?

A legnagyobb probléma az, hogy a víz nem ismer területhatárokat. Lehet, hogy egy mély területen vagy egy csatorna melletti területen egy gazdálkodó ajánlja a területét, de ha mi erre a területre a vizet a csatornarendszerünkkel kiléptetjük, a legnagyobb százalékban több gazdálkodót is érint. Mindenképpen kell egy gazdálkodói összefogás a háttérben. Nagyon jó felajánlások vannak, olyan is, hogy hat gazdálkodó ajánlott fel területeket és 300 hektárt tudunk elárasztani, műszakilag is megvalósítható ez. De nem elegendő a hat gazdálkodó ehhez a 300 hektárhoz, még van, mondjuk, négy vagy öt, akit ebbe be kell vonni. Megpróbáljuk az agrárkamarával közösen, célirányosan, a felajánlással nem élő gazdálkodókat is ebbe az irányba motiválni, a sikernek ez lesz a kulcsa.

Eddig 370 gazda jelentkezett, több mint tízezer hektár területet jelent ez. Hány gazdára és mekkora területre lenne ahhoz szükség, hogy ugyanolyan elégedetten mosolyogjon, mint most?

Számot azért nem akarok mondani, mert nem is a számmal van a gond, hanem a megvalósíthatósággal. Ez a pár napos csapadék is megmutatta, hogy mennyire érzékeny ez a mostani rendszerünk. A folyók menti területeken a belvíz sokkal hamarabb jelentkezik, vagy a korábbi vízijárta területeken is megjelent, és ott már gazdálkodói érdeksérelem van. Kicsit azt érzem, hogy maga a támogatási rendszer, vagy az egésznek az ösztönző ereje nem elégséges. Talán ott a legnehezebb, ahol már most belvízi problémát jelent, és mondjuk akár a tavaszi vetést vagy a művelést akadályozza, nehezíti. Ott érjük el azt, hogy a gazdálkodó ne vezettesse el, ott tudjuk ezeket a vizeket helyben tartani. Kellene országosan is egységes szemlélet, szerintem államérdek is, hogy ezeket a vízkészleteket ott meg tudjuk tartani. Mindenhol nagyon alacsonyan van a talajvízszint, és ami bennünket leginkább akaszt, hogy folyamatosan süllyed.

Mennyire alacsony a talajvíz átlagosan Magyarországon?

Ha átlagot kell mondani, öt-hat métert mondanék. Mi mindig a harmincéves átlaghoz viszonyítjuk, ha valaki a vizit.hu honlapunkra rámegy, és a talajvíztérképünkön beállítja a különböző kategóriákat, látható, hogy az elmúlt 30 év átlagához képest az Alföld mentén két-két és fél méteres talajvízszint süllyedést regisztráltunk.

Magyarázzuk el az embereknek miért fontos, hogy magasabban legyen a talajvíz!

Ha csak az öntözést tekintenénk, az nem mindenkinek elérhető, és nem mindenki él ezzel a lehetőséggel, de ha magasan van a talajvízszintünk, annak a talajvízszint kimetszése, ahol a mély területeken meg tud maradni állandóan víz, a mikroklímát is tudja javítani, illetve el tudjuk érni azokat a gyökérzónákat, fázisokat, ami egy stabilabb és biztosabb mezőgazdasági termelést tesz lehetővé.

A növény gyökerének nem kell túl mélyre mennie, hanem oldalirányba tud menni és úgyis eléri a vizet?

Meg akkor, ha mélyen vannak a gyökerei. Rövidtávon azt szeretném látni, azt lenne nagyon jó regisztrálni, hogy megállítottuk a rossz tendenciát. Mert ha megállítottuk, akkor már azt vissza is lehet fordítani. Fontos azért hangsúlyozni, hogy most vízhiányról beszélünk, de a klímaváltozásoknak a szélsőség lesz a mutatószáma. Kevesen gondolták, hogy a 2024-es nyári aszály után, szeptemberben, egy csapadékciklon hatására, mekkora árvíz vonul végig az országon! De erre kell készülnünk, mellette a víztöbbletet, illetve a vízhiányt is kell kezelni, olyan rendszereket kell kifejlesztenünk vagy átalakítani, amelyek a vízelvezetői funkciót megtartják. Szoktam viccesen mondani, hogy a nincstől sokkal jobban félek, mint a vantól. Tudni azt, hogy mi a káros szint, egy épített infrastruktúrát nem veszélyeztethetünk, az árvízvédelem továbbra is tabu, az árvízbiztonságot nem szabad veszélyeztetni, sőt, azt növelni kell, a fejlesztések hatására is, de fontos, hogy ezek a rendszerek az elvezetést is tudják, amikor az már káros méreteket ölt.

Rendben, vizet visznek a tájba, egészen pontosan a talajba, de a talajok sokfélék lehetnek. Hogyan fogják megakadályozni, hogy ami vizet belevisznek, az ne folyjon el, ne szivárogjon el, ne menjen oda, ahol nem kell lennie?

Nekünk a párolgás és a beszivárgás nem veszteség. Pont azt akarjuk elérni, hogy a felszín alatti vízkészleteinket tudjuk javítani. Ilyen szempontból a talajadottságok is különbözőek. A Homokhátságon sokkal nagyobb a beszivárgási anyag a homoktalajokon, de kötöttebb vagy kevésbé porózus talaj tartja a felszíni elárasztást, de ez meg az élővilágnak, a párolgásnak nagyon jó táptalaja lehet. Fontos, hogy a Vizet a tájba programot, bár az ágazat hirdette meg, de nem egyedül akarja, és nem is tudja egyedül megvalósítani, ennek fajsúlyos szereplője a természetvédelem és az agrárium.

Mit jelent majd a gyakorlatban az elárasztás? Amikor majd arra autózunk, kinézünk az ablakból, mit fogunk látni? Bokáig érő vizet, derékig érő vizet? Hogyan kell ezt elképzelni?

Sokféle vizet fogunk látni, én azt szeretném. Pályakezdőként, amikor bekerültem az ágazathoz, a víztöbblettel szocializálódtam. Belvizekkel, árvizekkel küzdöttünk, ez a 2000-es évek eleje. Én a Felső-Tiszáról érkeztem, ami az árvíznek legkitettebb térsége az országnak, szabályosan nagyon zavart, ha csatornán kívül én egy vízfoltot láttam. Nem értettem, valami nem működik jól, hogy annak kint kell lennie. Egyre inkább megértettem a folyamatoknak a működését, és biztos, hogy ehhez a külső negatív körülmények is hozzájátszottak, a klímánk is teljesen átalakul. Most, mikor jövök az M3-as autópályán otthonról a munkahelyemre, akkor gyönyörködtet, amikor látom, hogy kint a gyepterületeken, vízfoltokban, tehát nem a csatornában látom az elárasztásokat.

Az elárasztás egy folyamat? Rendszeresen, vagy csak időszakonként, esetleg bizonyos évszakokban fogják ezt végezni? Hogyan kell ezt elképzelni?

Vizet mi nem tudunk fakasztani, vízből tudunk vizet csinálni. Az lenne az ideális, hogy a téli félévben történjen, ez az agrárium szempontjából is pozitív, mert nem ütközik az öntözési időszakkal sem. A 2024-es szeptemberi dunai árhullámból nagyon sok vizet meg tudunk tartani ezeken a területeken. Azon dolgozunk, hogy ennek a kiszámíthatóságát hogyan tudjuk a rendszerbe bekalkulálni. Értelemszerűen koncentrálva az október közepétől az április közepéig tartó időszakra, de nem megijedve akkor sem, ha mondjuk egy májusi árhullám érkezik. A több mint húszéves praxisom alapján minden hónapban volt már árvízvédekezés. Nem lehet azt mondani, hogy ez csak márciusban, vagy csak novemberben jön, mert minden időszakban fordult már elő, és fontos azt látni, hogy nekünk nem árhullámokban kell gondolkozni, hanem szabad vízkészletekben.

Ez a szemléletváltás, amiről beszélt, máshogy nézni a vízre?

A vízügyi ágazatnak a vízzel kapcsolatos érdeke nincs, szakmai felelősségünk van, a fenntartható vízkészlet-gazdálkodásunk szakmai stratégiáját, irányát az ágazatnak kell meghatároznia. Ennek az alapja, hogy a vizet akkor és ott kell megtartani, amikor és ahol keletkezik. Vagy úgy, hogy belvíz és nem vezetjük el, vagy csak korlátozott mértékben, ami még a tűrési küszöböt nem lépi túl, vagy amikor az árhullámból érkezik, azt ki tudjuk vezetni a mentesített árterületre, vagy vannak olyan régiók, gondolok itt a Homokhátságra, ahol pedig egyéb műszaki beavatkozásokkal kell felvinni a vízpótlási mennyiséget.

Mekkora árvízből, hogyan lehet vizet kivenni?

Hogy egy mostani, pár héttel ezelőtti konkrét példát mondjak, a Tiszának Tiszabecsnél, az ukrán vízgyűjtő területről belépő szakasz határán a kisvízi vízhozam 45 köbméter.

A kisvízi vízhozam az, amikor kevés víz van?

Igen, akkor nagyon kevés van.

Akkor most van kisvízi vízhozam a folyóinkon?

Most levonult egy pici árhullám, ami változtatott ezen, de március elején még ez az állapot volt, akkor ott 45-50 köbméter érkezett. Amikor 2001-ben az eddigi legnagyobb vízhozamot mértük a Tisza esetében, az több mint 4100 köbméter volt másodpercenként. Ez is alatta marad a dunai vízhozamnak, de a Tisza vonalában ez tartja a rekordot. Most közel 800 köbméter jött le, nem értük el a készültségi szintet, de nem értük el az árhullámnak azon szintjét, hogy ki tudtuk volna léptetni a mentesített árterületen kívülre, Csak ott van lehetőségünk, ahol a beavatkozási helyszínek vannak, például, Tiszalöknél vagy a kiskörei vízlépcsőnél, és az azokhoz kapcsolódó vízpótló rendszerek ezt mesterségesen biztosítani tudják. Azok az igazán fájó elemek, amikor ezek az 500-600-800 köbméterek jönnek, mert meggyőződésem, hogy a vízháztartásunkat csak akkor tudjuk helyrehozni, ha ezt a többletet tudjuk kezelni. A szabad vízkészletnek is megvan a műszaki meghatározása. Nem lehet szárazra szívni a medret, mert a mederben hagyni kell az ökológiai életközösségnek is, hogy a vízhozam meglegyen. Ez jogszabályban rögzített, pontosan nyomon követhető az ágazat szakmai elképzelésében, afölötti vízhozam, amivel lehetne gazdálkodni, és szerintem kell is gazdálkodni. Csak az a mennyiség nem oldja meg ezt az áttörést. Nincs a víznek helye kint a területen. Én azt messze elutasítom, amikor, mondjuk, kritikával illetjük az őseinket, akik ezt a munkát kezdeményezték és végrehajtották. Abban a korszakban kell elhelyeznünk magunkat, amikor az történt. Amikor egy szabályozási munka elkezdődik, ott már nincs megállás. Amikor a megszabott országhatáron kívül szabályozzák a területeket, ott nekünk is haladni kell, menni kell. Átvágták a kanyart, betöltésezték, ez egy korszakalkotó megoldás, és most az infrastruktúránk erre a rendszerre épült rá. Nehezen tudom elképzelni azt, hogy ezeket a gátakat el kell bontani, és visszaadjuk a teret a folyónak, mert ezt már régen meghaladtuk, ráadásul ezekkel a beavatkozásokkal közvetlenül vele járt, hogy a folyóink megrövidültek, felgyorsultak és mélyült a meder. A mellékági kapcsolatokat is már természetes módon nehezen lehetne visszaállítani, de ez egy állapot a folyószabályozással kapcsolatban, nekünk nem ez jelent problémát, hanem hogy a gátak védelme mellett kialakult egy olyan mezőgazdasági művelés, ami a jelenlegi állapotában nem tud megfelelő módon helyet biztosítani a víznek.

Miért nem? Mi a baj a mezőgazdasági műveléssel?

A szabályozás előtt nem lehetett megkülönböztetni, hogy mi a belvíz, meg mi az árvíz, mert az egész egy víztér, víztenger volt. Onnantól lehet műszakilag elhatárolni, hogy megépült a gátrendszer, és tudjuk, hogy ami belül van a folyó felől, az az árvíz, ami pedig kihűl, az a belvíz. De ezeken a területeken a víznek a helye biztosítva volt. Azzal, hogy megépült a rendszer, kialakult egy biztonságos művelhetőség, az is volt a cél, hogy minél nagyobb mezőgazdasági területet szabadítsunk fel az élelmiszer-biztonság javára, ám most a víz kiszorult belőle. Amikor mi vizet akarunk akár árhullámból kijuttatni, vagy a belvizet nem akarjuk elvezetni, ezeket a területeket kellene, amelyek korábban is vízellátó területek voltak, a víznek visszaadni.

Amikor jön az árvíz, gyorsan jön, sok jön. Hogyan lehet abból kivenni vizet szivattyúkkal? Az olyan, mintha egy gyorsvonatot kézzel akarnék megállítani.

Az árhullámnak is van tartóssága, gyakorisága. Az, ami most a világunkban érezhető, nem rendes állapot. Ezt lehetne lassítani, csak különböző szabályozási műveletekre lenne szükség. Az nem természetes állapot, hogy a Tiszán van olyan helyszín, ahol 14 méter a vízjáték, tehát a kis vízszint meg a nagy között a különbség 14 méter. A szabályozás előtt ez 4-5 méter körül lehetett. Ha belegondolunk, most a kiskörei vízlépcsőnél hasonló tartományban tudjuk ezeket a víztömegeket biztosítani. Nem azt mondom, hogy végig kell vízlépcsőzni a Tiszát, csak érdemes ilyen irányba is gondolkozni, hogy hogyan tudjuk az árhullámi magasságot feltolni, annak a tartósságát meghosszabbítani, annak érdekében, hogy a mellékági kapcsolatokat újra életre tudjuk hívni. 2024 februárjában a Felső-Tiszán és a Közép-Tiszán is volt rá példa, hogy az árapasztó tározókból a zsilipek megnyitásával engedtünk ki vizet. Pár százezer köbmétert azért, mert csak a saját csatornarendszereinket töltöttük fel, de az megvolt egy másfél napos folyamat eredményeképpen. Sokkal több lehetőség lenne ebben. Amíg a dunai árhullám kapcsán zajlott az intenzív védekezés, mindenki csendben volt, az ágazat került előtérbe, de miután Budapestnél megtörtént a tetőzés, az árvíz már nem létezett, onnantól kezdve a vízvisszatartás jött kritikaként leginkább. Csak hogy egy arányszámot mondjak, 9700 köbméter per másodperces vízhozam volt a Duna felső szakaszán, amikor megvizsgáltuk, hogy mennyit tudunk ebből ugyanabban a másodpercben kiengedni: 100 köbmétert. Bőven volt miből kiengedni, de nem volt hozzá helyünk. Azért van az ágazat keze megkötve, mert ezek a területek felett nem rendelkezik és nem ez a cél, hogy rendelkezzen, csak meg kell találni ezeknek a különböző közösségeknek az összhangját. A Vizet a tájba program pont ezt szolgálja, hogy mi műszakilag meg tudjuk vizsgálni a vízkészletmennyiséget, illetve annak eljuttatási lehetőségeit, de kell hozzá egy fogadóképes közösség, amelyik ezt tudja biztosítani. A dunai árvíznél megkaptuk azt a kritikát is, hogy 17 köbkilométer víz csak úgy gyorsvonatként átfolyik az országunkon. Megnéztük elviekben, hogy mennyit tudnánk kiengedni, elbontottuk képzeletben az árvízvédelmi töltéseket. Öt köbkilométer víz volt az, ami a Duna völgyét el tudta árasztani a tetőzési vízszintből, vízhozamból, de ez már azt jelentette, hogy minden település víz alatt állt, szinte csak a templomtornyok látszottak ki. Ez műszakilag elképzelhetetlen és kezelhetetlen, de nem is ez a fontos feladat, hanem, hogy amennyi területünk van, azon tudjuk ezeket a vizeket megtartani és kivezetni.

Hány évenként van ekkora árvíz? Most sűrűbben lesz?

Viccesen szokták mondani, hogy tizenegy évente van a Dunán, de ezt nem lehet évekhez kötni, bármikor előfordulhat. A Felső-Tiszán van az ágazatnak egy követelményrendszere, a százévente egyszer előforduló gyakorlási árhullám. Ezen már túl vagyunk. Amikor mondták, hogy ki van építve az árvízi töltésünk a százévenkénti árhullámra, akkor jött egy árhullám 1998-ban, meghaladta, jött 2001-ben, 2006-ban, nehéz volt már védeni a százéves gyakoriságot, ezért is kellett a mértékadó árvízszinteket felülvizsgálni.

Az árvízre is úgy tekint ma már akkor a vízügyi szakma, hogy nemcsak egy leküzdendő, kivédendő istencsapása, hanem vízforrás? Ebbe az irányba indul a gondolkodás, a fejlesztés?

Közös kincsünk, ezért nemcsak az ágazatnak, mindannyiunknak így kell tekinteni erre. Értelemszerűen vannak olyan szélsőségei az árvíznek, amikor már homokzsákokkal kell a gát között tartani a vizet, az azért egy kritikus időszak, egy veszélyforrás, ott a biztonságot meg kell tudni tartani. De vannak nagyon jó projektjeink, amelyeknek már vannak üzemeltetési tapasztalatai. 2022-ben a Túr, illetve a Tisza találkozásánál megépült egy Tisza-Túr nevezetű árapasztó tározó, amelynek fő feladata az volt, hogy biztonsági szelepet jelentsen a rendszerben, mert amikor jön egy árvíz, még nem tudjuk befolyásolni a terhelését. Amíg esik az eső és érkezik, lehet statisztikailag próbálni méretezni, hogy mire épüljenek ki. A rendszerünknek fogadnia kell a vizet. Ezeknek a tározóknak a lényege az, hogy amikor a védképességet meghaladó terhelés érkezik, akkor egy biztonsági szelepet kinyitunk, és levesszük róla a túlnyomást. 50-60 centiméter vízszintcsökkentés az életet jelenti egy ilyen árvízvédelmi helyzetben, tehát lehet arányaiban kicsi, de maga a víztömeg, víznyomás szempontjából hatalmas terheléscsökkenést jelent. De nem elégedtünk meg azzal, hogy ezt a vízterületet tudja a rendszer kezelni, hanem a vízhiányra is beépítettünk egy olyan vízpótló rendszert, aminek a fenntarthatóságára is nagy hangsúlyt fektettünk. Mert amikor a szintkülönbség miatt, a Homokhátságot is látva, csak szivattyúzással lehetett a vizet abban az időszakban beárasztani a rendszerbe, fontos volt, hogy ez fenntartható legyen, mert mikor ökológiai vízpótlásról beszélünk, ki fogja megfizetni a vízdíjakat. A rendszerbe beépítettünk egy napelemparkot, amiben az az igazi áttörés, hogy most a napelempark vezérli a szivattyútelepet. Tehát amennyi termelésünk van, annyit szivattyúzunk, mert nincsen konkrét vízigényünk sem, hanem csak a rendszert kell tölteni. A napokban volt – én úgy éltem meg – az ágazatnak is ünnepnapja, mert az első mezőgazdasági területet, egy közel 20 hektáros gyepterületet el tudtunk árasztani ennek a rendszernek a segítségével, a gazdálkodói akarattal, együttműködéssel, az agráriummal, a természetvédelemmel közösen. Most egy Natura 2000-es területet árasztottunk el, és ez az, ami előremutat. Ebből kell minél többet megvalósítani.

Hol történt?

A Tisza-tó területén, Tiszakóród településen.

Hogyan tudták megoldani azt, amiről korábban beszélt, hogy a víz nem ismer határokat?

Hosszú tartó egyeztetési folyamat végeredménye volt, olyan gazdálkodóval tudtunk együttműködni, aki előre gondolkozik. Ebben a projektben már az előkészítési fázisban is részt vettem, nagyon jó érzés volt, amikor úgy egyeztetünk egy gazdálkodóval, hogy ő tudja, hogy neki valamiről le kell mondani és érdeksérelme lesz, mert területet kell elvonni tőle. Az egyeztetéseken mondta is nekem, hogy neki ne azt mutassam, hogy hol, mit veszünk el tőle, hanem azt mutassam meg neki, hogy hova tudunk majd itt vizet a rendszerből szétosztani. Kicsit ő már meghaladta a korát. Ha megnézünk egy szabályozás előtti felmérést, ahol látunk kék foltokat, na, oda fogunk tudni vizet vinni. Ez egy olyan terület, korábbi vízijárta terület volt, műszakilag a mi rendszerünk, bár amikor még készült, nem ilyen gondolattal valósítottuk meg, hogy ezt el akarjuk érni, de megvizsgáltuk, és ez a rendszer tökéletesen ki tudta ezt az igényt szolgálni, úgyhogy az elárasztást néhány héten belül a kollégák végre is hajtották.

Most, a Vizet a tájba program megvalósításakor, a területek elárasztásakor előveszik a régi térképeket a folyószabályozás előtti korszakból?

Ennél azért vannak már modernebb eszközeink, de én gyakran folyamodok ehhez az információhoz, a víz megmutatta akkor is, hogy hol helyezkedik el, és most megpróbáljuk valamilyen szinten azt visszaállítani.

A régi térképeken kékkel megjelölték, hogy hol lehet víz?

Így van, sötétkékkel voltak az állandó vízborítások, világos kékkel az időszakos vízjárta területek.

Másfajta folyószabályozásra, nem olyanra, amit az őseink akkor indokoltan csináltak, hanem másmilyenre most lenne szükség és lehetőség? Magát a folyót, a folyóinkat meg kellene változtatnunk, a partjaikat, a medrüket, az árterüket?

Minden mindennel összefügg. Fontos a Vizet a tájba, ez lesz az alapja mindennek. De azt is látni kell, hogy maguk a folyóink már szabályozott rendszerben vannak. Amikor a Tiszáról beszélünk, a szabad vízfolyású szakasza, mondjuk a Körös-torkolattól Kisköréig, illetve Záhonytól az országhatár többi része, már emelt vízteret takar. Én meglepődtem, mondjuk, Szeged szelvényében, 110 kilométer van az országhatáron, Szerbiában a törökbecsei duzzasztómű, több mint három méteres duzzasztást jelent, gondoljunk bele, ha nem lenne az a duzzasztómű, három méterrel lejjebb lenne a Tisza vízszintje, ami most is kritikus. Mindenképpen kell ilyen szempontból is nézni, de meggyőződésem, hogy az ilyen emelt víztereknek, legyenek bárhol a folyószakaszon, valamit szolgálniuk kell. Nem az a célunk, hogy ezekkel a rendszerekkel a nyári kisvízi vízhozamot próbáljuk még literre, deciliterre szétosztani a területen, hanem annak a víztöbbletnek, annak a több száz köbméternek, ami vonul végig, a kiszolgálását, kijuttatását kell biztosítani. Amikor egy öntözőrendszerről beszélünk, én nem az öntözőrendszert látom benne, hanem vízszolgáltatási egységet, amelyet – amellett, hogy ki tud mezőgazdasági igényeket elégíteni – az ökológiai vízpótlásba is be lehet kapcsolni.

Egy másik darázsfészek, nyúljunk bele közösen, az árterek világa. Mi legyen ott, mi ne legyen ott, növény, ember, ház, út, bármi? Most kifejezetten vízügyes szempontból, és nemcsak árvízvédelmi szempontból, hanem a Vizet a tájba program érdekeit is szem előtt tartva vizsgáljuk.

A hullámtér nagyon érdekes és kényes kérdés, mert alapjaiban befolyásolja az árvízszintek levonulását. A Szigetköz kapcsán, a dunai árvíz vonatkozásában néztük meg a korábbi árvizek tapasztalatait, eredményeit, s azt láthattuk, hogy nagyon sokat változott a a hullámtér benőttsége, 70 centiméterrel magasabban vonulnak le a vízszintek. A vízhozamok az árvízvédelmi töltéseknél nagyon komoly magassági problémát tudnak jelenteni. Mindenképpen be kell vezetni valamilyen szabályozást, de nem egyöntetűen a vízügyi ágazatnak, ami nem azt jelenti, hogy nekünk a holland mintát kellene követni.

A hollandok hogyan csinálják?

Most már lehet, hogy másképp csinálnák, de korábban ott erdőborítottságot vagy olyan jellegű akadályt nem lehetett elhelyezni, ami károsan befolyásolja vízlevezető képességet. Nekünk azért meg kell őrizni a Tisza természeti szépségét. Mindenképpen fontos lenne a mellékágrendszerek visszakapcsolása, olyan erdőgazdálkodást művelni, ami a vizek levonulását károsan nem befolyásolja. Azt látjuk, hogy a gátjainkat sem lehet az egekig emelni, húzni kell egy határt. Én úgy gondolom, hogy a mostani szabályozással, a mértékadó árvízszint felülvizsgálatával, ezt megtettük. A biztonsági szelepek bekapcsolása a rendszerbe fontos, a Tisza mentén már hét árapasztó tározónk van, egy kivételével még nem kellett üzembe helyezni ezeket, de a rendszer, ha olyan állapot jön, erre alkalmas lesz. Mellette a hullámtérben is észszerű gazdálkodás kell. Az ágazat korábban készített nagyvízi mederkezelési terveket, nem lehet a hullámteret egyhangúnak mondani. Vannak abban is elsődleges, másodlagos levezetési sávok, vannak áramlási holtterek, ami a víz lefolyására nincs káros hatással, ez még nincs kihirdetve, bár a kormányrendelet szabályozza. Ha ez kihirdetésre kerülne, akkor maga az ágazati szabályozás is sokkal egyszerűbb lehetne, de láttuk a dunai árvíznél, hogy a víz megmutatja, hogy hol helyezkedik el a nagyvízi meder, annak a kiterülése pedig pontosan mutatja, hogy milyen érintettsége van és milyen szabályozást kell vagy kellene bevezetni.

A szélsőségek jellemzik a napjainkat és a közeljövőnket is. Minden bizonnyal a klímaváltozás miatt, de egyre nagyobb árvizek jönnek?

Biztos, hogy lesznek nagyobb árvizek, mert mindig megdől egy rekord, a térséget, ahol én élek, érintette az 1947-es árvíz, érintette az 1970-es, érintette az 1998-as, a 2000-es, és mindig-mindig tudott nagyobbnál nagyobb lenni. Mi azon dolgozunk, hogy ezekkel a fejlesztésekkel, gondolok itt a biztonsági szelepre, ha ilyen árhullámok jönnek, meg tudjuk csapolni. De amikor kicsit az árvízről elterelődik a figyelem, mi óvatosságra intünk, mert azt kevesen tudják, hogy 2001-ben, amikor Beregben gátszakadás következett be, azzal párhuzamosan közel negyven gátszakadás volt a kárpátaljai vízgyűjtőn. Ott ezek a fejlesztések megvalósultak. A 2010-es években ott elindult egy nagyon nagy fejlesztés, és nekik nem nagy tartósságú árhullámokra kell berendezkedni, hanem csak rövid ideig, csak magasságot kell tudni kivédeni. Mi azt vizsgáltuk, ha egy ilyen helyzet bekövetkezne, mit jelent nekünk az árhullám levonulásában, közel egy méterrel magasabban vonult volna le az a 2001-es árvízszint. A mostani fejlesztés, legyen az a Tisza-Túr tározó, legyen az a közel 30 kilométeres Felső-Tisza árvízvédelmi fejlesztés, már ezek alapján valósultak meg.

Az idei évre van Magyarország területére árvízi prognózisuk? Vagy 2025-ben inkább a vízhiány és a vízvisszapótlás az igazán nagy feladat?

Első körben a vízhiány, a prognózisunk a vízhiányra való felkészülésünket vetíti elő. Vannak forgatókönyveink, pozitívan látom a dolgot, a vízkincs rendelkezésre áll, ennek egy hatékonyabb, hasznosabb felhasználásával mérsékelni tudjuk az esetlegesen előforduló aszálynak a kármértékét.

Én még úgy tanultam általános iskolában, hogy egyvalamiben biztos nagyon szerencsés a magyar, hogy nagyon sok vizünk van, jó minőségű vizünk van, kicsi ország, amely egy víznagyhatalom. Ez még igaz?

Ez még igaz, csak ezt hatékonyan kell tudnunk felhasználni.

A mindennapi embernek is van ebben teendője?

Természetesen. Mi a területi vízgazdálkodásról beszéltünk eddig, de ez nincs települési vízgazdálkodás nélkül. Kicsiben is meg lehet tenni, ne engedjük ki a csapadékvizet, fogjuk fel, hasznosítsuk, rendezzük át, mert sok mindenre lehetne használni szürke vízként. Gondolkodásban is változnia kell mindenkinek, és keressük azt az egyensúlyi állapotot, amivel a víz és az ember barátságban tud élni, mert vizünk van.