Hogyan érte a hír, hogy a Nemzet Művésze lett?

Nagyon nagy megtiszteltetés volt ez. Először meglepődve fogadtam, mert nem tudtam, hogy rám gondoltak, és nagyszerű emberek vannak, akik ezt megérdemelték volna még. Utána azért a hála és az öröm töltött el. Hála azok iránt, akik egy ilyen díj mögött állnak névtelenül, főszereplők. Nyilván először a Jóisten iránt, aki meghívott engem és naponta velem van a munkámban; a szüleim, nevelőim iránt, akiktől nagyon sokat kaptam; a családom; a feleségem, aki gondoskodik rólam is, és az egész család mindig számíthat rá; mind a három nagyszerű gyermekem, akik közül Bori lányom egyben az utódom is a Kórusiskolában; és a tizenegy unokánk is. Meg hála a munkatársaknak, tanártársaimnak. Egyben ez egy nagy-nagy felelősség is, "most már fele se' tréfa", ezért a nemzetért, amelynek úgy látszik, fontos vagyok; szüksége van rám, elismeri a munkámat. Ezért valamit tenni kell, úgyhogy ez egy olyan díj, ami kötelez.

Milyenfajta tenni akarás van önben?

Azt látom, hogy létrehoztam egy olyan iskolatípust, egy zenével nevelő kodályi iskolát, amelyik bevált, amelyik az emberi fejlődésnek egy természetes közege, egy olyan embernevelő műhely, amely egy sziget, és amelyből sokkal-sokkal többre volna szükség. Nagyon sok gyerek felvételizik hozzánk, és miután egy évfolyamon egy osztályunk van, nem tudjuk fölvenni az összes gyereket, várólistán vannak. Azért is szükség volna minél többre az ilyen iskolából, hogy azok, akik igénylik ezt, bekerülhessenek ide. Magyarul:

több kórusiskolát szeretnék létrehozni, és megírni annak a nevelési rendszerét,

hogyan kell egy ilyen iskolában nevelni, hogy ez tényleg mindenütt egy olyan sziget legyen, ahol a gyerekek érzik, hogy jó lenni, ahol értékek erőterében vannak, ahol bizalmas kapcsolatban, családias légkörben, örömben élnek együtt, és olyan emberek személyes közelségében, akik hitelesek.

1988-ban alapította meg a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolát Erről beszél most. Ezek szerint nincs más, hasonló profilú intézmény azóta?

Abban a helyzetben, amikor Kodály Zoltán létrehozta a Kodály-módszernek megfelelő iskolatípust, a zenei tagozatot, a zenei általános iskolát, amelyből egyre kevesebb van az országban, ebben a helyzetben egy kicsit a Kodály-módszer átmentője ez az iskola. Abból indulunk ki, és annak a továbbfejlesztett változata katedrálisi kórusiskolák irányába, ahol minden nap énekelnek a gyerekek, minden nap liturgikus szolgálaton énekelnek, és páratlan színvonalon, a világirodalom legnehezebb, legszebb alkotásait is 8-10 éves gyerekek könnyedséggel éneklik; na, ennek akar a magyar változata lenni az iskola, ugyanakkor nem zenészeket nevel, hanem teljes embereket. De éppen ezért is ehhez van szükség a zenére.

Kicsit visszaugorva az időben: mi határozta meg a pályaválasztását? Hiszen édesapja is, idősebb Sapszon Ferenc szintén karnagy volt. Már eleve egy olyan életutat vagy példát adott, amit szeretett volna továbbvinni?

Édesapám 25 évig volt a rádió énekkarának a vezető karnagya. Tőle először is nagyon sokat örököltem, amit persze közben fedeztem fel. Neki lételeme volt a kórus, és ezt én is örököltem, tanultam is tőle, miközben ő egyáltalán nem nevelt karnagynak vagy általában zenésznek. Közben kezdtem megérezni egy kettős hívást. Az egyik az, hogy muzsikussá kell lennem, mert a zene nekem nagyon sokat jelent. Másrészt hogy nekem nem közömbösek az emberi sorsok, tehát a gyerekek növekedésének a segítő szolgálatával kell foglalkoznom. És ez a kettős hívás egyesült is testesült meg a kórusban, hiszen ott

együtt hozunk létre valamit, amire egyenként nem lennénk képesek;

ez testesült meg az iskolában is, ahol ugye a gyerekekkel zenélünk, és amit megalkotunk együtt, az a zene egyben megalkot minket, és ami az embernevelésnek a műhelye és a színhelye. Csak olyan iskolának van értelme, amelyik értékátadó, amelyik gyermekközpontú nevelőiskola.

A zenére nevelés, a zenei nevelés hogyan jelenik meg az iskolában?

A zenével való nevelés nem a zenéért fontos, hanem azért, mert egészséges, teljes embereket szeretnénk nevelni, és az pedig e nélkül nem lehet. Tehát az ember csak értékekkel való belső találkozás és táplálkozás útján növekedhet. A gyereknek az életre való felkészítésében, boldogulásában, a személyiségfejlődésében az érzelmi intelligenciának döntő a szerepe, és ennek leghatalmasabb fejlesztője a zene. Az, hogy mi egy helyzetben mit teszünk, hogyan döntünk, hogyan teszünk valamit az életünkben, az elsősorban attól függ, hogy kik vagyunk, kikké növekedtünk. Szoktuk mondani, hogy "a fejben dől el", de én azt mondom, hogy nem csak a fejben, inkább a szívben dől el, és ennek a szívnek a nyelve a zene, és a szív a zene által válik képlékennyé. A zene által, ami egyben egy olyan személyiségformáló tényező, amely kihat az összes többi területre is, tehát – mondjuk így – a másik agyféltekés működésre is fejlesztően hat. Persze igazi zenei nevelésre gondolok, nem csak arra, hogy éneklünk. Az igazi zenei nevelés egy kapcsolatnak a megteremtése, egzisztenciális kapcsolat teremtődik az emberi szív és a zenei történés között. Egyszer csak rácsodálkozunk arra, hogy mi ez a gyönyörű. Találkozunk valami nagyobbal, és innentől kezdve a zene elkezd alakítani minket. Nagyon kell a mindennapi katarzis.

Ez Kodály Zoltán eredeti elképzelése, gondolatai? Így kellene, hogy megvalósuljon? Ő is hasonlóképpen vélekedett annak idején?

Igen. 1929-ben leírta, hogy "az ének ma Hamupipőke az iskola tárgyai között, pedig őérte jön el a királyfi és csak az ő lábára illik a cipellő, mert egy tárgy sem szolgálja úgy a gyermek testi-lelki javát, mint a zene". Ezzel szemben a zenét ma mi nem sokra becsüljük, inkább valami élvezeti cikk vagy háttér, arra szolgál, hogy kellemesen érezzük magunkat. A margón van. Különleges csodabogarak kedvtelése. "Jaj, nekem botfülem van, jobb, ha nem is éneklek, fahangom van" – szoktuk mondani, mintha dicsekednénk valami erénnyel. Az iskolában melléktárgy. Sokszor nem is szakképzett tanárok tanítják, a bizonyítványban valahol az utolsó helyen van, azt mondjuk, "készségtárgy". De melyik az a tárgy, amihez nem kellenek készségek? A legkönnyebben feláldozható, a leginkább mellőzhető, mostoha sorsú tárgy. Pedig a zene igazából valami, ami nagyon-nagyon közel van hozzánk, egy velünk. A zenével való kapcsolat alapvető emberi szükséglet, egy lelki igény és egy alapvető emberi jog.

Hát igen, talán nincs is ember, aki ne hallgatna zenét valamilyen formában.

Így van. Élni segít minket, elementáris erővel hat ránk a zene, nélküle nincs teljes ember és nincs nevelés.

Ennek fényében most milyenek, hogyan ítéli meg a magyar kóruséletet?

A kórusélet nagyon-nagyon sok nehézséggel küzd. Ami a társadalomban történik, az tükröződik az iskola és a kórusok életében is. Az én gyerekkoromban még minden iskolának volt két-három kórusa, minden vállalatnak, minden munkahelynek kórusai voltak. Ma már ha van is, akkor is attól válnak meg legelőször, mert nem tudják, nem akarják fönntartani. Az életünk tele van rohanással, tele van olyan zsúfoltsággal, ami nem nagyon engedi meg látszólag, hogy hetente kétszer esténként beüljek egy kórusba, és ott énekeljek. Tehát küzdelmeket vívnak a kórusaink, hogy legyen utánpótlás, ami persze az iskolai zenei neveléssel nagyon összefügg. Persze vannak ma is elkötelezett, tehetséges karvezetők, és van néhány kórusműhely, még akkor is, ha számuk egyre csökken. Nagyon fontos lenne, hogy rájöjjünk, a kórus megtartó erő, örömforrás, és sokszorosan térül meg az az idő, amit ráfordítottunk az életünkben.

A Sapszon Ferenccel, a Nemzet Művészével készített teljes interjú alább meghallgatható.