Seattle külvárosában, egy csütörtök éjjeli műszakban Emily, a harmincas évei végén járó üzletvezető rutinból zárja a boltot. A hűtőpultok kompresszorai halkan zúgnak, a plafonon akadozik egy ledcsík, és a kassza napi zárása már majdnem lefutott. Emily a másnapi beszállítói rendelést frissíti, amikor a monitor jobb felső sarkában egy sürgős értesítés villan fel. „Trump elnök több mint 200 élelmiszertermék vámját azonnali hatállyal csökkentette vagy eltörölte. A szabályok visszamenőleg, éjféltől élnek.”

Emily először nem tudja mire vélni az üzenetet. A friss kávészállítmány ára épp a múlt héten nőtt meg, és a guatemalai banánnál is épp tegnap jeleztek emelést. De a hír valós. A listán szerepel a marhahús, a paradicsom, a kávé, a banán. Mind olyan alapvető termékek, amelyek az elmúlt évben jelentős, akár két számjegyű drágulást mutattak. És hirtelen, mindenféle előzetes piaci egyeztetés nélkül, Trump visszavonja a vámokat.

A politika számára ez ügyes manővernek tűnhet: csökkenteni a terhet a választókon egy olyan évben, amikor az élelmiszer-infláció a legérzékenyebb téma. A valóság azonban Emily képernyőjén sokkal keményebb üzenetet küld. A beszállítói árak nem arra utaltak, hogy eddig a külföldi exportőrök viselték volna a vámok költségét.

Ez a csütörtök éjjeli visszalépés több, mint technikai korrekció. Sokkal inkább egy villódzó piros figyelmeztetőlámpa.

A vám mint politikai-gazdasági eszköz addig működik, amíg nem okoz látható károkat odahaza.

És a mostani eset azt sugallja, hogy a károk már láthatóak.

Donald Trump éveken át azt hangsúlyozta, hogy a vámokat nem az amerikaiak fizetik, hanem a külföldi exportőrök, akik kénytelenek csökkenteni áraikat, ha meg akarják tartani hozzáférésüket az amerikai piachoz. Ez politikailag kényelmes narratíva. Nem kér plusz adót a választóktól, csak a külföldet adóztatja meg.

A közgazdaságtan azonban másképp működik. A vám pass-through, vagyis a vámok árakba való átgyűrűzésének aránya nem politikai üzenet kérdése, hanem empirikus tény. És a legtöbb tanulmány (Cavallo és társai 2021-es cikke, Amiti, Redding és Weinstein 2019-es cikke, valamint a Boston Fed elemzései) azt találta, hogy az amerikai vámok költségének 70–100 százaléka végül a fogyasztói árakban jelenik meg.

Ez azt jelenti, hogy amikor az USA 2018-ban nekiment Kínának, és hat hullámban vezetett be vámokat, akkor az exportőrök alig engedtek az áraikból. A költség végül beépült a mosógépek, az acélalapú termékek, az elektronikai cikkek árába.

Amiti, Redding és Weinstein elemzése szerint az amerikai importőrök sem nyelték le a költséget. Egyszerűen továbbadták a kereskedőknek, akik továbbadták a fogyasztóknak.

A lánc minden pontja megőrizte a saját árrését. És a végén az amerikai család fizetett.

A 2025-ös élelmiszervám-visszavonás is ebbe a narratívába illik. Csakhogy élelmiszer esetében (ellentétben például az acéltermékekkel) nincs politikai mozgástér. Ha a marhahús ára 13–17 százalékkal nő egy éven belül (BLS, 2024–2025), vagy ha a kávé ára 9–12 százalékot emelkedik, a fogyasztók nem viselik ezt csendben.

A választók minden áremelést azonnal és élesen éreznek. Ezért vált a vámok visszavonása politikai szükségletté. Nem azért, mert a kormány gazdaságpolitikai alapelvei megváltoztak, hanem mert a társadalmi türelem határa elért egy pontot, amely után a politika nem tudott tovább menni.

A vámok inflációs hatására más országok példái is ráerősítenek. India esete különösen tanulságos. Amikor 2023 és 2025 között a kormány csökkentette az étolajok és számos mezőgazdasági termék importvámját, a piac szinte azonnal reagált. Az import megugrott, az árak pedig jelentősen csökkentek néhány hónapon belül.

Ez a drámai fordulat is azt mutatja, hogy a vámok valóban beépülnek az árakba, mind felfelé, mind lefelé.

A 2025-ös amerikai élelmiszervám-visszavonás is ilyen reakciót vár, csak épp ellenkező irányban. Remélik, hogy a drágulás sebessége mérséklődik.

A probléma csak az, hogy az amerikai élelmiszerpiac struktúrája sokkal kevésbé rugalmas. Az importőr országok (Guatemala, Ecuador, Salvador, részben az EU) kevésbé rendelkeznek olyan mozgástérrel, mint Kína a 2018-as vámháború idején, amikor a jüan leértékelődése részben ellensúlyozta az emelés hatását.

Ezek az országok kicsik, és exporttermékeik amerikai kereslete viszonylag rugalmatlan. Egy guatemalai banántermelő nem fog 15 százalékkal alacsonyabb árat kínálni csak azért, mert Washington vámot vet ki. Eleve túl kicsi ugyanis a nyeresége, és túl nagy a kockázata. Ezért történik az, hogy az ilyen termékeknél a teljes vámköltség azonnal átgyűrűzik az amerikai polcokra.

A BIS 2025-ös multi-szektoros elemzése világosan leírja, hogy a tarifák inflációs hatása akkor a legerősebb, amikor magas fogyasztói súlyú termékeket érintenek. Az élelmiszer pedig pontosan ilyen kategória. A marhahús, a paradicsom, a banán, a kávé egy átlagos amerikai háztartás költségvetésében nem luxus, hanem alapvető szükséglet. Ezt megadóztatni politikai öngól.

A mostani amerikai visszalépésben az is figyelemre méltó, hogy visszamenőleges hatállyal történik. Ez ritka, és rendszerint erős politikai kényszerhelyzetre utal. Mintha a kormány üzenni próbálna, hogy nem csak finomhangol, hanem ténylegesen megoldja a helyzetet. Még úgy is, hogy közben Trump azt ígéri, hogy

a vámbevételekből 2000 dolláros támogatást ad az alsó- és középosztálybeli amerikai családoknak.

A valódi probléma azonban mélyebb. A vám, mint politikai eszköz, csak akkor működik, ha a terhet sikerül a külföldi exportőrökre terelni. Ehhez azonban három feltételnek egyszerre kell teljesülnie. Egyrészt a beszállítók közötti erős versenynek, másrészt annak, hogy az amerikai piac nélkülözhetetlen legyen számukra, végül harmadrészt annak, hogy a termék könnyen helyettesíthető legyen.

Az élelmiszerek túlnyomó többségénél ezek a feltételek nem adottak. A guatemalai banánt nem helyettesíti egyik napról a másikra a texasi, mert nincs. A brazil kávét nem váltja ki hirtelen egy montanai ültetvény. A paradicsompüré importpiaca sem olyan, hogy három nagy exportőr egymást agresszíven alálicitálná. Ezért van az, hogy az élelmiszer-vámokból fakadó árhatások sokkal egyértelműbbek, gyorsabbak és fájdalmasabbak.

A közgazdasági folyamat olyan, mint amikor egy lámpát felkapcsolnak egy szobában. A szándék lehet az, hogy a távoli sarokban álló polcot világítsák meg, de a fény mindig a közelebb lévő tárgyakon verődik vissza legerősebben. A vámok esetében is hasonló a helyzet. Hiába az a politikai szándék, hogy a külföldi exportőrök fizessenek, a költség mégis elsősorban a hazai fogyasztót találja el.

A mostani amerikai döntés ezért valódi intő jel. Nemcsak arról, hogy a vámok költségét eddig sem a külföld viselte, hanem arról is, hogy a jövőben sem fogja, hacsak az adminisztráció nem talál ki egy teljesen új stratégiát.

Donald Trump az elmúlt hónapokban új külkereskedelmi fókuszt hirdetett.

Megállapodások Argentínával, Ecuadorral, Guatemalával és Salvadorral, amelyek bizonyos élelmiszerek vámját teljesen megszüntetnék. Ez már sokkal inkább kétoldalú alku, mint egyoldalú büntetővám.

A politikai üzenet egyszerű, de a gazdasági tartalom nyers. A vámstratégia addig életképes, amíg nem okoz tartós inflációt. A választók szemében a drágulás nem elméleti kérdés, hanem napi valóság. Ha a boltban a marhahús hét dollárral többe kerül, mindegy, hogy a politika Kínát vagy Brazíliát okolja érte.

Másnap reggel Emily beér a szupermarketbe. A beszállítóktól három üzenet várja: „Láttuk a vámváltozást. Egyelőre nem módosítjuk az árakat.” A kormány döntött, de a piac nem követi azonnal. És ebben a lassúságban ott rejlik a politika legnagyobb frusztrációja.

A gazdaság nem attól változik, hogy átírják a vámkulcsokat, hanem attól, hogy a valós szereplők hogyan reagálnak. Ha tehát a vámokat nem sikerül az exportőrökre terelni, akkor nincs olyan narratíva, amely meggyőzővé tudná tenni a tarifastratégiát.

Trump csütörtök éjjeli visszalépése így nem csak technikai módosítás. Egyfajta beismerő vallomás, hogy a vámok inflációs terhét az amerikaiak viselték. A nagy kérdés mostantól az, hogy képes-e az adminisztráció olyan eszközt találni, amellyel a jövőben valóban a külföldi exportőrök fizetnék a vámokat. Mert ha nem, akkor a tarifa, mint politikai és gazdasági fegyver, egyszerűen nem fog működni.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense.