A háború utáni német belpolitika történetében először megcélzott, leendő szociáldemokrata-szabaddemokrata és zöld párti kormánykoalíció előkészítésének első szakasza (egy 12 oldalas közös programkoncepció közzétételével) immár lezárult. Szakértők megjegyzik, hogy eddig – kifelé legalábbis – konstruktív, együttműködő és megnyilatkozásaikban (egymás vonatkozásában) többnyire visszafogott volt a sok tekintetben meglehetősen távoli álláspontokat képviselő pártok egyeztetése.

Most azonban a részletekben való megegyezés következik, aminek kidolgozásában a brüsszeli Politico beszámolója szerint a három párt részről mintegy

300 delegátus igyekszik 22 résztémában közös nevezőre jutni, ami már távolról sem ígérkezik könnyűnek.

Az időnyomás nagy, mivel pártvezetői szinten 2021 karácsonyát jelölték meg végső határidőként a kormányalakításra, optimális esetben pedig már december 6-án hivatalba léphetne az első Scholz-kormány.

Ez utóbbi feltétele, hogy az említett 22 témában a pártközi munkabizottságok november 10-ig működőképes javaslattal álljanak elő, amiről aztán a pártoknak november végéig kellene koalíciós megállapodásra jutniuk. Ha ez sikerül, akkor kerülhetne sor az említett december 6-i kormányalakításra.

Hogy ez mennyiben sikerülhet, arról egyelőre megoszlanak a szakértői vélemények. Különösen, hogy az említett 12 oldalas elvi kiinduló anyag éppen a kritikus pontokon – a jelen szakaszban amúgy érthető módon – sokszor meglehetős általánosságokra hagyatkozik. Cserébe előre tudható, hogy a következő napokban mindezeket konkretizáló tárgyalássorozat továbbra is

zátonyra futhat a két alapvető kérdésen: konkrétan hol, miben csökkentsenek (csökkentsenek-e) kiadásokat, és hol, hogyan növeljenek bevételeket?

A szociáldemokrata-zöld páros ismert módon adókat növelne, hogy legyen miből finanszírozni a leszakadó társadalmi csoportok felzárkóztatását, meg a környezet- és klímavédelmi kiadásokat. A szabaddemokraták megközelítése ehhez képest nem, hogy hallani sem akar adóemelésről, de továbbra is küzdenek újabb adócsökkentésekért, miként az egészségesebb gazdasági-társadalmi folyamatok zálogát sem állami beavatkozásban, hanem éppen, hogy a minél zavartalanabb piaci energiák felszabadításában látnák.

Abban mindhárom párt egyetértett, hogy továbbra is tartanák magukat a német adósságplafon-törvényhez, ami jogszabályi alapon is határt szab az éves költségvetési hiány lehetséges mértékének. Ez a szociáldemokraták részéről korábban sem volt kérdéses – legalábbis ami az eddigi Merkel-féle nagykoalícióban pénzügyminiszterként is hasonló alapvetést hangoztató Olaf Scholzot és környezetét illeti –, de kezdetben zöld részről készek lettek volna rugalmasabban kezelni a szigorú megkötéseket, amit azonban mostanra láthatóan feladtak.

A jövőbeni adókulcsok kérdése azonban még nyitott küzdőtérnek számít.

Az SPD-zöld páros a maga részéről „maximális kompromisszumnak” tekinti, hogy elviekben egyelőre készek voltak lemondani újabb adóemelésekről – főként a zöldek szorgalmaztak ilyet bizonyos jövedelemszint felett –, az FDP szerint azonban mindez még „nem megy elé messze”, és nyitva kell hagyni az adócsökkentések lehetőségét is.

Különböző zöld és szociáldemokrata megjegyzések ezt már eddig is láthatóan nehezen tudták szó nélkül hagyni, és visszatérően utaltak arra, hogy a jelenlegi adók befagyasztása is kritikus mértékben korlátozhatja a leendő új költségvetés mozgásterét abban, hogy könnyítéseket ajánljanak fel az alacsony jövedelmű háztartások számára. Az utóbbi hangokat azonban a Politico szerint a szabaddemokrata oldal azzal söpörte le az asztalról, hogy – Volker Wissing pártfőtitkár szavaival – „sehova sem vezet, ha a tárgyalófelek arról nyilatkozgatnak, hogy mit tennének, ha egyedül kormányozhatnának”.

Egyébként ugyanez a dilemma jelenik meg olyan részterületen is, mint hogy abban elviekben mindhárom párt kész volt megállapodni, hogy nem lesz csökkenés a nyugdíjak reálértékben, és a nyugdíjkorhatárt sem emelnék. De arról, hogy a mindennek – vagy például a szociáldemokraták által kezdettől fogva követelt 12 eurós minimál-órabéreknek – finanszírozásához szükséges pénzügyi fedezetet honnan készülnek előteremteni, egyelőre nincs semmilyen konkrét utalás.

A költségvetési kérdéskör amúgy EU-szinten is tartogat lehetséges véleménykülönbségeket

az érintettek között, midőn a szabaddemokrata oldal hallani sem akar az unió szigorú fiskális szabályainak esetleges jövőben lazításáról, míg az SPD és a zöldek készek volnának például megfontolás tárgyává tenni a különösen a déli EU-tagállamok által folyamatosan szorgalmazott jövőben közös hitelfelvételek lehetőségét.

Vagy egy másik költségérzékeny terület: a zöld és a szociáldemokrata oldal lakbérstopot rendelne el az elszabadult nagyvárosi – különösen berlini – lakbérek megfogására, amit szabaddemokrata részről eddig kizártak. A kérdést most láthatóan azzal próbálják megkerülni, hogy közös célként hangzott el, hogy évente épüljön 400 ezer új lakás, ebből 100 ezer kormányzati támogatással. Az utóbbi esetében azonban ismét egyelőre válasz nélkül áll, hogy mindezt miből finanszírozzák.

Hasonló aknákat rejt a leendő közös klímapolitika is, aminek elvi céljaiban a három párt látszólag egyetértett, így például szerepel az első közös szövegben, hogy 2030-ra – tehát nyolc évvel hamarabb az eddig tervezettnél – kivezetnék a szén alkalmazását. A végső verzióban azonban finom megszorításként a határidő elé az is bekerült, hogy „ideális esetben” kerülne erre sor, ami egyes vélemények szerint potenciális kiskapuk nyitására adhat még módot.

Mindez például a zöldek esetében azért is érdekes, mert a majdani koalíciós megállapodást jóvá kell hagyatniuk a párttagsággal, márpedig a zöld mozgalom kemény magja – különösen a párt ifjúsági szervezete – máris figyelmeztetett, hogy nem fogják áldásukat adni olyan kormányprogramra, ami megítélésük szerint a környezetvédelmi reformok tekintetében nem megy elég messze.

Szintén költségvetési megfontolás is belejátszhat olyan további területek véglegesítésébe, mint például a kül- és biztonságpolitika,

ahol a három párt eddig egységesen kiállt mondjuk a NATO-tagság fontossága mellett, de már az, hogy a védelmi kiadások éves szintje mindenkor érje el a GDP két százalékát, egyelőre inkább szálka a zöldek és a szociáldemokraták szemében, semmint támogatható törekvés.

A külkapcsolatok vonatkozásában egyébként a többnyire azonos oldalon álló SPD és zöld érdekek között is előjöhetnek még nehezen áthidalható törésvonalak. Az Északi Áramlat-2 vezetéket például a zöldek továbbra is támadják, még arra is hivatkoznak, hogy működtetése a jelenlegi formában szerintük az EU-szabályokkal is szembe megy. Ehhez képest a Mecklenburg-Nyugat-Pomeránia tartományban végződő vezeték egyik védelmezője éppen az SPD, lévén az adott tartományt történetesen szociáldemokrata kormány vezeti.