2024 második felében, július 1-től december 31-ig Magyarország volt az Európai Unió Tanácsának soros elnöke. Hét úgynevezett prioritást jelöltek meg, az elsőben az európai versenyképességi megállapodásban pedig egy dokumentum is született, ez a Budapesti nyilatkozat. Mi a következő lépés?

Talán azzal érdemes indítani, hogy már önmagában az a tény is történelmi jelentőségű, hogy ez a Budapesti nyilatkozat megszületett. A tagállamok részéről a legfelső szintű politikai vezetés mondta ki, hogy az Európai Unió versenyképességi problémákkal küzd, tehát ez nem valamelyik kutatóintézet jelentése, vagy nem valamilyen szakértői nyilatkozat, hanem az állam- és kormányfők azt mondták, hogy ők is úgy gondolják, hogy az Európai Unió versenyképességével súlyos problémák vannak. Ez egy évtized óta húzódó problémakör, és az elmúlt években felgyorsult az Európai Unió versenyképességének a hanyatlása. Azt is mondták, hogy az elkövetkező öt évben azt várják az uniós intézményektől, ideértve a Európai Bizottságot, az Európai Tanácsot, az Európai Parlamentet, hogy az Európai Unió a versenyképességét helyezze a tevékenységének a fókuszába, rendszeres időközönként a vezetők vissza fognak térni erre a kérdéskörre, ellenőrzik, monitorozzák az előrehaladást, és meghatároztak bizonyos területeket, ahol kiemelten gyors cselekvésre van szükség. Egyébként pedig hitet tettek amellett, hogy ez egy horizontális jellegű probléma, nemcsak egyes szakpolitikai kérdéseket érint, hanem az Európai Unió működésének az egészét.

Az miért nagy dolog, hogy az európai politika legfelsőbb szintje belátja a nyilvánvalót?

Az elmúlt évtizedeket nézve, önmagában is nagy teljesítmény, hogy az európai politikai vezetők és az intézmények nem egy általuk kreált képzeletvilág visszacsatolásai alapján próbálják meghatározni a teendőket. Ez egy alapvető rendszerszintű probléma az Európai Unió működésében. Visszatekintenék az elmúlt bő két évtized néhány stratégiájára, amit az Európai Unió elfogadott. Kezdem a lisszaboni stratégiával, 2000-ből, amely azt mondja, hogy az Európai Uniónak 2010-re a világ egyik legfejlettebb tudásalapú gazdaságává kell válnia.

Szép!

Ez nem történt meg. Tovább megyek: volt az Európa 2020, az konkrétabb indikátorszerű célkitűzéseket határozott meg, ezek jelentős része sem teljesült. Utána következik a Fit for 55, ami az elmúlt öt év tevékenységét meghatározó klímapolitikai célkitűzés volt, amit iparpolitika nélkül, egyébként irreális célkitűzéseket megfogalmazva próbáltunk megvalósítani. Erről már az intézményciklus végére kiderült, hogy egyrészt nem fog megtörténni, másrészt pedig olyan politikai bizalomvesztés következett be, ami a Fit for 55 mögötti politikai szándékokat megkérdőjelezi. Ha ezt a három dolgot egymás mellé teszem, ez azt jelenti, hogy az Európai Unió intézményrendszerével valami strukturálisan nem stimmel. Különben hogyan lehet, hogy három egymást követő alapvető uniós stratégia kudarcba fulladt? Vagy a stratégia eleve irreális célkitűzéseket fogalmaz meg, amelyekről már az elfogadása környékén látható, hogy alapvetően politikai kommunikációs célokat szolgál, vagy az a helyzet, hogy a stratégia elfogadása mögötti intézményi aktivitás nem megfelelő. Akárhogy is nézem, strukturális problémáról van szó. A Budapesti nyilatkozat annyiban különbözik az előző háromtól, hogy legalább a problémafelvetés meghatározása, az analitikus része egyértelműen kapcsolódik a valósághoz. Létező problémára világít rá, ezt a létező problémát reálisan látja. Lehet, hogy ez önmagában véve nem nagy dolog, mert talán ez elvárható lenne egy olyan intézményrendszertől, illetve a tagállamok vezetőitől, amelyek politikai felhatalmazással rendelkeznek az ügyeink vitelére, de ha az előző három ilyen kaliberű dokumentumot nézem, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy ez eredmény.

Úgy látja az európai politikai elit a valóságot, ahogy a Draghi- meg a Letta-jelentésben le van írva? A Budapesti nyilatkozatban az áll, hogy ez a két jelentés az a szilárd alap, amiről tovább lehet menni.

A Budapesti nyilatkozat hivatkozik mind a Draghi-, mind a Letta-jelentésre. A Letta-jelentés alapvetően az egységes belső piac továbbfejlesztésének a lehetőségeit vizsgálja. A Draghi-jelentés kifejezetten a versenyképességi kérdésekkel foglalkozik, de a Letta-jelentés is valójában egy versenyképességi jelentés. Ez a két jelentés a problémát leíró, analitikus részében szerintem megalapozott, kellően drasztikus, durva nyelvezetet használ, kellően fókuszba helyezi ezeket a kérdéseket, és kellően jól látja ezeknek a problémáknak a sürgős jellegét. Szerintem erre lehet építeni. A Draghi-jelentés és a Letta-jelentés is számos javaslatot tartalmaz, amelyek megalapozottságáról nyitott a vita, a magyar kormányzati álláspont szerint is ennek néhány eleme nem megfelelő, vagy legalábbis ütközik azzal az Európa-vízióval, ahogyan mi az európai együttműködés rendszerét látjuk, de a probléma leíró részében, azt hiszem, konszenzus van.

Még mielőtt a részletekbe belemennénk, a lengyel kormány kellő lelkesedéssel viszi tovább, amit a magyar elnökségtől kapott, vagy a dosszié aljára csúsztatja?

A versenyképességi kihívásoknál nagyon nehéz ezt megtenni azok után, hogy megszületett a Budapesti nyilatkozat, ami egy informális állam- és kormányfői tanácskozás volt. Ugyanakkor az azt követő decemberi formális Európai Tanács hivatalosan is támogatásáról biztosította a Budapesti nyilatkozatot. Mondhatjuk azt, hogy ez az uniós intézményrendszer formális elemének a támogatása az Európai Tanács következtetéseiben is megjelenik. Egy olyan horizontális megközelítést vázol fel, amit nehéz figyelmen kívül hagyni, és – szerintem – a lengyel elnökségnek nincs is ilyen szándéka. Az már látszik a lengyel elnökség programjából, hogy ennek bizonyos elemeit hangsúlyosan akarja képviselni, például a belső piac megerősítését. E tekintetben a lengyel elnökségnek az a feladata, hogy előálljon egy akciótervvel az elkövetkező hat hónapban. Ez a Budapesti nyilatkozat végrehajtásának is fontos eleme lesz. Úgy gondolom, hogy ezen a területen legalábbis a lengyel elnökségre lehet számítani, ez az ő érdekükben is áll.

A két kormány közötti súlyos vita nem nyomja rá a bélyegét az együttműködésre? A Romanowski-ügy most ott tart, hogy a lengyelek hazahívták a nagykövetüket, és állítólag a mi nagykövetünk pedig bojkott alatt áll, sőt a lengyelek azt is jelezték, hogy Európai Bírósághoz fognak fordulni, mert szerintük Magyarország nem teljesíti az uniós jóhiszemű együttműködés követelményét.

Borzasztóan szomorúnak tartom a lengyel reakciókat a politikai menedékjog megadására. Ez egy többelemű történet, és szerintem érdemes szétszálazni. Nézzük először magát az ügyet! Arról van szó, hogy az Európai Unió egyik tagállamának az állampolgára politikai menedékjogot kap egy másik tagállamban.

Ez önmagában elég meglepő. Az Európai Unión belül azt feltételezzük, hogy mindenki jogállami működést hajt végre a saját államában. Ezt várjuk el egymástól.

Pontosan: ezt várjuk el egymástól. Az a kérdés, hogy először is lehet-e, jogszerű-e politikai menedékjogot adni az Európai Unió egy másik tagállama állampolgárának. Erre a válasz egyértelműen az, hogy igen, ezt a nemzetközi jog, az uniós jog és a tagállami jogunk is szabályozza, erre van lehetőség. A magyar hatóságok eljárása minden szempontból megfelelt mind a nemzetközi jog, mind az uniós jog, mind a magyar jog rendelkezéseinek. Ez egyértelműen jogszerű. Az más kérdés, hogy gyakori vagy nem gyakori. Az a helyzet, hogy nem gyakori, de egyáltalán nem előzmények vagy precedens nélküli. Van egy külön jegyzőkönyve az alapszerződéseknek, amely az erre vonatkozó eljárást szabályozza, s kifejezetten tartalmaz rendelkezéseket arról, hogy milyen eljárásjogi és egyéb feltételeknek kell megfelelni akkor, ha egy másik tagállam állampolgárának politikai menedékjogot adunk. Ezt a tanácstitkárságnak be kell jelenteni, ez magyar részről megtörtént. Egyébként pedig az ENSZ menekültügyi szervezetének a statisztikái alapján volt már rá precedens, hogy az Európai Unió valamely tagállama egy másik tagállam állampolgárának menedékjogot adott. Nem egy, nem kettő, hanem több ilyen volt, és ezek nem is nagyon régi esetek. Azt kell mondanom, hogy ez önmagában véve nem gyakori, de egyáltalán nem hallatlan dolog. Az a kérdés, hogy milyen szempontok vezérlik ilyenkor a tagállamot. Nyilván itt nem a bűnösség és az ártatlanság kérdésében foglalunk állást. Kizárólag abban foglalunk állást, hogy várható-e az, hogy a menedéket kérő, az ügyében politikai okok miatt nem tisztességes eljárásban részesül-e és biztosítottak-e egyértelműen a tisztességes eljárásnak az előfeltételei. Ha megvizsgálom, csak a nyilvánosan rendelkezésre álló információk alapján, hogy a volt lengyel miniszterhelyettes esetében mi történt eddig, az látható, hogy a lengyel hatóságok által megállapítottan is az emberi méltóságát és alapvető jogait megsértve vették őt őrizetbe, ráadásul úgy, hogy egyébként őt az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében viselt tagsága alapján még mentelmi jog is megillette, ezt a mentelmi jogot vették semmibe. Az egész nyomozási cselekményt egy olyan szervezet, a lengyel ügyészség menedzseli, amelyiknek a tényleges vezetője, a legfőbb ügyész, egyben az igazságügyi miniszter, ami önmagában érdekes konstrukció, de tegyük fel azt, hogy az igazságügyi miniszter nem gyakorol hatást az ügyészség működésére. Az ügyészség tényleges vezetője az országos ügyész. Az országos ügyész pedig olyan kinevezéssel nyerte el a megbízatását, amiről a lengyel legfelsőbb bíróság már kimondta, hogy az elődjének a jogviszonyát jogellenesen szüntették meg. Egy ilyen környezetben kellene arról állást foglalni, hogy nyilvánvalóan megalapozatlan-e az a feltételezés, hogy esetleg az eljárása nem lesz egyértelműen tisztességes. Azt kell mondanom, hogy ez nem nyilvánvalóan megalapozatlan feltevés. De megint csak azt kell mondanom, hogy erre vonatkozóan van egy magyar eljárásrendszer, megérkezett Lengyelországtól az európai elfogatóparancs, az európai elfogatóparancs végrehajtásáról pedig a magyar bíróságok fognak dönteni. A magyar bíróság mindazokat a szempontokat, amiket a belügyminiszter a politikai menedékjog megadása során mérlegelt, mérlegelni fogja, és ez alapján fog döntést hozni az európai elfogatóparancs végrehajtásáról. E tekintetben a politikai nyomásgyakorlást Lengyelország részéről nem tudom értelmezni, merthogy ezt a döntést a független magyar bíróság fogja meghozni, és nyilván gyanítom, vagy legalábbis élek a gyanúperrel, hogy lengyel részről nem lehet az a szándék, hogy a magyar bíróság tevékenységét politikai nyomásgyakorlás tárgyává tegyék. Innentől kezdve nem is értem lengyel oldalról ezt a rendkívül erőteljes politikai kommunikációt. De ez egy bilaterális probléma. Az unió és a lengyel elnökség oldaláról az a kérdés, hogy egy ilyen bilaterális problémának lehet-e hatása arra, hogyan látja el egy tagállam az unió soros elnöki feladatait. Az az az elvárás, és ezt nagyon gyakran a mi szemünkre hányták annak idején, hogy egy tisztességes közvetítői szerepben kell eljárnia, és a kétoldalú konfliktusoknak nem szabad beárnyékolni az elnöki feladatkört. Lengyel részről azt látjuk, hogy ez a szempont nem érvényesül, sőt, ők talán ezt nem is érzik szempontnak, nincs is olyan szándék, hogy élesen elkülönítsék az elnökségi feladatukat a kétoldalú viszonyrendszertől. Ennek a negatívumait látjuk most a magyar–lengyel kapcsolatban és a lengyel elnökség tevékenységében is, ami sajnálatos.

A menedékjog megadásával a magyar kormány áttételesen ítéletet mond a jelenlegi lengyel kormány jogállami felfogásáról is?

A Belügyminisztérium a rendelkezésre álló információk alapján azt mérlegelte, hogy feltehető-e az, hogy politikai okokból a menedékkérő eljárása nem lesz tisztességes. Nyilván ez egy rendkívül éles állásfoglalás, de a rendelkezésre álló adatok alapján teljesen ésszerűen hozott döntés, szerintem ez védhető, és ezt a magyar bíróság meg is fogja majd vizsgálni.

A magyar kormánynak van álláspontja például arról, hogy a volt lengyel igazságügyi miniszter, Zbigniew Ziobro azt mondja, hogy Donald Tusk saját guantánamói börtönt épít hazájában, ott politikai ellenfeleit akarja fogva tartani, és ehhez az Európai Unió asszisztál?

Erről az állításról én kifejezetten nem akarok nyilatkozni, én nem tudom, hogy Tusk akar-e Guantánamót építeni. Azt azonban látom, hogy az európai intézmények feltűnően megengedően viszonyulnak azokhoz a jogállamisági visszásságokhoz, amelyek Lengyelországban történnek a kormányváltás óta. Látjuk azt, hogy a lengyel közmédiában az őrségváltás hogyan történt. Látjuk azt, hogy a képviselők mentelmi jogával kapcsolatos kérdések hogyan alakulnak, és azt is látjuk, hogy az Európai Bizottság ilyen körülmények között szüntette meg Lengyelországgal szemben a hetedik cikkelyes eljárást. Ilyen körülmények között adott teljes és korlátlan hozzáférést Lengyelországnak az uniós forrásokhoz, annak ellenére, hogy azok a jogszabályok, amelyek alapján az uniós forrásokhoz való hozzáférést Lengyelország esetében felfüggesztették, továbbra is hatályban vannak. Látjuk azt, hogy a lengyel kormányzat ignorálja a lengyel alkotmánybíróság határozatait, látjuk azt, hogy a lengyel kormányzat szelektív módon tekinti magára nézve kötelezőnek a lengyel bíróságok határozatait. Látjuk azt, hogy a lengyel kormányzat megkezdte a bírósági szervezet átvilágítását, olyan eljárásrendet és olyan döntéseket megelőlegezve, ami az Európai Unió más tagállamaiban nyilvánvalóan elfogadhatatlan lenne, tehát hogy az igazságügyi kormányzat dönt arról, hogy egyes bírók a tevékenységüket a jövőben folytathatják-e. Ez nyilvánvalóan elképzelhetetlen lenne bármilyen jogállamisági keretek között, de az európai intézményrendszernek erre nincsen éles reakciója. Úgy gondolja, hogy ez nem olyan, amivel neki foglalkoznia kellene, ami általában véve az uniós jogállamisági eljárások hitelességét kérdőjelezi meg. De ez egyébként nekünk, magyaroknak fontos saját szempontunkból is, mert az európai intézmények azt mondják, hogy ez az úgynevezett Tusk-forgatókönyv. Ha a Tusk-forgatókönyv alkalmazható egy tagállamban, akkor miért ne lenne alkalmazható más tagállamokban is? Miért ne lehetne a jogállamisági standardokat, a jogállamisági eljárást felülírva a politikai intézményi egyensúlyt teljesen átalakítani egyes tagállamokban, ahogyan az éppen az aktuális politikai érdekeknek megfelel. Ez eléggé aggasztó előjel.

Az Európai Uniónak van bármilyen fogása azon, hogy egy adott tagállam a saját jogállamát hogyan működteti? Vagy csak annyi fogása van rajta, hogy eltűri, ha a korábbi gyakorlatoktól eltérő gyakorlatokat vezet be?

Az Európai Uniónak számtalan eszköz áll rendelkezésre, erről a magyar kormányzatnak rendkívül szerteágazó tapasztalata van, hogy milyen kifejezetten jogállamisági vagy egyéb eszközök használhatók fel politikai nyomásgyakorlásra egy tagállam esetében. Azt látjuk, hogy Magyarország esetében a bizottság ezekkel az eszközökkel aktívan, sőt proaktívan él. Lengyelország esetében pedig a jogállamiság szempontjából aggályos, vagy a jogállamiságot súlyosan sértő intézkedések esetében sem gondolja azt, hogy ezeket alkalmazni kellene. Márpedig hogyha az uniós intézményeknek ilyen széles diszkrecionális jogköre van az úgynevezett jogállamisági eszköztár alkalmazására, akkor nem mondhatjuk azt, hogy objektív, semleges, egyenlő kritériumok alapján, részletesen szabályozott jogi eljárás zajlik a tagállamokkal szemben. Ellenben azt kell mondanunk, hogy ezek az eszközök úgy vannak kialakítva természetüknél fogva, hogy politikai nyomásgyakorlásra, politikai szempontok érvényesítésére alkalmasak legyenek, és az uniós intézmények nem is haboznak ezeket ilyen módon és ilyen célokra használni.

Akarja a magyar kormány a lengyel példát bármilyen, az Európai Bizottsággal vagy bármilyen európai entitással folytatott vitájában érvként fölhasználni, vagy a magyar kormány már elfogadta, hogy kettős mérce van, és ez csak olaj volna a tűzre?

A magyar kormánynak az az álláspontja, hogy ilyen jellegű eszközökre az európai uniós jogrendszerben nincsen szükség. Egyrészt azért, mert kontraproduktívak, másrészt azért, mert veszélyesek. Mind a két példát Lengyelország esetében láthatjuk. Márpedig ha ez a jogállamisági szankciórendszer ennyire diszfunkcionális, ilyen veszélyeket hordoz magában, akkor legjobb lenne ezeket az uniós jogrendszer testéből kimetszeni.

Van erre vonatkozó javaslat, ami mögé többséget lehet valamilyen módon építeni? Magyarán elég tagállam gondolja, hogy ez egy veszélyes és kontraproduktív gyakorlat?

Ma még nem. De emlékeztetnék arra, hogy ez egyre erősödő tendencia, másrészt, amikor ezeknek az eszközöknek az elfogadására sor került, az a jelenlegi hétéves költségvetési keretterv elfogadásához kapcsolódott. Az uniós források felhasználásának az ellenőrzéséről van szó, és ahhoz, hogy a következő hétéves költségvetési keretterv is tartalmazza ezeket az eszközöket, ahhoz egyhangúságra van szükség.

Visszatérve a versenyképességi megállapodásban a Budapesti nyilatkozathoz, ebben nagyon konkrét dátumok feladatkiosztással szerepelnek, meg távolabbi célok is szerepelnek feladatkiosztással. Kinek mi a dolga? Van júniusi dátum 2025-re, a bizottságnak addigra egy átfogó stratégiát kell letenni. Január közepe van, hol tartanak?

Sajnos, bizonyos csúszásról már be tudok számolni. A bizottság eredetileg a héten tervezte nyilvánosságra hozni a Versenyképességi Iránytű elnevezésű dokumentumot, ami egy általános stratégiai dokumentum lett volna a bizottság versenyképességi tevékenységének az összefoglalására. Ennek az elfogadása legalább egy hetet csúszik, már most. Bízom benne, hogy ennek kizárólag technikai okai vannak, és a bizottság nem tervezi a versenyképességgel kapcsolatos hozzáállásának az alapvető felülvizsgálatát.

Van módja a hozzáállásának a felülvizsgálatát tervezni? Van főnöke a bizottságnak, az kiadta a feladatot, benne van a budapesti megállapodásban, nem?

Mi úgy gondoljuk, hogy van a bizottságnak főnöke, mi úgy gondoljuk, hogy a tagállami vezetők a bizottság főnökei. A bizottság esetében ez talán annyira nem egyértelmű, hogyha a bizottság képviselőinek teszi fel ugyanezt a kérdést, akkor egy rendkívül bonyolult jogi fejtegetésbe fognak bonyolódni, aminek az a lényege, hogy az európai tanácsi következtetések politikai iránymutatásként és nem pedig jogi kötelezettségként értelmezendők.

Akkor sem, ha van benne határidő, meg konkrét feladatmeghatározás?

Ebben az esetben sem, merthogy a bizottság megítélése szerint a dokumentumnak a jogi természetét nem a tartalma határozza meg. Innentől kezdve megindul a politikai birkózás a tagállami vezetők és a bizottság között, hogy a bizottságnak mennyire kellene komolyan venni ezeket a politikai iránymutatásokat. Ez a politikai birkózás nem kizárólag a Budapesti nyilatkozat tekintetében jelentkezik. Általában véve is látjuk azt, hogy az Európai Tanács következtetéseit, különösen az elmúlt öt évben, a Von der Leyen-bizottság, rendkívül szelektíven és tendenciózusan értelmezte. Azokat az elemeket referenciaként, hivatkozási alapként használta, amivel egyébként a bizottság politikai agendája szerint is egyetért, azoknál a kérdéseknél pedig, ahol nem – itt különösen a migrációs fordulatra gondolok, amit a bizottság megítélése szerint a maga eszközeivel majd igyekszik elszabotálni –, ott pedig arra hivatkozik, hogy ez igazából egyfajta politikai orientáció, de az uniós jog értelmében a jogszabály-kezdeményezési jog a bizottságnak a kizárólagos hatásköre, és a bizottság dönti el, hogy milyen területen, milyen tartalommal és mikor fog jogalkotási javaslattal élni. Vagyis a bizottság fölött folyamatosan politikai kontrollt kell gyakorolni, a bizottságot folyamatosan politikai nyomás alatt kell tartani azért, hogy a Budapesti nyilatkozatban foglalt feladatainak tegyen eleget.

Milyen módszerekkel lehet a bizottságot nyomás alatt tartani? A Parlament kérje számon, a Tanács hívjon össze egy újabb tanácskozást és erősítse meg, amit Budapesten mondott?

Az Európai Tanács szerencsére rendszeresen ülésezik. Évente legalább négy alkalommal kell formális európai tanácsülést tartani. Az Európai Tanácsnak tagja, szavazati jog nélkül, az Európai Bizottság elnöke. Az én megítélésem szerint, mivelhogy az Európai Tanács döntéséről van szó, az Európai Tanács formális ülései jelentik a legmegfelelőbb politikai platformot arra, hogy rendszeres időközönként a bizottság elnökén ezeket az elvárásokat számon lehet kérni. Ilyen alkalom lesz, februárban elő kell állni a bizottságnak a cselekvési tervével, be kell mutatnia, hogy az elkövetkező évre mikor és milyen jogalkotási javaslatokkal kíván előállni. Ebből már látjuk azt, hogy a bizottság mennyire veszi komolyan a Budapesti nyilatkozatban foglaltakat. A bizottság magára nézve is szabott határidőket, elő fog állni egy adminisztratív tehercsökkentési csomaggal. Azt is látni fogjuk, hogy ez mikor történik meg, s annak mi lesz a tartalma.

Ez benne van a budapesti nyilatkozatban is.

Elvileg ennek néhány héten belül nyilvánosságra kell kerülnie. A lengyel elnökség maga is tervezi, hogy amikor a bizottság előáll ezzel az adminisztratív tehercsökkentési csomaggal, akkor azt prioritásként kezeli a tanácsban, tehát e tekintetben a lengyel elnökségtől várjuk a Budapesti nyilatkozatban foglaltak végrehajtásának a nyomon követését és kikényszerítését.

A második pont a budapesti megállapodásban, nyilatkozatban az európai védelempolitika megerősítése. Ez konkrétan uniós haderőt, összehangolt fejlesztéseket, uniós hadiipart, egy vezényleti nyelvet, vagy mit jelent?

Az Európai Uniónak rendkívül korlátozott hatáskörei vannak a védelmi politika terén, és ez szerintem rendben is van így. Itt alapvető változást a tagállamok és Magyarország sem ambicionál, viszont az Európai Uniónak az iparpolitikán keresztül az európai védelmi ipar alakítására is van hatása. Egy stratégiai autonómiának, ha európai szemszögből nézzük, az önálló védelmi képességek megléte az egyik alapja. Ez nem azt jelenti, hogy az Európai Uniónak és a tagállamainak el kell tekinteni a védelmi struktúráktól, a NATO-tagállamok számára a NATO jelenti a biztonság- és védelempolitikai együttműködésnek az alappillérét. De ha feltételezzük azt, hogy az Európai Uniónak kell olyan képességének lennie, hogy ha lehet, akkor szövetségesekkel, de ha kell, akkor önállóan is saját biztonság- és védelempolitikai célkitűzése érdekében felléphessen, akkor ennek a védelmi ipari alapjait is biztosítani kell, mert enélkül nem beszélhetünk védelmi stratégiai autonómiáról. Jelenleg az európai védelmi ipar számos strukturális nehézséggel küzd, ami nem teszi alkalmassá arra, hogy ezeknek a kihívásoknak megfeleljen. Még a békeidőben meglévő igényeket sem képes kielégíteni az európai védelmi ipar. Abban a kontextusban, amikor az Európai Unió tagállamainak jelentős része nemcsak az európai védelmet, hanem az orosz–ukrán háborúban az ukrán fél katonai támogatását is alapvető védelmi stratégia igényének tekinti, akkor az európai védelmi ipar meg hatványozottan alkalmatlan ennek a feladatnak az ellátására. Ezért a Budapesti nyilatkozat és az európai uniós hatáskörök összevetéséből az következik, hogy meg kell vizsgálni azt, hogy hogyan tudjuk az európai védelmi ipari szereplőket olyan helyzetbe hozni, hogy ezeknek a megnövekedett igényeknek eleget tudjanak tenni. Vagyis a belső piac kiterjeszthető-e a védelmi ipari piacra, s ha igen, akkor milyen módon, milyen korlátozásokkal, milyen sajátosságokkal. Lehetséges-e európai szinten védelmi ipari fejlesztési projekteket előállítani, amihez szükséges az, hogy az európai védelmi kutatásoknál nagyobb legyen a koordináció, adott esetben akár a védelmi tervezés koordinációja is megvalósulhasson. Erre vonatkozóan az Európai Uniónak vannak hatáskörei. Van egy bizottsági előterjesztés az asztalon, ez az európai védelmi ipari terv, ami az európai védelmi ipari stratégián nyugszik. Ez egy pilot projektnek tekinthető. Jelen állás szerint csekély másfél milliárd eurós poolról beszélünk, ami az európai védelmi ipar szempontjából statisztikailag sem mérhető összeg, de nyilván nagyon fontos egy ilyen kis kiinduló bázison kikísérletezni azt, hogy az európai védelmi ipari együttműködés az unióban hogyan koordinálható hatékonyan. A mi várakozásunk az, ha ez a rendszer működik, sikeres, meg egyáltalán meg tudunk állapodni a kereteiről, akkor ennek egy sokkal nagyobb testvérét fogjuk viszontlátni a következő hétéves költségvetési keretben. Vagyis kulcsfontosságú, hogy ez a rendszer hogyan néz ki, mennyi befolyása van erre a tagállamoknak, mennyi a bizottságnak, mennyire preferálja ez az európai védelmi ipari szereplőket, vagy elsősorban a beszerzéseket és a fejlesztést preferálja, akár Európán kívüli résztvevők bevonásával is. Ezek mind stratégiai kérdések. A magyar elnökség elkezdte ennek a dossziénak a tárgyalását, és amellett, hogy intézményesítettük az európai védelmi ipari politikával foglalkozó munkacsoportot a tanácson belül, vagyis megteremtettük az együttgondolkodásnak és a döntéshozatalnak az intézményi feltételeit. A tanácson az úgynevezett közös álláspont küszöbéig el tudtuk juttatni a dossziét. Néhány fennmaradó kérdés van, amit a lengyel elnökségnek még el kell zárni, és utána kezdődhet meg a trilógus az Európai Parlamenttel. Ezen a területen a magyar elnökség ennyit tudott tenni, és úgy gondolom, hogy ez kifejezetten jó teljesítmény egy átmeneti intézményi időszakban.

Fogja akarni az európai védelmi ipar megerősítését Donald Trump, vagy azt fogja inkább mondani, hogy aki NATO-védelmet akar, az F sorozatú repülőgépeket szíveskedjen vásárolni?

Azt gondolom, hogy a bejövő elnöki adminisztráció az amerikai védelmi ipari pozíciók erősítését Európában is kiemelt jelentőségűnek fogja tekinteni.

Vannak bázisaik már Romániában, Lengyelországban, nagyon sok helyen.

A védelmi ipari jelenlétet én nem feltétlenül amerikai katonai jelenlétként interpretálom, hanem úgy, hogy az Európai Unió tagállamai a védelmi beszerzéseikben amerikai beszállítókra támaszkodjanak, legalább annyira, de ha lehet, még erőteljesebben, mint eddig. Nekem ez a várakozásom. Ezért gondolom azt, hogy kifejezetten bölcs döntés volt a magyar elnökség részéről, hogy a tagállami álláspontot, a tanácsi közös álláspontot nem véglegesítette mindaddig, amíg az új elnöki adminisztráció hivatalba nem lép, és nem látszik az a zóna, ahol az Európai Unió és az Egyesült Államok között egy egészséges transzatlanti együttműködés tud kialakulni ezen a területen is.

A harmadik pont a következetes és érdemeken alapuló bővítéspolitika. Akarják ezt, mondjuk, a Nyugat-Balkán országai, ahol egy 2023-as felmérés szerint már 2022-től csökkenő igény van az európai uniós csatlakozásra, Szerbiában pedig már kevesebben akarják, pedig az a legnagyobb ország a Nyugat-Balkánon?

Valóban nagyon komoly hitelességi deficittel küzd a bővítési folyamat a Nyugat-Balkánon. A magyar elnökségnek az volt a célkitűzése, hogy ha állítólag létezik egyfajta bővítési lelkesedés Ukrajna és talán valamennyire Moldova esetében is – tűri a vitát, hogy valóban van, vagy csak egyfajta politikai kompenzációs mechanizmus, amit jobb híján az Európai Unió tagállamai Ukrajna számára felvillantottak, de tegyük fel, hogy ez van –, akkor ez a bővítési lelkesedés valamilyen szinten vetüljön rá a Nyugat-Balkánra is. Azt azért látni kell, hogy a magyar elnökség egy olyan időszakban vette át a stafétabotot, amikor az elnökséget megelőzően két és fél évig a Nyugat-Balkán bővítése tekintetében semmi nem történt.

Van, aki már 15 éve tagjelölt, van, aki 13, meg van, aki 11 éve, sőt Koszovó szerintem még tagjelöltség előtti állapotban van.

Igen, Koszovó még nem tagjelölt. Több mint húsz évvel ezelőtt ígértük azt a Nyugat-Balkán országainak, hogy a jövőjük az Európai Unióban van, akkor adtunk nekik perspektívát, de úgy gondolom, hogy az Európai Unió nem volt annyira aktív ebben a bővítési folyamatban, amennyire lehetett volna. De ha nem a stratégiai oldalát, hanem a mikrovetületét nézem a dolognak, akkor azt kell mondani, hogy két és fél évig az európai intézmények egyetlen egy új fejezetet sem nyitottak meg, és egyetlenegy fejezetet sem zártak le a nyugat-balkáni országokkal. Magyarország két és fél év után vette át úgy az elnökséget, hogy meg kellett mozdítani egy olyan folyamatot, ami gyakorlatilag befagyott. Nem arról volt szó, hogy ment a vonat, és egyszerűen csak át kellett venni a vezetőfülkében a pedálokat és nyomni ugyanúgy, ahogy az előttünk lévők nyomták, hanem egy álló szerelvényt kellett elindítani, ami sokkal nehezebb, mint egy mozgásban lévőt továbbhajtani. A magyar elnökségnek ez, megítélésem szerint, sikerült, sőt, sikerült három kormányközi konferenciát megrendeznünk a magyar elnökség alatt, kettőt Albániával, egyet Montenegróval. Arra, hogy három kormányközi konferenciára kerüljön sor egy elnökség alatt, legutóbb 2017-ben volt példa. Nagy változás történt, új dinamika jelentkezett a Nyugat-Balkánon, amelyet, reményeink szerint, a lengyel elnökség is tovább fog vinni. Az más kérdés, hogy ez elég-e a bővítési folyamat hitelességének a fenntartásához a Nyugat-Balkánon. Szerintem, önmagában véve, nem. Látni kell azt, hogy Szerbiával is eljutottunk a kormányközi konferencia kapujáig. Erre a magyar elnökség alatt nem került sor, de a kormányközi konferenciához vezető út első lépését sikerült megtenni. Nagyon fontos, hogy Szerbiával a kormányközi konferenciáig, ahol reményeink szerint a 3-as klasztert meg lehet nyitni, ami ráadásul versenyképességi vonatkozású, tehát az Európai Unióval kapcsolatos központi prioritásunkkal is van érintkezése, el lehessen jutni. Nagyon fontos. Nagyon fontos az, hogy legyen valamilyen előrelépés Észak-Macedónia esetében is, ahol különböző kétoldalú konfliktusok blokkolják a folyamatot, és bízom benne, hogy Koszovó is partner lesz abban, hogy Belgrád-Prishtina párbeszéd folytatása és a deeszkaláció révén közelebb kerülhessen az Unióhoz. Továbbá Bosznia-Hercegovina is kész lesz azokkal a lehetőségekkel élni, amiket az Európai Unió mind a bővítési folyamatban, mind ahhoz kapcsolódóan elé tárt. A magyar elnökség ezért nagyon sokat tett, ebben rengeteg politikai tőkét, munkát invesztáltunk. Szerintem, ennek az eredményei is látszanak.

Ideális esetben a Nyugat-Balkán tagjelölt országai egyszerre lépnének be, vagy a fokozatosság elve az érdemek miatt itt is érvényesül?

Mi abból indulunk ki, hogy ennek egy érdemalapú, objektív és hiteles folyamatnak kell lennie, ami azt jelenti, hogy elvileg minden tagjelölt és potenciális tagjelölt ország a saját érdemei alapján halad előre. Én ezt fontosnak tartom, csak így lehet megfelelő politikai elkötelezettséget a folyamat mögé tenni, mind az Európai Unió, mind a tagjelöltek részéről. De azt is látni kell, hogy geopolitikai, geostratégiai szempontból, meg a regionális stabilitás szempontjából nagyon fontos, hogy a régió egésze számára ez a perspektíva hiteles legyen. Én azt nem látom járható útnak, amit egyébként az európai intézmények és egyes tagállamok időről időre alkalmaznak, hogy mindig kiválasztanak egy-két kedvencet, és ezek látványos és gyors előrehaladást érnek el a folyamatban, miközben a többiek úgy látják, hogy hátrahagyják őket. Ez regionális konfliktust, feszültséget szül, a nyugat-balkáni régió egésze számára kell az európai uniós tagság hiteles perspektíváját nyújtani. Ezért nagyon fontos, hogy minden tagjelölt és potenciális tagjelölt ország érezze azt, hogy léphet egyet előre, és hogyha a feltételek teljesülnek, akkor valóban lépnek is előre.

Az Európai Unió intézményrendszere felkészült a bővítésre? Az eredeti bővítési kritériumokban az unió felé feltétel volt, hogy az intézményrendszerének felkészültnek kell lennie a tagok befogadására.

A Nyugat-Balkán esetében én ezt álproblémának érzem. A Nyugat-Balkán mérete, lakosságszáma, gazdasági teljesítménye nem indokolja azt, hogy az Európai Unió intézményrendszerét alapvetően át kelljen alakítani, nem indokolja azt, hogy a meghatározó uniós politikákat át kelljen alakítani ahhoz, hogy az Európai Unió tagjává válhassanak ezek az országok. Akkor, amikor az Európai Unió belső reformjáról és átalakításáról beszélünk a bővítésnek az örvén, azt érzem, hogy egy nem teljesen elfogadható árukapcsolás történik. Nem teljesen világos az, hogy miért kellene, mondjuk, a minősített többség és az egyhangúságot igénylő dossziék esetében egy új megközelítést alkalmazni csak azért, mert néhánnyal több tagja lesz az Európai Uniónak. Én nem gondolom, hogy a kohéziós politikát vagy a közös mezőgazdasági politikát alapvetően át kellene alakítani csak azért, mert a Nyugat-Balkán, amely összességében az uniós GDP alig több mint egy százalékát jelenti, csatlakozik. Nem látom, hogy miért kellene ezeket az uniós politikákat alapvetően átalakítani. Én ezt általában a bővítési folyamat lassítására, illetve egyéb politikai szándékok megvalósítására tett kísérletként értelmezem, és nem az Európai Unió valódi felkészítésére, arra, hogy a Nyugat-Balkán az Európai Unió része lehessen.

Az egyéb politikai szándék valamilyen saját nemzeti előny kicsikarása a folyamat lassítása miatt? Mire gondol ilyenkor?

Én azt gondolom, hogy vannak olyan föderalista törekvések, amelyek az európai intézményrendszernek egy Európai Egyesült Államokhoz közelebb álló átalakítását célozzák, és ezeket a törekvéseket kapcsolják rá a bővítési folyamatra. Jó, rendben van. Úgy tűnik, mondjuk Magyarország, látom, hogy neked alapvető stratégiai érdeked a Nyugat-Balkán európai uniós tagsága. Én ezt hajlandó vagyok akceptálni, bár tulajdonképpen számomra az Európai Unió bővítése a Nyugat-Balkánon nem prioritás, de látom, hogy neked fontos, de akkor cserébe járulj hozzá az európai intézményrendszer olyan átalakításához, ami a te európai vízióddal egyébként nem összeegyeztethető. Ha ez az árukapcsolás nem lenne, akkor még komolyan el se gondolkodnál rajta. Ez a gyakorlatban így működik.

Az illegális migráció megfékezése is szerepel a Budapesti nyilatkozatban, új eszközökkel vagy a jelenlegi eszközökkel?

A jelenlegi eszközökkel ez nem lehetséges. Két dolog feltétlenül szükséges ahhoz, hogy egy működő európai migrációs politika legyen, ami pedig előfeltétele a belső határok nélküli Európai Unió létének. Látjuk, hogy a diszfunkcionális migrációs politika most már a schengeni rendszer alapjait kezdi ki.

Zárogatják le az országok belül egymás határait.

Igen, de ez logikus, ha az Európai Unió külső határait nem tudjuk megvédeni, akkor a tagállamok az Európai Unió belső határain próbálják ezt az ellenőrzési rendszert reprodukálni. Az Európai Unió külső határait pedig csak akkor lehet hatékonyan megvédeni, hogyha biztosítjuk azt, hogy csak az léphessen az Európai Unió területére, aki arra jogosultsággal rendelkezik. A visszatérési számok azt mutatják, ha jogosultsággal nem rendelkező személyek az Európai Unió területére lépnek, akkor gyakorlatilag lehetetlen őket az Európai Unió területéről eltávolítani. Ezért a belépés megakadályozása mellett a következő elem az, hogy valamilyen területen kívüliséget behozunk a rendszerbe, vagyis a belépési jogosultság vizsgálata az vagy de iure, vagy de facto az Európai Unió határain kívül kell, hogy megtörténjen.

Brit modell, olasz modell?

Ezek lehetséges modellek. És az is ebbe a területen kívüliségi koncepcióba tartozik, hogy abban az esetben, ha valakit nem lehet a származási országába egyből visszaszállítani, akkor lehetséges-e olyan, az Európai Unió területén kívüli központok létrehozása, ahol ideiglenesen mindaddig, amíg a származási országokba vissza nem szállítható, tartózkodik. Ez megint csak egy területen kívüliségi elem. Ezek új rendszerek, ezek új kezdeményezések, eszközök, ezek eddig az Európai Unió migrációs politikájának nem képezték a részét. A migrációs fordulat – én azt látom – talán megkezdődött, de óriási ellenállás van az európai és a nemzetközi intézmények részéről. ideértve a bírói fórumokat is részéről, és ezek a bírói fórumok jelen állás szerint képesek arra, hogy a migrációs fordulatot megakasszák és visszafordítsák. Az elkövetkező hónapok fogják megmondani azt, hogy ez az ellenállás az európai és nemzetközi bírói fórumok részéről mennyire erős, és ez az ellenállás kell, hogy meghatározza a tagállamok következő politikai lépéseit annak érdekében, hogy a migrációs fordulat valóban megvalósuljon.

Az európai bírói fórumokat nem lehet úgy felüljogszabályozni, mint egy nemzeti bírói fórumot? Egy parlament elfogad egy törvényt, onnantól kezdve a nemzeti bíróság számára az a kötelező. Európában nem megy?

Ezt látni fogjuk. Jelenleg is van folyamatban több bírói eljárás, elsősorban olasz bíróságok részéről, amely az olasz–albán megállapodásnak a zátonyra futtatását célozzák. Ezek az eljárások most már az Európai Unió Bírósága előtt zajlanak, egy úgynevezett előzetes döntéshozatali eljárás keretében, ahol az olasz bíróság a vonatkozó uniós jog értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatban tesz fel kérdéseket. Ez a jogi olvasata az eljárásnak, a politikai olvasat pedig az, hogy az Európai Unió Bírósága olyan uniós jogértelmezést ad-e az olasz bíróságok számára, amik alapján az olasz bíróságok megtehetik azt, hogy félreteszik a nemzeti szabályozást azért, mert az az uniós joggal, vagy az uniós jog alapelveivel, ideértve az alapjogi charta rendelkezéseit is, ellentétesek. Ha ilyen döntés születik, ez azt jelenti, hogy a tagállamok által kialakított tagállami jogi rendezés zárójelbe kerül, és innentől kezdve az a migrációs fordulat, amit a tagállamok a saját jogalkotásukon és nemzetközi megállapodásaikon keresztül próbálnak megvalósítani, megfeneklik. Erre a tagállamoknak majd valamilyen politikai és jogi választ kell adni.

A területen kívüli elbírálás gyakorlatához egészen az Alapjogi Chartáig el kell menni? Azt kell módosítani az Európai Unióban, hogy az Európai Bíróság utána annak megfelelően bírálja el a nemzeti bíróságok hozzá beérkezett kérelmeit?

Ez egy nagyon bonyolult jogi probléma, mert az alapjogi bíráskodásnak az a lényege, hogy azok a jogi dokumentumok, amelyek alapján a bírói fórumok a döntéseket hozzák, rendkívül általános alapelvi szintű rendelkezéseket tartalmaznak. Nyilván van egy bizonyos absztrakciós szint, ami alá egy ilyen alapjogi chartában nem lehet belemenni.

A jó alapjogi charta tartalma kellően homályos.

Az kellően homályos is, de egyébként az alapjogi rendelkezéseknek a természete, hogy gyakorlatilag a politikai jogalkotó az illetékes bírói fórum bölcsességére bízza a szabályozásnak az értelmezését. Mindaddig, amíg ez az alapjogi fórum, például az Európai Unió Bírósága kellő önmérsékletet és visszafogottságot tanúsít ezeknek az értelmezésében, és kellő mozgásteret hagy a politikai jogalkotó számára, hogy egyébként az aktuális társadalmi igényeknek és elvárásoknak megfelelően szabályozza a kérdéseket, ez egy működő rendszer. Onnantól kezdve, hogy ezek a bírói fórumok a bírói aktivizmustól inspirálva a részletszabályok és a konkrét intézmények működésével kapcsolatban olyan elvárásokat támasztanak, ami a politikai jogalkotó mozgásterét nullára szűkíti, vagyis a politikai jogalkotó innentől kezdve nincsen abban a helyzetben, hogy a jogos társadalmi igényeknek és elvárásoknak megfelelő belső jogalkotással próbálja a helyzeteket kezelni, akkor kialakul egy politikai és alkotmányossági feszültség, amit mind politikai, mind jogi szempontból kezelni kell valahogy. 2025-nek ez lesz az egyik legfontosabb kihívása a migráció tekintetében.

Az Erasmus és a Horizon programokkal mi lesz 2025-ben? Itt van-e valami előrelépés?

A bizottság elvégezte az általunk benyújtott KEKVA-törvénymódosításnak az értékelését. Ez az értékelés nem esik egybe a magyar kormány értékelésével. Mi úgy látjuk, hogy már régen minden vállalásunkat és minden elvárást teljesítettünk. Nyilván vannak még politikai és jogi eszközeink, amivel próbáljuk a nyitott kérdéseket rendezni, az uniós forrásokhoz való hozzáférést, a Magyarországnak és a magyar polgároknak jogosan járó lehetőségeket és forrásokat biztosítani. Megint csak 2025 egyik nagy kihívása lesz, hogy az a fajta politikai konfliktus, ami az Európai Bizottság politikai szerepfelfogása és nyomásgyakorlása miatt a bizottság és a magyar kormány között kialakult, hogyan lesz menedzselhető. Én ennek a konfliktusnak az éleződésére számítok 2025-ben.

A jogi eszköz az újabb szövegmódosítás a bizottság felé?

Ez egy lehetőség, bár ezzel kapcsolatban vannak fenntartásaim, tehát amikor már megfeleltünk valaminek, és azt a választ kapjuk, hogy mégsem, akkor nem teljesen világos, hogy hogyan tudnánk előre menni. A jogi eszközök azok a bizottsági határozattal szembeni jogi fellépést is magukban foglalják.

Bírósághoz fordulni?

Ez lehetséges. Itt egy bizottsági határozatról van szó, ami az Európai Unió Bírósága előtt megtámadható, különösen akkor, ha nyilvánvalóan túlterjeszkedik azon a tanácsi végrehajtási határozaton, ami tartalmazza azokat az elvárásokat és aggályokat, amik a jogállamisági kondicionalitás alkalmazását előidézték. Ez egy lehetőség, de a magyar kormány nem kívánja magát beszorítani semmilyen szempontból, semmilyen pozícióba, tehát minden rendelkezésünkre álló jogi és politikai eszközt igénybe kívánunk venni. Ez magába foglalja a bizottsággal való egyeztetések folytatását is.

A magyar kormány tárgyalási pozícióját bármiben erősíti-e az, ha Herbert Kickl kormányt alakít Ausztriában? A Patriótáknál van ő is, csakúgy, mint a Fidesz.

Egyértelműen erősíti. Arra utalnék vissza, hogy ezek az úgynevezett jogállamisági eljárások mára egyértelműen politikailag determinált eljárásokká alakultak. Nem arról van szó, hogy objektív standardokat egy átlátható eljárás keretében számon kérnek tagállamokon, hanem arról, hogy van egy politikai konfliktus, aminek az okai messzire vezetnek. A politikai konfliktus megvívásának az egyik eszköze az, hogy a bizottság a rendelkezésre álló jogállamisági eszközöket Magyarország kormányával szemben alkalmazza. Ha ez egy politikailag determinált konfliktus, akkor elvileg lehetséges jogi vagy technikai megoldása, de a jogi vagy technikai megoldás előfeltétele valamilyen politikai megoldás. A politikai megoldást pedig nyilván a politikai konfliktusban résztvevő szereplők pozícióinak az erőssége fogja meghatározni. És innentől kezdve az, hogy a bizottság mondjuk az Európai Tanácsban, vagy az uniós intézményekben milyen tagállami pozíciók által meghatározott keretben mozoghat, ez a mi helyzetünket is alapvetően befolyásolja. Ha az Európai Tanácsban az asztal körül olyan állam- és kormányfők ülnek, akik egyébként a magyar politikai állásponttal szimpatizálnak, vagy legalábbis összeegyeztethető, kompatibilis álláspontot képviselnek, hasonlóan látják a tagállamok és az uniós intézmények kapcsolatát, hasonlóan vélekednek az európai integráció alapjairól, lényegéről, célkitűzéseiről, akkor ez a magyar kormány pozícióját mindenképpen erősíti. Ebből a szempontból 2025-ben nemcsak Ausztriáról van szó, hanem reményeink szerint ez a folyamat a Patrióták köré szerveződő politikai pólus megerősödését hozza az Európai Parlamentben és a tagállamokban is. Ez Magyarország számára lényegesen nagyobb mozgásteret és kedvezőbb pozíciót fog eredményezni.

A Patrióták csoportját kell figyelni, vagy lehet esetleg számítani olyan államokra is, mint Lengyelország? Ott is választások lesznek, mindenhol választások lesznek, sok választás lesz.

Alapvetően a Patrióták csoportját érdemes figyelni. Én azt gondolom, hogy a Patrióták nemcsak az európai politikai életnek egy új pólusa lesz, hanem az európai politikai életnek az új szervező szempontja. Már most is azt látjuk, hogy a különbségtétel ott húzódik, hogy vannak politikai erők, akik a Patriótákkal egyeztetetten készek az európai döntéshozatalban részt venni, és vannak, akik a Patriótákkal szemben határozzák meg magukat, és elzárkóznak az együttműködéstől. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a jobboldalnak a szervezőereje lesz a Patrióták, hanem az egész politikai életnek az új megkülönböztető jegye. Ez a választóvonal most már nem a jobboldal és a baloldal között fog húzódni, hanem a Patrióták csoportja és az azzal szemben állók között. Ez nyilván azt jelenti, hogy a jobboldalnak, aminek a Patrióták lesz most már a meghatározó szervezőereje, a koordinációs lehetőségei még korántsem értek véget. Nyilvánvaló, hogy Lengyelországban a meghatározó ellenzéki erő jelenleg nem a Patriótákhoz tartozik, hanem az ICR-hoz, a konzervatívokhoz, de azt gondolom, hogy a Patrióták és az ICR között lehetséges olyan értelmes politikai együttműködés, ami a Patriótáknak a mozgásterét, a lehetőségeit, ennek az új európai jobboldali alternatívának a politikai erejét növeli. Ez a jobboldali megerősödés, szerveződés, konszolidáció még a kezdeti fázisaiban van. A Patrióták lesznek az új meghatározó pólusképző erő, ami viszonyítási pont mindenki számára a jobboldalon és azon kívül is.