Elnöki kegyelemben részesítette Joe Biden amerikai elnök a fiát, Hunter Bident, akit két büntetőügyben talált bűnösnek az amerikai bíróság. Ez egy létező, bevett gyakorlat az Egyesült Államokban, hogy az elnök családtagot részesít kegyelemben, vagy szokatlan inkább?

Inkább szokatlan, de a joga megvan hozzá. Egyébként a hivatalos bejelentésben úgy forgatta a szavakat az elnök, hogy ez úgy tűnjön, hogy tulajdonképpen egy amerikai magánszemélyt részesít kegyelemben, aki történetesen az ő fia. Tehát úgy szólt az érvelés, hogy az amerikai igazságszolgáltatás túlságosan keményen lépett fel ezzel a magánszeméllyel szemben, aki történetesen az ő fia, és hogy politikai nyomás alatt volt ő és a családja általában. Tehát alapvetően ez szokatlan, de jogi értelemben a szokványos keretek között van.

A fékek és egyensúlyok rendszerének, a hatalommegosztás elvének hangsúlyozóit, akik a demokraták, nem fogja rombolni egy ilyen döntés?

Dehogynem, persze, de erre sokan számítottak. Már tavaly felmerült, sőt, ha megnézzük az idővonalat, Hunter Bidennek az ügye már az előző, a 2020-as választások hevében, 2020 októberében felszínre került, sőt különböző vádak, illetve gyanúsítások szintjén még korábban is, de akkor kapott nagyobb lendületet az ügy. Volt az az ominózus pillanat 2020 októberében, amikor különböző online médiaplatformok lényegében letiltották a Hunter Bidennel kapcsolatos hírek továbbítását, ugyanis különböző szövetségi hatóságok, többek között az FBI azt jelezte, hogy ezek a hírek álhírek, és egy orosz dezinformációs kampánynak a részei. Azóta már tudjuk, hogy ez nem így van, de akkor nem lehetett egyértelműen megerősíteni. Az ügy 2023 tavaszán került elő, amikor végül is különböző ügyekben első fokon születhetett volna ítélet Hunter Biden ügyében. Az igazságügy-minisztériumnak a megbízott ügyésze egy olyan vádalkut akart kötni vele, hogy a különböző bűncselekmények közül lényegében az illegális fegyvertartási szabályoknak a megsértése miatt elvonó, illetve egyéb programokban vesz majd részt, és ennek a csomagnak a része volt az is, hogy más ügyekben viszont nem folytatódik az eljárás. Ez itt a lényeg, mert más ügyek érdekelték igazából a republikánusokat, egész konkrétan az, hogy a külföldi adócsalási ügyében is született egy ítélet Hunter Biden ellen, de a republikánusok azt gyanítják, hogy többek között Ukrajnában a Buriszma cégtől, illetve más külföldi cégektől kapott jövedelmet Hunter Biden, valószínűleg azért, mert ő volt az akkor még alelnök Joe Biden fia. Ez a külföldi ügynökök regisztrációs törvényének a megsértése, ez hiányzott a vádiratokból, ezt hiányolták a republikánusok sokáig. Másrészt ha ez Joe Biden tudtával történt, az az ő érintettségét is felveti. Ezért foglalkoztak ezzel a republikánusok. 2023 őszén végül is kirobbant ez az ügy újra, ugyanis a vádalkut egy republikánus hátterű bíró lényegében érvénytelennek tekintette, észrevette azt, hogy igazából különböző ügyek össze vannak csomagolva. A republikánusok már akkor is mondták, hogy lehet Donald Trump ellen négy vádemelés, vagy akár még több is, de akkor Hunter Biden ügyét is ki kell vizsgálni rendesen, nemcsak politikai bizottságoknak a kongresszusban, hozzátéve, hogy az elnök nem kegyelmezhet meg neki. Joe Biden többször is azt mondta, hogy szó sem lehet arról, hogy belenyúlna a folyamatba. A mostani elnöki kegyelemnél is visszautalt erre, azzal a kitétellel, hogy a folyamatba nem nyúlt bele, csak mire eredménye lett volna a folyamatnak, lényegében felmenti a fiát. Azért jelenthetett ez problémát a demokratáknak, mert a republikánusok már azt hangoztatják, hogy itt igazából nem is Hunter Biden kapott kegyelmet, hanem Joe Biden az említett republikánus gyanúsításoktól akarta megmenteni saját magát. Ha tovább kezdik boncolgatni a Hunter Biden-ügyet, akkor adott esetben Joe Biden érintettsége is napvilágra kerül. Ezt nem tudjuk, de lényegében, amikor Joe Biden kegyelmet adott Hunter Bidennek, akkor tulajdonképpen tíz évre visszamenőleg nemcsak a meghozott ítéletek váltak semmissé, hanem egyúttal más ügyében sem folytatódik eljárás vagy vizsgálat Hunter Biden, és áttételesen Joe Biden ellen sem.

Milyen hatása lehet ennek az amerikai politikára? Fognak-e, mondjuk, a demokraták Donald Trumppal szemben előállni olyan vádakkal, hogy nepotista, vagy hogy nem tiszteli a bírósági rendszert? Ezek után furcsa volna.

Ezek a vádak felmerültek már kifejezetten Donald Trumppal szemben, de most már Joe Bidennel szemben is, ezért mondom, hogy biztos lesz következménye. Zárójelben jegyzem meg, láttunk cifrábbat is, mert még az első Trump-adminisztráció alatt kezdték el alkotmányjogászok pedzegetni azt a kérdést, hogy az elnök saját magának adhatna-e kegyelmet. A józan ész azt mondja, hogy nem, de erre egyértelmű iránymutatás nincs az amerikai alkotmányban, ettől szép ez a szöveg, hogy nagyon sok kérdést szándékosan nyitva hagy, és majd az utókor a fékek és ellensúlyok rendszerében megoldást talál erre. Időnként valóban születnek furcsa megoldások. Azért érdekes ez az egész kegyelmi ügy, mert voltak, akik arra számítottak, hogy adott esetben lehet, hogy maga Donald Trump fog kegyelmet adni Hunter Bidennek.

A kampányban volt is egy ilyen félmondata, hogy megfontolná, mert ez rossz az amerikai jogállamnak.

Így van, lényegében ő mondja, hogy tegyünk pontot az ügy végére, és akkor, ha úgy tetszik, visszalépünk egyet a higgadtabb fejek jegyében. Sokan arra számítottak, hogy a nemzeti egység megteremtése érdekében ő fog az ilyen ügyekben pontot tenni, merthogy össznemzeti szempontból jelentősége nincs, csak elfajult a helyzet az elmúlt hónapokban, amikor ment ez az adok-kapok mindkét oldalon. Joe Biden lényegében kiküszöbölte, hogy erre sor kerülhessen. Ez még biztosan vita tárgya lesz. Egészen biztosan a nepotizmus, vagy adott esetben az elitizmus kérdése az előtérbe kerül, és igazából ez utóbbi az, ami problémás az amerikai társadalomban. Donald Trump személye is lényegében erről szól, többek között 2015-2016-os megjelenésével együtt, hogy az Egyesült Államoknak van egy gazdasági, politikai elitje, még a kulturális jelzőt is hozzá lehet tenni, amelynek tagjai más szabályokat alkalmaznak saját magukra nézve, mint általában az amerikai társadalom többi tagjára nézve. Legalábbis így szól a populista állítás, és a populizmus mindkét politikai pártban megvetette a lábát az elmúlt években. Ennek a folyamatnak biztosan további tüzelőanyagot fog biztosítani ez az ügy.

Az amerikaiakat érdekli ez az ügy, vagy azt fogják mondani, hogy a bort is megitta, ki sem végzik, egy brancs maguk?

Nem azt mondom, hogy össznemzeti vagy nemzetbiztonsági szempontból jelentéktelen az ügy, de vannak sokkal súlyosabb problémák. Ezért is számítottak sokan arra, hogy Donald Trump majd megkegyelmez Hunter Bidennek. Kampánycélra nagyon jó volt, de igazából a demokrata véleményvezéreknek, meg a médiának van most nehéz dolga, mert ők folyamatosan magyarázkodni kénytelenek.

Hogy lehet ezt elmagyarázni?

Egy kicsikét déjà vu-je van az embernek, mert ugyanez vetődött fel Joe Biden egészségi állapotával kapcsolatban. Sokan illendőségből nem beszéltek róla, viszont az amerikai média jelentős részében azért tetten érhető volt, főleg 2024 nyarán, amikor Joe Biden visszalépett, és kimondottan azért lépett vissza, merthogy ő már a kampányban nem tudta tartani a tempót, inkább valaki mást jelöljenek. Ott tetten érhető volt pálfordulásoknak a sorozata, úgyhogy ezért mondom, hogy kicsit déjà vu-je van az embernek, hogy ebből hogyan magyarázzák ki magukat. Alapvetően nekik jelent ez belső diszkrepanciát.

Donald Trumpnak hozhat valamit? Megfosztották egy gesztus lehetőségétől. Megtehette volna, mint ahogy ennek meg is ágyazott. Vagy neki mindegy, akkorát nyert, hogy mindegy?

Akkorát nyert, hogy neki ebből a szempontból valószínűleg mindegy, de valóban egy ilyen gesztustól megfosztották, ám lesz még lehetősége más gesztusokra. A kinevezések egy része is szerintem részben erről szól. A fehér házi szóvivő a legfiatalabb lesz az amerikai történelemben, egy 27 éves hölgy, egyébként hölgyek kimondottan jó pozícióban lesznek majd a Trump-adminisztrációban, több fontos pozíciót nő fog betölteni. Alapvetően lesz még lehetősége Donald Trumpnak, hogy különböző gesztusokat tudjon gyakorolni, és ha úgy tetszik, az ő személyes örökségét megalapozni a következő négy évben. Viszont az is igaz, hogy ha előveheti ezt a gondolatot, hogy van egy mélyállam, és van olyan névtelen, arctalan szereplőknek a közössége, amely hátráltatja az átlag amerikai számára az igazságos folyamatoknak a kibontását. Most nem ez történt, nem névtelen, arctalan bürokraták akasztották meg a Hunter Biden-ügyet, hanem ez egy szokványos eljárás volt ilyen értelemben, az elnök kegyelmet adott valakinek, aki történetesen a saját fia, de a végeredmény érdekli az átlag amerikaiakat. Donald Trumptól a gesztuslehetőségét elvette ez a döntés, ugyanakkor nagyon jó eszközt adott a kezébe arra, ha mondjuk később hasonló helyzetek merülnének majd fel.

Kire kell figyelnünk Donald Trump csapatának felállításakor leginkább? Rangsorban menjünk? J. D. Vance az első, akire figyelnünk kell?

Nem, mert ő az alelnök és az alelnök szerepe az amerikai politikai rendszerben erősen korlátozott. Sok feladata van az alelnöknek, de igazából kettő: készenlétben áll arra az esetre, ha át kell vennie a kormányzást az elnöktől, illetve hogy a szenátusban szavazategyenlőség esetén eldöntse az ügyeket, ő az, aki lényegében a mérleg nyelvét képezi.

Nem emeli az ő jelentőségét az, hogy ez Donald Trumpnak a második ciklusa és elvileg harmadik nem lehet?

Az ő jelentőségét növeli valóban, de ehhez két dolgot hozzá kell tenni. Az egyik az, hogy annak az irányvonalnak, amit Donald Trump képvisel a Republikánus Párton belül, és amivel kapcsolatban politikai elemzők is még keresik a választ, hogy mi az intellektuális alapja, a letéteményese majd J. D. Vance lesz. Ilyen értelemben J. D. Vance-nek áll a zászló, de az is igaz, hogy abban, hogy ő mennyire tudja saját magát mint leendő elnökjelölt felépíteni, Donald Trumpnak is komoly szerepe lesz, hogy milyen feladatot ad az alelnöknek. Ha az elnök úgy dönt, hogy bizonyos konkrét ügyekben az alelnököt bízza meg a koordinációval, összhangban nyilván a saját csapatával, és ad hozzá embereket, pénzt, eszközöket is, akkor van lehetősége az alelnöknek arra, hogy saját magának is felépítsen valamiféle profilt, amivel aztán majd tud kampányolni. Kamala Harris részben ezzel küzdött idén, hogy nem tudta eladni sem a demokratáknak, sem a republikánusoknak, hogy ő az elmúlt három és fél, négy évben mit csinált. Persze voltak olyan ügyek, ahol egyértelműen ő volt megnevezve, a határvédelemben, aztán ezzel kapcsolatban is felmerültek dilemmák a sajtóban, hogy igazából nem ezért felelt.

Akkor nekünk azt kell figyelnünk, hogy Donald Trump elnök mennyire nehéz vagy mennyire sikergyanús feladatot ad a J. D. Vance-nek, vagy hogyan találja meg a kettő között azt a pallót, ami építi J. D. Vance-t?

Így van, azt kell figyelni, hogy J. D. Vance kap-e konkrét feladatot.

De ha lehetetlen feladatot kap, például, hogy teremtsen világbékét?.

A kérdés az, hogy ténylegesen kap-e valamilyen operatív feladatot és stábot kap-e hozzá. Az Egyesült Államokban a mindenkori alelnöknek is van nemzetbiztonsági főtanácsadója, neki is van egy külön minikabinetje, de az, hogy konkrét ügyekben ő mennyire tud önjáró lenni, az csak attól függ, hogy az elnök ezt megengedi-e neki. A kabinet összes többi tagjánál ez a probléma nem áll fenn az ő esetükben, mindegyik felel valamilyen portfólióért.

Közülük kit kell leginkább figyelni? Az Ukrajna-ügyi volt tábornokot? Vagy Elon Muskot és Vivek Ramaswamyt?

Ez egy nagy kérdés, hogy hol lesznek az elnökségnek a súlypontjai, melyek lesznek azok a kérdések, amelyek központi szerepet játszanak. Valószínű, hogy reflektálva az elnökválasztási kampányra, a gazdasági és társadalmi kérdések kerülnek előtérbe, konkrétan az infláció elleni küzdelem, amiben papíron egyébként jól teljesít az Egyesült Államok, lenyomta a Biden-adminisztráció 3 százalék körülire. A gazdaságpolitikának egy része a kereskedelempolitika, ezzel összhangban Donald Trump többször említette, hogy ő majd a vámkirály, McKinley elnök nyomdokába szeretne lépni.

A legszebb szó a vám.

Így van, a legszebb szó a vám, és minél több védővámot kell alkalmazni. Ez az, amit a legtöbben találgatnak, hogy milyen vámpolitika várható Donald Trumptól. Sokan a jelöltekből próbálják meg kikövetkeztetni, mert nyilván, akik elvállalták a kereskedelmi tárcának, a pénzügyminisztériumi tárcának a vitelét, sejthetik, hogy milyen politikára iratkoznak fel. Amilyen vonalat ők képviselnek, azzal összhangban álló vámpolitika vagy kereskedelempolitika várható. Ezért érdemes, mondjuk Scott Bessent pénzügyminisztert figyelni, vagy egyébként más minisztereket, akiknek kifejezetten a kereskedelempolitikában, illetve a gyáripari termelésben illetékességük van. Érdemes még figyelni az energiapolitikára. Ha már említettem Scott Bessentet, ő például felhozta azt, hogy 3 százalékkal szeretné csökkenteni az Egyesült Államok költségvetési hiányát, 3 százalékkal szeretné növelni a GDP-t éves szinten, és évi 3 millió hordóval szeretné növelni az Egyesült Államok olajkitermelését.

Átgondolt tervek alapján megfogalmazódó a 3-3-3-as szabály, vagy inkább vudu?

Egyelőre inkább az utóbbi, hiszen még nincsenek hatalomban. Nyilván ebben szerepe lesz a belügyminiszternek, Doug Burgum kormányzónak, lényegében az energiapolitikai kérdésekben neki lesz illetékesség. De van külön energiaügyi miniszter is, Chris Wright személyében, aki szintén egyébként nagy gáztermelő cégtől jön, illetve Lee Zeldin, a belügyminisztérium alá tartozó környezetvédelmi ügynökségnek lesz a vezetője, ő egyébként inkább a fosszilis erőforrások kitermelésének a híve. Releváns lesz a vámpolitika meg az adópolitika mellett még az energiapolitika. Ezek után pedig vannak olyan kérdések, amik a mi szempontunkból közvetlenül is fontosak. Nyilván a külügyminiszteri tárca, de azt megelőzően talán a nemzetbiztonsági főtanácsadót érdemes kiemelni. Az amerikai elnöknek kül- és biztonságpolitikai kérdésekben van egy illetékese, a külügyminiszter, meg a védelmi miniszter, viszont náluk is fontosabb a nemzetbiztonsági főtanácsadó, Mike Waltz. Ennek több oka van. Az egyik fő oka az az, hogy ellentétben a miniszterekkel, a nemzetbiztonsági főtanácsadóhoz nem szükséges szenátus jóváhagyása. Ez most lehet, hogy formalitásnak tűnik, lévén, hogy republikánus többség van a szenátusban, de vannak olyan jelöltek, például pont a védelmi miniszter, Pete Hegseth, akinek a jóváhagyása nem biztos, hogy sétagalopp lesz a szenátusban. Marco Rubio külügyminiszter-jelölt esetében valószínűleg nem lesz probléma, de a nemzetbiztonsági főtanácsadó azért is tud komolyabb szerepet betölteni az egész döntéshozatali folyamatban, mert közelebb van az elnökhöz, a szó minden értelmében. Mindenhová követi az elnököt, míg a külügyminiszter egyrészt nincs ott mindig az elnök mellett, ő az elsődleges diplomata az elnök után, nagyon sok időt tölt külföldön. A rossznyelvek szerint Marco Rubiót pont azért jelölte Donald Trump, hogy addig se legyen útban. Ne legyen senki a szenátusban, aki beleköt valamilyen kül- és biztonságpolitikai kezdeményezésébe vagy szerződésbe, vagy adott esetben egy jelölésbe, hanem utazzon minél messzebb. Állítólag Barack Obama is ezért jelölte annak idején Hillary Clintont, mint a volt riválisát a külügyminiszteri pozícióra, hogy legyen minél távolabb. A nemzetbiztonsági főtanácsadót érdemes nézni, milyen ügyekben, milyen álláspontokat fogalmaz meg, utána a miniszterek, a külügyminiszter, a védelmi miniszter, kül- és biztonságpolitikai szempontból a különböző nagykövetek, illetve különmegbízottak, mint például Keith Kellogg, aki kimondottan az orosz és ukrán ügyekért fog felelni.

Ha az elnöki agendát sokféleképpen hajtják végre, van-e valami központ az amerikai rendszerben, amelyik kisimítja az ellentmondásokat, s döntésekké vagy döntési lehetőségekké transzformálja? Ha mondjuk az energiaügyi miniszter mást lát jó útnak, mint a külügyminiszter vagy a természetvédelmi területek fejlesztéséért felelős miniszter. Ezt valahogy ki kell simítani.

Ez végső soron a Fehér Házban dől el, és itt jön képbe a Project 2025 nevű dokumentum. Nagyon röviden: sokat lehetett róla hallani a magyar sajtóban is, lényegében ez a Heritage Foundation nevű, a republikánusokhoz vagy konzervatívokhoz köthető kutatóintézet fejléce alatt publikál, de egyébként több mint száz konzervatív és kifejezetten a trumpi vonalhoz köthető kutatóintézeti agytrösztnek a munkájáról van szó, egy több mint 900 oldalas dokumentum. Nem is lenne idő az egészet itt átrágni, egyet emelnék ki belőle. Donald Trump elnöki tranzíciós csapatának az egyik munkatársa is írt egy fejezetet, kimondottan az elnöki hatalomról, ebbe a dokumentumba, amelynek fő gondolata az úgynevezett mélyállammal vagy hivatalos nevén az adminisztratív állammal szembeni fellépés, vagy legalábbis egy egészségesebb egyensúly megtalálása. Azt már én mondom, hogy ez lényegében azt jelenti, hogy az elnöki hatalom, a végrehajtó hatalom az elnök és elsősorban az elnök és a kabinet kezében legyen. A kabinet kezében is, azért, mert az elnök keze alá dolgoznak, és persze ehhez szükséges az adminisztráció, egy bürokratikus gépezet, de alapvetően nem jó, ha ez a gépezet saját életre kel, és olyan szabályokat hoz meg 4-5 szinttel vagy több szinttel az elnök alatt, amelyek vagy szembe mennek az elnök agendájával, vagy ellehetetlenítik azt.

Elporlasztják a döntést?

Lényegében igen, bürokratikus ellenállás útján kiüresedik egy adott döntés, vagy ellehetetlenül. Lelassul a folyamat, elveszik a fiókban, különböző megoldások vannak erre, ezek a szebb megoldások. A csúnyább megoldás az, amikor szivárogtatás megy, és ha úgy tetszik, ténylegesen obstruálnak egy döntést. Republikánusok meg konzervatívok már évek óta, Donald Trumptól függetlenül, néhány minisztériummal szemben felvetik azt, hogy ha nem is rendszerszinten bevett gyakorlat, de többször előfordul ez. Talán a legismertebb ilyen példa Ronald Reagannek az 1987-es beszéde a berlini falról, hogy Gorbacsov úr döntse le ezt a falat. Ez a mondat konkrétan, ha a külügyminisztériumi stábon múlott volna, nem lett volna benne a beszédben. A Ronald Reagan elnöki könyvtárban dokumentált iratokban lehet látni, ahogy odaírták, azt javasolták, hogy ezt ne is említse, húzza ki. Ilyenkor beszélünk arról, hogy igazából ez szabályszerű, tehát megtehetik ezt a különböző tisztviselők, tehetnek ilyen javaslatot az elnöknek, ez meg szembemegy az elnök politikai agendájával is. Itt a nagy dilemma, hogy megengedett-e az elnöknek, hogy ő időnként improvizáljon, de végül is, ha tényleg ő az amerikai alkotmány alapján a végrehajtó hatalom feje, akkor tulajdonképpen megteheti-e alkotmányos keretek között, amit szeretne. Erről szól ez az egész dilemma. A Project 2025 című dokumentumnak a vonatkozó fejezete lényegében ezt az alkotmányjogosultságot, felhatalmazást emeli ki, hogy az amerikai elnök a végrehajtó hatalom feje, tehát nem lehet szétverni komplett struktúrákat, az adminisztratív államot teljesen megszüntetni nem lehet, fizikai képtelenség, hanem olyan személyekkel kell feltölteni, akik ezt tiszteletben tartják. Én hozzátenném, hogy ez is hatalmas feladat, alsó hangon hárommillió alkalmazottról beszélünk, és nyilván nem kell mindenkit kicserélni, de az egy igen komoly HR-munka, hogy olyan embereket vegyenek fel nemcsak felső-, hanem középvezetőnek, meg általában különböző ügynökségek szintjén kiemelt pozícióba, akik akkor is teljesítik az elnöki utasításokat, ha az adott esetben nincs összhangban a saját meggyőződésükkel. Azt javasolja a dokumentum, hogy legyen egy operatív csapat, a Fehér Házon belül egy elnökségi iroda, ami koordinálja ezt a munkát, és nem hagyja azt, hogy az elnök agendáját az egyik vagy másik minisztérium felülírja. Vannak erre megoldások. Kül- és biztonságpolitika terén a nemzetbiztonsági tanács ilyen, ahol ott vannak a képviselők, akár a külügyminiszter, vagy az ő küldöttje, vagy a védelmi minisztérium küldöttje és a nemzetbiztonsági főtanácsadó, s ahol ezeket a különböző nézeteket lehet ütköztetni, hogy az elnöknek olyan javaslat kerüljön asztalára, ami mögé többé-kevésbé az egész apparátus be tud állni. Ezért érdekes a nemzetbiztonsági főtanácsadó, mert ő az, aki kapocsként funkcionál az elnök és a kabinet többi tagjai között, legalábbis a kül- és biztonságpolitika terén, hogy ne csak az elnök irányába érvényesüljön valamiféle konszenzus, hanem visszafele. Ez a konszenzus, ne arról szóljon, hogy az elnök akaratát lenyomjuk, hanem az elnök akaratát is valahogyan próbáljuk meg érvényesíteni. Ez ezért is egy bizalmi pozíció, és nem is kell hozzá kongresszusi vagy szenátusi jóváhagyás.

Ebből a dokumentumból látszik, hogy Donald Trump hogyan készült föl a kormányzásra? Mert a kampányban nem mondta, hogy ezt fogja végrehajtani.

Egyértelműen nem látszik belőle, egyrészt azért, mert ő tagadta. Azért sem lehet egyértelműen azt mondani, hogy ez fog megvalósulni, mert igazából ez nem újdonság. A Heritage Foundation a nyolcvanas évek eleje, gyakorlatilag Reagan elnöksége óta rendszeresen tesz közzé ilyen dokumentumokat, ők rendszeresen ezzel kampányolnak, ha úgy tetszik, hogy milyen javaslatot tesznek a konzervatív elnöknek. Ha jól tudom, ez a kilencedik ilyen dokumentum, amit publikáltak. A think tank világ, az agytrösztök, kutatóintézetek világa foglalkozik ilyennel az Egyesült Államokban most már évtizedek óta, hogy nem feltétlenül tudományosan megalapozott és teljesen objektív, és ha úgy tetszik, akadémiai, elméleti anyagokat gyárt – bár olyanok is készülnek –, hanem konkrétan valamilyen politikai filozófia mentén megfogalmazott javaslatokat tesz. Ténylegesen megvalósítható javaslatokat tesz az asztalra, ezeket aztán vagy elfogadja az elnök, vagy nem. A dokumentum szerzői nyilatkoztak is arról, miután Donald Trump elhatárolódott tőle, hogy igazából tisztában vannak vele, hogy bedobták ezeket az ötleteket, de nem biztos, hogy ezek ebben a formában megvalósulnak a következő négy évben, majd meglátják. Itt jönnek képbe olyan szereplők, például a kül- és biztonságpolitikai döntéshozatalban vagy előkészítésben, vagy bármilyen szakpolitikának az előkészítésében, akikről az alkotmány nem rendelkezik. Nem részei az adminisztrációnak, de ott vannak Washington DC-ben, meg rendszeresen találkoznak a döntéshozókkal, közel ülnek a tűzhöz, csak nem intézményi szereplők.

Ezeket ki fizeti?

A nagy többségük hivatalosan pártsemleges, illetve ideológiai tekintetben sem húz sem jobbra, sem balra. Nyilván ez utóbbi nem mindig igaz. Adott esetben akár állami, szövetségi forrásból is kaphatnak pénzt, de inkább az jellemző, hogy magánszektorból kapnak támogatást, mondjuk, azoktól az iparági szereplőktől, akik kifejezetten érdekeltek abban, hogy ilyen vagy olyan tanulmányok szülessenek a világban. Mondok egy konkrét példát, amikor az Obama-adminisztráció alatt fevetődött 2014-et követően, amikor elkezdődött az orosz–ukrán háború, hogy az amerikaiak exportáljanak palagázt Európába, de hiányozhatott még egy csomó jogszabály ahhoz, hogy olyan országoknak lehessen palagázt exportálni, akikkel nincs az Egyesült Államoknak szabadkereskedelmi megállapodása. Különböző tanulmányok jöttek ki különböző kutatóintézetektől, hogy miért fontos ez. Munkahelyteremtés, energiabiztonság, geopolitika, rengeteg tanulmány készült. Amikor kijöttek, nem volt annyira akut a probléma, a geopolitikai verseny még nem volt annyira a közbeszéd középpontjában, mint manapság. Az egyik első ellenérv az volt az ilyen jellegű tanulmányokkal szemben, hogy ezeket iparági érdekek finanszírozzák, lényegében olyan gázipari, illetve olajipari cégek vannak a tanulmányok finanszírozói mögött, amelyek nyilván abban érdekeltek, hogy termeljenek ki több palagázt. Ezek inkább politikai-filozófiai jelentőségűek. Itt nem arról van szó, hogy mindenki meg van véve. Azért mondtam a lobbit is idézőjelben, mert ez alapján lobbi is lehetne, hiszen különböző érdekcsoportok fizetett tanulmányokat tesznek közzé, de itt nem feltétlenül erről van szó, adott esetben ezek a különböző kutatóintézetek, ha úgy tetszik, őszintén is ebbe az irányvonalba tartoznak, és nyilván azoktól kapnak ehhez támogatást, akik ezzel az irányvonallal kifejezetten egyetértenek vagy érdekeltek benne. Aa think tankeknek egy jelentős része viszont ügyel arra, hogy ne legyenek annyira részrehajlók egyik vagy másik irányba. A Heritage Foundationnel szemben felhozták, hogy nyíltan a konzervatív értékeket vagy értékrend szerint fogalmazza meg a tanulmányait.

Az baj, ha valaki megmondja, hogy milyen értékek mentén fejti az álláspontját?

Nem, épp ez az, hogy az 1970-es évek óta ez gyakorlatilag fellendült. A másik oldalon ott van a Center for American Progress, ez egy progresszív, tehát inkább balra húzó team. A Biden-adminisztráció alatt kapott nagyobb befolyást vagy lendületet. Ilyen szempontból ez teljesen normális, sőt, bármilyen furcsán hangzik, hasznos is, hogy vannak olyan agytrösztök, illetve kutatóintézetek, amelyek nyíltan előjönnek azzal, hogy nekik milyen világnézetük van. Fokozatok vannak azért, attól, hogy valamelyik intézet mondjuk jobbra húz, nem következik az, hogy mondjuk a republikánus vonalon belül a Trump-irányzatot követné. Ilyen mondjuk az American Enterprise Institute, alapvetően az inkább szabad piacpárti és inkább a mainstream republikánus vonalhoz igazodik. Szóval, hogy minél nyíltabban áll elő ezzel egy kutatóintézet, annál inkább szabad platformot biztosít arra, hogy a választást megelőzően, vagy bármikor egy elnökség alatt, ha úgy tetszik, egy biztonságos közeget biztosítson azoknak a szereplőknek, akik szeretnének bizonyos még kiforratlan témákról diskurzust folytatni, Emlékezzünk vissza, Donald Trump a 2016-os elnökválasztási kampányban dobta be azt a gondolatot, hogy a csendes-óceáni szabadkereskedelmi partnerség mennyire fáj az amerikai vállalkozásoknak, és aztán Hillary Clinton, aki éveken át ezt támogatta, hirtelen látta a közvélemény-kutatásokat, hogy tényleg erre van igény. És azóta már beszélünk arról, hogy az Egyesült Államok a Biden-adminisztráció alatt sem volt a szabad kereskedelemnek feltétlenül a bajnoka. Miután látta, hogy erre van igény, ő is elkezdett visszafogottabban fogalmazni ezzel kapcsolatban. Vagy ugyanez igaz az illegális határátlépéssel kapcsolatban, a déli határ mentén. Vannak olyan ügyek, amelyekkel foglalkoznak a kutatóintézetek, meg a közbeszéd valamennyire, de ellentmondásosnak minősülnek, mert furcsán hangzanak.

Az FBI és a CIA vezetésében történő változás milyen hatással lehet magára a szervezetre, annak hatékonyságára és az államon belül elfoglalt helyére?

Ez a másik nagy kérdés. A mélyállammal szemben ezeket a szervezeteket szokás leginkább felhozni. A CIA ebből a szempontból egy örökzöld téma. A 18 amerikai hírszerző ügynökség közül ő egy kivétel, merthogy független hírszerző ügynökség, nincs betagozódva egyik minisztérium alá sem. A többség vagy belbiztonsági minisztérium, vagy a védelmi minisztérium alá van betagozódva, vagy máshova, de a CIA különálló. Az FBI esetében ez kevésbé szokott felmerülni, a Trump-elnökség szempontjából ugyanez a kérdés azért mégis aktuális, mert az FBI-jal szembeni bizalmatlanság kifejezetten a Donald Trump ellen irányuló különböző igazságügyi nyomozások kapcsán merült fel republikánus körökben, hogy ezek az ügynökségek vezetése mennyire végzi a munkát pártsemlegesen vagy részrehajlás nélkül. Ennek megfelelően a nemzeti hírszerzés vezető pozícióiban olyan szereplőket jelölt Donald Trump, akik egyrészt hozzá személy szerint lojálisak, másrészt lényegében szűrőként funkcionálnak az elnökhöz eljutó információs áramlat szempontjából. Tulsi Gabbard ő lesz például a nemzeti hírszerzés igazgatója, ő koordinálja a 18 hírszerző ügynökség munkáját, az ő dolga az lesz, hogy eljuttassa azokat az információkat az elnökhöz részrehajlás nélkül, amelyek az elnök döntéshozatalát hivatottak elősegíteni. Ő lesz a tűzfal a különböző hírszerző ügynökségek mindenféle jelentései meg az elnök között. Ez egy felelősségteljes munka, és pont ezért vetődött fel velük szemben az a vád kimondottan az amerikai sajtóban, hogy mennyire tudják ők a saját apparátusukat részrehajlás nélkül működtetni. A Trump-adminisztráció nagy átalakítási törekvései nem biztos, hogy a legapróbb részletekig is óriási változást hoznának, mert egyszerűen akkora apparátusokról beszélünk, hogy időbe telik, míg érdemben ezeknek a mindennapi működését átalakítják. Az ördög a részletekben bújik meg, mert minden azon múlik egyrészt, hogy milyen kinevezésekkel tudnak élni a különböző középvezetők, másrészt pedig, hogy milyen költségvetés fölött tudnak diszponálni ezek a szervezetek.

Miből látszódhat meg először a Donald Trump és Orbán Viktor közötti személyes jó viszony, például a nagykövetjelölés személyében, vagy a kettős adóztatásról szóló egyezmény helyreállításában?

Az előbbiben biztosan várható olyan kinevezés, ami a mindennapi diplomáciai diskurzust javítani fogja. Nem tudjuk, hogy milyen extra hatása lesz ennek, és azt sem, hogy ez a döntés mikor lesz. Itt megint az ördög a részletekben bújik meg. Én emlékszem, az első Trump-adminisztráció alatt Svájcnak előbb volt amerikai nagykövete, mint Németországnak, holott minden szempontból fontosabb partnere az Egyesült Államoknak Németország, mint Svájc. Nagyon sok múlik azon, hogy találnak-e jelöltet, aki vállalja, az átvilágításon milyen gyorsan tud átmenni, és a szenátusban mennyire lesznek együttműködőek az egyes jelöltekkel szemben. Azt tudni kell, hogy a külképviseleteknek majdnem egyharmadát politikai kinevezettekkel töltik be.

Kampánytámogató barátok?

Így van, ezzel alapvetően nincsen probléma, csak ha mondjuk olyan országba küld kampánytámogatót az elnök, amely a kongresszus vagy a szenátus egyik vagy másik tagja számára ennél nagyobb figyelmet érdemel, akkor ez lassíthatja az eljárási folyamatot, ilyenkor vizsgáztatják legjobban a jelölteket. A kettős adózás elkerüléséről szóló megállapodás azért nehezebb, mert az a szenátusban akadt el. Ha jól emlékszem, Rand Paul szenátor volt az, aki közel tíz évvel ezelőtt megakasztotta ezt, és nem kifejezetten magyar reláció miatt, hanem azért, mert úgy gondolta, hogy vannak országok Európában meg általában a világban, amelyek előnyösebb alkukat tudnak kötni az Egyesült Államokkal, mint ami kifejezetten az amerikai munkavállalóknak vagy adózóknak az érdekében állna. Tehát ezt a szenátusban kell eldönteni. Erre is hathat az amerikai elnök. Itt azt kell majd látnunk, és ehhez kell némi idő, hogy az elnök és a saját pártjának a többsége között a szenátusban milyen dinamikák alakulnak ki. A szenátusban a republikánusok megválasztották az új vezetőjüket, John Thune dél-dakotai szenátor személyében, aki meglátjuk, hogy mennyire lesz együttműködő Donald Trumppal, az biztos, hogy nem feltétlenül a trumpi vonalhoz tartozik, többek között Rick Scott szenátort verte meg, aki viszont a trumpi vonalhoz tartozott. Ettől még lehet jó együttműködés a szenátus meg az elnök között, de J. D. Vance is segíthet adott esetben alelnökként, ami magyar szempontból azért értékes fegyvertény lehet, lévén neki is vannak magyar kapcsolódásai.