Március 12-én megnyitja kapuit az Andrássy úti Ybl Palota. Minden adott ahhoz, hogy megnyíljon az Operaház?

Zoboki Gábor: Egy épület sosincs kész sajnos és most is így van. Ahhoz, hogy egy operaüzem elinduljon egy ilyen házban, súlyos hónapoknak még el kell telniük.

Ez most hiányzik?

Zoboki Gábor: Nem, minden fizikailag jelen van, de ahhoz, hogy szellemileg megtöltődjék egy ilyen épület, még vissza kell találnia mindenkinek a saját irodájába, még beállítódnak a gépek, a vezérlések elindulnak, egy teljes új színpadgépészet indul el.

Akkor ez egy tanulási folyamat?

Zoboki Gábor: Paralel zajlik, valóban vannak fizikai munkák is még, és ez nyilvánvalóan ennek az igen bonyolult programalkotási, költségvetési, közbeszerzési hacacárénak is betudható. Sok olyan példát tudnék mondani, ahol az erre szánt építési idő több különböző helyeken a világban. Nekünk volt egy nagy váltásunk, mi egy korszerűsítést szerettünk volna ebben a házban csinálni, és aztán meggyőztük egymást Szilveszterrel, mert elképesztő ellentmondás feszül egy operaüzem és egy tanúépületszerű műemlék felújítása között, hiszen egy művész, aki a balettszínpadon táncol, annak 10-15 éve van, amikor a csúcson lehet. Egy ilyen felújítás nem teheti tönkre ezeket a karriereket. A Covid segített, mert valószínűleg nem is tudtunk volna végig játszani, de ez a dilemma mindig megvan, hogy mikor rakunk össze egy teljes műemléki rekonstrukciót, ami 138 évvel tekeri vissza az idő kerekét. Minden olyan dolgot, amit azóta a ház megkapott technológiailag, szerkezetileg, azokat visszabontva a gyönyörű műemléki falak közé egy XXI. századi technológiát raktunk be.

Gondolom, nemcsak egymást kellett meggyőzniük, hanem nagyon más költségvetési forgatókönyve van egy felújításnak, amiben először gondolkodtak, és aztán a teljeskörű műemléki rekonstrukciónak.

Ókovács Szilveszter: Van egy intő példa előttünk, a berlini Staatsoper az Unter den Lindenen lévő színháza, amelyik nyolc évig újult meg, és az operánál egy fél mérettel kisebb színházról van szó.

Ez ugye majdnem öt év volt.

Ókovács Szilveszter: Négy és fél év volt, de Ybl Miklósnak nem voltak meg a tervrajzai, egy csomó minden hiányzott, és nem lehetett a házat szétverni úgy, hogy a nézők benne vannak. A nézők még azt is zokon vették, hogy amikor a ház digitális modelljét elkészítettük 2017 tavaszán, az épületben feltűntek olyan A4-es lapok, amelyeken egy ilyen pepita ábra volt, amin a különböző szintmérésekhez szükséges lokációs pont volt. Igazuk volt, operaházba jöttek és nem akartak egy ilyen mérés közepébe csöppenni. Úgy indultunk neki, hogy egy teljes felújításhoz nem volt még elég információnk. Amire Gábor mint a projket vezető építésze célzott, hogy egymást hogy győztük meg, ez azért tűz és víz is volt. Nem lennénk őszinték, hogyha nem említenénk ezt, mert egy építész az épületben nyilván azt látja, hogy mit lehetne ebből még kihozni, az operisták meg azt látják, hogy inkább állványok között játsszunk, de hadd menjünk tovább. Ennek az összebékítése úgyszólván lehetetlen, illetve csak úgy ment, ha közben az Eiffel is elkészült, de az is kicsit késett. Most valóban a nagy munka vége fele tartunk, és nyilván az lenne a cél, hogy akkor most legyen az a nullpont, amikor átmegyünk, és innentől nem hagyjuk lerohadni az épületet, mert akkor meg kéne vele megint állni, és a bécsi opera nem állt meg 67 éve.

Hogy ennyi ideig tartott a teljes rekonstrukció, arra is visszavezethető, hogy nem nagyon akartak semmiben kompromisszumot kötni? Például csak a Lotz Károly-freskó több embernek a féléves munkája volt, az operaházi csillár felújításán három ember dolgozott két éven keresztül. A kérlelhetetlen minőségre való törekvés is közrejátszott mindebben?

Zoboki Gábor: Egy építész nyilvánvalóan, ha nem érdekelt egyéb feltételekben, a maximumra tör. Ez egy orvosnál is így van, amikor megy a műtőbe és valószínűleg egy tanárnál is, ha tehetséges nebulók szempárját látja, nem hiszem, hogy ebben ez egy különleges beruházás lett volna. Tény, hogy nagyon nehezen értettük meg, hogy egy ilyen dolgot egyszer száz évben meg kell csinálni. Bécsben 1955-ben nyílt újra a szétbombázott ház, ez a ház viszont 138 éve, és a beavatkozások nem előre vitték a házat, hanem vissza. Ez talán az egyik magyarázat. A másik, hogy kilenc hölgy nem csinálja meg azt egy hónap alatt, amit egy hölgy kilenc hónap alatt. Nincs Magyarországon annyi restaurátor ma sajnos, akiket egy Lotz értékű freskóra rá lehetne engedni, és akkor még arról nem is beszéltem, hogy egy ilyen teret fölállványozni három hónap. Ez a világon mindenütt így van. Kap az ember egy felmérést, ahol a felületeket látja, de hogy mi van a felületek mögött, arról semmit nem tud.

Tehát voltak meglepetések is a munkálatok során, amire nem számítottak?

Zoboki Gábor: Az Operaház egy rendkívül ravasz ház. Mint az eklektika általában, úgy viselkedik kívülről, hogy az ember gyanakszik, hogy mi van mögötte, de sokszor az a szerkezeti elem nem ott van és nem akkora. És mivel ezek a tervek nem állnak rendelkezésre és az ember nem tud belebontani egy házba, ha közben a közönség bent van, nyilvánvalóan egy ilyen munka azzal kellene kezdődjön, hogy először felmérjük, utána feltárjuk. Az Operaházban ezres nagyságrendű feltárás van, öt-hat alkalommal átfestették az épületet, tehát egyáltalán a színeket megtalálni, az is egy önálló restaurátori tevékenység.

Mihez tudtak visszanyúlni?

Zoboki Gábor: Rengeteg anyag van azért, mert Ybl 11 évig dolgozott ezen a házon. Akkor is kétmilliós büdzsével indultak és hárommillió forint fölött végeztek úgy, hogy Bécsből kapták a pénzt, magyarán: ez akkor sem ment könnyedén. Ebben a házban annyi öröm és boldogság és gyönyörűség van, de elképesztő sztorik is.

Ókovács Szilveszter: Podmaniczky báró választotta ki végül a helyszínt személyesen, megvetette azt a telket, amiről egyébként ő maga azt mondta, ha arra a környékre megyek, revolvert viszek magammal. De valójában Podmaniczky azért is lett az első intendáns, merthogy valóban a császártól kapott összegnek közel a kétszeresére volt szükség, és Budapest adta oda azt a pénzt. Akkor volt az a kikötés, hogy magyar technológia, magyar anyag és magyar mesterek legyenek jelen, és ezek után még képesek voltak arra a mi eleink, hogy a császár által félig-meddig finanszírozott és a császár által a megnyitón is meg később is többször meglátogatott intézmény falai között még majdnem harminc évig nem engedtek német szót elhangozni, abban a városban, ahol mindenki beszélt németül.

A korszerűség igénye a korhűséggel és a korhűség igényével összeegyeztethető volt most?

Zoboki Gábor: Nem, nyilvánvaló, ez a legnehezebb szerintem egy mérnöknek, amikor műemlékkel foglalkozik. Ybl nemcsak egy kiváló építész volt, hanem a kor akkori legmodernebb színháztechnológiai megoldásait hozta el a házba. Yblben ez szerintem egy csoda, és ezért egy óriási példakép, mert az építészek vagy művészek, vagy mérnökök. Azt a felét kell mindig az embernek egy életen át fejleszteni, amihez nem ért, de Yblben ez a kettősség megvolt. Amikor a Ring Theater három évvel a mi házunk 1884-es megnyitása előtt leégett, akkor pont Podmaniczky báró küldte Bécsbe, hogy azt a bizonyos biztonsági rendszert beépítsék, és így került ide az első vasfüggöny. Ez a ház akkor is a legkorszerűbb volt, és ma is ki merem jelenteni, ez lehet, hogy egy olyan pompázatos térsor nyílik most meg az emberek előtt, aminek nem lesz párja Európában. És az a technológia, amit be tudtunk rakni a színpadra, szintén párját fogja ritkítani.

De ez a műemlékvédelem vagy a korhűség szempontjaival nem lesz ellentétes? Itt azért klimatizálni kellett, különböző elektromos vezetékeket kellett nyilván úgy alkalmazni, ahogy azt annak idején nem alkalmaztak.

Ókovács Szilveszter: Lifteket kellett beépíteni.

Zoboki Gábor: Hát ezen sok vita volt.

A műemlékvédelem könnyen rábólintott például a liftekre?

Zoboki Gábor: Nem, és Szilveszter sem, de a másik oldalról meg van egy Európai Unió, ahol meg azt mondják, hogy akadálymentesítsd a házat.

Ókovács Szilveszter: Én nem liftellenes voltam, hanem ezek költségvetési tételek, egy lift beépítése azt jelentette, hogy le kellett bontani egy teljes lépcsőháznak a belső szerkezetét. Ez egy hatalmas munka, következésképp sokáig tart és sokba kerül. Itt ezeken voltak viták, hogy ugyanazt az összeget mi hogyan gondoltuk volna elkölteni. Most tényleg az a feladatunk, hogy ezt a házat belakjuk, mert valóban szeretnénk benne játszani, mihamarabb akartunk benne játszani és nincs meg az a kényelem, ami ’84-ben megvolt, hogy júniusban akusztikai próbát tartottak a színpadon és szeptemberben volt a megnyitás.

Az eredeti állapot helyreállítása volt a cél, utaltak az 1980 körüli felújításra, de korábban már volt két felújítás, egy még az I. világháború előtt, egy meg 1946-ban. Nagyon sok minden odakerült, ami az eredeti Ybl-koncepcióban nem volt és amit most sikerült úgymond kivenni?

Zoboki Gábor: Voltak intendánsok, akik nyilvánvalóan jó szándékkal próbáltak építészeket rávenni arra, hogy ezt vagy azt csinálják. A programalkotás azért most is legalább egy fél évig tartott, míg ezeket az elemeket végigbeszéltük pontról pontra. Amikor azt mondja egy intendáns, hogy kétszáz székkel legyél olyan kedves, tegyél be többet a nézőtérre.

Ez a 2012-es felújítás volt?

Zoboki Gábor: Igen, és egy építész, amikor felesküdött erre a munkára, akkor azt megcsinálja, de ennek van ára. Az az ára, hogy azt az eredeti képítészeti képletet, ahol mind az árok, mind pedig a széksoroknak a kialakítása megvolt, átalakította.

Ez a kétszáz szék most kikerült.

Zoboki Gábor: Szilveszter jóvoltából kikerült, ami nyilván egy érvágás egyik oldalról, a másik oldalról meg azt állítom, hogy akusztikailag ez az a tér, amiben Ferenc József meghallgathatta ezt a szerencsétlen Bánk bánt 1884 szeptemberében.

Az eredeti Operában Ybl tervei szerint is 900 férőhely volt?

Zoboki Gábor: Sajnos nem, mert a sortávolság sokkal kisebb volt, és ez is nagyon érdekes. Képzelje el, hogy az eredeti Thék Endre-székeket, amik nádazva voltak, már 21 évvel Ybl Miklós megnyitója után kiszedték, mert már akkor úgy döntöttek, hogy sokkal praktikusabb nézőtér-elrendezési lehetőségek vannak és így meg tudták növelni már akkor a nézőszámot. Most ez a döntés közösen született meg, hogy érdemes lenne egy tanúépületet Magyarországon meghagyni. Egy olyan városban, ahol nagyon kevés az eredeti épület ebből a korból, ami úgy néz ki, mint akkor, ez pont az Operaháznál és az opera műfajnak mint rajongója mondom, hogy beülni ebbe a térbe és meghallgatni a Traviatát, dupla élmény, mint egy moziban, ahol hangszórón keresztül szól. Az opera műfajához véleményem szerint hozzátartozik, hogy milyen minőségű térben hallgatja az a fiatalember, akit oda akarunk láncolni ötven évre ahhoz a székhez.

Ókovács Szilveszter: Valóban, nem egyszerű eldönteni azt, hogy egy operaház mikor korszerű és mikor nem. Például Podmaniczky telekválasztás determinálta az Operaház alakját, nem hiszem, hogy tudta, hogy oldalszínpad vagy hátsó színpad, az micsoda, de ezzel eldöntötte, hogy oldalszínpad márpedig nem lesz. Itt csak hátsó színpad tud működni, ami nem korszerű, mert ha most építenének zöldmezősen egy operaházat, akkor biztos lenne oldalszínpada, oldalra el lehet tolni a díszletet. Most ez itt nem adatott meg, de amikor a felújítás elkezdése előtt bejártunk egy csomó operaházat, csak arra tudtunk a végén visszatérni, hogy nem akarunk mást, az Ybl-struktúra szerint csináljuk meg, csak legyen gyorsabb, hangtalanabb, esetleg egy-két kunsztot még tudjon, de ugyanaz az utcarendszer, pódiumrendszer van, mint Ybl korában.

Nekem ez a kétszáz szék motoszkál még a fejemben. 1912-ben az opera ennyire rajongott műfaj volt?

Ókovács Szilveszter: Igen, akkor a zenekari árkot betolták a színpad alá, így szereztek hozzá plusz helyet. És most mi sem azt csináltuk, hogy kivettünk kétszáz széket, hogy akkor ott valakik a lábukat ki tudják nyújtani, hanem visszahúztuk a zenekari árkot az eredeti helyére, ezért tűnt el kétszáz szék. Nem azért, mert ki akartuk venni, hanem a zenekari árok visszaállításához és a Wagner- meg Strauss-játszáshoz, egyáltalán az akusztikai viszonyok helyreállításához erre szükség volt.

Zoboki Gábor: A páholyokban hatan tudtak leülni, még kerevetek is voltak hátul. Most ezt még lehet bővíteni nyilván, csak a korszerű operajátszáshoz véleményem szerint a láthatóság és a hallhatóság hozzátartozik. Ez azt jelenti, hogy elöl hárman ültek, ami még az ivararány szempontjából sem ideális. Most karfás székeket kapnak a nézők, a sortávolság is megnőtt a földszinten.

Akusztika vagy hangzás szempontjából, gondolom, szintén nem mindegy, hogy milyen szék van. Valahol azt olvastam, hogy a klasszikus nádfonatú székek a legjobbak akusztikailag.

Zoboki Gábor: A kárpit az ellensége a lecsengésnek.

Pedig kárpitból volt bőven az Operaházban.

Zoboki Gábor: Persze, mert mindenki úgy érezte, és ez az eredeti állapotban is így volt, hogy kárpittal ki kell bélelni egy ilyen teret, és akkor ez az akusztika. Elemeztem a Scalának, az összes német operaháznak meg az olasz csizma összes nézőterét és zenekari arányát, és nagyon világosan kiderült, hogy a budapesti ároknak a szája volt a legszűkebb. És amikor valaki méretezett egy színpadnyílást magasságot, akkor nyilván ezekből a kánonokból dolgozott. Tehát nem mértek akusztikát. De a műfaj közben fejlődik, a ’40-50-es hangszerszámból az Electrában már 107 hangszer van. Kétszer annyi ember nem fér el abban az árokban. Véleményem szerint ez az ázsiója az Operának, hogy az Operában ott kellett lenni, amikor valakivel akartam találkozni, az nyilvánvalóan automatikusan adódik, hogy minél több embert el kell helyezni. De ha ma valaki leül ezeknek a páholyoknak az első sorába és hárman megpróbálnak egy karfa nélküli zsámolyon ülve végighallgatni egy előadást, véleményem szerint ezt a XXI. század második évtizedében nem nagyon lehet megtenni.

A társadalmi státusz és az operalátogatás összekapcsolódott és talán még most is összekapcsolódik?

Ókovács Szilveszter: Azért úgy kellett elképzelni egy operabérletet, hogy, mondjuk, volt ötven előadás benne. Az azt jelentette, hogy abban a szezonban vagy minden héten, vagy minden héten kétszer meghatározott napokon az illető operába ment. Nem a darabot nézte föltétlenül, hanem neki keddi és szombati bérlete volt. De minden héten, mert valóban nem volt más társadalmi érintkezési forma. Budapesten nem volt ekkora tér. Még 1948-ban, a két baloldali párt egyesülése is az Operaházban zajlik, mert akkor még az Erkel, az akkori Városi Színház még nincs teljesen állami kézben, és ez az a tér, hát egyrészt nagyon szép, a kommunistáknak is azonnal tetszett. Mindenki szerette azért ezt a pompát birtokba venni.

Meg a páholy!

Ókovács Szilveszter: A páholyt is meg az egész auditóriumot. A nádfonatú székről még annyit, hogy most nyilván nem nádfonat van, hanem egy szépen kipárnázott, tényleg klassz szék, amelynek már nem csapódik le az ülőlapja, hanem egy liftes rendszerrel fölzáródik. Magyarán: ha ül rajta néző, akkor a néző takarja a szövetet, ha pedig nem ül rajta senki, akkor egy faborítású ülőlapfonákot lát, az egy kemény felület, azon meg az akusztika teljesen jól érzi magát, úgyhogy valójában a mostani szék szerintem ugyanazt tudja, mint a nádfonatú, tehát ilyen értelemben sem kell tőle félni.

Lesznek előre kialakított állóhelyek a megnyíló Operaházban. Nem furcsa az Operában oldalt állva nézni a Traviatát?

Zoboki Gábor: Ez a harmadik emeleten van, ami egy pompázatos térsor. Az olasz operaházakat az jellemzi, hogy a mennyezetig emeletek vannak, de nem vethetők össze a mi ybli remekművünkkel, hogy a legfölső emeletet megemelte a mester, ami annyit jelent, hogy itt is öt-hat sorban lehetett ülni. Na most, ha nagyon fönt ül a közönség oldalt, akkor lényegében semmit nem lehet látni, csak becsukott szemmel zenét hallgatni. Ma nem várhatom el egy operalátogatótól, hogy így élje végig azt az operaelőadást, ami most sokkal inkább a látványra és a színészi játékra koncentrál, mint korábban.

Ókovács Szilveszter: Mert ez a vizualitásnak az évezrede, de legalábbis évszázada készül lenni. Akkor beengedtek három darab festett lógót a három felvonás alatt, tulajdonképpen elég volt, ha kinyújtotta a nyakát az illető, és rögzítette, hogy most ez lesz harminc percig a díszlet. De most olyan korszerű világítással élünk, vannak különböző videotechnikai megoldások. Ma már ezt a vizuális kiszolgálást meg kell adni a nézőnek, a néző pedig ha már megvette a jegyet, akkor nyilván látni akarja, és tényleg, ez egy nagyszerű gondolat volt, hogy itt is lehetne még két páholysor, ahonnan mindent lehet látni és hallani meg főleg.

Mintha azt olvastam volna, hogy a legjobb zenei élmény pont itt az állóhelyeken kínálkozik majd. Valóban így lesz?

Zoboki Gábor: Minden zenei térnek, még koncerttermeknek is ez a sajátja, hogy a mennyezet rendkívül fontos szerepet játszik az akusztikai lecsengésben, hiszen előbb-utóbb minden hang, ami a mellvédekről, illetve a különböző kemény felületekről elkezd visszaverődni a térben. Mindig azt szoktam mondani, nem a közvetlen hangot halljuk csupán, nem az énekesnek azt a hangját, amit a testéből kiad, hanem tulajdonképpen egy hangszerbe énekel bele a zenész és játszik bele a zenekar, tehát mi egy teret hallgatunk. Na most a harmadik emeleten olyan mennyiségű hangenergia van a Lotz-freskónak a jótékony reflexiója miatt, hogy ezek a helyek véleményem szerint demokratikusan a legrosszabb láthatóságú helyekhez tartoznak, nyilvánvalóan az első sorból fantasztikusan lehet látni, de akkor nem a teret hallgatom. A harmadik emeleten talán nem lehet száz százalékát a színpadnak látni, viszont fantasztikusan lehet hallani. Ezeket a helyeket elveszítettük volna, ha ülőhelyeket rakunk, és nagyon fontos küldetése egy ilyen háznak is, hogy olcsóbb jegyeken olyan embereket, elsősorban fiatalokat be tudjunk engedni, akik ezeket a legendás előadásokat ebben a házban meg tudják hallgatni. Bécsben több száz állóhely van, ami kimondottan annak a közönségnek van fenntartva. Szoktam mondani, ha a Müpában fönt állnak a fiatalok, akkor az egy jó koncert lesz. Ez egy nagyon érdekes dolog, egy hangulati elem is valahol.

Valóban ezt a célt szolgálja majd a terveik szerint, hogy, mondjuk, a fiatalokat vagy a kisebb pénzűeket is meghódíthassa az opera?

Ókovács Szilveszter: Természetesen. Szerintem egy cezúránál vagyunk. A nézők elfogyása vagy a korfa átalakulása tragédia is, de legalább most nyilvánvalóvá vált, hogy ezer fronton kell tennünk azért, hogy új nézőket szerezzünk, és valóban az állóhelyeknek hozzáférhető lesz a helyáruk, valóban nem mondhatja senki azt, hogy nincsen több tízezer forintja arra, hogy a zsöllye legelső soraiban csücsüljön. Ez egy olyan lehetőség, amellyel az igazi rajongó igenis be tud jutni megfizethető jegyáron. A többieknek viszont muszáj a magasabb helyár mellé kényelmet is adni, és ez egy fontos felismerés volt itt. Ma már sem az időérzékünk, sem a türelmünk, sem az idegzetünk nem nagyon bírja azt, hogy három-négy órákat úgy töltsünk, hogy a térdünk az előző vállához ér. Ezt a harmadik emeleten nem lehet elvárni, ott a viszonylag szűkség megmarad, de a helyár ezt kompenzálja bőven, lent viszont tényleg kényelmes. El kell jönni, ki kell próbálni.

Sokan nem is jártak az elmúlt években operát nézni, merthogy azt az Erkel Színházban tehették volna kizárólag, márpedig sokak számára, ha opera, akkor az az Andrássy úti Operaház, az Ybl-palota. Nyilván eddig is és a jövőben is sokan jöttek és jönnek magáért az épületért. Most a felújítás után meg különösen. Baj ez?

Ókovács Szilveszter: Nem mindegy, hogy egy épület milyen, még egy magánház esetében sem, de a művészet különböző orgonasípjait egybefogó operának végképp egy fontos attribútuma az, hogy az építőművészek milyen kubatúrát tesznek fölé. Tulajdonképpen az építőművészet része az operának. A legjobb építészek esténként készpénzt tesznek le haláluk után is jóval az intézmény kasszájába, és Ybl Miklós ezt csinálja. Minden este ad nekünk egy zsák pénzt, amit a turisták vagy a magyarok azért fizetnek be, mert ide akarnak bejönni, és ezért is nagy a felelősségünk.

Zoboki Gábor: Ez a tér, ki merem mondani, Magyarország legpatinásabb középületben lévő tere, ami fémjelzi ennek az országnak a múltját, történelmét, és ha valaki egy nemzeti díszteremben gondolkodik, akkor valószínűleg az embere 90 százaléka ezt a termet említené meg. Az a patina, az a csodálatos képzőművészeti, iparművészeti együttes, ami ebben a házban megvalósul, rabul ejti az embereket még akkor is, ha érzéketlenek erre. Amikor én gyerek voltam, az Operaházban mindig egy ilyen varázskastélyt láttam. Sokkal sötétebb volt a ház, nem tudom, hogy miért, de volt benne egy ilyen elegancia meg ettől a sötétségtől egy kicsit ilyen visszataszító hangulata. De a harmadik emeleten mindig valahogy olyan hangulat volt, és én még a színpad porára is emlékszem, mikor fölment a függöny. Nem voltam egy túl érzékeny gyerek, én nem hallgattam operát, engem elvittek operába. Ez a tragikai vétség velem ott a harmadik emeleten történt meg, hogy a mai nap meg nem tudok erről a szerről lejönni 59 évesen. Szilveszternek igaza van, itt az összművészet, a Gesamkunstwerk, ahogy Wagner hívta, igazán megvalósul, mert az, ami a színpadon történik, meg ami az akusztikai térben lecseng, az építészetileg, képzőművészetileg velünk együtt van. Ez így egyben egy élmény, és nem véletlen, hogy egy külföldi, ha belép Magyarországra és egy pici intellektuális élményt akar kapni, akkor először az Operába fogja a jegyét megvenni, és ez nem baj. Ez a műfajnak szerintem a szépsége, hogy az, amit az ember megkap, mint egy nyitány ebben az épületben, az folytatódik a színpadon, és lehet, hogy valóban újra tudunk egy olyan közönségnek nyitni, amely tévén, DVD-n, rádióközvetítésben soha nem fog operát hallgatni. Ezért az építészetnek ez az ereje itt nagyon tisztán és autentikusan megnyilvánul ennek a rekonstrukciónak a szellemében.

Az építésznek a tervezésnél, az épületről való gondolkodásnál mindig bele kell helyezkednie az épület funkciójába?

Zoboki Gábor: Ez az építészetnek egy állandó dilemmája, hogy mi művészek vagyunk-e vagy mérnökök. De kétségtelen, hogy nagyon sok mérnök meg tud oldani egy műemlékfelújítást, hiszen anyagról van szó, ahol lehet tudni, hogy az milyen volt. De ahhoz, hogy az a szellemiség abba a házba beköltözzön, hogy, mondjuk, egy állóhelyen mi történik egy 16 éves tinédzserrel, az nem baj, ha ővele is 16 évesen ez megtörtént. Sok Zoboki Gábor el tudta volna végezni ezt a munkát, de valószínűleg nagy szerencsém lehetett azzal, hogy én ezt a fajta hátteremet ebbe a házba bele tudtam oltani. És volt olyan kollégám, aki életében nem volt az Operában, ezt a munkát öt éven keresztül végigcsinálta és most operát néz otthon DVD-n. Ez biztos, hogy összefügg ezzel, hogy egy mérnök hidegen, a matériában gondolkodik-e, vagy a fején kívül a szívét tudja-e használni. Még a vitáink jelentős részei is, ha voltak ilyenek, amik sebeket szereztek nekünk…

Ókovács Szilveszter: Voltak azért.

Zoboki Gábor: …azok is tulajdonképpen erről szóltak, mert abban, hogy a színpadkép milyen legyen, senki ne kételkedett, de végül is, azért lássuk be, a Teremtő a lélekben adta nekünk a legtöbb energiát, és pont egy ilyen nehéz időszakban, amikor háború dúl Európában, a lélekkel kellene foglalkoznunk többet most, mert a fene megette a matériát. Tehát az opera a lélek műfaja. És ez véleményem szerint örök. A műfaj sajátosságait figyelembe véve mint minőség hullámzik, ez szerintem egy természetes folyamat, de Budapesten élni ma Európában, ha az ember zenerajongó, az tökéletes.

Ókovács Szilveszter: Az operaházat szokták az ember templomának is mondani, én ezt nem annyira szeretem vallásos emberként sem, mert attól tartok, hogy elidegenít sokakat, ha túlzottan szentesítjük akár Ybl Operaházát, akkor sokak úgy gondolják talán, hogy ők nem méltóak hozzá, hogy belépjenek, de sem ide, sem a templomba nem bűntelenül kell belépni, úgyhogy mindenki méltó rá. Aki operát hallgat vagy egy hosszú homíliát a templomban, az nem baj szerintem, ha egy kicsit elkalandozik. De ha az Ybl Operaházban kalandozik el, mert nem tud figyelni három órán keresztül, akkor is megtermékenyítheti őt ennek a helynek a szelleme, az építészeti vagy a képzőművészeti programja. Ezek nem távoli ezoterikus dolgok, hogy az ember ott, amikor végre kiszakítják a világból és odakötözik őt három órára a székhez és egy izolált helyre kerül. Borsa Miklós, a korábbi műszaki igazgatónk, szegény már nem él, de gyakorlatilag negyven évet az Operában töltött, mindig ő mesélte azt, hogy ahogy Ybl bevezeti az embert a házba, aztán megforgatja a nagylépcsőn, tulajdonképpen az út porát is leveszi a cipőről, meg így kicsit elszédít, és mire beér a terembe, meg van adva ez a lassú ritmusa, az ember kimossa magából, még ma is igaz ez, a külvilágot, és belecsöppen valamibe, ami a magunkba szállásra alkalmas, és az opera meg a balett is ugyancsak erre alkalmas műfajok. Érdemes egy ilyen lélekmosást kipróbálni, még annak is, aki az operától még távolabbnak érzi magát.