A napokban tartották a járványhelyzetre tekintettel az online térben az Orfeo Zenekar harmincéves születésnapi koncertjét a Zeneakadémián. A Purcell Kórus néhány hónappal korábban alakult, de mindkettő az ön kezdeményezésére, és lett mára a régizene első számú megszólaltatója Magyarországon. Harminc év nem kis idő egy zenekar életében. Kettőében meg különösen nem. Rögös volt ez az út?
Hosszú és érdekes út van mögöttünk. Az Orfeo Zenekar alakult később, 1991 tavaszán és a Purcell Kórus 1990. május 1-jén adta az első koncertjét, ezért a 30. születésnapját az első járványhullám miatti lezárás lényegében lehetetlenné tette. 2021 áprilisában lesz pontosan 30 éves az Orfeo Zenekar, de most január 19-én tudtuk megrendezni ezt a zenekari hangversenyt. Csak a Facebook-csatornán 19 ezer megtekintésnél jár a koncert, ez tulajdonképpen tizenvalahány müpányi hallgatottságot jelent, még ha nyilván nem is nézte mindenki végig a koncertet. Mozart- és Haydn-műveket játszottunk, csak zenekari koncert volt, pont a járványhelyzetre való tekintettel a kórust kivettük, változtattunk a műsoron, és két számunkra nagyon kedves szólistával léptünk föl, Berecz Mihály játszotta Mozart A-dúr zongoraversenyét és Baráth Emőke énekelt egy Haydn koncertáriát, a Berenicét, és ezenkívül elhangzott még egy Haydn-nyitány és egy Mozart nagy Esz-dúr szimfónia a végén.
Hogyan emlékszik a kezdetekre?
Nagyon sok zene érdekelt. A Piarista Gimnáziumba jártam, és azokban az években, 1984 és 1988 között döntöttem el, hogy hivatásos zenész szeretnék lenni. Johann Sebastian Bach személye, a Máté Passió volt elsősorban az a hatalmas impulzus, amelyik engem egyértelműen ebbe az irányba tolt. Tanultam zenét, hangszereket, hegedültem, majdnem oboista lettem, az volt a fő hangszerem, furulyáztam, zongoráztam, csembalóztam, orgonáltam, sok mindenbe belekóstoltam, 1988-ban vettek föl a Zeneakadémiára, a karmesterképző tanszakra jártam, Lukács Ervinnek voltam a növendéke. Akkor vonzott be a régizene, és akkor kettős életem volt. Egyrészt a tanszakon tanultam a hagyományos karmesteri repertoárt, és közben pedig kerestem a lehetőségét, hogyan tudnám ezeket a nekem olyan kedves zenéket valahogy előadni.
A régizene felé fordulás honnan jött?
Johann Sebastian Bach volt nekem a belépő ebbe az irányba, és tulajdonképpen máig ő a világ legnagyobb zeneszerzője számomra. Az idegen nyelveket is a zeneszerzők miatt tanultam. Bach miatt tanultam németül, utána jött Purcell és Dowland világa, emiatt tanultam angolul. Utána Monteverdi, miatta tanultam olaszul, és 23 éves koromban jött a nagy, villámcsapásszerű szerelem Jean-Philippe Rameau iránt, és akkor nekiálltam a francia tanulásának.
Tavasszal az Orfeo Zenekar éppen az utolsó koncertjét az ő műveiből adta.
Rameau Dardanus című operájának az 1744-es verzióját vettük lemezre az első hullámbeli lezárás előtti utolsó pillanatokban annyira, hogy március 9-én este 10-kor befejeztük a lemezfelvételt. Másnap hazamentek a francia zenészek, és 11-én megállt a világ. Az idén majdnem pontosan napra egy évvel az előző után ismét Rameau-t játszunk, ismét a Müpában, valószínűleg közönség nélkül, de megint készítünk egy lemezt.
A régizene körülhatárolható?
Egyfajta konszenzus kell ahhoz, hogy egy kifejezés alatt mit értünk. A régizene iránti érdeklődés a romantika kései korszakában támadt föl, de mindig is volt a múlt zenéjével való foglalkozás, a zeneszerzők nagyon komolyan tanulmányozták az elődeik zenéjét. A régi zene iránti érdeklődés azt jelenti, hogy valami olyan dolgot keresünk meg a múltból, amelyhez a folyamatos, tradicionális kapcsolat, de a tanár–tanítvány viszony valahol megtört vagy részben megtört.
Mindenképpen párosul az autentikus megszólaltatással, hogy lehetőleg az eredeti hangszereken próbáljuk megszólaltatni a műveket?
A remekművek időtlenek, és nyilvánvalóan minden kor számára mást és mást mondanak. Ha az ember meg akarja érteni azonban a zenét, akkor célszerű minél több kutatást elvégezni, és a kutatásnak az egyik része az, hogy megismerkedünk a korabeli hangszerekkel. A régi hangszerek azért célravezetők, mert azokra a hangszerekre komponálta a zeneszerző, és azoknak a hangszereknek a képességeit tökéletesen kimeríti egy remekmű. Ez egy kicsit olyan, mint ha valakinek lenne egy olyan versenyautója, amely 250 km/órával tud száguldani, de olyan helyen kell mennie, ahol 100 km-nél nem mehet vele gyorsabban. A zeneszerzők praktikus emberek voltak, az aznapi vagy a másnapi előadásra komponáltak. Minden zene, amikor nincs lehetőségünk már élőben megkérdezni a zeneszerzőt, az régizene, hiszen kutatnunk kell, információt kell gyűjtenünk a jó előadáshoz.
Egy interjúban azt mondta, hogy nagy álma Verdi vagy Wagner operáit előadni abban a környezetben, azokon a hangszereken, ahogy a zeneszerző megteremtette. Most Verdit, Wagnert nagyon másként játsszák?
Valószínűleg sok minden változott. Az akusztika legalább olyan fontos, mint a hangszerek. Az Esterházy-kastély vagy a fertődi kastély dísztermének az akusztikája nagyon sok mindent egyértelműen megad, Haydn tökéletesen szól abban az akusztikában. Wagner esetében a hangszerek is nagyon fontosak, de megkockáztatom, fontosabb valószínűleg a Walkűr előadásában, hogy a bayreuthi színházban szólal meg. A zenekar olyan távolról, kvázi egy csövön keresztül szól a nézők felé, és olyan hangi intimitást ad az énekeseknek, hogy hanglemezfelvételen is nehezen visszaadható ez az élmény, és koncertszerű előadásban pedig, ahol egy színpadon helyet foglal egy Wagner-zenekar, akárhova állítják ki az énekeseket, szinte lehetetlen ezt megvalósítani. Egy műnek különböző élete van, és a régizene azt jelenti, hogy amikor a zeneszerző nem él és nem tudunk tőle közvetlenül megkérdezni fontos dolgokat, akkor kutatnunk kell.
Hogyan lehet ezt a kutatást folytatni? Hol érdemes egyáltalán ilyesfajta zenetörténeti indíttatású kutatásokat végezni?
A könyvtár a legjobb kiindulási pont. Rengeteg csodát őriznek a könyvtárak. Vegyük az úgynevezett barokk korszakot, ebben a rendkívüli periódusban, amelyik az európai zenetörténetnek az egyik aranykora, készült komolyzenei produktumoknak nem tudjuk, hogy hány százaléka maradt fönt ránk. Lehet, hogy 70 százalék elveszett, elpusztult, mert már a maga korában nem tartották becsben. Volt, amikor egy zeneszerzőnek a műveit a féltékeny utódok szándékosan megsemmisítették, volt olyan, amikor egy sikeres operaházi produkciónak a kottáit azért égették el, nehogy a konkurencia üzleti sikert csinálhasson belőle. A ránk maradt 30 százaléknak valószínűleg körülbelül a tíz százalékával sem foglalkozunk most.
Lehetnek meglepetések, amelyek a kutatómunka során érhetik a kutatót?
Hogyne, tíz évvel ezelőtt Mikusi Balázs, az Országos Széchenyi Könyvtár zenei gyűjteményének az akkori vezetője, találta meg a török indulós szonáta több oldalának Mozart-autográfiáját a Széchenyi Könyvtárban. Lehetséges elveszett művek újrafelfedezése is. Biztos vagyok benne, hogy Jóisten segítségével rengeteg ilyenbe bele fogunk futni a következő években, és fantasztikus zeneszerzők lappanganak, akiknek a művei a szakma számára sem mondanak semmit. A párizsi operaház Napkirály által történt 1670 körüli megalapításától a forradalomig körülbelül ötszáz egész estés opera maradt ránk ebből a 120 esztendőből, ebből 400-zal biztos, hogy nem foglalkozott senki az elmúlt 200 évben. Én évente kettőt-hármat lemezre veszek egy francia együttműködésben. Hihetetlen kincsestár, egészen zseniális remekműveket is találhatunk. Én bízom abban, hogy találunk majd még például a francia barokk operák között olyat, amely teljesen ismeretlen, de kiderül, hogy fantasztikus nagy mű és még dramaturgiailag is érdekes lehet, tehát nemcsak a zenéje szép, hanem színpad után is kívánkozik. A korabeli kritikák és korabeli források nagyon sokat segítenek ebben.
Fertődön, az Esterházy-kastélyban komoly tervek formálódnak, itt lenne az úgynevezett Haydineum, a magyar régizene-központ. Mi az, ami minderről már tudható?
A magyar klasszikus zenei életben a rendszerváltás után elég hamar kiderült, hogy alapvetően azok a zenei, intézményi struktúrák éltek tovább, amelyek a rendszerváltás előtt jelen voltak. A historikus előadásmód nem képezte részét semmilyen szempontból a magyar klasszikus zenei intézményrendszernek. Én ’98 körül éreztem úgy, hogy ezen mindenképpen változtatnunk kellene, hiszen az a rendkívül gazdag kultúrfinanszírozásnak, amelyben az adófizetők jóvoltából a klasszikus zenei élet Magyarországon részesül, nem volt olyan része, amely a historikus előadásmódot támogatta volna. 1998-ban írtam az első javaslatot az akkor kulturális kormányzat számára, hogy érdemes lenne alapítani egy állami régizenei intézményt. Most jött el az a pillanat: 2021-ben alakul meg a Haydneum Magyar Régizenei Központ, egy alapítványi formában működő magyar állami intézmény. Az együtteseinkkel együtt rengeteg tapasztalatot szereztünk, rengeteg külföldi mintát kaptunk arra, hogy hogyan lenne érdemes a magyar vonatkozású repertoárhoz is hozzányúlni.
Óhatatlanul a salzburgi Mozerteum jut az ember eszébe. Kicsit ehhez hasonlítható ez az elképzelés?
Inkább a név hasonlít. A Haydneum elnevezéssel Haydnnak a személyét szeretnénk erősen Magyarországhoz kötni, hiszen a történelmi Magyarországnak, a magyar kulturális örökségnek nagyon fontos részét képezi Joseph Haydn azon egyszerű oknál fogva, hogy az Esterházy hercegi családot szolgálta. Esterházy Miklós páratlanul gazdag támogatása és a kultúra, a zene iránti érdeklődése és hozzáértése nélkül más irányt vett volna az európai zenetörténet. Haydn egy zseni lett volna más környezetben is, de itt egy egészen különleges támogató és ugyanakkor a világtól elzárt, tehát kísérletező környezetben bontakoztathatta ki művészetét. Maga Haydn beszél arról egyszer, hogy Eszterházán el voltam zárva a világtól, azt sem tudtam, hogy mit csinálnak a kollégák Bécsben.
Pedig csak 70 kilométer.
Az a csodálatos, a Jóisten akarata megint, hogy végül is egy kisebb tehetség összeomlott volna egy ilyen szituációban, ha nincsen követendő mintája. Haydnnak meg nem volt erre szüksége. Mindenre eredeti megoldást kellett találnia, eredetivé kellett válnom, ezt mondja Haydn később, amikor visszagondol erre az időszakra, és egy eredetivé váló, európai léptékű fantasztikus zseninek a kibontakozását Magyarországon, a magyar arisztokráciának az egyik legfontosabb családja támogatta, és remekművek sorozata kötődik Magyarországhoz, egy fantasztikus kulturális produktum. Ezt szeretnénk hangsúlyozni a névválasztással, de a tartalom szempontjából leginkább a versailles-i barokkzenei központ a követendő minta. Az intézménynek végtelenül sok feladat lesz, részben a historikus előadásmód támogatása, fejlesztése, kurzusok tartása, hangszerek vásárlása, javíttatása, építtetése, megtalálása, művek kutatása, az archívumok átnézése, digitalizálás, katalogizálás, közreadás.
Az Esterházy-hagyaték is a középpontban lenne? Mert most nem Fertődön van, hanem az Országos Széchenyi Könyvtárban.
Az Esterházy-hagyaték zenei része nem kapott eddig elég figyelmet, pedig rendkívül fontos dologról van szó. A műkincsek kapcsán mindenki festményekre és ékszerekre szokott asszociálni, de a kottákban levő műkincs, az nem kevésbé értékes és nem kevésbé érdekes.
És ez jórészt még feltáratlan?
Nagyon jelentős részben még le sincsen fotózva. Fantasztikus anyagaink vannak, és ez csak az Országos Széchenyi Könyvtár, az Esterházy-gyűjtemény, de a veszprémi érseki levéltár kottagyűjteménye is egészen párját ritkító. Rengeteg anyagunk van. Ahogyan a franciák a saját kulturális örökségüket újra felfedezik és a világ elé tárják, ezt a módszertant és ezt a metódust szeretnénk megtanulni.
A Fertő-tó túlpartján, Kismartonban nagyon komoly Haydn-kultusz van. Hasonlót kellene megteremteni a tó magyar oldalán is, ahol mégiscsak 29 éven keresztül élt és alkotott Joseph Haydn?
Kismarton és Eszterháza között van ugyan száz éve egy trianoni határ, de alapvetően ez egy régió.
Igen, csak az osztrákok már erre alapoztak egy kultuszt, minekünk még nem sikerült.
Nálunk azért nagyon sok minden történt már. Nagyon komoly historikus régizenei fesztivál elindult 1998 szeptemberében, de sajnos egy bő évtized után a dolog megtorpant a finanszírozás hiánya miatt. Ezeket a szálakat föl kell vennünk. Kismarton és Eszterháza viszonyában mindenképpen együttműködést meg kell valósítanunk, ez egy régió, és ez a Szent István-i koronának az egyik ékköve ez a zenei örökség, amelynek a magyarországi feltárásáért, felfedezéséért nagyon sokat szeretnénk tenni. Nagyon sokrétű a feladat, és ehhez kapcsolódik, hogy Eszterháza épületegyüttesén és az egész birtokon nagyon komoly felújítás veszi a kezdetét. A kastély főépületének a rekonstrukciója befejeződik a 2022 közepe felé, de fantasztikus épületek vannak még. Ha csak a lovardára gondolunk, egy 4000 négyzetméteres barokk terület, 120 Esterházy-lónak volt egyenként vörös márvány itatója. Ott az ipari park épülete, egy fantasztikus komplexum, A rekonstrukciós munkának 2032-re, Joseph Haydn születésének a 300. évfordulójára szép eredményt és képet kell már hogy mutasson, közben pedig a Haydneum szellemi és kulturális, elsősorban zenei tartalmat fog szolgáltatni a felújuló épületegyüttesnek. Most 2021 októberének elején lesz a nemzetközi nyitó fesztiválja a Haydneumnak Budapesten, a Müpában, a Karmelita kolostor termében, a Zeneakadémián, budapesti templomokban és Eszterházán.
Hogyan élte meg a járványidőszakot egyfelől művészemberként, karmesterként és zenekarvezetőként, másfelől pedig mint a Magyar Művészeti Akadémia elnöke?
Ez nagyon érdekes időszak volt, és mindannyiunkat nagyon kimerít, hogy meg vagyunk fosztva egy éve lassan a normális életünktől. Az első hullámot követően volt nyáron egy fellélegzés, akkor tapasztalhattuk, hogy mennyire hallatlanul nagy élmény újra fizikailag találkozni a közönséggel. Aztán utána jött a sokkal-sokkal erősebb második hullám. Több pandémia alatti kulturális mentőcsomagra tettem javaslatot a kormányzat számára, és ezeket zömmel el is fogadtuk. Most például a Magyar Művészeti Akadémiának van egy nyitott pályázata, 750 millió forintot adunk alkotó- és előadóművészek számára jellemzően anyagköltségre, működési költségeikre. A rendkívül erős állami jelenlét a magyar kulturális és művészeti életet áthatja, Európában GDP-arányosan Magyarország az első helyen áll kulturális költségvetésben már évek óta. Hihetetlen, hogy milyen erős támogatást adnak a magyar adófizetők a magyar kormányon keresztül ennek a területnek, de bizonyos szempontból ez a piaci viszonyok rovására erős. Nekem egy évvel ezelőtt az volt a véleményem, hogy egészségtelenül erős a magyar állami jelenlét a magyar kulturális és művészeti szférában. Ez a járvány megmutatta, hogy vannak olyan szituációk, amikor ez a rendkívül erős állami jelenlét nagy biztonságot jelent.
A nemzetközi zenei élet jó előre tervez, de hogyan lehet most tervezni?
Ez egy nagyon érdekes kérdés. A piac tartotta el a járvány előtt jelentős részben például a régizenei életet. Franciaországban van egy több milliós réteg, amelynek lehetősége van arra, hogy havonta többször elmenjen olyan kulturális eseményre, jellemzően koncertekre is, ahol 80-100 euró egy jegy. A piac teljesen összeomlott most, és mindenki reménykedik abban, hogy a 2021-22-es szezon már járványmentes lesz. Az élet nem fog egyik csapásról a másikra visszatérni a rendes kerékvágásba, de mindenki tervez, mintha mi sem történt volna. Az én naptáram is a 2023-as év végéig nagyjából tele van. A járványhelyzet átír nagyon sok mindent, de az előretervezés miatt, ha, mondjuk, egy 2021 tavaszi produkció végül meghiúsul, akkor azt 2022-ben nem fogjuk tudni pótolni. Előretervez az egész nemzetközi zenei élet, előrébb, mint a magyar. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy a nyugati kulturális élet, ha elmúlik a járvány, milyen tanulságokat von le ebből és hogyan tud megváltozni.
