Rendező, zsonglőr is, számos szálon kötődik a cirkuszhoz. A cirkuszrendező a jó megfogalmazás?

Egy kicsit összetett a szerep, azt szeretem használni, hogy én a cirkusznak a gyermeke vagyok, hiszen ebbe születtem bele. Artistaként kezdtem, majd rendezéssel kísérleteztem, és menedzseléssel is foglalkozom.

Nemrég mutatták be a Fővárosi Nagycirkuszban a Repülő cirkusz című show-t, szeptember 8-ig megnézheti a közönség. Ez egy klasszikus századelőt idéző cirkuszi előadás. Az azóta eltelt száz évben viszont nyilván nagyon megváltozott a cirkusz világa is. Hol a cirkusz helye ma?

A cirkusz alapvetően vizuálisan kommunikál. Én azért szeretem, mert nagyon direkt és egyenes művészeti forma, amely értelmezhető szerte a világban, ez a nagy szerencsénk. Mi, cirkuszosok úgy fogalmazunk, hogy megszólítja az egész világot, hiszen nemcsak kortól, hanem országtól és nyelvtől függetlenül tud kommunikálni. Ezáltal nagyon nemzetközi, az artisták és a produkciók országról országra vándorolnak. Ez nem változott száz év alatt sem. Talán annyi változott, hogy az utazás, a logisztika sokkal egyszerűbb és gyorsabb.

Az attrakciók a komputeren vagy a telefonunkon is könnyebben jutnak el hozzánk. Mi lehet a cirkusz varázsa?

Az, hogy analóg, az, hogy valódi, az, hogy életszerű. A cirkusznak a legerősebb varázsa az, hogy élő. A néző, aki beül, egy olyan pillanatot élhet meg, amit nem lehet megismételni. Ettől fantasztikus egy-egy artistának az előadása, mert nagyon hű a realitáshoz. Egy akrobata szembesül a gravitációval, a napi fizikumával, teljesíteni kell akkor és ott. A rizikó is nagyon nagy része a cirkusznak, nap mint nap kihívja az artista maga ellen a sorsot. Nincs benne fikció. Abszolút valóság.

Mennyire változtak meg a nézői elvárások?

A cirkusz világában is fizikailag egyre nagyobb kihívásokat várnak el. A trapézról a legendás hármas szaltó ma már egy négyes szaltó lett. Nincs megállás, folyamatosan van fejlődés.

Miért érezte mégis fontosnak, hogy most, 2019-ben egy nagyon hagyományos produkciót vigyen színre?

Ez a hagyományos produkció furcsán cseng. A tartalma nagyon klasszikus, hiszen a humor nagy szerepet kap a repülőcirkuszban, de a bohóc szerintem az egyik legfontosabb eleme egy jó előadásnak. Az akrobatika, az artisták fizikai képessége, illetve az ember–állat kapcsolatnak a harmóniája azok az elemek, amelyek egy klasszikus cirkuszt összehoznak. A metodika, ahogyan ezek a produkciók egymás után következnek, az viszont elég modern. Elhagytuk a konferálásokat, a számok közti megállást, mert az már annyira lassít, hogy a mai felgyorsult világban unalmas lesz.

Közben például a címadó repülős szám, amikor egy távirányítós repülőt reptet egy férfi egészen lenyűgöző módon, az egy szép lassú szám zenével, vetítéssel, világítással alátámasztva...

Így van, és elég sok a lassú betét, csak a produkciók közti átkötések lettek összeszorítva, hogy a hangulatok folyamatosan változni tudjanak anélkül, hogy megállnánk és újraindulnánk. Szinte össze van kapcsolva a két jelenet, így a néző folyamatosságot kap. Nekem nagyon fontos, hogy úgy teljen el ez a kétszer 55 perc, hogy a néző még többet kívánjon.

Nemzetközi csapatról van szó. Hol van ma a cirkuszi világ központja?

Európa a cirkuszművészet hazája, a legmélyebb gyökerei ugyan bizonyítottan nem Európában vannak, mert Kínában már volt 2000 évvel ezelőtt, Egyiptomban 4000 évvel ezelőtt, de tavaly ünnepeltük a 250. éves fennállását a modern kori cirkusznak. Ami Londonból indult, és Philipp Ashley nevéhez fűződik. A cirkuszkultúra Európában virágzott fel immár jó 150 éve, és ez a virágzás Európában a legintenzívebb. Vannak egészen furcsa, új hajtások, például Kanadából érkezett egy újabb trend, az új cirkuszi hullámmal, a 80-as évek közepétől. A legutóbbi új trend Afrikából jön, ahol az etiópok, a kenyaiak produkálnak egészen elképesztő produkciókat. Ők kifejezetten exportra gyártják le a saját artistáikat, hiszen belpiac nem nagyon létezik, viszont nagy lehetőség nekik arra, hogy kilépjenek ezzel a szakmával. Ez jellemző volt Magyarországra is, mi is leginkább exportra készülünk. Ha én mint zsonglőr fellépek egyszer a Fővárosi Nagycirkuszban, akkor el kell telnie legalább három vagy négy évnek, mire újból szerepet kaphatok. A három hónapos fővárosi nagycirkuszi szereplés után a következő három-négy évben külföldre igyekszünk, és ez vonatkozik mindenkire.

Még ma is ez a fajta utazás az alapja a cirkuszi létezésnek?

Abszolút, ez nem változott. Állandóan vándorolunk egyik produkcióból a másikba, az egyik cirkuszról a másikba. Európa ennek a központja, hiszen Európában van a legtöbb cirkusz, Európa kínálja a legtöbb munkalehetőséget.

Amikor az új cirkuszról beszélnek, akkor ellenpontként hagyományos cirkusznak szokták nevezni a klasszikus vonalat. Mi van ezzel a viszonyrendszerrel, hogy működik az új cirkusz?

Nem szeretem ilyen feketén-fehéren különválasztani, hogy a hagyományos meg az új cirkusz Az utóbbi a cirkusznak egy újraértelmezése. A hagyományos cirkusz eszközeit használja, legfeljebb más módszerekkel is kommunikál, bevonja esetleg a táncot, vagy a színházi dramaturgiát, néha verbális tartalmat is. De a történetmesélés a hagyományos cirkuszban is elő-előfordult, nem új találmány. Én hiszem azt, hogy van átjárás, vannak olyan produkciók, megemlíteném a Recirquel társulatot, ott van például egy My Land nevű produkció, amely kifejezetten a hagyományos cirkuszi technikával rendelkező artistákat alkalmazta kortárs tánckörnyezetben. Ezt nagyon nehéz kategorizálni. Vági Bence rendező szerint is ez egyszerűen csak cirkusz.

Ön menedzserként dolgozik a Recirquellel?

Igen, a nemzetközi turnéit egyengetem.

Mi az oka annak, hogy például egy ilyen produkciót érdemes elvinni, mondjuk, a Fringe-re, míg egy ilyen klasszikus cirkuszi összeállítást nem?

A Fringe-en sokféle produkció volt jelen, hagyományos cirkusz is volt. Egészen elképesztő volt az a fajta érdeklődés, amit a My Land kiváltott, kilencféle ötcsillagos kritikát kapott, és az átlagszámítás szerint első helyen végeztünk. Ez talán egy jelzés arra, hogy a nézők nyitottak a kísérletekre.

Artista családba született. Ez magától értetődően jelölte ki az utat az ön számára?

Igen. Nálam a homokozó nem arra volt ott, hogy várat építsünk, hanem arra, hogy rajzoljunk bele egy kört, álljunk a közepébe és csináljunk úgy, mint a szüleink.

Mindenki tehetséges?

Nem, de nem minden a tehetség, én sem vagyok tehetséges. Szorgalom és kitartás az, ami eredményt hoz hosszú távon. Persze kipróbáltam magam, akartam magasdrótos lenni, vagy szerettem volna trapézon akrobatikázni, de nem állt jól, és a zsonglőrnél lyukadtam ki, mert láttam egy német zsonglőrt, akinek nagyon nagy volt a sikere, aki nagyon sármosan adta elő cilinderekkel és szivardobozokkal az úriember zsonglőrprodukcióját. Az életben is mindig zakóban láttam, a szálloda halljában szivarozott a barátaival, és valahogy ez az imidzs vagy mítosz, ami köré épült, megfogott.

Hány évesen?

Hétévesen láttam először, aztán kilencévesen láthattam még egyszer, a szüleimmel dolgozott egy műsorban. Ez egy turné volt Ausztráliában, Új-Zélandon, majd a Fülöp-szigeteken, és én akkor eldöntöttem, hogy ezt szeretném csinálni. Tehát soha nem volt kérdés. Kevés olyan gyerek van, aki a cirkuszba születik és nem akar a cirkuszban maradni. Egy nagyon csodálatos világ. Az én lányom, aki most már 15 éves lesz, beleszületett, de nem élt benne, és ezáltal kicsit távolabbról ismerte meg a cirkusz világát. Feltette a kérdést magában, hogy ezt szeretné vagy szeretne-e mást, és ő mást választott.

Hogyan talál ki az ember egy zsonglőrszámot? Mi kell hozzá?

Elég bolond legyen ahhoz, hogy akárhányszor leesik, akkor lenyúljon a földre érte és próbálja meg még egyszer feldobni és elkapni. Szorgalom, egyfajta fanatizmus kell hozzá, hogy megtalálom a módját annak, hogy nem fogom leejteni.

Soha nem érezte azt, hogy inkább kitalál valami kutyás számot, mert ebből elég volt?

Nem, én azonosultam a zsonglőrszereppel már az általános iskolában is, ettől éreztem magam különlegesnek, hogy tudtam olyat, amit más gyerek nem. Aztán lassan megtanulhattam egy-egy olyan dolgot, amit más felnőtt tudott csak, és aztán természetesen olyan dolgokat szerettem volna elsajátítani, amit más felnőtt sem tud, ami elvezetett egészen oda, hogy, egy hivatalos Guinness-rekorddal is büszkélkedhessek.

Ez a szivardobozos zsonglőrszám. Ez mitől Guinness-rekord?

A szivardobozokkal zsonglőrködés több mint százéves eszköz, egy nagyon régi, hagyományos kelléke a zsonglőröknek. Az egyik legnehezebb mutatvány ezeknek a dobozoknak a levegőbe dobása, és közben egy saját tengely körüli fordulat. Én felfedeztem, hogy az én példaképem kétszer tudott megfordulni a tengelye körül, miközben feldobta mind a három szivardobozt. Ez óriási nagy nehézségű elem. Majd felfedeztem, hogy van egy másik artista, aki ezt meg tudja csinálni három perdülettel, ez hajtott arra, hogy én is megtanuljam. Majd 25 éves koromra azt éreztem, lehet, hogy én négyszer is meg tudok fordulni, és ezt az egy mozdulatot gyakoroltam egy éven keresztül úgy, hogy igazság szerint semmi értelme nem volt, merthogy élő produkcióban bemutatni nem lehet, hiszen a rizikófaktora olyan magas. Sok ezer próbálkozás után jutottam el oda, hogy tízből egyszer sikerült, és akkor behívtam tanúkat, készült videofelvétel arról, hogy ezt meg tudom csinálni. Nyilván ez mint reklám sem rossz, de ad egyfajta státuszt is a szakmában.

Amikor az ember egy számot összeállít, akkor mindig egy picit a jelenlegi tudása alá kell mennie, hogy azt biztosan tudja?

Ez a kulcsa. Mi kétszer tanulunk meg minden trükköt, minden elemet. Egyszer a próbateremben és egyszer pedig a porondon, hiszen nyomás alatt, amikor megszólal a dobpergés, és ezernyi néző fókuszál arra a pillanatra, hogy vajon sikerül-e, akkor azért extrém nyomás van az artistán. Pszichésen tudni kell kezelni ezt. A psziché meg nagyon furcsán tud működni. Néha ez a drukk hozzátesz, segít, viszont nagyon sokszor görcsbe csavarodik, amitől lehetetlen lesz kivitelezni.

És mi van, ha az ember hibázik?

Élő az adás. Ott mindenki látja a hibát, és általában elvárja az ismétlést.

Akkor az ember fölveszi, kihúzza magát, és újra?

Újra konferál, jön egy újabb dobpergés, és akkor tessék megismételni. Sokkal nehezebb másodszorra, hiszen benne van az első kudarca és az elvárás hatványozódik, és ha másodszorra sem sikerül, akkor már ott van a végzetes harmadik próbálkozás, ami egy íratlan törvény, hogy háromnál többször nem szabad, hiszen a néző nem azért fizetett, hogy én gyakoroljak, hanem azért, hogy bemutassak. Ritkán fordult elő az életemben, de volt ilyen. Háromszor megpróbáltam, és nem sikerült, és akkor lehajtott fejjel annyit mondtam, hogy sajnos, ma, most nem sikerült.

Mennyire lehet a pszichét tréningezni?

Kinél mi működik. Én is fázisokon mentem keresztül. Volt, amikor úgy hárítottam, hogy nem próbáltam túl nagy fontosságot adni egy-egy előadásnak, és utolsó pillanatig, színpadra lépés előtt még beszélgettem, hogy a figyelmemet valahogy eltereljem. Volt, amikor ez működött. Volt, amikor meg az ellentéte, hogy elvonultam és kizártam a külvilágot, koncentráltam arra, hogy mi fog következni és megpróbáltam csak arra figyelni. Ismerni kell önmagunkat. Én ha nem vagyok kellő időben ideges, akkor rossz jelnek veszem. Ez főleg versenyeknél van így, amikor egy fellépés alatt döntenek az ember minőségéről: egy 13 tagú zsűri meghatározza a következő éveim a lehetőségeit.

Merthogy rendszeresen a cirkuszművészeknek, ha úgy tetszik, akkreditálniuk kell magukat?

Ha valaki a top 100-ban szeretne mozogni, akkor igen. Az új artistáknak kell mindenképpen versenyezni, hogy megismerjék őket. Viszont már sikeresként indulni egy versenyen mindig nagyon kockázatos, mert van mit bukni. Én 12 versenyt vállaltam be a pályafutásom során.

Egy begyakorlott szám karbantartása ugyanúgy rengeteg időt, energiát igényel?

Nem mindig. Napi két-három órát kellene edzenem. Most, hogy kevésbé foglalkozom már az aktív artistapályával, fél óra-óra nem elegendő ahhoz, hogy szinten tartsam magam. Ahhoz, hogy egy-egy új elemet begyakoroljunk, egy teljes ember teljes napja kell ahhoz. Sokszor felvillan az a kérdés, milyen jó nektek, hogy csak tíz percet vagytok a színpadon és tíz percet dolgoztok. Hát ez nagyon a jéghegy csúcsa. A tíz perc mögött nagyon-nagyon sok óra gyakorlás, nagyon sok munka van. Természetesen most a top szintről beszélek, vallom azt, hogy sokáig benne voltam a top 10-ben a zsonglőrök között, és ott lenni és folyamatosan bizonyítani, az bizony nagy munka.

A zsonglőrködést már elengedte?

Nem teljesen, mert februárban majd szerepelhetek Münchenben a Krone Cirkusznak a háromezer férőhelyes kőcirkuszában. Talán azért is vállaltam el, hogy kényszerítsem magam arra, hogy nem lehet elengedni. Februárra megint topon kell lenni. Ez egy önkontroll.

A Krone Cirkuszba is dolgoznak állatokkal, de újra és újra felmerül, hogy a cirkuszokban lehet-e, kell-e állatokat tartani?

Ez egy aktuális kérdés, olyan probléma, amit sokan nagyon másképpen fejtenek ki. Megosztóak a vélemények. Én állást tudok foglalni amellett, hogy az állatokat lehet jól tartani, az állatoknak lehet nagyon jó dolguk a cirkusznál, hiszen olyan ember-állat kapcsolatot épít ki az idomár vagy az ápoló az állattal, ami egyedülálló a világon. Ilyen a vadonban nem létezik, ilyen az állatkertben nagyon ritkán létezik, ez egy olyan csoda, amit a cirkusz őriz. Én ezt értéknek élem meg. Azokat az állatokat, amelyek fogságban születnek, nem lehet visszaengedni a vadonba. Ők fogságban fogják leélni az életüket, és a cirkusz tud olyan körülményeket biztosítani, ahol ez az élet teljes, ahol van feladatuk, készülnek az előadásra, pontosan tudják a zenéből vagy a hangokból, hogy mikor kerül rájuk a sor. Mondjuk, egy oroszlán esetében az a fizikai terhelés, amit ő kétszer tizenöt perc alatt kap a porondon, pontosan elég ahhoz, hogy lemozogja magát, az idő többi részében fekszik, alszik, pihen, étkezik és szaporodik. Ha megfelelőek a ketrec méretei, a kifutók, ha van egy medence vagy vannak játékszerek, akkor lehet boldog és teljes az élete fogságban is.

A Dumbó című filmben ön cirkuszrendezőként dolgozott. Hogy került ebbe, mi volt a feladata?

Először cirkuszi szaktanácsokért fordultak hozzám, hogy autentikus legyen. Már az 1941-es rajzfilmben is valaki ott lehetett, aki nagyon ért a cirkuszhoz.

És nagyon nagy hányada a cirkusz a filmnek.

Nagyon sok fontos jelenet van, nem véletlenül törődtek vele már ’41-ben is. Most az élőszereplős változatnál sem akarták elengedni ezt a figyelmet, hiszen a filmnek a java része cirkuszi környezetben zajlik, a cirkuszról szól. A második feladatom az artisták válogatása volt. Tim Burton, a film rendezője zseniális ember, aki nagyon gyorsan gondolkodik, viszont türelmetlen is. Olyan metodikát kellett vele alkalmazni, ahol sűrítve kapta meg az információt. Egy kísérleti castingelőadást tarthattam Londonban, ahol Tim Burton köré építettük a cirkuszt. Volt előtte egy porond, mellette egy színpad, a másik oldalán egy tornapadló, és különböző levegőeszközöket meg kötéltáncos apparátokat építettünk még fel. Minden számból csak három percet engedtünk Tim Burton elé. Lement a három perc szemben, elfordult 45 fokot, és indult a következő három perc, majd hátra fordult, és indult a következő. Kvázi filmesen, snittekben kapta meg, és nemcsak a technikai tudást tudta felmérni, hanem a karaktereket is. Ő leválogatta, hogy kire vagy mire van szüksége. Ez annyira jól sikerült, hogy kaptam a következő felkérést, hogy a filmezés során a jeleneteket is állítsam össze, tehát rendezzem össze azt az álmot, amit a vászonra kíván Tim Burton.

Igazán izgalmas feladat! És tulajdonképpen nem is gyakori cirkuszi szakembereknek.

Szerintem ez egy egyedülálló lehetőség volt. Szerencsém volt, hogy engem választottak.

Londonban tanul. Valahogy így érnek össze a szálak?

Nem, a Fővárosi Nagycirkuszban volt egy rendezésem a Cirkolombia nevű társulattal, az ősbemutatójuk Londonban volt a Round House nevű színházban. Én ott jelen voltam, és a bemutatót követő partin ismerkedtem meg egy pár angol cirkuszi szakemberrel, és ez a referencia megmaradt bennük. Ez hét vagy nyolc évvel ezelőtt történhetett, és amikor keresett a Disney cirkuszi szakembert, akkor rákerültem egy elég hosszú listára. Háromszor hallgattak meg, a harmadik végén pedig meghívtak Londonba, hogy személyesen találkozzam Tim Burtonnel, és majd az ő személyes érzése alapján fognak dönteni.

Mit tanul egyébként Londonban?

Bristol mellett tanulok, a Bath Egyetem indított két évvel ezelőtt egy mesterkurzust fizikai színház és cirkuszi rendezői szakon. Ezt szeretném befejezni, és ha minden igaz, akkor talán szeptemberre végzek.

Ilyen sokat számít a papír ebben a szakmában is?

Igen, amikor Tim Burton hallott erről, akkor megkérdezte, hogy te, Krisztián, szerinted nekem milyen papírom van? És csak mosolygott. Én nem mertem megkérdezni, hogy milyen van neki.

Pedig feldobta a labdát.

Feltételezem, nem értette, hogy miért csinálom. Mindig lehet tanulni, és mindig lehet fejlődni, és egy kis akadémiai információ, egy újfajta gondolkodás talán megnyithat olyan kapukat, amelyeket nem ismerek.