Tisztelt Elnök urak, Képviselőtársak, kedves meghívott vendégeink!

Ma köztársasági elnököt választ az ország. A legtöbb magyar ember számára a mai nap egy átlagos csütörtök. Felkel, óvodába, iskolába indítja a gyerekeket, megkeresi a napi betevőt, tanul, aggódik a betegekért, a családja biztonságáért. Legfeljebb az esti híradásokból értesül, hogy új köztársasági elnöke lesz Magyarországnak. Ma Önökön, demokratikusan választott, döntési joggal felruházott országgyűlési képviselőkön keresztül választ új államfőt az ország.

Joguk van tudni, hogy ki az az ember, akire szavazhatnak, milyen mondanivalója van ma a magyarok számára. Ezzel folytatnám, ha nem rúgta volna ránk az ajtót a háború. Az az Oroszország által indított háború, mely védhetetlen és megmagyarázhatatlan.

Már éppen kezdtük visszanyerni a koronavírus-járvány előtti életünk biztonságát és szabadságát. Miközben siratjuk veszteségeinket, már tudtunk újra örülni egymásnak. És akkor elszabadult ez a másik pusztító vírus.

Tizennégy napja háború van a szomszédunkban. Egy olyan országban, ahol a határ másik oldalán is magyarok aggódnak életükért, jövendőjükért.

A múlt héten a Magyar Református Szeretetszolgálat jószolgálati nagyköveteként, négy püspökünkkel Kárpátalján jártam. Azért mentem, hogy kifejezzem: azok a magyarok, akik az ottmaradás mellett döntenek, nekünk legalább olyan fontosak, mint azok, akik eljöttek, és minden más ukrajnai menekült.

A bajban összefogást látunk. Erre békeidőben is nagy szükségünk lenne. Sokan szabadnapot vesznek ki, hogy önkéntesként a határra menjenek, ezrek nyitják meg otthonaikat a menekültek előtt, az egyházak és a segélyszervezetek évszázadok óta tanult szeretettel és odafigyeléssel egyengetik a segítségre szorulók útját. A válságkezelésben sokat tapasztalt kormány minden szükséges emberi és anyagi erőforrást biztosít a katasztrófa következményeinek mérséklésére.

Segít a tanár, a mérnök, segít a kétkezi munkás, az ápoló, segít a katona, segítenek a rend őrei, segít a fiatal, az idős. Egymást segítjük a bajban. Köszönet érte!

Nincs rosszabb egy háborúnál. Lángba akarja borítani mindazt, ami értékes számunkra. Megtámadja a nyugalmat, a hétköznapok biztonságát, a ma kiszámíthatóságát és a holnap derűjét. Nemzeti hitvallásunk kimondja: „… a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra”. Így van ez most is, a 21. század elejének világméretű erkölcsi megrendülést okozó eseményei után. Most is lelki-szellemi megújulásra van szükség.

A magyarok békét akarnak. Mi, nők nem a háborút akarjuk megnyerni, hanem a békét. Mert békében lehet gyarapodni, építkezni, tervezni, egymásra mosolyogni. Ahogy Teréz anya mondta: „A béke egy mosollyal kezdődik.”

A többség számára nem több a mai nap, mint a tegnapi volt. De számomra, tisztelt Képviselőtársaim, a mai kitüntetett nap.

Amikor éppen húsz évvel ezelőtt igent mondtam a férjemnek, Istvánnak, tudtam, de csak részben értettem, mit jelent életre szóló szövetséget kötni. Jóban, rosszban, egészségben, betegségben, bőségben vagy nélkülözésben. Tizennyolc éves fiunk születése óta tanulom, mit jelent, hogy vállaltuk, s én világra hozhattam gyermekeinket: Ádámot, Tamást és Katát. Életem, életünk legmeghatározóbb döntései ezek.

Fontos döntéseket hoztam akkor is, amikor a közgazdász szakmát, majd a diplomáciai s aztán a közéleti pályát választottam.

Köszönöm Martonyi Jánosnak, hogy tőle leshettem el a klasszikus diplomácia fortélyait! Erre a tudásra szükségem lesz. Köszönöm Balog Zoltánnak, hogy minisztériumában szakmai teret nyitott számomra, s megtanította: a legfontosabb erőforrás Isten teremtése: az ember.

Ajándéknak tekintem, hogy nyolc éven keresztül kormányzati feladatom a családok jövőjének biztosítása volt. Hálás vagyok azért a kétszázezer gyermekért, akiknek a vállalásához plusz segítséget tudtunk adni. És hálás vagyok azért a hétszázezer gyermekért is, akik enélkül a segítség nélkül is megszülettek volna. Ha túltekintünk az ország határain, akkor a világon több mint egymillió megszületett magyar életnek örülhetünk tíz év alatt.

Miniszterelnök úr, köszönöm, hogy részese lehettem a nemzetépítésnek!

Ma egyvalaki közülünk úgy megy haza, az a súlyos és édes teher tétetik a vállára, hogy a következő öt évben életével, munkájával, megjelenésével, szavai erejével, tetteivel, s ha kell, hallgatásával mutassa meg az ország valódi, szép arcát. Segítsen megtalálnunk egymásban, ami közös, s megtanulni vágyakozni az után, ami a miénk.

Ha arra a kérdésre kell válaszolnom, kicsoda Novák Katalin, először azt kell elmondanom, honnan jöttem.

Szegedi vagyok, akkor is, ha tizennyolc éves korom óta a XI. kerületben élek. Nagyszüleim történetei nélkül nem lennék az, aki. Bárcsak még egyszer meghallgathatnám, amikor nagymamám arról beszél, hogyan szerzett élelmet féléves kisbabájának, miközben az orosz katona rászegezte géppisztolyát. Hogyan pöffeszkedett a párthű tisztviselő a tőlük elkobzott íróasztal mögött! Hogyan vették el a családtól egy élet munkájának gyümölcsét. Történeteik hadifogságról, menekülésről, egymásra találásról velem élnek. Őrzöm magamban a dorozsmai homok forróságát, a frissen szedett ágasi málna ízét, nagyapám erős karjának biztonságát. Anyutól és Aputól tanultuk bátyámmal azt, amit ők is a szüleiktől kaptak: a talpra állás képességét és a tisztességet, becsületet. Az örökséget vállalkozó kedvvel, tudással és szorgalommal fűszerezték meg.

A családból ma sokan itt vannak velem. Köszönöm, hogy eljöttetek!

Mi bármikor tudjuk folytatni, és újra is tudjuk kezdeni. Fel tudjuk építeni, meg tudjuk erősíteni azt, ami a miénk. Amíg van kezünk, van szabad akaratunk, nem tudnak leigázni. Ez szuverenitásunk alapja. A szuverenitás bölcsője pedig a család.

A szuverenitásról nemzeti vonatkozásban soha nem leszek hajlandó lemondani.

Erre legfeljebb a családban vagyok képes, ott is csak egy bizonyos részéről – Veres István javára, akit állítólag First Gentleman címmel kellene majd illetni. De ő Veres István marad.

Mi, nők gyereket nevelünk, beteget ápolunk, főzünk, kettő helyett is helytállunk, ha kell, pénzt keresünk, tanítunk, Nobel-díjat szerzünk, ablakot pucolunk. Ismerjük a szavak erejét, de tudunk háttérbe húzódni és hallgatni is, ha kell. És férfiakat meghazudtoló bátorsággal védjük meg a családunkat, ha veszély fenyegeti.

Nem ahhoz képest, hanem annak is köszönhetően kívánok jó köztársasági elnöke lenni Magyarországnak, hogy nő vagyok.

Tettekre készülök. Kész vagyok minden terhet magamra vállalni, amit ez a tisztség rám ró. Közben meg fogjuk őrizni házasságunk békéjét és családunk biztonságát.

Anyaként és feleségként erre a békességre, megértésre, biztonságra törekszem. Elnökként is a békesség embere akarok lenni.

Annak a generációnak a tagja vagyok, amelyik készen kapta a nemzeti függetlenséget, amelyik békében válhatott nagykorúvá Magyarországon. Nekünk nem kellett az életünket, jövőnket kockáztatnunk az elveinkért, a gondolat és a cselekedet szabadságáért. Nem fogjuk megengedni, hogy drágán szerzett függetlenségünkkel bárki orosz rulettet játsszon!

Mi, nemzeti érzelmű negyvenesek, magyar földről, magyar szemmel nézzük a világot. A mi világnézetünk magyar, akkor is, ha az egészre tekintünk.

A miénk büszke generáció. Mer felemelt fejjel járni. Nem esik hasra attól, ha valaki angolul szólal meg, maga is képes idegen nyelven, akár külföldön is boldogulni. S ha a szíve hazahúzza, van elég bátor hazajönni.

Nekünk már nem kellett megtanulnunk, milyen orosz megszállás alatt élni, azonban volt lehetőségünk megérteni, hogy mit jelent Európa részének lenni „idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban”. Sokan tanultunk, éltünk Nyugat-Európában. Nem majmolni akarjuk azt a világot, de vannak ott jó dolgok, amiket elsajátíthatnánk. Érdemes az angol gyep titkát megfejteni, még ha egy magyar virágos rét közelebb is áll a szívünkhöz.

Magyarország sohasem lesz Svájc. Nekünk a Balaton a riviéra, a Kékes a csúcs, a víz az ásványkincs, a kiművelt emberfő a természetes erőforrás, a magyar a titkos nyelvünk, Bartók és Kodály zenében a brandünk, adottak a szomszédaink. Európához tartozunk, és Európa hozzánk. Ezen változtatni nem tudunk, s ezért nem is akarunk.

Ez a magyarok hazája. Hiszen egyedül itt kezdődik minden jó recept úgy, hogy szeleteld fel a hagymát, aztán párold üvegesre.

Tisztelt Képviselőtársaim!

Itt állok a magyarok nyilvánossága előtt. Tudom, hogy honnan jöttem, hogy ki vagyok, hogy mi a dolgom. Felkészültem az előttem álló, embert próbáló feladatra. Volt időm végiggondolni, mi várhat rám. Köszönöm Áder Jánosnak és feleségének, Herczegh Anitának, hogy önzetlenül, segítő szándékkal osztották meg velem az elmúlt tíz és a még korábbi évek tapasztalatait.

Házelnök úr, kedves László! Miniszter úr, kedves Gergő! Köszönöm a barátságot, s mindazt, amit eddig Tőletek kaptam!

Az én dolgom lesz, hogy abba a magasságba emeljem nemzettársaimat, ahol a magyarok magától értetődő összetartozása van. Ott, abban a magasságban megértés van, békesség és biztonság. Tudom, nekem kell elsősorban megjelenítenem ezt az összetartozást. Elsősorban, de nem egyedül.

Nekem majd minden magyart képviselnem kell. De hogyan lehetnék minden magyar? Hiszen nem tudunk minden és mindenki lenni. Én is maradok, aki vagyok, és a nekem adott tálentumokat arra fogom használni, hogy eljussak azokhoz, akiknek a békesség és a megértés üzenetére van szüksége.

Nem akkor tudom azokat is képviselni, akiknek más a hite, ha leveszem a nyakamból keresztet, hanem ha a szívemhez szorítom, és hitemből merítek erőt mások megértéséhez.

Így fogok elmenni a családokhoz, az egyszülősökhöz és a beteg gyereket nevelőkhöz is.

Támogatni fogom azokat, akik a fogantatás pillanatától vigyáznak az életre. Hitvalló keresztyénként jelen vagyok és jelen leszek a hívő közösségben.

Elmegyek a tehetséges fiatalokhoz, a határon túl és a diaszpórában élő magyarokhoz, de ott leszek New Yorkban, Brüsszelben is, ahogy bármelyik fővárosban, ha ki kell állni érdekeinkért.

Részt veszek a magyarországi nemzetiségek életében.

Felkeresem a faluvégi cigánytelepen a roma magyarokat, ott leszek a városokban és a falvakban.

Nem országjárásokra készülök. Egyszerűen ott leszek, ahova tartozom. Azokkal leszek, akikhez tartozom: a magyarokkal.

Hova vezet majd az első utam? Haza, a családunkhoz.

És persze minél előbb szeretnék ellátogatni Varsóba, lengyel barátainkhoz.

Április 3-án országgyűlési választások lesznek és népszavazás. Sorsdöntő pillanat. Önöknek is, nekem is, minden magyarnak. Bízom benne, hogy sem az első, sem a már sokadszor választók nem tévesztik szem elől a nemzeti érdeket és gyermekeink jövőjét.

Egy biztos: én – megválasztásom esetén – azon a fundamentumon fogok állni, melyet az alaptörvény jelent. Azt betartom, és másokkal is betartatom.

Én nem a hatályos jogrend lebontásán, hanem az alkotmányosság őreként, annak fenntartásán fogok munkálkodni.

Első királyunk, Szent István intelmeit zsinórmértéknek tekintem.

„Légy irgalmas mindenkihez, aki erőszakot szenved. Légy kíméletes mindenkivel szemben, ne csak a hatalmasokkal, hanem azokkal szemben is, akik híján vannak a hatalomnak. Légy alázatos, szelíd, becsületes, szemérmes.”

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Legyen béke, szabadság és egyetértés!