„Az utolsó fél évszázadban az embernek becsületesnek maradnia a saját és családja állandó kárára, mondhatni vesztére, nem volt éppen könnyű feladat. Benkő ennek a feladatnak játékossága mellett páratlan könnyedséggel és természetességgel felelt meg” – írta egykori recski rabtársáról, Benkő Zoltánról Faludy György. Benkő életútja egy nemzedék sorsának lenyomata. Egy tehetséges, szépreményű és cselekvőképes értelmiségi generációnak volt a tagja, amelynek a megérdemelt lehetőségek helyett a 20. századi magyar történelem sorscsapásai jutottak osztályrészül. Életéből „csak” éppen az agyonlövés és felakasztás maradt ki – ahogy azt később tréfásan megjegyezte.

Benkő Zoltán 1923. április 15-én született Budapesten, evangélikus polgári családban. Még az iskolapadban ismerkedett meg a népi írók és falukutatók, többek között Kovács Imre, Németh László és Illyés Gyula gondolataival. A fiatal Benkőt nemcsak megérintették, hanem cselekvésre is ösztönözték a magyar társadalom, azon belül a szegényparasztság szociális helyzetét bemutató írások. Felsőfokú tanulmányait a Műegyetemen kezdte meg. Ellenezte Magyarország részvételét a második világháborúban, s viszolygott a náci Németország erőszakos politikájától. Szilárd meggyőződése volt, hogy a hitleri birodalom bukása a magyarság létérdeke.

Magyarország német megszállását követően csatlakozott az ellenálláshoz. 1944 októberében részt vett a Gömbös-szobor felrobbantásának előkészítésében. A detonációhoz használt robbanóanyag rejtegetését bízták rá, amelyet napokig édesanyja rekamiéja alatt tárolt. A náciellenes Görgey-zászlóalj tagjaként fegyverszerzésben, az üldözöttek megsegítésében és robbantásos akciókban vett részt. Visszaemlékezései szerint 1944 decemberében átjuttatta a frontvonalon a magyar ellenállás tárgyalóküldöttségét a szovjetekhez.

Érdemei ellenére egykettőre a kommunista politikai rendőrség őrizetében találta magát. Letartóztatásának ürügye kémgyanú és diverzáns tevékenység volt. 1945 áprilisában szabadult, miután nagy nehézségek árán tisztázta magát.

Mindezek után lediplomázott, és Kovács Imre politikai irányvonalának támogatójaként belépett a Nemzeti Parasztpártba. 1946-tól több szervezetben is ő képviselte az egykori ellenálló egyetemistákat. A Nemzeti Parasztpárt tagjaként az MKP által létrehozott Baloldali Blokk felszámolása és a Független Kisgazdapárttal való együttműködés érdekében tevékenykedett.

A kommunisták mindezt nem nézték jó szemmel: 1947-ben a Magyar Testvéri Közösség ellen indított koncepciós kirakatper-sorozat kapcsán letartóztatták. Ugyan rövid időn belül szabadlábra helyezték, 1948 októberében az államvédelem ismét őrizete vette, és kirakatpert tervezett ellene. Első kihallgatására így emlékezett vissza: „…a letartóztató tiszt lefasisztázott. […] Én kikértem ezt magamnak. Elmondtam, hogy többek között részt vettem a Gömbös-szobor felrobbantásában. Két pofon kíséretében közölte velem: aki tudott robbantani 1944-ben, az tud 1945 után is.”

A per végül elmaradt, s a börtön helyett internálták. Így került Buda-délre, majd Kistarcsára, végül pedig a recski kényszermunkatáborba, ahol éveken át naponta szembesült annak leírhatatlan borzalmaival. Flegmaságával és pikírt, ironikus megjegyzéseivel rendszeresen kivívta a szadista őrök haragját, aminek verések és büntetések lettek a következményei. Annyiszor fenyítették, hogy „recski rekorderként” mintegy száztizenegy órát töltött gúzsba kötve. Mégsem tört meg, éppen ellenkezőleg, ő tartotta a lelket rabtársaiban.

Recskről 1953 októberében szabadult, de viszontagságai nem értek véget. Kitiltották Budapestről, és rendőri felügyelet alá helyezték. 1956-ban tevékeny részese lett a forradalom és szabadságharc eseményeinek. A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának tagja és a Politikai Foglyok Szövetségének társelnöke volt. Ebben a minőségben két alkalommal is részt vett a Nagy Imrével folytatott tárgyalásokon. Közreműködött a Petőfi Kör újjáalakításában, de hamarosan már barikádot épített a bevonuló szovjet csapatok útjába. A forradalom és szabadságharc leverése után sok recski társával együtt az emigrációt választotta. Nyugaton a Szabad Európa Rádió munkatársaként igyekezett fenntartani a forradalom szellemiségét, emellett számos emigrációs szervezetnek is a tagja lett.

A rendszerváltás idején hazatért, 1998-ban egyike volt azoknak, akik létrehozták a Recski Nemzeti Emlékpark Alapítványt, hogy méltó emléket állítsanak a kényszermunkatáborok áldozatainak. 2005. szeptember 5-én bekövetkezett halála után hamvainak egy részét Recsken temették el.

Emlékirataiban a következőképpen tekintett vissza mozgalmas évtizedeire: „A hányatott élet után újra és újra felteszem a kérdést magamnak: érdemes volt-e? Hisz nemcsak fiatalságunk, hanem java életünk is ráment. Így cselekednék-e ma is a keserű tanulságok birtokában?! A válasz igen, de okosabban! A vonat, ha kisiklásokkal, döcögve-bukdácsolva, de mégis megérkezett – a mához! És ezért, csakis ezért érdemes volt! A lehetőségért, amit még nem használtunk ki, melyhez a hozzávezető utat megtalálni nem könnyű!”

További részletek az életpályát bemutató kötetről itt olvashatók.

A sorozat eddig megjelent részeit itt találja meg.

Irodalom

• Bank Barbara: Recsk. Budapest, Szépmíves, 2017.
• Benkő Zoltán: Történelmi keresztutak. Miskolc, Felsőmagyarország, 1993.
• Hegedűs B. András: Egy teljes élet. Beszélő, 1994/7. 28–29.