„Jöjjön el a Te országod közénk, a gyárakba, a családokba” – hangzott el nap mint nap Sándor István munkakezdés előtti, kollégáival közösen elmondott imájában. A nyomdászként és gyári dolgozóként is helytálló szalézi szerzetes a nehéz sorsú fiatalok nevelésére tette fel az életét, a kommunista hatalom mégis ellenségként tekintett rá, és nem kegyelmezett neki.

Sándor István 1914. október 26-án született Szolnokon, a család első gyermekeként. Édesapja vasutas volt. Két öccsének nevelésében segítőkészen részt vett, és már korán kitűnt azzal a képességével, ahogyan hatni tudott a fiatalabb gyerekekre. Tapasztalatai arra sarkallták, hogy életét az ifjúság szolgálatának szentelje. A szalézi rendbe kérte felvételét, amelyet Don Bosco alapított a 19. század második felében, és amelynek fő küldetése az ifjúság nevelése, különös tekintettel a legszegényebb, legelesettebb rétegekre.

A rend 1913-ban érkezett Magyarországra, ahol felkarolta a háborús árvákat, a munkásfiatalokat, és iskolákat, diákotthonokat, tanulmányi házakat létesített számukra. Emellett nyomdát és kiadóvállalatot alapítottak az akkor még önálló Újpest és Rákospalota határán épült Clarisseum területén. A két világháború között itt működött a tartományfőnökség és a fiúnevelő intézet is.

Sándor István 1936. február 12-én a Clarisseumban kezdte meg felkészülését a szerzetesi életre. A világháború őt is érintette: előbb sorkatonai szolgálatot teljesített, majd híradós távírászként megjárta az orosz frontot. A megpróbáltatások megerősítették küldetését az ifjúság felé. Hivatalos eltávozásai alkalmával tette le, illetve újította meg fogadalmait 1940-ben és 1943-ban. A háború végén egységével amerikai hadifogságba került Németország területén, ahonnan még 1945-ben visszatérhetett Rákospalotára.

Szaléziként 1946. július 24-én kötelezte el magát, de örökfogadalma után nem kezdett teológiai tanulmányokat pappá szentelése érdekében, hanem szerzetes testvérként belevette magát a fizikai és a pasztorális munkába. A szalézi nyomdában dolgozott, emellett a tanoncok oktatását és a kollégiumi nevelőmunkát is végezte. A templom sekrestyése volt, illetve vezette és nevelte a közel százfős ministránscsoportot.

1946-ban betiltották az egyesületeket, többek között az iparostanulók patronálására létrejött Katolikus Iparos- és Munkásifjak Országos Egyesületét. Ennek Sándor István volt a rákospalotai szervezője. Ő azonban továbbra is tartott összejöveteleket annak a hat csoportnak, amelyet korábban az Egyesület keretein belül nevelt. 1948 és 1950 között még legálisan végezte feladatait a Clarisseumban: nyomdászként dolgozott, mellette pedig a növendékeket és a környékbeli fiatalokat tanította imádkozni, dolgozni, felelős emberekké válni.

1950 nyarán a kommunista hatalom – néhány kivételtől eltekintve – megvonta a Magyarországon működő szerzetesrendek működési engedélyét, ily módon illegálissá téve minden olyan cselekedetet, amely korábban a rendek feladata volt: oktatás, nevelés, szociális munka, kórházi szolgálat. A papok és szerzetesek ennek ellenére folytatták a hitoktatást, az ifjúságnevelést, mivel hivatásuk számukra nem a világi hatalom engedélyétől függött.

Sándor István nem dolgozhatott többé nyomdászként, mivel a nyomdát és a nevelőintézetet is államosították. Kezdetben korábbi sekrestyési munkája biztosított számára megélhetést, majd Kiss István álnéven a Persil Művek dolgozója lett. A gyárban is foglalkozott fiatalokkal, és korábbi csoportjainak is folyamatosan szervezett gyűléseket.

Hamarosan bekerült az államvédelem látókörébe, miután régi növendékei közül néhányat besorozott katonaként az ÁVH-hoz vezényeltek. A pártőrség tagja lett többek között Zana Albert is. A fiatal tiszthelyettes rendszerellenes nézetei hamar felettesei tudomására jutottak, és a pártőrségen belüli ellenállás letörését Sándor István személyén keresztül összekapcsolták a szaléziak elleni megtorlással. Sándort 1952. július 28-án – néhány nappal Zana őrizetbe vétele után – letartóztatták.

Az ellene és társai ellen lefolytatott, „pártőrség”-per néven ismertté vált koncepciós eljárás elsőfokú tárgyalására a Budapesti Hadbíróságon került sor 1952. október 28–30. között. A per során (Zana és Sándor mellett) több fiatal ÁVH-st, valamint szalézi szerzetest is elítéltek. Sándor, Zana és Farkas Ferenc halálos ítéletét 1953. május 23-án a másodfokon eljáró Katonai Felsőbíróság helybenhagyta. Bár a börtönben többször brutálisan összeverték, a szerzetest az utolsó napokban sem hagyta el a hite: visszaemlékezések szerint ő vigasztalta halálra ítélt társait. Az ítéletet 1953. június 8-án hajtották végre.

A szerzetest 1994-ben jogilag rehabilitálták, majd Ferenc pápa jóváhagyását követően 2013. október 19-én Budapesten boldoggá avatták. Levéltári, antropológiai és genetikai vizsgálatok elvégzése után 2019 márciusában egy kutatócsoport sikerrel azonosította Sándor István földi maradványait. 2019. október 25-én emlékhelyet avattak tiszteletére a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában azon a helyen, ahol a szerzetes és öt társa sírhelyük azonosításáig névtelenül nyugodott.

Írta: Wirthné Diera Bernadett

További részletek az életpályát bemutató kötetről itt olvashatók.

A sorozat eddig megjelent részeit itt találja meg.

Irodalom

• B. Varga Judit: Kényszer ellenére. Szaléziak és a kommunizmus. Budapest, Új Ember, 2016.
• Bosco Szent János áldozópap. Magyar Kurír, 2018. január 31. https://www.magyarkurir.hu/hirek/bosco-szent-janos-aldozopap, 2018. augusztus 8.
• Rátonyi Gábor Tamás: Ybl 200: Az istvántelki Clarisseum – Szent István király plébániatemplom. Budapest XV. kerületi blog, 2014. április 6. https://bpxv.blog.hu/2014/04/06/clarisseum_rakospalota_ybl_miklos_istvantelek_ujpest, 2018. augusztus 8.
• Sándor István emlékoldala. http://sandoristvan.hu/, 2018. augusztus 8.
• Szőke János: Sándor István SDB vértanú. Budapest, Don Bosco, 2013.