1878. augusztus 30-án éjjeléről 31-e hajnalára elöntötte Miskolcot a megáradt Szinva és a Pece patak. A pusztítás hatalmas volt: 2185 ház sérült meg, 698 dőlt össze, 277-en haltak meg, a kár 1 739 771 forintot tett ki. Mindez kényszerpályára állította a várost: modernizálódni kell több tekintetben, hogy a XIX. századi Magyarország legtöbb halálos áldozatot követelő árvize ne ismétlődhessen meg. Bodovics Éva történész a Herman Ottó Múzeum előadássorozata, a Miskolc Anno vendégeként beszélt a tragédiához vezető okokról, az eseményekről és annak hosszú ­távú hatásairól - írja a boon.hu.

Az 1878-as miskolci árvíz még ma is sokak emlékeiben él valamilyen módon. Nem is csoda, hiszen enyhe túlzással mindenkit érintett a városban,

egy olyan korban, amikor a természeti katasztrófák, járványok még óriási károkat tudtak okozni – vezette fel Kapusi Krisztián, a Herman Ottó Múzeum történésze az előadást.

Azt pedig, hogy milyen jól írta körül az esemény jelentőségét, jól példázta az előadás végeztével egy családi anekdotát felidéző hölgy a hallgatóság soraiból. Dédszülője történetét mesélte el a tehénről, amit elvitt az ár, egy héttel később mégis hazatalált a jószág.

Bodovics Éva előadásában először a körülményeket ismerhettük meg, amelyek „megágyaztak” a természeti katasztrófának. Az 1870-es években Miskolc a „vizek városa” volt – csatornázás hiányában a mindenhol csordogáló szennyvízé is. A Szinva és a Pece a városon haladtak keresztül és számos iparág települt rájuk.

Malmok, vágóhidak, fürdők, uszoda és kisebb használók, mint a tímárok, földművesek, jégkészítők, vagy éppen tűzoltók használták a vizeket – tevékenységükkel akadályozva a vízfolyamot. A lakosság életének szerves részei voltak, rendkívül büdös és szennyezett állapotuk ellenére. A nagyfokú függés miatt kódolva volt, hogy egy nagyobb árvíz hatalmas károkat okozzon.

Bár a korábbi években is előfordult, hogy kiöntött a Szinva és a Pece, a tragédiák elmaradtak, így a város csupán apró védelmi intézkedésekkel reagált.

Ezek okaként a pénzhiányt, a lakossági ellenállást – hiszen függtek a vizektől – és a bürokratikus döntési nehézségeket jelölte meg Bodovics Éva.

Azért a víz az úr

A történész emlékeztet, hogy ebben az időszakban rengeteg eső esett. Augusztus 30-a éjjelét megelőzően már több hete áztatta víz a jellemzően vályogból épült házak falait. A halálesetek túlnyomó többsége ennek okán következett be: az emberek nem megfulladtak, hanem az instabillá vált épületek rájuk dőltek – a vízszint villámgyorsan emelkedett azon az éjjelen, a mit sem sejtő áldozatok pedig éppen aludtak.

Az újdonsült polgármestert, Soltész Nagy Kálmánt nagy feladat elé állította a tragédia. Számos, azonnali reagálást igénylő probléma jelentkezett. A házakkal együtt a bennük lévő, létfontosságú ingóságokat is elvitte a víz. A bespájzolt ételt, a ruhákat – éjszaka lévén rengeteg túlélő meztelenül került az utcára – pótolni kellett.

Helyre kellett állítani a közlekedést, ami minden egyéb munkálathoz is nélkülözhetetlen lépés volt. A történész emlékeztetett, hogy a helyzet kaotikus volt: a város egyik felében élők nem tudtak eljutni a másik részbe. Az információk áramlása végett a hírközlés restaurálása is elsőbbséget élvezett.

A kor higiéniás körülményeire való tekintettel járványveszély fenyegetett. Fertőtlenítéssel és a kutak megtisztításával igyekezett a városvezetés elejét venni a még nagyobb bajnak.

Fosztogatásokat és anarchikus állapotokat ne képzeljünk el, de a rendfenntartást is meg kellett erősíteni. Az ekkor nagyjából 24 000 lakosú Miskolcon 20-22 rendőr szolgált, a testület erősítésre volt szükség. Mindemellett a károkat is össze­írták.

A Miskolc történetében példa nélküli katasztrófa katalizátora volt a modernizációs folyamatoknak. A kényszer szülte az intézkedéseket, amik a város megújulásához vezettek, de nélkülözhetetlenek voltak a fejlődéshez.

Hidak épültek a vizekre és megkerülhetetlenné vált a mindaddig halogatott mederszabályozás ügye.