Régóta ismert a tudomány számára, hogy a Nap élete ciklusokban írható le. Egy ilyen ciklus – felfutással, tetőzéssel és lefutási időszakkal együtt – 11 éven át tart, a különböző szakaszait pedig az határozza meg, hogy mennyi napfolt van jelen az égitesten – írja az Interesting Engineering cikke nyomán a hvg.hu.

A napfoltok hőmérséklete jóval alacsonyabb a felszín többi részéhez képest, ezért a megfigyelés során az eszközökön keresztül sötét foltként lehet ezeket látni. Innen az elnevezés is. A folyamatot a mágnesesség indukálja, amely során a plazma északi és déli körforgása meghatározza a mágneses erővonalak mozgását.

Az igazán érdekes folyamatok azonban a csillag mélyén zajlanak, messze az izzó felszín alatt.

Csakhogy egyetlen műszer sem képes ezekben a rétegekben közvetlenül megmérni a mágneses mezőket, a műholdak pedig csak azt rögzítik, ami a Nap felszínén történik, és a kutatók is csak ezekből az adatokból következtethetnek.

Amerikai csillagászok most új oldalról közelítették meg a problémát. Ahelyett, hogy főként feltételezéseken alapuló modellt építettek volna, munkájukat valós megfigyelésekre alapozták: három, a napot figyelő műhold megközelítőleg harminc évnyi gyűjtött adata alapján összeállították a csillag mágneses mezejének térképét.

Ezek a térképek egész pontosan megmutatják, hogy hol jelennek meg a mágneses mezők a felszínen, és hogyan változnak az idő múlásával.

Az információkat egy részletes, háromdimenziós számítógépes modellbe táplálták, amelyet a Nap belső mágneses gépezetének szimulálására terveztek – mint az a The Astrophysical Journal Letters című tudományos lapban megjelent tanulmányban is olvasható.

A módszer megbízhatóságának ellenőrzése érdekében a tudósok arra kérték a modellt, hogy rekonstruálja a múltbeli napciklusokat. A modell sikeresen reprodukált a műholdak segítségével megfigyelt több ciklust is, beleértve a napfoltok fokozatos eltolódását a magasabb szélességi körökről a napegyenlítő felé. Ez utóbbi kulcsfontosságú mutatója annak, hogyan fejlődik egy ciklus.

A rendszer segítségével a kutatók előrejelzést is tudtak készíteni.

Bizonyos pontokon leállították az új adatok betáplálását, és hagyták, hogy a modell magától fusson tovább. Kiderült: a rendszer még új megfigyelések nélkül is helyesen jelezte előre a naptevékenység főbb jellemzőit akár három-négy évre előre.

Az eredménynek köszönhetően a jövőben pontosabb lehet az űridőjárás előrejelzése, ami jelentős mértékben segítheti a műholdak, űrállomások és maga a földi infrastruktúra védelmét is.