E szombati napon futólag bement a Parlamentbe, de csodálkozott azon, hogy nincs Minisztertanács. Nagy Imre tárgyalt, Erdei Ferenc is ügyeket intézett. Akkor a munkahelye az Akadémián volt, meg az édesanyját látogatta meg, de a zsebében ott volt egy előterjesztés, hogy mi lenne az a külpolitikai nyilatkozat, amit most fontos volna megtenni. Ez érinthette volna a Varsói Szerződést, a szovjet csapatok kivonását, a semlegességet. Õ maga a semlegességgel nem sietett volna, és ez volt ott a zsebében akkor is, amikor november 4-én hajnalban már behívták a Parlamentbe.

Nagy Imrével nem találkozott, ezért gondolta úgy, hogy ő az oroszokhoz ment tárgyalni. Nem volt világos, hogy a jugoszláv követségen menedékjogot kért. Utólag azt mondta, akkor elbizonytalanodott abban, hogy az ott lévő minisztereknek valami kötelessége vagy feladata volna. De mivel a miniszterelnök akadályoztatva volt az ő tudomása szerint, úgy érezte, hogy valamit tenni kell, és úgy látta, hogy Tildyvel meg az ott lévő másik, azt hiszem, B. Szabó István nevű miniszterrel erről ő hiába beszélne. Hiszen a reggeli beszélgetésből arról győződött meg, hogy nem tudnának szót érteni. Úgyhogy mikor Tildy a beérkező orosz katonákkal egyezséget kötött, hogy a civilek elmehetnek, a katonák pedig adják le a fegyvereket, akkor ő úgy döntött, hogy ott marad.

Kicsit anekdotikus elbeszélés, hogy a bevonuló szovjet csapatok igazából nem is tudták, hogy ki ő, csak látták, hogy valaki ott dolgozik, és nem is tudták, hogy min, pedig akkor ő a kiáltványon dolgozott.

Nem lehetett tudni, hogy ott ki tartozik az új kormányhoz, ki a régihez. Rónai Sándor, Dobi István és mások ott voltak, s együtt hallották azt, hogy Rónai Sándort bejelentik a Kádár-kormány tagjaként. Megkérdezték tőle, hogy akkor mit gondolsz erről, és azt mondta: "kérlek szépen, én minden jó magyar ügyben benne vagyok". De szemmel láthatóan fogalma sem volt arról, hogy őt a Kádár-kormány tagjának javasolják.

Mi volt a kiáltvány jelentősége?

Leszögezte azt, hogy nem igaz az, hogy Magyarországon ellenforradalom van, vagy nem valószínű, hogy lehetne. Az új kormánynak nem volt oka a jobboldal felé való engedékenységre és a baloldal felé való keménykedésre. Az utcai igazságtételek, amelyek nem voltak nagy számúak, bár itt nem a matematika dönt, azok november elsején, vagy utoljára talán 31-én vagy 30-án a Köztársaság téren voltak utoljára. Tehát a forradalom szinte megállt ezekben az igazságtételekben, és nem igaz az, hogy a szocializmus vívmányainak megvédésére egy nagy létszámú idegen hadsereget kell behívni. Ez egy cinikus állítás. És végül felszólította a magyar lakosságot, hogy a passzív ellenállás összes fegyverével éljen. Fegyveres ellenállásra nem adhat parancsot, mert hiszen a katonai helyzetről nincs tájékoztatva, és a magyar ifjúság elég vérrel adózott azért, hogy megmutassa a világnak, ragaszkodik a szabadsághoz. Most már a külföldi hatalmakon van a sor, hogy segítséget adjanak. Ezt ő mindig is, és az egész kontextusból is világos, hogy politikai segítségnek gondolta, nem pedig katonai beavatkozásnak.

Néhány napig még a Parlamentben maradt, és gyakorlatilag kisétált az épületből.

Õt ott atrocitás nem érte, de az új kormány valamelyik előkészítőjének kellett intézkedni, hogy az őrség kiengedje. Azt hiszem, ez 6-án estefelé történt.

Utána hazament, és további iratokat jelentetett meg, legalábbis dolgozott tovább.

Nem jelentetett meg semmit, hanem egy kibontakozási tervezeten dolgozott, amiről még nem tudta, hogy mire lesz jó. Láthatóan némi naivitással - de ez az ő meggyőződéséhez tartozott - a menthető mentésén gondolkodott, és az egyre szűkülő lehetőségek között úgy gondolta, hogy ezt kötelessége megtenni. Abban érzem ennek az egésznek a nagyságát, hogy nagyon pontosan és világosan megfogalmazta, s ez tényleg ritka eset, hogy egy kivételesen egységes módon felkelt nép akaratát meg tudta fogalmazni.

November 3-án, amikor kiderült, hogy Bibó István miniszter lett az újjáalakult Nagy Imre-kormányban, akkor megjelent egy autó az édesapjáért és elvitték. Ez azt jelentette, hogy utána napokig, hetekig nem látták őt?

November 3-án nem volt olyan Minisztertanács, hogy ezt az új kormányt összehívták volna. Erről ő az emlékezéseiben elmondja a véleményét, tehát ő először mint miniszter november 4-én került be a Parlamentbe, és addigra már Nagy Imre nem volt ott. Õ ott Tildyt és B. Szabó Istvánt találta meg. Többen nem tudtak bejutni. Volt, aki úgy gondolta, hogy a harci helyzetben nem is akar bemenni. Nyilván, akit lehetett, azt még hajnalban behívták. És ő úgy tudta, hogy Nagy Imre a szovjet követségre ment tárgyalni és ott fogták. Ezért gondolta ő azt, hogy Nagy Imre akadályoztatva van, tehát a kormánytagoknak valami módon kötelességük, hogy képviseljék a kormányt. És ez végül rá maradt, mert ő úgy érezte, hogy a többiek erre valahogy nincsenek készen vagy nem alkalmasak. Tildy mondott egy, az édesapám szerint patetikus beszédet, megegyezett a nyolc óra körül odaérkező orosz katonákkal vagy valamilyen katonai vezetővel, hogy a civilek hazamehetnek. Õ úgy ment el, hogy a halálba megy. Ez volt talán az a patetikus dolog, és apám meg úgy gondolta, hogy ő ott marad. Nem igazán tudta, hogy mit tegyen, aztán ott még egy újságíróval találkozott, aki azt mondta, hogy ő is itt marad, mert ő azt tapasztalta a hadifogságban, hogy ahol egy kis erkölcsi erőt éreznek ezek a katonák, ott meghátrálnak vagy megállnak, és ő azt gondolja, hogy ő nem megy el.

És úgy érezte, hogy ott érezhető ez az erkölcsi erő?

Erre apám humorizálva azt mondta neki, hogy hát akkor maga az én emberem, akkor kinevezem sajtófőnökömnek, ami egy vicc volt, mert akkor már el volt néptelenedve valamennyire az épület. Ez délelőtt volt. És akkor ez az ember elkezdett telefonálni követségekre azzal, hogy Bibó István nyilatkozni fog. A zsebében készen volt egy olyan előterjesztés, amit már november 3-ára elkészített azzal, hogy mit kellene mondania a világnak, az oroszoknak, szóval egy kormánynyilatkozat-tervezet, és ő legszívesebben ezt beszélte volna meg mint kormánytag legelőször Nagy Imrével vagy a kormány tagjaival, de erre már nem került sor. És akkor nyilván ezt a gondolatmenetet alakította át valamennyire az új helyzethez képest. De ebben benne volt az, hogy Magyarország nem akar a Szovjetunióval ellenséges állapotot, valamilyen módon egy szocializmust szeretne építeni, amivel akkor a forradalom minden mértékadó ereje egyetértett. Viszont nagyon határozottan leszögezte, hogy az, hogy ellenforradalom, hogy itt valami restaurációról lenne szó, az a forradalom szándéka szerint sem igaz és a tények sem támasztják alá.

Ami kiáltvány néven vált ismertté, az fogalmazványszerűen megvolt, de az ő fejében készen voltak azok a gondolatok, a marxizmuskritika. Lehet, hogy ennek valamilyen formáját vittem el én november 1-jén az Irodalmi Újságba, átadtam Képes Gézának, de a másnapi Irodalmi Újságban már nem tudott megjelenni.

Tehát november 1-jén ön egyfajta küldöncként működött?

Megbeszélték telefonon, és én elvittem valahova, azt hiszem, a mostani Bajza utcai épületbe vagy arra a környékre. Nekem ennyi emlékem van, hogy én ezt átadtam Képes Gézának. Meg kell mondanom, az édesapám halála után megkerestem Képes Gézát, hogy nem tudja-e, hogy ennek a kéziratnak mi lett a sorsa? Mert ezt nem találtam az ő kéziratai között meg. Utóbb a perének az iratai közül került elő.

És arról mit lehet tudni, hogy a kiáltvány, ami Magyarok néven jelent meg, milyen körülmények között, hogyan született meg?

Ott, a Parlamentben november 4-én reggel írta meg, sőt, előtte még, amíg nem értek oda az oroszok a Parlament előtti térre, átment, és beadta az amerikai követségnek valamilyen módon ennek a feljegyzésformában meglévő változatát, ezt a bizonyos külpolitikai nyilatkozatot. Ennek a szövege is aztán valamilyen amerikai archívumból nagyon későn előkerült.

Ebben ő gyakorlatilag az ENSZ hatalmaihoz fordult.

Nem katonai, hanem politikai segítségét kért, de azt nagyon erőteljesen. És valahogy arról próbálta meggyőzni őket, hogy nem lesz világháború abból, ha komolyan segítenek, bár nem katonai segítséget kért. És én azt gondolom, hogy például a kubai válság igazolta ezt, mert a kubai válság idején az oroszok már sokkal jobban feljöttek, több mindenben megközelítették az Egyesült Államokat, mint 56-ban, és mégsem lett a határozott állásfoglalásból világháború, szóval visszakoztak, de hát ez a volnák közé tartozik.

Bibó István november 6-ig maradt a Parlament épületében. Mit lehet tudni erről a két napról?

Õ annyit mesélt el erről, és ez is megvan az emlékezéseiben, ami megjelent, hogy a Parlament másik végén ott volt néhány miniszter meg talán Dobi István, és akkor valahogy még össze is jöttek reggel, és hallották vagy hallgatták, hogy Szolnokon állítólag megalakult a Kádár-kormány. Aztán később, amikor az oroszok bejöttek, akkor valamilyen orosz katonát odaállítottak, hogy őrizze, és hogy nem mehet ki. Aztán Dobi István átjött és kérdezte, hogy kap-e enni, és akkor mondta, hogy ennivalója nincs, és akkor Dobi küldetett neki, mert a Parlament alagsorában a konyha azért valamilyen mértékben működött, és kaptak ezzel a Bakos nevű újságíróval együtt ebédet. Ott üzent neki valami küldönc, hogy a nem tudom, milyen szovjet parancsnok üzeni, menjen át hozzá. Mire azt mondja, életemben egyszer megjátszottam magam, és azt mondtam, hogy én itt vagyok, hogyha a parancsnok beszélni akar velem, jöjjön ő ide. De az nem jött. És 6-án jött már az új kormánynak valami szálláscsinálója. Õ mindig kisebbítette a maga hősiességét, és azt mondta, úgy látta, hogy itt már nincs miért tiltakozni, ami fontos volt, azt talán megtette. S végül elintézte, hogy kiengedjék az őrök.

Ön emlékezik arra a pillanatra, amikor hazatért az édesapja ezek után a napok után?

Mi akkor a nagyapáméknál voltunk a szomszédban, és akkor az édesapám azt gondolta, hogy nem a lakásában lakik, ha netán keresnék, s akkor azért mégiscsak egy fél nap időt nyer ezzel.

Tehát még azután is tartott attól, hogy letartóztatják, megkeresik őt.

Igen, és erre minden oka megvolt, mert azt nem sejtettük, hogy micsoda hosszantartó, véres megtorlás következik, de azt, hogy a harcok hevében a bejövő oroszok mit csinálnak, azt azért nem lehetett kiszámítani. Tehát jövendölni nem lehetett, hogy fogják-e keresni, mikor és miért. És közben pedig ezalatt, míg a pártok, a munkástanácsok működtek, az ő nyilatkozata meg a kibontakozási tervezet, amit elkezdett november 5-én és 6-án a Parlamentben írni, az november folyamán a pártoknak, a Magyar Értelmiség Bizottságának, a Parasztszövetségnek, a frissen alakult vagy újjáalakult szervezetek közös platformjának tulajdonképpen az alapjává vált, s ezt aztán valamilyen módon közös munkával átdolgozták. Nagyon benne vannak az ő fordulatai, de nem egyedül fogalmazta, és ez az, amit aztán az indiaiaknak mint följegyzést átadtak Göncz Árpáddal együtt december elején, akiket közvetítésre kértek, mert valahogy eljött ide a hír, hogy az indiaiak tulajdonképpen hajlandók lennének közvetíteni, de addigra már ezt is az oroszok barátságtalanul elutasították, és ők formális választ nem is kaptak erre. Anyám a kezét tördelve várta minden ilyen találkozóról, de ő nem aludt ott a nagyapáméknál, hanem szintén elég közel laktak a Basola Zoltánék, aki egy rendkívül hűséges, megbízható, komoly ember volt. Azt hiszem, oktatási vagy kultuszállamtitkár volt 46-47-ben valamikor, a felesége pedig nekem volt általános iskolai tanító nénim, egy rendkívül kedves, komoly valaki. És akkor ott náluk aludt, amit az ő részéről szintén nem lehetett tudni, hogy ők ezért milyen formában fognak esetleg szemrehányást kapni, ha ez valami akcióban kiderül. Azt hiszem, hogy nála tett le édesapám több ilyen 56-os kéziratot, és ők őrizték ezeket, amiért nem lehetek elég hálás nekik. Így éltünk, hogy apám időnként megjelent ott a nagyapáméknál a Bimbó úton. Emlékszem, én ott ismerkedtem meg Göncz Árpáddal, aki szintén oda följött, amikor valamiről beszélni akartak.