Rövid sajtótájékoztatóján Leo Varadkar, Írország miniszterelnöke nem részletezett politikai és magánéleti okokkal magyarázta a közéletet és a kormányának tagjait is sokkoló lemondását. „Úgy érzem, nem én vagyok a legjobb ember a feladatra... A politikus is ember” – tette hozzá megbicsakló hangon.
A részletek visszatartása hasonlít arra, ami Nagy-Britanniában történt Nicola Sturgeon skót első miniszter váratlan tavalyi lemondásakor és arra is, ahogy Katalin hercegnő elvonult a közélettől. Csakhogy Varadkar egy ország választott vezetője.
Csütörtökön a lehetőséget megérző és a határ mindkét oldalán a parlamentben ülő Sinn Féin párt azonnali választásokat követelt. Varadkar szerint az alkotmány értelmében pártkoalíciója 2025-ig vezetheti az országot, és a parlamentnek kell új kormányfőt választania.
A felhívás Mary Lou MacDonaldtól jött, aki nemrég lett az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írország regionális kormányzatának vezetője és egyben a déli, Ír Köztársaság legnépszerűbb pártjának elnöke.
Varadkar tevékenységét méltatta Rishi Sunak brit miniszterelnök, akivel az ír vezető alkut kötött, az északír–ír, azaz brit-–uniós határ átjárhatóságának komplikált kérdésében. Sunakot pártján belül egyesek ki akarják kezdeni, de eddig ezt sikerült logikátlan és a brit konzervatívok idei választási szereplését veszélybe sodró próbálkozásoknak minősíteni.
Ha viszont Írországban történhet ilyen váratlan és sokkoló dolog, akkor a briteknél miért nem?
– merül fel a kérdés Varadkar lemondása után.
A távozó Taoiseach-et – ezt az ír, vezetőt vagy főnököt jelentő szót használják a kormányfőre még az angol nyelvű sajtóban is – szerették az úgynevezett progresszív-liberális vezetők egyik legjobb példájának felhozni. Az identitáspolitika és az úgynevezett diverzitás hívei számára egyszerre több, úgymond „progresszív” kategóriába is tartozik.
Egyrészt 45 éves – azaz nem az idősebb, „becsontosodott” elit, hanem „a modern Írország” arca –, másrészt félig indiai, azaz felmutathatja, hogy egy etnikai kisebbséghez van köze. Harmadrészt nyíltan meleg, és így miniszterelnöksége különösen nagy eredmény a sokáig mélyen katolikus Írországban. A liberális angol nyelvű világban sokáig Jacinda Ahern új-zélandi exminiszterelnök volt hasonló ikon – aztán ő is hirtelen bejelentette távozását. Maga Varadkar azonban értésre adta: nem akarja, hogy identitása alapján ítéljék meg.
Viszont Varadkar esetében felhozták, hogy
az utóbbi hetekben elveszített két népszavazást is.
Az egyikkel módosítani akarta a nők szerepére vonatkozó kitételt az alkotmányban, törölve a passzust, hogy gazdasági okok nem kötelezhetik a nőt, hogy munkát vállalva elhanyagolja otthoni feladatait, sőt, a „nő” és az „anya” szavak is eltűntek volna a bekezdésből. A másikban a hagyományos család értelmezését akarta kiterjeszteni az „alapuljon az házassságon vagy más tartós kapcsolaton” szöveggel.
Az Ír-tenger túloldalán, a briteknél azért fújtak rá a konzervatívok, mert az EU meghosszabbított kezének tartották, aki keménykedett velük az ír határ kérdésében. Az ő válasza: megvédte az ír és az EU-s közös piacot a szabványokat immár nem figyelembe vévő brit áruktól.
Emellett azt is érdemeként hozhatja fel, hogy költségvetési pluszt hagy országára. Így már ködös emlék a 2010-es, 65 milliárd eurós IMF–EU-segélycsomag, bár az országot újabb keletű lakhatási válság sújtja.
A távozó kormányfő nem utalt rá, hogy mire készül a jövőben. Egyesek egy európai uniós állást emlegettek, de csak annyit mondott, hogy most lesz ideje gondolkozni.