Mezey György 1941-ben született. Ilyen évközlés az illető halálát követő tisztelgő emlékezésben szinte kötelező adat, most, ha létezik ilyen, még inkább hangsúlyozandó. A magyar labdarúgás történetének egyik különlegessége, hogy abban az esztendőben született Mészöly Kálmán, Albert Flórián és Verebes József is. Különleges, amit ők adtak a magyar futballnak.

Mezey György a harmincas évei elején járva már foglalkozott a BVSC korosztályos labdarúgóival, az egyik, ott játszó, egyre hosszabb hajú srácról, Törőcsik Andrásról később azt mondta, Maradona szintű tehetség volt. Ő pedig olyan jól dolgozott a vasutasklubnál, hogy – akkor szinte példátlanul fiatalon – 36 évesen NB I-es edző lett, egy nagy hagyományokkal rendelkező, patinás budapesti klubnál, az MTK-VM-nél.

Alighanem az a szűk évtized volt élete, pályafutása legtermékenyebb, legintenzívebb és legsikeresebb időszaka. Ha akkoriban valaki NB I-es edző lett egy pesti klubnál, eleve százezrek, talán milliók ismerték meg a nevét. De ha még rendszeresen a képernyőn is felbukkant… Ő volt az úgynevezett vezető tanára a Magyar Televízió Focisuli című sorozatának.

A futballban, a futball bűvöletében élt. Érdekes, hogy később keveset beszélt róla, de ő is kötődött az Aranycsapathoz, gyerekkorban rajongóként, később pedig egy különleges szállal: játékos-pályafutása talán legmeghatározóbb edzője Hidegkuti Nándor volt.

Ezért sem habozott, amikor az MTK-VM hívta, pedig akkoriban már válogathatott a felkérések között, öt meccsen dirigálta (35 évesen!) az utánpótlás-válogatottat, de le kellett mondani róla, egyéb feladatai miatt. Mint ahogyan lemondta a FIFA segélyprogramjában való (egyébként utazási szempontból felettébb vonzó) meghívást is, hiszen mindenképpen az NB I-ben akart dolgozni.

Első idényében rögtön harmadik lett a kék-fehérekkel (másfél évtized után először végzett az MTK a bajnoki dobogón), övé lett a modern, fiatal edzők imázsa, farmeres, szűkített inges, játékosnak kinéző. 1980-ig dolgozott a Hungária körúton, miközben rendszeresen képezte magát, UEFA-továbbképzésekre járt, kihasználva angolnyelv-tudását, szakfolyóiratokat, szakkönyveket bújt.

Még nem volt negyvenéves, amikor a nála három hónappal idősebb Mészöly Kálmán segítője lett a válogatottnál. Kivételesen jó párost alkottak, noha a habitust tekintve tűz és víz voltak. A válogatott kijutott a spanyolországi világbajnokságra, de aztán nem vette sikerrel a következő (nyolccsapatos…) Eb selejtezőit, így a szövetség akkori elnöke, Szepesi György a váltás mellett döntött a kapitányi poszton.

Szinte evidens volt, hogy az addigi második ember, az olimpiai válogatottat is vezető Mezey György legyen a szövetségi kapitány. Bemutatkozó mérkőzése különlegesen zajlott: előbb az előmérkőzésen az olimpiai csapat kispadján ült a Népstadionban, majd az akkor vb-ezüstérmes nyugatnémetek ellen debütált az A-válogatott élén, egy 1–1-es döntetlennel. Azzal kezdődött az A-válogatottnál a Mezey-korszak. Csak az érdekesség kedvéért: a németek ellen Kardos József, az újonc Róth Antal, valamint Varga József, Péter Zoltán, Garaba Imre, Nyilasi Tibor, Szokolai László, Mészáros Ferenc és Dajka László is játszott a későbbi vb-selejtezők szereplői közül.

A jó kezdést rossz folytatás követte, az angolok (számunkra már tét nélküli Eb-selejtezőn) 3-0-ra nyertek a Népstadionban. Ez volt sorozatban a hatodik meccs, amelyet – az 1962-es chilei világbajnokság óta – elveszített a válogatottunk a háromoroszlánosokkal szemben. Erre a találkozóra is jutott egy újonc: a pécsi nevelésű csepeli kapus, Kovács Attila. Őt szánta a kapitány a következő évek első számú magyar hálóőrének, személyesen is megviselte, hogy Kovácsot eltiltották a bundaügyben.

A még hátralévő két Eb-selejtezőn ugyan veretlen maradt a csapat, de ettől még a negyedik helyen zárt csak a csoportban. Kevesen tippeltek volna ezt látva arra, hogy a következő nagy kvalifikációs sorozatban négyese élén végez, sőt, minden más európai csapatnál gyorsabban eljut Mexikóba a magyar válogatott.

Az MLSZ elnöksége akkoriban határozatba foglalta, hogy télen és nyáron két-két hét felkészülést biztosít a válogatottnak, valamint a tétmérkőzések előtt hatnapos, a barátságos találkozók előtt háromnapos összetartást engedélyez. 1984 januárjában az itthon addig szinte kiátkozott, ám aranyszívű Östreicher Emil segítségével Benidormba utazott a válogatott keret. Addigra Mezey György már rábólintott a spanyolok meghívására, az Eb-re készülő együttes Cádizban kívánt játszani a magyarok ellen. Ezért egyhetes spanyolországi ott tartózkodás költségeit átvállalta a szövetségük. Kifelé utazva a magyar keret részt vett a Mercedes által támogatott stuttgarti teremtornán, s ha már ott volt, meg is nyerte a 20 000 márkás fődíjat. Így megkereste a második hét költségeinek fedezetét is.

Jól sült el a válogatott mérkőzés is, Garaba Imre góljával sikerült 1-0-ra nyerni. A Kovács A. – Csuhay, Kardos, Nagy A., Varga J. – Hannich (Dajka), Garaba, Csongrádi (Péter) – Bodonyi, Törőcsik, Hajszán összetételű gárda a fél évvel későbbi kontinensbajnokság ezüstérmesét győzte le a saját pályáján. „Magyarország technikailag tökéletes, Spanyolország nem találkozott a labdával” – állapította meg a Marca című napilap. Mezey György később alapvető fontosságúnak ítélte meg ezt a győzelmet a csapat összekovácsolódása szempontjából.

A tavasz inkább a csapatépítés jegyében telt. Március utolsó napján, Szabadkán az ugyancsak az Eb-re készülő jugoszlávok 2-1-re nyertek a magyarok ellen. Nem kellett sokáig keseregni a vereség miatt, mert négy nappal később a nagy formában játszó csapat 6-0-ra kiütötte Isztambulban a törököket. Pedig a „félholdas” válogatott akkoriban csak 2-1-re kapott ki a világbajnok olaszoktól ugyanazon a pályán, az Inönüben. A Kovács A. – Sallai, Kardos, Róth, Péter – Hannich (Gyimesi), Nagy A., Csongrádi (Garaba) – Mészáros, Dajka (Bodonyi), Esterházy összeállításban játszó magyar együttes remekelt. A 6-0 lett a Mezey-éra legnagyobb különbségű győzelme, de talán még ennél is fontosabb, hogy a találkozó hajrájában már együtt játszott a két szélsőhátvéd (Sallai Sándor és Péter Zoltán, hol a zalaegerszegi védő, hol Varga József szerepelt a bal oldalon), valamint a Kardos József, Róth Antal, Nagy Antal és Garaba Imre alkotta négyszög.

Májusban két hazai mérkőzés következett, mindkettő döntetlenre végződött, az első a norvégok, a második a spanyolok ellen. Majd jött egy harmadik, a belgák ellen, Brüsszelben. Két éven belül ez volt a második peches döntetlen a Vörös Ördögök ellen. Viszont az is tény: az 1983–1984-es idény során a nyolc Eb-résztvevőből öttel is játszott a Mezey György által irányított válogatott. A dánokat és egyszer a spanyolokat megverte, a nyugatnémetek, a belgák, és a spanyolok ellen döntetlent játszott és csak a jugoszlávoktól szenvedett szoros mérkőzésen vereséget. Úgy tűnt, nincs is olyan messze tőlünk az európai elit.

Ez egy évvel későbbre, sőt 1985 áprilisára az egész kontinens előtt világossá vált. Mégis, nem túlzás azt állítani: ha nem csak szavakban lehetne a pokolból a mennybe jutni, biztosak lehetnénk abban, hogy a magyar labdarúgó-válogatott az 1984–1985-ös idényben oda-vissza megjárta ezt az utat.

Augusztus 21-én, a svájciak elleni hazai mérkőzésen a jó formában lévőnek tűnő csapat sima, 3-0-s győzelmet aratott. Mezey György a Bp. Honvéd bajnokcsapatára építette továbbra is a válogatottat, hiányzott viszont a bundaügyben felelősségre vont Kovács Attila és az átigazolási ügyét intéző (ám végül kényszerűségből Újpesten maradó) Kardos József is.

Négy nappal később a mexikói válogatott vendégeskedett a Népstadionban. A találkozó 2-0-s vendéggyőzelmet hozott, rosszul sikerült a magyar főpróba a világbajnoki selejtezők előtt. Szerencsére aztán az osztrákok elleni „előadás” 1984 szeptemberében annál jobban.

Sem a svájciak, sem a mexikóiak ellen nem lépett pályára – Kovácson és Kardoson kívül – a Bp. Honvéd két kulcsembere, Nagy Antal és Varga József sem. Az úgynevezett csepeli bundaügy folyományaként a szövetség felfüggesztette a játékjogukat, éppen ítéletükre vártak, finoman fogalmazva is bizonytalannak tűnt, játszhatnak-e a vb-selejtezőkön.

Az MLSZ fegyelmi bizottsága kétnapos, augusztus 27-i és 28-i ülésén döntött, „sorsukról”. Különböző léptékben, de összesen 12 futballistát marasztaltak el, köztük négy, az előző idényben a válogatottban is szerepelt játékost, Kőhalmi Gábort, Kovács Attilát, Nagy Antalt és Varga Józsefet. A két, az előzetes letartóztatásuk idején a fogdákat belülről megismerő csepeli kapta a legsúlyosabb ítéletet, tíz évre tiltották el őket. (A kapus büntetését később hatévnyire mérsékelték.) A többiek szankcióját felfüggesztették, ami azt is jelentette egyben, hogy Nagy és Varga ismét a válogatott rendelkezésére állhatott. Mezey György a Gyöngyvirágtól lemondásig című könyvében leírta a véleményét: „Egy pár játékos megbüntetésével nem értek egyet. Ha bizonyítható, hogy számos mérkőzésen vesztegetés történt, akkor vagy a végére járnak a dolognak, és valamennyi vétkessel szemben eljárnak, vagy ha nem, ne találjanak bűnbakokat, ne csináljanak kirakatpert.”

Szeptember végén már Eb-selejtezőt kellett játszani. A súlyproblémákkal küzdő Kardos, valamint a két honvédos visszatért a keretbe, ugyanakkor Mezey gondolkodott azon, ki legyen a jobbszélső. Kiss Sándor, Fodor Imre és Kiprich József között vacillált. Az újpesti csatár bokája megsérült, a két fiatal közül pedig a kapitány végül a tatabányai támadó mellett döntött. Ez volt az a találkozó, amelyen Mezey minden húzása fényesen bevált. Kardos és Nagy Antal is gólt szerzett, a nagyon bátran futballozó Kiprich pedig alaposan meglepte az osztrákokat, a csapat egyik legjobbja volt.

A rossz közhangulat egy csapásra átfordult, a futballistákat szapuló „nép” bizakodni kezdett. S a rotterdami győzelem után már imádta a csapatot. Három héttel az osztrákok elleni győzelem után már négy ponttal állt a csoport élén a magyar csapat, úgy, hogy legyőzte két legveszélyesebb ellenfelét. Hollandiában a korszak egyik legemlékezetesebb győzelmét aratta. Alkalmasint ez a győzelem nyitotta meg az utat Mexikó felé, noha végül is a bécsi 3-0 tárta ki végleg a kaput.

Megnövekedett az étvágy, a ciprusiak ellen szinte minden szurkoló könnyű sikerre számított. Könnyű éppen nem volt, de megszületett a harmadik győzelem is. Limasszolban Nyilasi Tibor a 89. percben szerezte meg a 2-1-et hozó gólt. Talán még akkoriban sem kapott elég figyelmet, pedig fontos: mindhárom őszi selejtezőt hátrányból fordítva nyerte meg a válogatott!

A télen ismét Benidormban edzőtáborozott a gárda, majd a spanyol nyárból az északnémet télbe utazott, az NSZK szövetsége jótékonysági mérkőzésre hívta az előző ősszel eredményeivel az európai elitbe emelkedett, a France Football ranglistáján 1984 végén – éppen Franz Beckenbauer együttesével holtversenyben – az ötödik helyre került magyarokat. A mérkőzést egy hamburgi kompkatasztrófa áldozatai, illetve családtagjaik megsegítésére rendezték, borzasztó hidegben, fagyos, jeges talajon. Ott is sikerült győzni, Péter Zoltán emlékezetes góljával. Az előző hónapok eredményei alapján áprilisban a biztos győzelem reményében fogadta a válogatott a ciprusiakat. A 2-0-val megteremtette magának a lehetőséget arra, hogy következő, bécsi mérkőzésén bebiztosítsa a mexikói részvételt.

E találkozót április 17-én, szerdán rendezték, de már kedden nyolcvankét szurkolói busz haladt át a határon, mert a mérkőzés 21 ezer jegyéből hatezret a magyar drukkerek vásároltak meg. Bécsben 1976 óta nem nyert a magyar csapat. Ám 1985-ben igen. A 3-0-s győzelem után a magyar szurkolók mámorosan kiáltozták: „Mexikó, Mexikó!”. Jó okkal: a válogatott kiharcolta a mexikói részvételt, népszerűsége pedig évtized óta nem tapasztalt magasságokba jutott. Még az a – valljuk be, sajtótörténeti – különlegesség is megesett, hogy a bécsi diadal után megjelent Képes Sportot az úgynevezett átmenő színesen megjelentetett válogatott poszter miatt úgy elkapkodták az utolsó szálig, hogy a főszerkesztő, Pintér István két héttel később úgy döntött, ugyanazt a fotót, még egyszer megjelenteti. S azt is elvitték az olvasók az utolsó szálig.

A következő napok története minden másnál világosabban mutatta, hogy Magyarországon a szurkoló vagy imád, vagy gyűlöl, vagy a mennyekbe emel, vagy a sárba tipor. Május 14-én telt ház várta Mezey György csapatát a Népstadionban, de alighanem még egyszer annyi ember szívesen kiment volna látni a vb-résztvevőt. A 74 000 néző gólfesztiválra vágyott, de a magyar csapat minden helyzetét kihagyta, vagy éppen Hans van Breukelen, az 1988-as Európa-bajnokság egyik hőse védett ihletett formában. A hollandok 1-0-ra győztek Rob de Wit a 69. percben szerzett góljával, éktelen haragra gerjesztve a közönség egy részét. Lincshangulatot keltettek azok, akik ünnepelni mentek.

A következő idény programja a felkészülést szolgálta. Az A-válogatott ősszel mindössze egy hivatalos találkozót vívott, Cardiffban. Kovács Kálmán (elsőként az 1984-es ifi Eb-t megnyerő csapatból) ezen a mérkőzésen debütált az A-válogatottban, Nyilasi Tibor ellenben akkor játszott utoljára. Nagyon korán, 30 évesen kényszerült búcsúzni a nemzeti tizenegytől.

A keret december elején Mexikóba utazott, egyébként ott tekintette meg televízión a vb-sorsolást is. Részt vett egy négyestornán is, az algériai, a dél-koreai és a házigazda válogatott társaságában. Utóbbi mögött másodikként végzett.

Januárban a luzerni teremtornán keresett pénzt a csapat („Megkerestük azt a pénzt, ami a további vb-felkészülésünkhöz kellett” – mondta Mezey György, miután csapata a Hamburger SV mögött második lett, s ezzel 33 500 svájci frankot kasszírozott), majd ismét Benidormban készült. A hónap végén pedig elutazott Katarba, ahol két meccset vívott Ázsia válogatottjával. Közeledett a „nagy dobás”: 1986. március 16-án, az előző májusi, a hollandok ellen rosszul sikerült selejtező óta először játszott hazai pályán az A-válogatott. Régen nem tapasztalt érdeklődés mellett. Akár két Népstadiont is meg lehetett volna tölteni a jegyigénylőkkel. A mérkőzés magyar gálaelőadást hozott, a története során először Budapesten szereplő, háromszoros világbajnok brazil válogatott háromgólos vereséget szenvedett. Nagyon úgy tűnt, a válogatott duzzadó önbizalommal várhatja a mexikói Mundialt.

Óriási várakozás övezte itthon a világbajnoki felkészülést. Kétségtelen, hogy a média szerette a válogatottat, de a csapat körüli felhajtás nem mesterségesen generált volt. A szurkolók, akik már akkor ki voltak éhezve a magyar futballsikerre egyszerűen egymás mellé tették a mozaikokat: a válogatott Európából elsőként jutott ki a Mundialra, úgy, hogy részvétel kiharcolásáig minden mérkőzését megnyerte, Hamburgban legyőzte le a nyugatnémeteket, a Népstadionban pedig a brazilokat, s közben nemcsak itthon szerzett híveket, bizonyíték volt erre például a World Soccer ankétja.

A bajnokság április 26-án véget ért, a keret pedig ausztriai magaslati táborozásra utazott. A lienzi gyakorlatozásról hallva Östreicher Emil azonnal felhívta Szepesi Györgyöt telefonon, javasolva, rendelje haza a küldöttséget, mert a havasok körülményei semmilyen tekintetben nem hasonlatosan a mexikói negyven fokhoz. Az elnöknek, aki akkor már többször is konfliktusba került a színfalak mögött a szövetségi kapitánnyal, nem volt ereje (mersze?) döntést hozni. (Noha azt nem csak a Real Madrid egykori technikai vezetője, az évek óta önzetlenül a válogatottat segítő Don Emilio, hanem itthoni sportorvosok is javasolták.)

A kedélyeket tovább borzolta a Nyilasi-ügy: Joschi Walter, az Austria elnöke – közismerten kiváló kapcsolatai voltak a magyarokkal – azt kérte, a lilák centere nézőként jelenjen meg a Rapid elleni találkozón. Udvariatlan és elutasító választ kapott. A magyar keret válogatottsági rekordere végül a világbajnokságra sem utazott el, tekintélyéhez és a válogatottért tett erőfeszítéseihez méltatlanul szállították le a buszról az Erzsébet Szálló előtt.

Mexikóba érkezve a Leónhoz közeli Comanjillában ütött tanyát a magyar válogatott, kétszer annyi rendőr és biztonsági őr vigyázta a mindennapokat, mint amennyi főből állt a magyar küldöttség. Jutott belőlük az edzőmérkőzésekre is, mert a szövetségi kapitány nem kívánt illetékteleneket látni a tréningeken. Közben összeveszett jó néhány kiutazott magyar újságíróval, akikről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy ne szerették volna ezt a csapatot, ne szurkoltak volna neki.

Amennyire a „kiszivárgott” anyagokból rekonstruálni lehet, ellentétben a hazai felkészülési mérkőzésekkel kint kedvező eredmények születtek. Négy mérkőzésen 21 gólt rúgott a csapat. Ugyanakkor egyre rosszabbul érezték magukat a játékosok, nem volt erejük, pedig a Mezey-korszak válogatottjának egyik legfőbb erénye kiváló fizikai felkészültsége volt. A magyar vezérkar nem fogadta meg Franz Beckenbauer tanácsát sem, aki jelezte, 1970-ben az NSZK válogatottja is a közelben lakott, s nagyon megszenvedett a körülményekkel. A magyar csapat ellenben déli 12 órakor edzést kezdve készült a szovjetek elleni nyitányra.

Idehaza a táplálkozás helyességét megkérdőjelező tésztakúra-pletyka és az elhibázott vérdopping lehetőségének sugdosása mellett tartotta magát még egy biztos információ a Mundialról szóló nagy beszélgetések során. Ez körülbelül úgy szólt, hogy a szovjetek, a stábjukban dolgozó kárpátaljai magyar, Varga Sándor közvetítésével, felajánlottak egy döntetlent a magyaroknak, arra számítva, hogy a kanadaiakat mind a két csapat megveri majd, s így függetlenül attól, ki mire megy az Európa-bajnok franciákkal, legrosszabb esetben csoportharmadikként bár, de garantált a továbbjutás.

Még az akkori, gyakori bundagyanúval fertőzött magyar futballban is nehezen hihető fantáziálgatásnak tűnt a sztori, ám a nyolcvanas évek közepének első számú sportvezetője, Buda István egykori OTSH-elnök egy 2011-es Magyar Hírlap-interjúban Salánki Miklósnak elárulta: „A világbajnokság előtt felmerült, hogy a szovjetekkel megegyezünk abban, hogy nem esünk egymásnak, de Mezey azt mondta, nem kell, mi jobbak vagyunk. Aztán hat–nulla lett a vége.” Azaz a magyar sportvezetésnek sem lett volna ellenére a megegyezés. Mezey György azóta sem kapott sok jó szót Mexikóért – ildomos elismerni, hogy az egyetlen elfogadható utat járta ebben az ügyben.

Annak ellenére is igaz ez, hogy a szovjetektől és a franciáktól is vereséget szenvedő gárda hiába győzte le a kanadaiakat, ha nagyon kevéssel is, de lemaradt a még továbbjutó harmadik helyek egyikéről

A torna után teljes letargia lett úrrá a magyar futballon, soha, egyetlen torna után nem született annyi tényfeltáró könyv, mint akkor. Pintér István Álom és valóság, Bocsák Miklós Mundial ’86, T. András Emil Mundial zárt ajtók mögött, Végh Antal Gyógyít6atlan címel írt könyvet. Megjelent Mezei András Ki beszél itt már Mexikóról? című munkája, amely ugyan Végh Antal könyvére adott válaszként jelent meg, de valójában hosszan kesergett azon, hogy a közvélemény sem a szereplőktől, sem az OTSH-tól, em az MLSZ-től, sem pedig a sportsajtótól nem kapott kielégítő vagy akár csak elfogadható magyarázatot a történtekre.

Mezey György eredetileg azt szerette volna, ha világbajnokságon után lemondva a kapitányi posztról, a szövetség kiengedi őt egy nívós európai csapathoz egy topbajnokságba. Valóban nem folytatta a kapitányi munkát, de „csak” Kuvaitba szerződött.

1988 nyarán hazatért, visszakapta a válogatottat. Sőt, addigra szinte mindenki belátta: nagy hiba volt nem egyben tartani a Mexikóban járt válogatottat.

Mezey György az osztrákok ellen vívta második kapitányi korszaka első mérkőzését. Újra együtt játszott a Nagy Antal, Róth, Garaba hármas a védelemben, nagy érdemük volt a jó eredménynek minősíthető, gól nélküli döntetlenben.

A következő találkozó, Reykjavíkban sima győzelmet hozott, Az 1986-os mexikói világbajnokság vége óta ez volt a magyar csapat első háromgólos idegenbeli győzelme. Nem lehetett panasz a folytatásra sem, 1-0-s győzelmet hozott az 1982-ben és 1986-ban is vb-résztvevő északírek elleni vb-selejtező.

Ám aztán cudar idők jöttek. A második magyar bundabotrány csak napokkal a november 15-i pireuszi találkozó előtt tört ki, Mezey György szinte nem is tudta, kikre számíthat a görögök elleni barátságos mérkőzésen. Ahogy mondta, a keretét tulajdonképpen a rendőrség állította össze, hiszen több kiszemelt játékosának nem volt útlevele. Ráadásul a szövetség arra kérte a kapitányt, tekintsen el a vizsgált mérkőzéseken szerepeltektől, így fordulhatott elő az a furcsaság, hogy a Görögországban ünnepelt sztár, Détári Lajos sem léphetett pályára – noha ő ott volt Pireuszban. Egy kényszerűségből hat újonccal felálló csapat szenvedett tükörsima vereséget.

December 11-én nem bírt Carmel Busuttillal a magyar védelem a Ta’Qaliban rendezett világbajnoki selejtezőn. A pályafutása egy részében a belga élvonalban (sőt, Gyimesi László klubtársaként) szerepelő máltai csatár kétszer is kiegyenlített, másodszor a 91. percben. A döntetlen után Mezey György élt a szerződésében szereplő lehetőséggel, s lemondott. Az MLSZ vezérkarában, illetve a futballtársadalomban többen is megfutamodásnak minősítették a lépését. Az edző nem értett egyet a bundabotrány történéseivel, úgy vélte, elképzelhetetlen, hogy 1986-ban és 1988-ban volt bunda, 1987-ben ellenben nem. Úgy tartotta, vagy minden bűnöst vonjanak felelősségre, vagy senkit.

A következő másfél évtized számára a klubedzőség és az edzőképzés jegyében zajlott. Bajnoki címet nyert első ott töltött idényében a Kispest-Honvéddal, majd 2011-ben a klubtörténet első bajnoki címét nyerte a Videotonnal. A duplázás sem volt messzi, de a KTE nyert az edző menesztését éppen a mérkőzés előtt megtudó fehérvári csapat ellen.

A Mester – így hívták őt sokan a tanítványai, az edzőkollégái közül, s ebben semmi túlzás nem volt. Hol megnyílt, hol elefántcsonttornyába vonult, de a jó futballért, a jó futballistákért éppen úgy tudott lelkesedni, mint akár egy fél évszázaddal korábban. Hitt a magyarok tehetségében, ahogyan Törőcsik Andrást is hozsannázta hajdanán, Szoboszlai Dominikot világklasszisnak nevezte, Puskáshoz hasonlította.

Itt hagyta a földi világot, s vele a magyar labdarúgás legutóbbi fél évszázadának legnagyobb elméleti tudású edzője távozott.