A meccsek meccsét játszották az 1974-es világbajnokságon. A döntőt, a nyugatnémet és a holland válogatott részvételével. A müncheni Olimpiai Stadionban a gyakran túlontúl kemény mérkőzésen, az indulatok és a felkorbácsolt szenvedélyek ütközetében Gerd Müllert állandóan faragták a hollandok. A védők, Rijsbergen, Suurbier, Jansen, Krol igyekeztek úgy csípni-marni a németek legjobb góllövőjét, hogy azt Taylor, a bíró ne vegye észre. Gerd Müller már hozzászokott a „gyűrődéshez”. Azt a pillanatot várta, ami talán csak egyszer jön el mérkőzésenként. De amelyben a kapuba lehet préselni a labdát. Rijsbergennel különösen meggyűlt a baja. Látszott, a hollandot csak az érdekelte, hogy Gerd ne rúgjon labdába. 1-1-re állt a mérkőzés, már közeledett a félidő vége. Müller összeszedte magát, azt gondolta, talán most. Hátha lankad a sípszóra váró hollandok figyelme. Rainer Bonhof ment el a jobb oldalon, Müllert keresve középre passzolt. Kicsit hosszúnak tűnt a beadás, ám a huszadik század talán leggólérzékenyebb csatára kis fordulással, jobbal a jobb sarokba vágta a labdát. Ez a gól jelentette a nyugatnémetek számára a világbajnoki címet.

Számára egyben az önkéntes búcsút is a válogatottól. Hivatalosan úgy indokolta döntését, hogy a jövőben feleségének, lányának és két kutyájának kíván élni. Ám a háttérben egy elsimított, mégis később kipattant botrány állt. A játékosok feleségeit ugyanis nem hívták meg a győzelmi bankettre, sőt később nem is engedték be őket. Holott a szövetség és a FIFA tisztségviselőinek feleségei mind meghívást nyertek.

„Ki nyerte meg tulajdonképpen a világbajnoki címet? Mi, vagy akik ott zabálnak?” – kérdezte Gerd, s akkor végérvényesen elhatározta, szakít a válogatottal. Úgy gondolta, ő már mindent elért, amit csak lehet. Megteheti, hogy a lelke szerint cselekedjen.

Gerd Müller 1964-ben került a Bayernhez, szülőfaluja, Nördlingen csapatától, ahol már gyerekfejjel a felnőttek között játszott, a szövetség külön engedélyével. Játéka feltűnt a Bayern elnöke, Neudecker egyik barátjának. A férfi így kommendálta az elnöknek Müllert: „Nördlingenben van egy dundi, alacsony srác, aki százharminc gólt lőtt tíz hónap alatt. Nézd meg, lehet, hogy kelleni fog nektek…”

Neudecker füleinek zene volt a fenti két mondat. Emberét már másnap elküldte Nördlingenbe, Müllerért. Utóbb kiderült, az elnök barátja túlzott. De ráirányította a figyelmet az ifjúra.

Fembeck, a Bayern megbízottja azonnal Nördlingenbe sietett. Ám először csak a kiszemelt anyjával találkozott. „Várnia kell Gerdre – mondta Frau Müller – Éppen az 1860 München embereivel beszélget. Szerintem ugyanazért jöttek, mint maga.”

Bizony… Ám a Bayern ajánlata mindent felülmúlt. Azét a féltucat klubét is, amelynek képviselője még korábban a Müller házban járt már. 1964-ben a Bayern tagja lett. (Volt egyébként olyan kérő, amely túl vastagnak ítélte Gerd combjait. Úgy vélte, ilyen sonkákkal nem lehet valaki elég robbanékony.)

1967-ben, amikor a Bayern megnyerte a KEK-et és a DFB kupáját is, Gerd Müller 47 gólt lőtt. Huszonnyolcat a Bundesligában, nyolcat a KEK-ben, hetet a DFB-kupában, négyet a válogatottban. Nem csoda, hogy azonnal megválasztották az Év játékosának. A nyugatnémet újságírók feltétel nélkül lelkesedtek érte, úgy vélték, ekkora csatártehetsége nem volt még Németországnak. Azt írták róla, két védő kevés ahhoz, hogy hatástalanítsa…

Gerd Müller gyerekkorában arról ábrándozott, hogy az 1. FC Nürnberg tagja lesz majd. Ám hamar megbarátkozott a gondolattal, hogy a Bayernt szolgálja. Nem volt nehéz, hiszen egymás után jöttek a sikerek. Pedig Csajkovszki, az edző kezdetben nem lelkesedett érte. Hiába lőtt élete első Bundesliga-meccsén három gólt, „Csik” kritizálta őt Neudeckernek: „Elnök úr, ne vegyen több félkész játékost!” Ám Neudecker kitartott a gólgép mellett: „Csajkovszki, maga inkább azzal foglalkozzon, hogy csiszolja ezt a drágakövet” – mondta.

Az edző – mit tehetett mást – szót fogadott. S hamarosan a Maier, Beckenbauer, Müller tengelyre építette fiatal csapatát.

Gerd meglehetősen jól keresett korábbi életéhez képest, s nagyon vigyázott a pénzére. Ő volt hosszú időn át a Bayern egyetlen profi futballistája, aki villamossal járt az edzésekre, hosszú ideig nem vett magának autót.

De másban is unikumnak számított: a hamburgi Uwe Seeler mellett ő volt az egyetlen csatár, aki szinte minden porcikájával gólt tudott szerezni, már persze a keze kivételével. Neki mindegy volt, hogy balról, vagy jobbról jön a labda, mindegy volt, hogy melyik lábára érkezett, számolatlanul rúgta a gólokat. Szinte nem lehetett kiismerni.

Lőhetett akárhány gólt is, a publikum soha nem az ő találataira emlékezett hetek múlva. Ritkán sem lőtt távolról bombagólokat, mint Bonhof, Netzer vagy Overath. Talán ezért mondták rá, hogy potyaleső. De a valóság teljesen más volt. Senkinek sem volt olyan jó orra a helyzetekhez, mint neki, senki sem eszmélt olyan hamar a kipattanó labdákra mint éppen ő. Következésképpen senki sem lőtt annyi gólt, mint Gerd Müller.

1967-es remeklése után kisebb hullámvölgybe került. Ám a honfitársát váltó Branko Zebec, az új jugoszláv edző fogyókúrára fogta. A 173 centis csatárt 80 kilóról lefogyasztotta hetvenhatra. Müller gyorsabbá, robbanékonyabbá vált. A következő évben már ismét őt választották az Év játékosának. A fogyókúrában, majd az azt követő, szigorú paraméterek szerinti táplálkozásban nagy szerep jutott a feleségének, Uschinak. Az asszony rendszeresen konzultált a Bayern orvosával arról, mit is főzzön a férjének.

Jókat „kotyvaszthatott”, mert Müller remek formába lendült. A következő két esztendőben gólkirály lett, s hasonló titulust szerzett a mexikói világbajnokságon is. Az 1970-es Mundialon Helmut Schön – legalábbis most már, az idők távlatából így értékelhetjük – „átmeneti” csapattal vett részt. Elegyedett az 1966-os világbajnoki ezüstérmes legénység a majdani, 1974-es aranyat nyerővel. Müller addigra már négy éve tagja volt a Nationaelfnek, a fehér-feketék első számú góllövőjének tartották. De talán kevesen vártak tőle olyan kiugró teljesítményt, mint amilyennel előrukkolt.

Pedig a torna előtt az NSZK-ban sokan kételkedtek abban, hogy fér meg egymás mellett Uwe Seeler, a negyedik vébéjére készülő, veterán klasszis és az ifjú Gerd Müller a csatársorban. Hiszen előbbi a Hamburgban, utóbbi a Bayernben ugyanazon a poszton játszott: középcsatárként. Schön azt akarta, hogy a két játékos rivalizálása ne ossza meg a válogatottat. Ezért kettejüket ugyanabba a kétágyas szobába kvartélyozta be. Aztán leült velük beszélgetni, s pontosított: Gerd Müller lesz a középcsatár, de Uwe Seeler is játszik, mégpedig a középpályán, Beckenbauer és Overath mellett.

A húzás bejött, Müller talán az egész torna legjobb európai játékosaként tündökölt.

Tíz góljával ő lett a torna gólkirálya. E produkciójának köszönhette elsősorban, hogy a France Football 1970 karácsonyán Európa legjobb játékosának jelölte.

Pedig még csak ezután következtek legszebb évei! Sorozatban nyerte előbb a Bundesliga-bajnoki címeit, majd triplázott a Bayernnel a Bajnokcsapatok Európa-kupájában is. A válogatottal 1972-ben Európa-bajnok, két esztendővel később világbajnok lett.

Egész Európa leggólképesebb csatárként ünnepelte, ám ő közben összerúgta a patkót Neudecker elnökkel.

Hajdani mentora ugyanis úgy vélte, a harmincadik életévét betöltött Müller már megöregedett, lelassult, nem képes megismételni korábbi teljesítményeit. Úgy döntött, nem hosszabbítja meg a Nemzet Bombázójának lejáró szerződését.

Gerd Müller rendkívül nehezen viselte e traumát. Rendkívüli érzékenysége állandó kétségekbe sodorta. Úgy érezte, Neudecker annak a mórnak látja, aki megtette a kötelességét, s aki ezért már mehet…

Ám végül maradt, sőt 1978-ban újra gólkirály lett. Immár a Bayern első számú játékosaként tündökölt. De nem érezte már igazán jól magát a Bayernben, az állandó viták összetörték porcelánlelkét. Szinte minden bírálatban támadást látott, úgy érezte, az edzők (előbb Lóránt Gyula, majd Csernai Pál) már sokkal jobban bíznak a fiatal Kalle Rummeniggében, mint benne. Amikor Csernai lecserélte az Eintracht Frankfurt elleni találkozó 80. percében, úgy érezte, súlyos megaláztatás érte. Őt, aki hajdanán törött karral és törött lábbal is harcolt a Bayernért, nem volt ildomos lecserélni. A német futball hírességei, Jürgen Grabowskitól Uwe Seelerig mind-mind a gólkirály védelmére keltek. „Gerd ezt nem érdemelte meg” – mondták szinte pontosan ugyanazt.

Ám a Bayernnél más véleményen voltak: „Müllernek már régen észre kellett volna vennie, nem ő a legnagyobb!” A gólkirály szívében mintha tőrt forgattak volna.

Gerd Müller a szezon korábbi szakaszaiban többször hangoztatta, az 1978–79-es idényt szánja utolsó bajnoki évének. Úgy tervezte, a nyáron visszavonul, s csak kedvtelésből futballozik majd. Ám az említett eset a Frankfurt elleni találkozón előrehozta búcsúját. E találkozó – 1979. február 10-én – utolsó mérkőzését jelentette a Bundesligában. Többé nem lépett az NSZK-ban pályára. 427 Bundesliga-mérkőzés állt mögötte, melyeken 365 gólt szerzett. Eredményességét senki sem tudta megközelíteni. Hétszer volt a Bundesliga, kétszer egész Európa legeredményesebb játékosa, 62 válogatott mérkőzésén – szinte hihetetlen – 68 gólt szerzett. (Klose azóta felülmúlta, jóval több mérkőzésen játszva.) Hetvenhat gólt vágott a DFB-kupa mérkőzésein, harminchatot a BEK-ben, húszat a KEK-ben, hetet a harmadik számú európai kupában, hármat a Szuperkupában, egyet a Világkupában. Az 1971–1972-es idényben felállított, 40 gólos csúcsát éppen tavasszal döntötte meg Robert Lewandowski.

1979. február 22-én Gerd Müller már nem volt a klub szerződtetett játékosa. Egyoldalúan felrúgta kontraktusát. Kapóra jött a Fort Lauderdale Strikers ajánlata. A floridai klub tulajdonosnője, Elizabeth Robble arról álmodott, hogy a NASL legragyogóbb egyesülete legyen az övé. Semmilyen anyagi áldozattól sem riadt vissza, megszerezte George Bestet, a perui Teofilo Cubillast, a brazil Francisco Marinhót és Gerd Müllert. Kit hosszabb, kit rövidebb időre. Ám e kvartettnek nagy része volt abban, hogy a Strikers a hetvenes évek legvégén a legjobb amerikai klubok egyike lett. Ám hamarosan Gerd rájött, rettentően idegesíti, hogy nincs kivel beszélgetnie a régi szép időkről. Visszaköltözött Münchenbe, ahol – soha nem hitte volna – nem találta a helyét. Egyre jobban rákapott az italra, tönkrement a házassága.

Régi bayernes játékostársai segítettek rajta. Uli Hoeness, Sepp Maier és Franz Beckenbauer kezdeményezésére Gerd a nyolcvanas évek végén újra a Bayern München alkalmazottja lett. Elkapta a segítő kezet, leszokott az ivásról. Élete utolsó évei mégis betegséggel teltek, demenciával, Alzheimer-kórral küzdött. Vasárnap délelőtt hunyt le örökre a szemét, Münchenben.