Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

Deschamps összehasonlította játékoskori és edzői feladatait a döntő előtt: „A játékos a színész, a főszereplő, az edzőnek az a dolga, hogy szolgálja és segítse a futballistáit. Akkor a fizikális erőt, most sokkal inkább a mentális erőt kell használnom és sugároznom” – mondta. A franciák két nem túl meggyőző győzelemmel kezdték a tornát, előbb az ausztrálokat (2-1 egy tizenegyesgóllal és egy öngóllal), majd a peruiakat (1-0, Mbappé találatával) verték meg. A harmadik meccsen már továbbjutóként játszottak, a dánok ellen. 1998-ban és 2002-ben is az északi ország csapata ellen zárták a „Kékek” a csoportszakaszt, de ebből azért nem volt érdemes mély következtetést levonni, tekintve az első után a gárda a francia futball történetének legnagyobb sikerét érte el, utóbbi után pedig legnagyobb bukását élte meg. Ezúttal 0-0 született, amely mindkét csapatnak jó volt, a franciák maradtak a csoport élén, a dánok pedig a csoport másik mérkőzésétől függetlenül biztosan továbbjutottak.

Talán nem is apró érdekesség, hogy a nyolcaddöntőben a dánok így a horvátokat kaptak – ha nyertek volna Deschamps csapata ellen, már akkor, Nyizsnij Novgorodban találkozik egymással a későbbi két döntős, Franciaország és Horvátország.

De nem így alakult, a franciáknak Lionel Messi és az argentin válogatott jutott, Kazanyban. A „Kékek” azon a mérkőzésen játszottak a legjobban a tornán, hátrányból fordítva nyertek 4-3-ra. Mi több: az oroszországi világbajnokságon mindkét finalista az előzetesen esélyesnek kikiáltott argentinok ellen játszott a leglátványosabban és a leggólerősebben a döntőig vezető úton.

A negyeddöntőben következett a „Kékeknek” egy harmadik dél-amerikai gárda, az addig remekelő uruguayi csapat. A kapusok közötti különbség döntött, Hugo Lloris remekelt, Fernando Muslera hibázott. Varane és Griezmann egy-egy góljával 2-0-ra nyertek a franciák, akik a 2006-os németországi torna óta először, de ha úgy tetszik, az Európában rendezett világbajnokságokat tekintve sorozatban harmadszor (1998, 2006, 2018) is bejutottak az elődöntőbe.

Sőt, akár az előző mondatban ki is cserélhetjük az elődöntő szót döntőre, mivel a Kékek a legjobb négy között is győztek, mégpedig Szentpéterváron, a belgákat 1-0-ra legyőzve. Talán húzható némi párhuzam a 2010-es torna győztesének dél-afrikai elődöntője és e találkozó között: akkor is egy felettébb ritkán gólt szerző barcelonai középső védő (Carles Puyol) segítette ki a csapatát, meg 2018-ban is. Samuel Umtitinek ez volt az első gólja tétmérkőzésen a francia válogatottban. Ha már a korábbi hasonló eseteknél tartunk: emlékezetes, hogy 1998-ban, amikor a „Kékek” az első világbajnoki címüket nyerték, a horvátok elleni elődöntőben egy védő, Liliam Thuram szerezte mindkét gólt, aki korábban nem szerzett gólt a válogatottban.

1998-ban a horvátokkal az elődöntőben találkozott a francia legénység, húsz évvel később a fináléban.

„Elképesztő mentális erőt mutattak, három hosszabbításos meccset nyertek meg. Emellett nagyszerű egyéniségekkel rendelkeznek, de csapatként is kiválóan működnek. Tiszteletre méltó, ahogy a fináléig meneteltek” – dicsérte a finálé előtt Hugo Lloris a horvátokat, akik az egyenes kieséses szakaszban tizenegyespárbajban ejtették ki a dánokat, majd az oroszokat is. Mindössze másodszor fordult elő a világbajnokságok történetében, hogy egy csapat két egymást követő mérkőzését is „szétlövésben” nyerje meg. (A korábbi egyetlen példa az argentinok két sikere 1990-ben.) Az elődöntőben tizenegy percen múlott, hogy ne kelljen harmadszor is a horvátoknak az „orosz rulettben” bízni: Mario Mandžukić a 109. percben szerezte meg a győztes gólt az angolok ellen.

Franciaország 270, Horvátország 360 percet töltött játékkal, mintha egy mérkőzéssel többet játszott volna az egyenes kieséses szakaszban.

„Mi, akik ott voltunk az Európa-bajnokságon, kaptunk egy második esélyt, hogy boldoggá tegyük a nemzetet” – mondta a francia csapatkapitány, Hugo Lloris a döntő előtt. Sikerült nekik.

A döntő látványos mérkőzést hozott, Mandžukić öngólját Ivan Perišić még kiegyenlítette, de Antoine Griezmann még a szünet előtt újra vezetést szerzett a „Kékeknek”, tizenegyesből. Korábban sem öngól, sem a VAR által megítélt tizenegyesből esett gól nem volt még vb-döntőben.

A mérkőzés és a világbajnoki cím, sorsa a második félidőben dőlt el, Paul Pogba és Kylian Mbappé egy-egy góljával már négynél jártak a franciák. (Hatvan esztendővel korábban szerzett még Mbappénél is fiatalabb játékos gólt a világbajnoki döntőben. Bizonyos Pelé…) Ilyen sok gólt a győztes a döntőben 1970, a brazilok az olaszok elleni 4:1-es diadala óta nem szerzett. Mandžukić még néhány perccel később szépített, de csak a különbségen faragott. A franciák, húsz évvel a hazai rendezésű Mondial megnyerése után, ismét a labdarúgás világbajnokai lettek. Az egész tornán csupán kilenc percet játszottak hátrányban. 2002 óta első csapatként tudtak világbajnoki döntőt nyerni a rendes játékidőben.

Antoine Griezmann, a finálé legjobbjának választott játékos büszke volt csapata minden tagjára, és úgy fogalmazott: „Ezért szeretjük Franciaországot. Mind különbözőek vagyunk, de mind franciák egy egységes csapatban. És ezt gyönyörű látni” – válaszolta arra a kérdésre, hogy miként lehetett egységessé gyúrni egy olyan csapatot, amelyben nagyon sokan különböző, többnyire afrikai országokban születtek, s így más-más kultúrát hoztak otthonról.

A Le Parisien című lap a 19 éves Kylian Mbappét ünnepelte, aki a világbajnokság nagy felfedezettje: „Önmagában jelképe ennek a nagyon fiatal nemzeti válogatottnak, amely mérkőzésről mérkőzésre mutatott egyre nagyobb érettséget."

Szinte valamennyi francia lap hangsúlyozta, hogy a válogatott hosszú idő után nemzeti összefogást eredményezett, miközben a sokszínű francia társadalmat tükrözi. A világbajnoki keretbe benevezett 23 játékos közül tizennégyen afrikai származásúak, és ketten nem is Franciaországban születtek: Samuel Umtiti a kameruni Yaoundéban, Steve Mandanda pedig a kongói Kinshasában.