Az 1988 óta Berlinben élő Snétberger Ferencet – bevallása szerint – cseppet sem zavarja az ingázás a német és a magyar főváros között. Mint mondta, továbbra is számos dolog köti Budapesthez, családja, barátai, a koncertek, így olyan ez, mint két haza között utazgatni, amihez foglalkozása révén egyébként is már hozzászokott.

„Zenészek vagyunk, a turné során ehhez az ember hozzászokik, úgyhogy kell bírni a strapát”

– fogalmazott.

Természetesen a koronavírus-járvány miatt az elmúlt év számára is „nagy szünet volt”, lassan azonban beindulni látszik az élet, ezért is látogatott haza: a Keller András vezette Concerto Budapest Rapszódia című produkciójában működik közre, a felvétel kedden kezdődött, és június 10-én egy élő koncerttel zárul. „Elég sűrű, de ennek örülök, mert rég játszottam zenekarral, nagyon jól fog esni” – jegyezte meg a gitárművész.

Snétberger Ferenc a Német Szövetségi Köztársaság Érdemkeresztje elismeréssel kapcsolatban úgy fogalmazott, vannak díjak, amelyek egy zenész életében valóban nagyon fontosak és jólesők, ha azzal az ember munkáját megbecsülik. Ugyanakkor vannak olyan díjak is, amelyeket azért nem tart jónak, mert olyanok is megkapják, akik nem érdemlik ki. A napokban a munkájáért, a művészetéért és a gyerekek tehetséggondozásáért – vagyis a felsőörsi Snétberger Zenei Tehetség Központ működéséért – adományozott német érdemkeresztnek azonban nagyon örül, mert valamiféleképp „előresegíti”.

A gitárművész az InfoRádiónak azt is elárulta, hogy

sohasem voltak magas célkitűzései, az egyetlen lényeges, hogy közönség előtt tudjon játszani.

Azt azonban soha nem fogja elfelejteni, hogy honnan jött, amit igyekszik is a felsőörsi tábor hátrányos helyzetű gyerekeivel megosztani: „Többször elmondom, ha nekem lett volna fiatalon ilyen lehetőségem, az nagyon sokat segített volna.”

Snétberger Ferenc a gitárművészet alapjait példaképétől, édesapjától tanulta, ezt, mint mondta, nem lehet megtanulni iskolában. Mégis alapított egy tehetségközpontot, de ez nem úgy működik, mint egy megszokott zenei intézmény: olyan gyerekeket vesznek föl, akik kiemelkedő tehetségűek, illetve olyanokat, akikről tudható, hogy egyszer elérhetnek egy magas szintet, de maguktól erre nem lennének képesek.

Nagyon fontos, hogy a gyerekekkel az első pillanattól kezdve együtt játszanak, így egy-két évben belül eldől, milyen szintre juthatnak, és csak utána kezdenek el velük „igazán foglalkozni” – magyarázta a gitárművész. A zenekari gyakorlatok pár hetenként indulnak, nagyon intenzívek, tehát a gyerekek nagyon igénybe vannak véve és rengeteget tanulnak. „A lényeg, hogy együtt játszunk, amely során nagyon sok mindent el tudnak lesni a tanároktól, és csak utána kezdődik meg az igazi tanítás” – mondta Snétberger Ferenc, és hozzátette, sokan megrettennek az elmélettől, közte a kottaolvasástól, de azt mindenki el tudja sajátítani,

„jól játszani, a nehéz.”

Saját zenéjéről azt mondta, az improvizáció az, ami fontos, és hogy az ember megtalálja a saját világát, de ahhoz meg kell tanulni az alapokat. Mint mondta, munkásságát nagyban befolyásolta a brazil és az indiai zene, de a kezdetektől fogva érdekelte a klasszikus hangzás is, amiből nagyon sokat lehet meríteni, tanulni. Úgy tartja,

minél több műfajt ismer valaki, annál nagyobb esély van arra, hogy az egyéni stílusa kialakuljon.

Fiával kapcsolatban, akit kiváló dobosnak tart, elárulta, cseppet sem bánja, hogy nem egy profi gitáros, de nagy örömére sokat gyakorolnak együtt, és közös mexikói turnéra is készülnek.

Snétberger Ferenc arról is beszélt, hogy nem igazán foglalkoztatja az, ami a hírnévvel jár, de látja, amikor az utcán megismerik, amit jóleső érzésnek tart. „Ez az életünk” – jegyezte meg humorosan. Bár elsősorban magának játszik, a közönség nélkülözhetetlen, hatalmas dolog, amit a fogadtatásból, a felé irányuló szeretetből érez.

Önmaga számára sosem fog megfelelni, minél többet tud az ember, minél többet játszik egy hangszeren, annál jobban érzi a hiányosságait is. „Lehet, furcsán hangzik, 64 éves vagyok, most kezdek sok dologra rájönni. Valahogy az idő odaviszi az embert – amíg fiatal az ember, nem mutatkozik meg igazán.”

Ha kihagy a gyakorlásból egy-két napot, már „éhezik” – tette hozzá Snétberger Ferenc –, ideges, mert órák kellenek, mire „bemelegszik”, így amikor nincs koncertje, akkor is igyekszik napi rendszerességgel két-három órát a stúdiójában gyakorolni. Sőt, fiatalabb korában ennek többszörösét is gitározással töltötte, de nem érzi úgy, hogy eközben bármiről is lemaradt volna.

„Mert gyakorlás nélkül nem megy.”

Végezetül kiemelte, szerinte, ha valakinek megvan a tehetsége a zenéléshez, tud játszani és szereti, mást nem is tud elképzelni.

„Addig játszom, amíg lehet, amíg bírom.”