A Niagara Falls-ban (New York állam) működő Stavatti Aerospace nem tartozik az amerikai hadiipar legismertebb cégei közé. A vállalatot – az édesapjával közösen – 1994 alapította Christopher Beskar, aki magát megszállott Star Trek-rajongóként jellemezte. Ez meg is látszik a vállalat eddigi repülőgép tervein, amik leginkább úgy néznek ki, mintha valamelyik tudományos-fantasztikus film számára készültek volna.

A Vice magazin a 2017-ben azt írta:

„Stavatti az internetes trollok ipari megfelelője. Izgalmas grafikákat készít futurisztikus repülőgépekről, bár azoknak alig volt esélyük a gyártásra.”

A szokatlan kialakítás azonban általában egyáltalán nem öncélú, hanem nagyon is alaposan átgondolt műszaki megoldás. Ennek dacára eddig még egyetlen megrendelést sem kapott a vállalat az amerikai fegyveres erőktől. Ám ez egyáltalán nem szegte kedvét a fantáziadús tervező csapatnak, és rendre versenybe szállnak a legnagyobb fegyvergyártókkal is. Most éppen a haditengerészet új generációs vadászbombázójára kiírt pályázatra nyújtottak be, finoman szólva újszerű terveket.

A hatodik generációs SM–39 Razor (Borotva) a legkevésbé sem hasonlít az eddig ismert repülőgépekre. De a cég nem is törekedett erre, mivel

szerintük az ő masinájuk már átmenetet képez a világűrben is bevethető harci gépek felé.

A beígért teljesítménye is ennek megfelelően különleges. Azt állítják, hogy a gépük tartósan tud majd repülni a hangsebesség négyszeresével, de még az úgynevezett szupercirkáló üzemmódban is eléri a Mach 2,5-es tempót. Ez azt jelenti, hogy a hajtóművek – az üzemanyag-zabáló utánégetők használata nélkül – a hangnál két és félszer gyorsabban tudják repíteni az SM-39-et.

A furcsa kialakítás is arra szolgál, hogy minél nagyobb sebességet, minél kisebb energia felhasználásával lehessen tartani. A Stavatti ezzel indokolja a hármas törzs elrendezést.

A középső részbe építik a pilótafülkét és a két, egymás mögötti fegyverkamrát.

Az első, 411 cm hosszú rekeszbe összesen hat légiharc-rakéta fér, míg a mögötte lévő, 442 centis bombakamrát a csapásmérő eszközöknek szánják. Ezekből egy forgótárban összesen öt és fél tonnányit vihet magával a Razor.

Utóbbi különösen fontos, mert a flotta olyan többfunkciós gépet akar, ami a most hadrendben állóknál több fegyverrel, nagyobb távolságra, gyorsabban tud repülni, és a túlélő képessége is nagyságrendekkel jobb. Vagyis képes behatolni erősen védett légterekbe és ott csapást mérni, majd sérülés nélkül elhagyni a körzetet. A nagy hatótávolság azért lényeges, hogy a repülőgépeket indító anyahajókat ne tudják elérni az ellenség rakétái.

Az SM-39 ebből a szempontból is szó szerint sokat ígér: 1200 tengeri mérföldes (kb. 2223 km) műveleti körzetet. Ez nem több ugyan, mint amire az F/A-18 képes, viszont a Stavatti gépe mindezt teljes terheléssel tudja teljesíteni, míg a Super Hornet mindössze két légiharc-rakétával. Ugyan a levegőben is lehetséges üzemanyaggal után tölteni a repülőket, csakhogy ehhez külön tartálygépek kellenek, és a művelet alatt rendkívül sebezhetők a repülők.

A két szélső törzsbe kerülnek a hajtóművek, míg az oldalukhoz a szárnyak csatlakoznak, a végükhöz pedig a vízszintes vezérsíkok. A függőleges iránysíkokat azért hagyták el, mert nagyon rontanák a gép lopakodó képességeit. A hosszan előrenyúló segédtörzsek legfontosabb szerepe a sebesség növelésében van. A hanghatár átlépését követően, a csúcsukon kialakuló lökéshullám kúpján belül maradnak a szárnyak belépő élei, és ez jelentősen csökkenti az egész gép légellenállását.

Ugyancsak a teljesítmény fokozására szolgál a változó ciklusú gázturbinák (angolul variable cycle engine, VCE) alkalmazása. Működés közben az ilyen hajtóművek változtatni tudják a belső konfigurációjukat, hogy minden sebességtartományban (például szubszonikus és szuperszonikus) a lehető legjobb hatásfokkal üzemeljenek. Ezzel egyesítik a nagy kétáramúsági fokú (gazdaságos) és az alacsony kétáramúsági fokú (nagy sebességű) sugármotorok előnyeit.

Ráadásul az új szupergép nemcsak rendkívül gyors lenne, hanem még páratlanul jól manőverezne is, mivel változtatni lehetne a hajtóművek kiömlőinek irányát. Az ilyen vektorálással szinte a fizika törvényeit meghazudtoló fordulókat lehet végezni, akárcsak az F-22 Raptorral ezen a videón:

F-22 performs an insane Power Loop (Backflip) Maneuver straight into a Double Pedal Turn (Flat Spin). One rotation to the left and one rotation to the right.

?: hurleyaviation pic.twitter.com/QpptxrIgn5

— Aviation (@xAviation) December 15, 2025

Amilyen egzotikus a Razor kialakítása, annyira különleges anyagokat használnának az építéséhez is. A szerkezet jórészt önhordó, vagyis merevítést nem igénylő elemekből állna, amiket lézerrel hegesztett titánváz hordozna. Széles körben alkalmaznának különféle, például titánhabkompozitokat. A kis súly és a nagy szilárdság mellett ezek a korrózióra sem hajlamosak.

A Stavatti azzal kecsegteti a tengernagyokat, hogy a gépei 75 évet bírnának ki az anyahajók fedélzetén. Mindezért csak darabonként 85 millió dollárt kérnének, ami nem sokkal több, mint amennyibe a jelenlegi F/A-18 Super Hornetek kerülnek.

Ellenben köszönhetően a rendkívül fejlett elektronikájuknak, hatalmas sebességüknek, kiváló fordulékonyságuknak és óriási hatósugaruknak, nagyságrendekkel magasabb harcértéket képviselnének, mint a flotta jelenlegi vadászbombázói, beleértve az éppen most rendszerbe álló F-35C Lightningokat is.

Mi több a cég, az összesen 51 milliárd dollárra becsült program keretében, a hatszáz SM-39 mellé még 50 szimulátort is adna, hogy segítse a pilóták kiképzését. A költségek további csökkentése érdekében természetesen a haditengerészet szinte valamennyi repülőfedélzeti fegyverét integrálnák az új gépekre. A spórolást szolgálná az is, hogy a későbbi modernizációk nagyrészt szoftverfejlesztésekkel megoldhatók lennének.

Mivel még mindig nem dőlt el, hogy a jövő valóban a pilóta nélküli rendszereké lesz-e, a Razor két változatban lenne elérhető. Az elsőt egy vagy két pilóta vezetné, a második viszont távirányítással indulna harcba. Ennél a variációnál a pilótafülke helyére plusz üzemanyagtartály, illetve elektronika és kommunikációs rendszerek kerülnének. Az sem kizárt, hogy a gép idővel teljesen önállóan, egy előre beállított bevetési profil alapján hajtsa végre a küldetését.

És ha már a mérnökök fantáziája ennyire meglódult, azt is közölték, hogy a két, egyenként majdnem 23 tonna tolóerejű hajtómű annyi áramot termelne, amivel energiafegyvereket, mondjuk fedélzeti lézerágyút is lehet működtetni. Az SM-39 tervezői tényleg mindent (is) beígérnek csakhogy őket válassza a flotta. Mivel a cég csupán pár tucatnyi alkalmazottat foglalkoztat, azt mondják: ha elnyerik a haditengerészet megbízását, építeni fognak egy évi 200 gépet előállító üzemet, és évtizedekre munkát adnának legalább 1600 jól képzett szakemberek.

Azonban az Army Recognition című szaklapnak az a véleménye: a US Navy számára a legfontosabb mégiscsak az, hogy egy, a gyakorlatban is használható és finanszírozható megoldást találjon a 2030-as években esedékes harcigép-váltásra. Vagyis a nagy kérdés az: képes-e a Stavatti a gyakorlatban bizonyítani, hogy merész elképzelése anyahajós szolgálatra alkalmas, használható fegyver lehet.