Európában nem az a kérdés, van-e diszkrimináció az üzemanyagpiacon, hanem az, hogy mennyire látható. Képzeljünk el egy egyszerű helyzetet. Egy autós végigvezet Közép-Európán. Tankol Magyarországon, majd Szlovákiában, később Ausztriában vagy Olaszországban. Mindenhol más árat fizet, de nem csak az olaj világpiaci ára vagy az adók miatt.

Néha a rendszám számít, néha a lakcím, néha egy hűségkártya, máskor pedig az, hogy melyik kúthálózathoz tartozik. A különbségek mögött nem csupán piaci erők, hanem intézményi szabályok és politikai döntések húzódnak meg. A vita azonban rendre ott éleződik ki, ahol a különbség a leginkább látható.

A nyílt szabály, amit könnyű támadni

Magyarországon az üzemanyagár-szabályozás egyik legismertebb eleme az, hogy a kedvezményes ár csak a magyar rendszámú autók számára elérhető. Ez a megoldás nyílt és könnyen értelmezhető. Aki nem tartozik a meghatározott körbe, az többet fizet. Nem véletlen, hogy ez a modell gyorsan az európai kritikák célkeresztjébe került. Jogilag egyszerű támadni, kommunikációsan könnyű bemutatni.

De éppen ez a nyíltság az, ami félrevezetővé teszi az egész vitát. Mert miközben a magyar rendszer „látható” diszkriminációként jelenik meg, Európa nagy részében egészen hasonló torzítások működnek, csak kevésbé feltűnő formában.

A szlovák szisztéma

Vegyük például Szlovákiát. Az elmúlt években több olyan intézkedés is született, amely a határon átnyúló olcsó tankolás visszaszorítását célozta. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy bizonyos helyzetekben a külföldiek számára kedvezőtlenebb feltételek (magasabb árak vagy mennyiségi korlátozások) léptek életbe.

A cél világos, a hazai fogyasztók védelme. A módszer pedig lényegében ugyanaz, mint amit Magyarország esetében kritizálnak. Csak kevésbé látványos.

A francia finesz

Franciaországban a rendszer még kifinomultabb. Itt ritkán találkozunk nyíltan differenciált árakkal. Ehelyett cashback programok, hűségkártyák és különféle visszatérítési rendszerek működnek.

Első ránézésre ezek teljesen piaci eszközök: a vállalat jutalmazza a lojális ügyfelet. A valóságban azonban ezek a rendszerek gyakran de facto kizárják az alkalmi, külföldi vagy átutazó fogyasztókat. A kedvezmény elérhető, de csak annak, aki be van ágyazva a helyi gazdasági és intézményi környezetbe.

Az olcsó olasz

Olaszországban a kép még tovább árnyalódik. Egyes régiókban lakcímhez kötött kedvezmények léteznek, különösen a periférikus vagy gazdaságilag hátrányos térségekben.

A helyi lakos olcsóbban tankolhat, mint az, aki csak áthalad a térségen. Ez szociálpolitikai szempontból érthető, gazdaságilag pedig klasszikus területi redisztribúció. De attól még ugyanúgy differenciál az emberek között.

Regisztrált diszkrimináció

Németországban vagy Spanyolországban a torzítások gyakran az adózási és intézményi rendszeren keresztül jelennek meg. Bizonyos kedvezményekhez regisztráció, vállalati státusz vagy speciális jogosultság szükséges.

Aki ezekkel nem rendelkezik (mint például egy külföldi autós), az végül magasabb árat fizet a tankoláskor. A különbség itt nem a benzinkút kijelzőjén jelenik meg, hanem a háttérben, a szabályok szintjén.

Ki fizeti a válság árát?

A közgazdasági logika azonban mindenhol ugyanaz. A piac nem egységes, a hozzáférés nem azonos, és az árak nem mindenki számára ugyanazt jelentik. Innen nézve a vita már nem arról szól, hogy egy adott ország megsérti-e a szabályokat. Sokkal inkább arról, hogy ki milyen módon próbálja kezelni ugyanazt a problémát, azaz az energiaválság költségeinek elosztását. És ezzel elérkezünk a kérdés valódi természetéhez.

Az üzemanyagárak körüli konfliktus nem elsősorban jogi vita. Nem arról szól, hogy egy szabály megfelel-e egy irányelvnek. Sokkal inkább egy klasszikus elosztási konfliktus. Ki viseli az energiaválság terheit Európában?

A transzparencia határai

Amikor az energiaárak megugranak (legyen szó geopolitikai feszültségekről, ellátási zavarokról vagy politikai döntésekről), a költségek valahol lecsapódnak. A fogyasztóknál, a vállalatoknál vagy az államnál. Minden ország igyekszik ezeket a terheket saját társadalmi és gazdasági prioritásai szerint elosztani. Van, aki nyíltan, van, aki rejtettebben.

A különbség nem az, hogy van-e beavatkozás, hanem az, hogy mennyire transzparens. És itt válik igazán fontossá a kelet-európai perspektíva.

A földrajz fogságában

Magyarország, Szlovákia vagy Csehország nemcsak politikai, hanem fizikai értelemben is más helyzetben van, mint például Franciaország vagy Spanyolország. Ezek az országok tengerparttal nem rendelkeznek, energiaellátásuk jelentős része vezetékeken keresztül érkezik, és történelmileg erősen kötődött az orosz energiahordozókhoz.

Amikor az Európai Unió az elmúlt években felgyorsította az orosz energiáról való leválást, ez a döntés nem minden tagállamot érintett egyformán. A tengeri hozzáféréssel rendelkező országok viszonylag gyorsabban tudtak alternatív forrásokhoz fordulni. A közép-kelet-európai, szárazföldi országok számára azonban ez sokkal nehezebb és költségesebb folyamat. Nem pusztán politikai akarat kérdése.

Fizikai kényszerpályák

A vezetékek nem egyik napról a másikra épülnek meg. Az infrastruktúra évtizedek alatt alakul ki, és erősen meghatározza a mozgásteret. Egy landlocked ország számára az energiaellátás diverzifikálása nemcsak drágább, hanem technikailag is korlátozottabb. Rövid távon gyakran nincs valódi alternatíva. Csak jelentős strukturális hátrány.

Amikor tehát egy ilyen ország kormányzata megpróbálja mérsékelni a lakosságot érő sokkot például árkorlátozással vagy célzott kedvezményekkel, akkor nem piacellenes lépést tesz, hanem egy adott földrajzi és gazdasági helyzetből fakadó kényszert próbál kezelni.

Egységes szabályok, egyenlőtlen valóság

Innen nézve a vita már egészen más fénytörésbe kerül. Az egységes piac ideája arra épül, hogy a tagállamok hasonló feltételek mellett működnek. De mi történik akkor, ha ezek a feltételek valójában nem azonosak? Ha egyes országok könnyebben, mások nehezebben jutnak energiához? Ha a költségek eloszlása eleve egyenlőtlen? Ilyenkor az egységes szabályok könnyen aszimmetrikus hatásokat eredményeznek.

A magyar rendszer kritikája ebben a kontextusban részben jogos, részben azonban hiányos. Jogos, mert valóban különbséget tesz fogyasztók között. Hiányos, mert figyelmen kívül hagyja, hogy ez a különbségtétel nem egyedülálló, és nem is öncélú. Sokkal inkább egy szélesebb európai jelenség része, ahol minden ország a saját eszközeivel próbál reagálni ugyanarra a kihívásra.

Az egységes Európa álma

Van, aki ezt nyíltan teszi, és van, aki rejtettebben. És talán éppen ez az, ami a leginkább zavarba ejtő. Mert ha elfogadjuk, hogy a piac nem teljesen semleges, hogy az államok különböző módon beavatkoznak, és hogy ezek a beavatkozások gyakran implicit módon is torzítanak, akkor felmerül egy kényelmetlen kérdés.

Lehet-e egységes szabályrendszert elvárni egy strukturálisan egyenlőtlen Európában? Erre nincs egyszerű válasz. De talán az első lépés az lenne, hogy ne csak azt nézzük, mi látszik, hanem azt is, ami a felszín alatt történik.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense