December 4-re tűzte ki a majdani ellenzéki előválasztás időpontját az LR, amely utoljára Nicolas Sarkozy személyében adott elnököt az országnak. A párthoz – a felméréseken is mérhető (ön)jelöltek közül – eddig három, közvetve-közvetlenül kapcsolódó politikust sorolnak elemzők: Michel Barnier korábbi brexitügyi EU-főtárgyalót (előzőleg többszörös európai bizottsági tag, és több francia kormányban is miniszter volt), Xavier Bertrand-t, a Hauts-de-France régió elnökét (előzőleg, Sarkozy idején maga is miniszterként szolgált), valamint Valérie Pécresse-t, aki szintén a Sarkozy-időkben volt kormánytag, jelenleg a párizsi tágabb régió elnöke.

Hármójuk közül

egész a közelmúltig Bertrand-t emlegették igazán esélyesnek,

lévén ő volt az, aki 2017-ben a párt korábbi vezető figurái közül megúszta Macronék akkori tarolását, és az idei francia kétfordulós regionális választáson már az első alkalommal elegendő szavazatot szerzett régió-vezetői pozíciója megőrzésére. Annak ellenére is, hogy Le Penék „Nemzeti Tömörülése” külön mozgósított a kiütésére. Különösen az utóbbi eredményével egycsapásra országos tényezővé vált.

Augusztus végén azonban bekövetkezett az, amire igazából már tavaly december óta számítani lehetett – nem utolsó sorban az érintett célzásai révén is –, és bejelentette indulását Michel Barnier is.

Kezdetben sokan lekezelően nyilatkoztak róla, utaltak viszonylag idős korára (jövőre, a választás évében már 71 éves lesz), nem túl színes egyéniségére (nem igazán jó szónok, elég monotonon, bár tényszerűen és tartalmasan beszél), és arra, hogy éppen ezért országos ismertsége el is marad a többiekétől. (Hazai pályán amúgy a külügyi, az európai ügyi, az agrár- és a környezetvédelmi tárcákat vezette, ezek többségét még Jacques Chirac elnöksége idején a kilencvenes években, de az agrárminiszterséget már Nicola Sarkozy elnöksége alatt vállalta el 2007-2009 között.)

Országos felmérések konzervatív ellenzéki oldalon sokáig Bertrand vezető pozícióját mutatták: a brüsszeli Politico aggregált felmérés-összesítője még szeptemberben is azt jelentette, hogy a hivatalban lévő elnök Emmanuel Macron és szélsőjobboldali fő kihívója, Marin Le Pen után a Hauts-de-France-i politikus állt a harmadik helyen.

Szám szerint: az első fordulóban Macron ma a voksok 25 százalékát kapná, Le Pen valamelyest visszaesett 21 százalékra, és Bertrand a harmadik 16 százalékkal.

Még a közelmúltban is voltak olyan vélemények, hogy amennyiben Bertrand az első fordulóban meg tudná verni Macront, akkor a második voksoláson jó eséllyel le tudná győzni Le Pent is.

Mindez egyébként az országos voksoláson Barnier belépése után is beigazolódhat még, ám az utóbbi számára most az első számú tét nem is ez, hanem hogy megnyerje pártja (az LR) támogatását, és így azt, hogy ő lehessen a konzervatív jobbközép hivatalos jelöltje. És ebben a legfrissebb hírek szerint nem is áll rosszul.

A párt döntése értelmében az előválasztáson csupán a párt „tagdíjat” is fizető, regisztrált 80 ezer fős tagsága lesz majd jogosult szavazni. (Igaz, volt arról is szó, hogy „nyílt” előválasztást rendeznek, amelyen tehát „párton kívüliek” is voksolhatnának, de a jelek szerint végül tradicionális forma lesz a befutó.) És ebben a körben a különböző országos és európai feladatokban sokat próbált veterán politikusnak láthatóan növekvő a támogatottsága.

A Politico párizsi francia kiadásának pénteki jelentése szerint a legfrissebb felmérések arra utalnak, hogy

ha ma lenne a (párton belüli) előválasztás, akkor annak első fordulóját Barnier nyerné

(a megkérdezettek 27,6 százaléka rá voksolt, és csak 20,3 százalék Bertrandra).

Egy majdani második előválasztási fordulóban Barniert már egyenesen 43,4 százalék várná befutónak, és csak 26,2 százalék számítana Bertrand végső pártbéli győzelmére.

Sokak szerint a nagyobb tapasztalat mellett belejátszott ebbe az is, hogy Barnier zászlóbontó beszédei tőle váratlan módon meglehetősen „nemzeti felütésűek” voltak. Így több tekintetben is beállt a nemzeti jog elsődlegességének támogatói közé (szemben az EU-joggal), a leginkább kurrens témának számító

bevándorlás kapcsán pedig több éves bevándorlási „moratóriumot” szorgalmazott,

amely alatt szavai szerint Franciaország közélete tisztázná, hogy miként kívánja a jövőben a bevándorlási kérdést kezelni.

Mindennek óriási volt a visszhangja, és sokak szerint nagyban segítette őt abban, hogy a párton belüli „túlzottan liberális” és „túlzottan európai” megítéltsége többeknél is módosuljon.

Bertrand a jelek szerint mindig is számított arra, hogy alapvetően regionális politikusként beágyazottsága az LR tömbjébe nem igazán mély, úgyhogy midőn idén márciusban – mellesleg az elsők között – bejelentette indulását, kezdettől fogva igyekezett távolságot tartani hajdani pártjától, hogy ne csak egy szűkebb politikai közösség tekintse őt jelöltnek.

Így például rögtön márciusban közölte, hogy az elnöki versenyen való indulása mellett akkor is kitart, ha a köztársaságiak végül más mögé állnak, és hogy ugyanilyen megfontolás alapján az esetleges LR-előválasztáson – akkor még így fogalmazott – nem kíván részt venni.

Barnier és Pécresse egyelőre jelezték: készek indulni, és arra is hajlandóak, hogy alávessék majd magukat a párttöbbség döntésének. Ehhez jött most, hogy az említett párizsi Politico-jelentés szerint

immár a francia köztévének napokban nyilatkozó Bertrand sem zárkózott el a közös vitától és megméretéstől,

de ezt részint előbbre hozná – december 4. szerinte már túl közel van az április országos választáshoz –, részint a konfrontáció helyett a jobbközép konzervatívok „tömörülése” jegyében rendezné ezt meg. (Részletekkel nem szolgált.)

A brüsszeli Politico már említett felmérés-összesítése szerint amúgy a további jelöltlista a még mérhetőbbnek számító indulók között úgy fest, hogy negyedik helyen áll 9 százalékkal a szélsőbaloldali Jean-Luc Mélenchon, őt követi 6 százalékkal Yannick Jadot, a zöldek jelöltje, (akit amúgy 4 napos belső választási procedúra után e héten kedden minősítette a zöld párt hivatalos jelöltté).

A szocialisták közül látható pozíciót eddig Anne Hidalgónak, Párizs baloldali polgármesterének sikerült elérnie, 5 százalékkal, de szocialista oldalon sokan attól tartanak, hogy Jadot formális beszállása ronthat a helyzetén.

A kép teljességéhez tartozik, hogy

a korábbi hetekhez képest Macron és Bertrand kivételével valamennyi elnökjelölt rontott korábbi támogatottságához képest

(így nyáron Mélenchon még 10 százalékon állt, Hidalgonál 6 és Jadotnál 7 százalékot mértek).

Jön viszont fel egy olyan potenciális jelölt, aki maga még be sem jelentette indulását: Éric Zemmour korábbi újságíró, az iszlám és bármilyen bevándorlás vitriolos ellensége, aki egyes becslések szerint már 11 százalékos tábort tudhat maga mögött.

Más kérdés, hogy esetleges indulása szakértők szerint leginkább csak arra lehetne jó, hogy gyengítse a szintén szélsőjobboldali, (csak most éppen taktikai okokból „középre húzódó”) Le Pen második fordulós esélyeit, anélkül, hogy Zemmour maga érdemben tovább léphetne.