Dániában a kormány javaslatára a dán parlament olyan jogszabályt fogadott el, amely értelmében a menekültek kérelmének megvizsgálására Európa területén kívül állítanának fel fogadó és elbíráló állomásokat. Az intézkedést részint a visszautasított kérelmezők kiutasításának nehézkességére, sok esetben kivitelezhetetlenségére és költségességére hivatkozva hozták, hozzátéve, hogy az elbíráltak számára is humánusabb, ha megkímélik őket egy kockázatos, de utóbb feleslegesnek bizonyuló hosszadalmas utazástól.
A bizottság svéd belügyi biztosa mindezek kapcsán emlékeztetett, hogy a lépéssel két alapvető probléma van:
szembe megy a létező európai uniós és nemzetközi joggal, emellett pedig dominóhatást okozhat
elsőként a Dániával szomszédos országok körében, majd általában is az EU-országok egy részénél, miközben „rossz jelzést közvetít a külvilág felé”.
A menekültkérelmek EU-területen kívüli elbírálásának ötlete nem új, már a 2015-ös nagy menekültvonulás nyomán visszatérően felmerült, de az a tény, hogy az ENSZ Genfi Konvenciója egyértelműen a menedékért felkeresett országon belül ír elő ilyen ügykezelést – az elbírálás idejére védelmet és ellátást szavatolva a kérelmezőnek –, minduntalan jogi konfliktust teremtett a tényleges megvalósítása.
Szakértők megjegyzik, hogy a Genfi Konvenció igazából nem a mai menekültügyi helyzet kezelésére, hanem a második világháború alatt, illetve azt megelőzően egyes országokban üldözött százezrek esetére válaszul született. ENSZ konvencióról lévén azonban szó, ennek módosítása csak igen nehézkesen, széleskörű nemzetközi egyetértést feltételezve volna lehetséges.
Alaphelyzetben az EU követi az ENSZ és az Európa Tanács jogvédő előírásait, amit esetenként közvetlen jogszabályalkalmazás, máskor az érvényes nemzetközi jogra történő utalás formájában rögzít is az alapszerződés. A dán lépés ilyen közegben jelent problémát az Európai Bizottság számára, amelynek az alapszerződés őreként elvben szankcionálnia kell a szerződéstől történő eltérést.
Megfigyelők ugyanakkor megjegyzik, hogy konkrétan a dán eset annyiban különleges – és ez az adott ügy vonatkozásában sokak szerint még bőven okoz majd brüsszeli fejfájásokat –, hogy Dánia az EU különböző alapszerződés-módosításai idején nem csupán a közös pénz, az euró bevezetése alól kapott
kimaradási lehetőséget,
de többek között a védelempolitikát és a belügyeket érintő témakörökben is.
Az utóbbi gyökereiben már megjelent az 1990-es Maastrichti Szerződésben (hatályos 1993 óta), majd még részletesebb kifejtést nyert az 1997-es Amszterdami Szerződésben (hatályos 1999-től). A dán kormány a
dán parlament eseti beleegyezése nélkül az európai uniós bel- és igazságügyi együttműködésben nem vehet részt,
és ezzel arányosan az alapszerződés érintett részei sem vonatkoznak rá.
Szakértők most arra számítanak, hogy első körben elhúzódó jogi vizsgálat tárgya lesz – nem kizárva, hogy a dosszié megjárhatja az Európai Bíróságot is –, vajon a Genfi Konvencióhoz alkalmazkodás valamilyen fokú megtagadása mennyiben sérti az alapszerződésnek közvetlenül Dánia is vonatkoztatható kitételeit.
Az esetnek persze vannak praktikusabb, közvetlen, politikai kihatásai is. Amitől a bizottság láthatóan leginkább tart, az az, hogy a példát mások is hamarosan követhetik – Karl Nehammer osztrák belügyminiszter máris „elgondolkodtató megoldásként” utalt rá a brüsszeli EUobserver szerint –, ami egyszerre vethet fel problémát a közös menekültügyi politika kezelésében, párosulva növekvő számú kötelezettszegési eljárás megindításának a szükségességével.
A dán döntés jogvédők körében mindenesetre azonnal erőteljes visszhangot váltott ki. Az EUobserver példaként idézte a brüsszeli székhelyű migrációs jogvédő civil szervezet (European Council on Refugee and Exiles – ECRE) főtitkárát, Catherine Woolard-t, aki szerint az eset újabb példája a menekültkérdés európai „kiszervezési szándékainak”, ami szerinte azzal kezdődött, hogy az EU megállapodást kötött Törökországgal a menekültek visszatartására.