A washingtoni Amerikai Haladás Központja (Centre for American Progress) alig tíz nappal Joe Biden első külföldi – és hozzá mindjárt európai, egyebek között NATO-csúcsot is felölelő – útja előtt tette közzé elemzését. A neves amerikai Think-tank intézet arról nevezetes, hogy korábbi munkatársaiból került ki a januárban hivatalba lépett Biden-adminisztráció több tagja, a külügyminisztériumtól a Pentagonig, a központ korábbi vezetője, Neera Tanden pedig az elnök egyik vezető tanácsadója lett a Fehér Házban.

Az intézet láthatóan várható eseményekhez időzített tanulmánya ennyiből általános figyelmet keltett, jóllehet, mint az anyagot részletesen elemző brüsszeli Politico megjegyzi, az ma még nem világos, hogy Biden végül mennyit lesz kész átvenni érvelésükből, de legalábbis komoly esélyét látják ennek.

Az elemzés legfontosabb állítása, hogy

az amerikai biztonságpolitika évtizedeken át tévesen egy kettős stratégiát erőltetett:

egyfelől azért ostorozta európai szövetségeseit, hogy tegyenek többet védelmi kapacitásaik erősítéséért, másfelől állandóan óvta-gátolta őket abban, hogy ténylegesen saját, önálló védelmi képességgel rendelkezzenek. A szemlélet visszatérően az volt, hogy ez káros vetélkedést teremtene az amerikai vezetésű NATO-képességek és az európai szövetségesek között, ráadásul zavaró, költséges és felesleges duplikációkat is teremtene a különböző fegyverzeti rendszerek esetében.

A mostani elemzés szerint ez a megközelítés „évtizede stratégiai hiba” volt, és abból a negatív szemléletből indult ki, hogy bármilyen önálló európai védelmi képesség csakis negatív végkimenetelű fejlemény lehet az Észak-Atlanti Szövetség biztonságpolitikai prioritásai szempontjából. Holott ezzel szemben állítva mindenkinek hasznára válhatna egy pozitív olvasata is mindennek – érvelnek a szerzők, úgy vélve, hogy

egy saját cselekvőképességgel bíró európai szövetséges, amelyik nem szorul lépten-nyomon amerikai közreműködésre, nem versenytársa, hanem fontos kiegészítője

lehet az amerikai védelmi érdekeknek.

Kétségtelen, hogy az európai véderők ütőképessége ma jelentős mértékben elmarad a kívánatostól. Ahogy a tanulmány fogalmaz a Politico idézete szerint: az európai NATO-szövetségesek ma „nem tudják jól használni védelmi eszközeiket, amely eszközök többnyire amúgy is elmaradnak napjaink tényleges elvárásaitól”.

De éppen ebben jelenik meg a korábbi amerikai elnökök téves NATO-politikájának a negatív következménye, midőn az európaiak kezét lefogó amerikai politika eleve útját állta érdemi ütőerő – valamint ezt vezényelni tudó haderővezetési képesség – kiépülésének, teszik hozzá a szerzők. Álláspontjuk szerint ennek megléte észszerű stratégiai konstellációban egyáltalán nem ártalmas vetélytársként, hanem értékes kiegészítő elemként jelenhetne meg.

A tanulmány végkövetkeztetése ennek megfelelően az, hogy Biden küszönönálló első európai tárgyalásai középpontjában ezúttal igenis az önálló európai védelmi képesség megteremtésének a bátorítása kellene hogy álljon, ahelyett, hogy Trump módjára a szűken vett „NATO-kiadások” növelésétől tennének függővé mindent. A lényeg a végcél, és

a végcél, hogy használható szövetségesekkel bírjon Washington az Atlanti-óceán másik oldalán.

amihez a most ajánlott megközelítés a szerzők szerint alkalmasabb szemléletet kínál.

A NATO brüsszeli csúcstalálkozójára amúgy június 14-én kerül sor, és nem kizárt, hogy elvben másnap akár külön EU-huszonhetek formátummal is találkozik majd az új amerikai elnök, aki egyúttal Londonba is ellátogat, ahol a G7-ek hosszú idő utáni első személyes megbeszélésére kerül majd sor.