Régen volt már az EU, és külön is – a mindenkori féléves uniós ügyek koordinálásáért, a tagországok közötti egyeztetésért felelős – úgynevezett „féléves soros EU-elnökségi ország” akkora nyomás alatt, mint most, 2020 második félévében a német kormány.

A koronavírus-járvány durvulása, a keletkezett gazdasági károk folyamatos terebélyesedése tagállamok sora számára tette élet-halál kérdéssé a kilátásba helyezett 750 milliárd eurós helyreállítási alap mielőbbi összekalapálását és útnak indítását. November végén ehhez képes még az is kétséges volt, hogy lesz-e egyáltalán 2021-ben érvényes közös költségvetése az EU-huszonheteknek, illetve, hogy lehet-e számolni a január elsejétől esedékes új hétéves közösségi keretköltségvetés hatályossá válásával.

Az is súlyos tehernek számított, hogy ha az év során lehetett is bűvészkedni újra és újra kitűzött, majd tovább halasztott „végső határidőkkel” az EU-brit kilépési tárgyalásokon, 2020. december 31-e azonban végképp olyan határkő, amelyen túl már csak a megállapodás nélküli brit kilépés marad. És vele jó eséllyel egy vámköteles új kereskedelmi rendszer az unió és Nagy-Britannia között (amelyeknek üzleti élete a megelőző közel félévszázad alatt szinte kibogozhatatlanul összefonódott). December közepén ehhez képest az EU és a brit kormány még egy megállapodás nélküli vészhelyzethez jelentették be a különböző intézkedések előkészítését, miközben a brit és az EU-főtárgyaló a valószínű kudarccal riogattak mindenkit.

Az EU-brit viszony alkalmasint évtizedekre szóló újrakalibrálását jelentette az egyik ügy, gazdasági terhekbe belerokkanó – főként déli – tagországok várható jövő évi válságait vetítette előre a másik, annak mindenki mást is elérő tovagyűrűző hatásával együtt.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a félév elején ugyancsak német EU-elnökségi célként hirdették meg a csatlakozási tárgyalások megkezdését minimum Észak-Macedóniával (de lehetőleg Albániával is), vagy hogy Horst Seehofer német belügyminiszter minimum politikai megállapodást (az EU-országok és az Európai Parlament közötti informális egyetértést) akart elérni egy leendő új európai uniós migrációs politikai és menekültügyi csomagról, és hogy ezek egyikében sem sikerült a félév végéig dűlőre jutni, akkor már jól látható, hogy december elején

nem minden alap nélkül beszéltek egyre többen a német EU-elnökség valószínű kudarcáról.

Végül is minden fontosabb féléves ambíció befulladni látszott, amit csak súlyosbított, hogy nem sikerült csillapítani a földközi-tengeri feszültséget sem a ciprusi partok mentén olajkutatást folytató Törökország és Ciprus/Görögország között. Vagy hogy a 2050-es klímavédelmi célszámok tekintetében sehogyan sem akart összejönni a szükséges EU-huszonhetes konszenzus. És akkor a jogállamisági közösségi szabályozás ügyében kirobbant kölcsönös vádaskodásról Lengyelország és Magyarország, illetve a többi EU-huszonöt (időként, a „visegrádi kettővel” szimpatizáló szlovén kormányfő miatt látszólag csak EU-huszonnégy) között, még nem is beszéltünk.

És mindeközben és mindenek felett folyamatosan tombolt a járvány, itt volt – és van is – a második hullám, emberek tízezrei haltak meg, tagországokban újra egymást érték/érik a lezárások és korlátozások, az európai uniós oltóanyag pedig sokáig csak nem látszott elkészülni.

Mindezek miatt tűnt úgy még december elején is, hogy ez a sok minden óhatatlanul „ráég” a féléves német EU-elnökségre, ami a végén talán nem is fog tudni egyetlen érdemi sikert sem felmutatni.

Aztán az utolsó három hétben hirtelen egy sor dolog a helyére került.

Egymást érték az „utolsó perces” kompromisszumok.

Megszületett a „jogállamisági megállapodás”, néhány órán belül eldőlt, hogy mégis lesz jövőre éves közösségi büdzsé, és hozzá hétéves keretköltségvetés, meg 750 milliárdos újrakezdési alap is.

Aztán tíz nappal később, de még mindig a féléves határidőn belül maradva, Barnier és Frost – EU és brit főtárgyalók – odarakták a karácsonyfa alá a brit kilépési megállapodást is.

Mindehhez képest már-már ünnepi ráadásnak hathat, hogy a december közepi EU-csúcson végül az új klímacélokban is sikerült huszonhetes konszenzusra jutni, holott ez még a megelőző órákban sem látszott elérhetőnek.

A kép teljességéhez tartozik, hogy nem minden ügynél volt egyforma mozgástere és tényleges befolyása a féléves német EU-elnökségnek. A brexittárgyaláson, ha közvetlenül akartak volna hatással lenni az alkura, maximum annyit tehettek volna, hogy módosítanak az uniós tárgyalási mandátumon, de erre értelemszerűen nem került sor. Akkor viszont minden jobbára a brit belpolitikán, meg az asztal körül ülők tárgyalási ügyességén múlott. Angela Merkelnek túl sok ráhatása itt nem igazán volt.

Miként ugyanígy, a látszólag „elnökségi kudarcnak” tekinthető csatlakozási tárgyalás-halasztás Észak-Macedóniával sem a német elnökségen múlott, hanem azon a sok évszázados balkáni helyzeten, ami a maga sajátos történelmével úgy fordította szembe a tárgyaláskezdéshez szükséges döntéshozásnál a bolgár és a macedón vezetést, hogy abból blokkolás és hosszú időn át vétó lett. Csakúgy, mint a török probléma kezelhetetlensége, ami szintén Berlintől függetlenül alakult a maga útján. Egyik sem igazán EU-elnökségi fokmérő. Miként az sem, hogy az amszterdami Európai Gyógyszerügynökség milyen tudományos paraméterek és munkafázisok szerint dönt egy oltóanyag bevezethetőségéről.

Ahol pedig a német kormány tevőlegesen is megpróbált volna haladást elérni – a migrációs csomagnál –, ott a Covid-19 október után kiteljesedő második hulláma kiiktatta a személyes EU-tanácsülések lehetőségét, ami nélkül, pusztán videokonferenciákkal viszont egy ilyen kényes ügyben nem lehet ugyanazt az eredményt elérni. (A brexit is azután lendült mozgásba, miután a küldöttségek kezdtek megint személyesen is találkozni. De mire ez a migrációs dosszié kapcsán is lehetővé válhatott volna, a hétéves közösségi büdzsé meg a helyreállítási alap ügye felülírt minden mást.)

Szakemberek és diplomaták mindezekhez képest másban vélték felfedezni a

féléves elnökség igazi érdemeit.

Miként a nemzetközi sajtóban a féléves értékelések kapcsán különböző tagállamok névtelenséget kérő diplomatái elmondták, az egymással párhuzamosan haladó ügyek kezelésénél

felbecsülhetetlen szolgálatot tett, hogy a soros elnökség elejét tudta venni tagországok közötti végleges szakadásoknak, a csoportokra bomlásnak, a kimozdíthatatlan szembefordulásoknak. Annak, hogy valaki csak vesztesnek, vagy csak győztesnek érezze magát.

Mert az utóbbiaknál könnyen megeshet, hogy az egyikben vesztes ország egy másik ügynél próbál kompenzálni, ha ugyan nem „megtorolni”. Ami után óhatatlanul dőlni kezdenek a dominók. Merkel másfél évtizedes hitvallása, hogy nem szabad senkit teljesen sarokba szorítani, hanem tudni kell mindenkinek valamilyen helyet biztosítani, láthatóan most is megtérült.

Kancellárként egyébként először még 2007-ben, a Lisszaboni Szerződés végső vitáiban küzdött ezért, amikor mindent megtett, hogy az ő céljait amúgy politikailag nagyon gátoló Lech Kaczynski akkori lengyel államfő ne érezze magát elszigetelve. Aztán ugyanebből az alapállásból szánt a 2011–2015-ös görög válság idején az egymást követő EU-csúcsokon gyakran hosszú órákat a görög miniszterelnök meghallgatására és meggyőzésére, beleértve ebbe a radikális szélsőségek felől – újonnan választott kormányfőként – hirtelen elé toppanó Alekszisz Ciprászt is 2015-ben. Vele fél év alatt többet tanácskozott, mint elődeivel összesen.

Nem mellesleg a brexittárgyalások kapcsán is, a nemzetközi sajtóban idézett EU-tanácsi illetékesek kiemelt jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy a féléves német elnökség az utolsó percig együtt tudta tartani – dacára a végjáték gyakran idegtépő helyzetének – az EU-huszonhetek közös álláspontját. Amit pedig brit részről nagyon igyekeztek volna közben leszalámizni.

Mindez megfigyelők szerint arra utal, hogy

elnökségként a német kormány kényes helyzetekben mindenkor a ténylegesen szükséges elnökségi szerepet tudta betölteni.

A bizonytalan kimenetelűnek tűnő brexittárgyaláson például nem akarták átvenni a tárgyalások vezetését, hanem a főtárgyaló hátországának az egységére ügyeltek.

Összességében persze így is csúsztak át jócskán eredetileg a „német félév” alatt kezelni remélt ügyek a januárban kezdődő „portugál félévre”. De az a tény, hogy a legfontosabbak vonatkozásában – a migrációt leszámítva – az utolsó percekre végül mindenütt összeállt a csomag, továbbá és különösen, hogy ebben a félévben fogadták el az EU történetének történelmi léptékű (1,8 billió eurós) finanszírozási csomagját, mostantól sokak szerint immár a véget érő német elnökség sikerének fokmérőjévé vált.