Kölcsönösen 90 napos felfüggesztéstől állapodott meg az Amerikai Egyesült Államok és Kína vámügyben. Ez azt jelenti, hogy működik a trumpi tárgyalástechnika? Föllélegzett a világ, a tőzsdéken látszott.

Korábban vámháborúról beszéltek, akkor ez egy tűzszünet. Valóban 90 napra, május 14-től függesztik föl, illetve csökkentik 35, illetve 30 és 10 százalékra a 145 és 125-öt, tehát ha Amerikáról beszélünk, akkor mondjuk egy kosárlabda-mérkőzés eredménye most egy kézilabda-mérkőzés eredményévé alakult. Nyilvánvalóan a tárgyalások tovább fognak folyni. Elég sok részletet nem ismerünk, és azért itt nem általános örömünnepről van szó. Az Egyesült Államok és Kína közötti külkereskedelem aszimmetrikus olyan szempontból, hogy egyrészt Kínának 300 milliárdos aktívuma van, ami azt jelenti, ha vámháború lenne, akkor Kínának nagyjából ennyi árunak vagy még többnek kellene piacot találni. Legalább ebből a szempontból Amerika jobban áll. Viszont rosszabbul abból a szempontból, hogy az Egyesült Államok által exportált termékeket Kína jobban tudja alternatív beszerzési forrásokkal pótolni. Egyik klasszikus példa erre a szója, állítólag 400 millió sertés van Kínában, amikor az első Trump-adminisztráció alatt megemelték a vámokat, a kínaiak kevesebb szóját vettek, ehelyett Argentína, Brazília lépett be, és az amerikai kormányzatnak 25-26 milliárd dollárral kellett kompenzálni a gazdákat. A mezőgazdasági termékeket tekintve ez lenne a helyzet. A másik oldalon sem teljesen egyoldalú a helyzet olyan szempontból, hogy Kína exportja nagy részben berendezési tárgyakból áll, bútorból, ágyneműből, játékokból, Trump utalt is arra, hogy adott esetben eggyel vagy kettővel kevesebb Barbie babát kapnának a gyerekek, viszont az okostelefonok 80 százaléka Kínában készül, az asztali komputereknek vagy a televíziók nagy része Kínában készül. Ezeket adott esetben még lehetne pótolni, viszont az ásványkincseket, az úgynevezett ritkaföldfémeket, amelyekben az Egyesült Államok sokkal rosszabbul áll, mint Kína, nagyon nehezen. Elég sokat kell ezekből az anyagokból importálni Kínából, ezek az anyagok nagyon fontosak, például a hadiiparban. Most amúgy is szeretnék a védelmi költségvetést megemelni, most először egybillió dollár fölé. Alternatív források itt kevésbé akadnak, bár lennének itt-ott-amott. Többek között Grönland is ezért annyira érdekes most az amerikaiaknak, mert állítólagos ott ezek az anyagok közül néhány található, illetve hogy még tovább menjünk egy lépéssel, az Északi-sarkon ugyancsak ásványkincsek találhatók. Ez csökkenthetné az amerikaiaknak, legalábbis hosszabb távon, a függőségét Kínától. Egyik ország sem engedheti meg magának a vámháborút. Az amerikaiaknál ez árszínvonal-emelkedést jelent, kiszámolták, hogy kétszázalékos árszínvonal-emelkedés családonként 2800 dollár lenne. Főleg azokat érintené, akik alacsony vagy közepes jövedelműek, ők alapvetően inkább a Republikánus Pártra és Trumpra szavaztak. Kínában viszont túltermelési válság lenne, az összes ezzel együtt járó problémával. Hozzá kell tenni azt, hogy az Egyesült Államokon belül még ez az árszínvonal-emelkedés politikailag azért lenne kedvező időpontban adott esetben, mert másfél év múlva félidős választásokat tartanak, és az emberek nagy része a hasával szavaz. Ha az infláció magas, az árszínvonal emelkedik, akkor a demokraták nyerhetnek az egyik vagy mindkét házban, ebben az esetben viszont Donald Trump béna kacsává válna az elnökség utolsó két évére.

Amikor a világ elemzői Donald Trump intézkedéseit vizsgálják, akkor általában arra szoktak jutni, hogy vagy nincs terv, vagy van terv, de az nem jó, vagy teljesen átgondolatlan, ad hoc intézkedéseket tesz. Az amerikai elnök felől kiindulva jóval kevesebb elemzés van. Mi lehet a trumpi terv? Mi az a premissza, amiből kiindul, milyen megoldásokat tart adekvátnak, és ezen az úton, ameddig eddig eljutott, az működőképesnek látszik-e?

Ha most első körben csak a vámokat nézzük, akkor az Egyesült Államoknak éves szinten 1,2 billió dolláros negatívuma, deficitje van a külkereskedelemben. Kína 300 milliárddal részesül ebből, a legnagyobb, de nyilván Európa és sok más ország is érintett. Egyrészt Trump ezt mindenképpen szeretné csökkenteni.

Ez egy tényszám, látja ezt a számot, és ezzel akar valamit kezdeni?

Igen, ezzel akar valamit kezdeni, hiszen ez azt jelenti, hogy a folyó fizetési mérlegen van egy nyomás, és az államadósságon is van egy nyomás. Vannak különböző elképzelések, hogy ha ezt csökkentik, tegyük föl, nullára kihoznák, amit szeretnének, akkor nyernének egybilliót. Trump úgy gondolja, hogy a vámokkal világszerte, tehát globális mértékben, egy másik egybilliót nyerhetnének. Az pedig már kétbillió lenne. A belpolitikában az Elon Musk által fémjelzett DOGE, a leépítés és karcsúsítás, újabb egy-kétbilliót hozna. Ezeket a számokat összeadogatva eléggé szép összeg jön ki, ezzel csökkenteni lehetne többek között az államadósságot. Ha az államadósságot csökkentik, akkor az adósságszolgálatot csökkentik, a vámok azt jelentik, hogy több lenne a beruházás, és ha már beruházásokról beszélünk, akkor nem véletlenül van Donald Trump éppen a Közel-Keleten. A szaúdiak állítólag egybillió dolláros befektetést ígértek, s ha nem is hasonló, de jelentős összegeket vár Katartól és az Egyesült Arab Emírségektől. Trumpék Szaúd-Arábiában egy 600 milliárd dolláros megállapodást kötöttek, amiből körülbelül 140-150 milliárd dollár a védelmi szektorba kerül, ez megint csak felpörgetné a védelmi szektort, és ennek megfelelően a foglalkoztatottságot. Ezek a számok papíron nagyon jól néznek ki. Hozzá kell tenni azt, hogy ugyanakkor, ha a létszámleépítések lezajlanak, és nemcsak a közszférában, az körülbelül félmillióval több munkanélkülit jelentene, őket kellene felszívni valamilyen módon, és ezenkívül az inflációt is kellene valamilyen módon csökkenteni. Plusz-mínusz számokkal lehet zsonglőrködni. Nyilván a Fehér Ház olyan számokkal jön ki, amelyek egy aranykor felé mutatnak, a közgazdászok többsége, illetve közülük azok, akik a liberális oldalon vannak, meg azt mondják, hogy ezek lehet, hogy elméletben igazak, de a valós életben nem. Hozzá kell tenni még azt is, hogy a mostani megállapodások adott esetben nemcsak Kínára vonatkoznak, hanem Scott Bessent pénzügyminiszter mondta, hogy 16 másik országgal is folytatnak tárgyalásokat, és végül is ezek az országok azok, amelyek az amerikai külkereskedelem a 97-98 százalékát adják. Nagy-Britanniával sikerült egy 10 százalékos általános vámot kialkudni, ezen belül is azért vannak különböző engedmények. A Rolls vámmentesen tudna exportálni motorokat, főleg ez a Boeingnak lenne érdekes, viszont a British Airways 32 repülőgépet vásárol a seattle-i gyártól, és azért is lennének ezek érdekesek, mert a kínaiak is több gépet vásárolnak a Boeingtól. Majdnem minden mindennel összefügg. Indiával állítólag előrehaladott tárgyalásokat folytatnak, plusz még 15 másik országgal. Tehát ha ezeknél eredményeket ér el az Egyesült Államok, akkor elképzelhető, hogy ez a trumpi logika meg fog valósulni. Kérdés, persze a mi számunkra, hogy Európával mit fog kezdeni. Az európaiak mit kezdenek az amerikaiakkal. Látszik, hogy a britek, igaz, hogy most a hátsó kapun vissza akarnak jönni bizonyos szempontból Európába, főleg a biztonságpolitika és Ukrajna kérdésében. Úgy tűnik, hogy a Brexit indoklásának az egyik fő tétele az volt, hogy akkor szabadkereskedelmi megállapodásokat az EU-szabályoktól és szabályozásoktól függetlenül tudnak kötni, többek között az Egyesült Államokkal. Amikor a szabályozásokról és a szabályokról és a normákról beszélünk, Európában nemcsak a vámok érdekesek, az amerikaiak általában arról panaszkodnak, hogy Európában túlszabályozott a piac. A kínaiak felszabadították újra a ritkaföldfémek exportját, ami nem tarifajellegű volt, viszont nagyon értékes és fontos az amerikaiak számára. Ahogy szokták mondani, mindenkinek megvannak a maga számai, visszatérhetünk Churchillhez, aki azt mondta, hogy csak azokban a statisztikákban hisz, amiket ő maga hamisított meg.

Mennyire látszik átgondoltnak a trumpi gazdaság, kereskedelem és vámpolitika? Azért kérdezem, mert említette Scott Bessent pénzügyminisztert, akiről az az általános vélekedés, hogy nagyon komoly szakember. Donald Trumpról mondanak feketét, fehéret, zöldet, lilát. De Scott Bessentről nem.

Nem tudom, mennyire sikerült, próbáltam érzékeltetni, hogy van logikája ennek az egésznek, és többek között a logikája az, kicsit más kérdéseket is behozva, hogy megpróbálja átterelni a nemzetközi multinacionális szerződéseket bilaterálissá, ami általános trumpi politika, a multinacionális intézményekkel szemben több mint szkeptikus. Többek között a Világkereskedelmi Szervezettel, az amerikaiak régóta panaszkodnak arra, hogy ők azt hitték – most vagy hitték vagy nem hitték, de azt mondják –, hogy ha Kínát behozzák, akkor Kína a játékszabályokat be fogja tartani, de Kína túl nagy ahhoz, hogy valóban betartassák vele ezeket a szabályokat. Többek között ezekre hivatkozva is gondolja úgy Trump, hogy áttereli ezeket a multilaterális megállapodásokat bilaterálisra, ahol az Egyesült Államok előnyben van.

Mert a nagyobb?

Pontosan, és úgy gondolja, hogy érvényesíteni tudja az erőfölényt akkor, ha mondjuk nem egy 450 milliós népességgel rendelkező politikai entitással beszél, hanem külön-külön próbál az egyes tagállamokkal megállapodni. Az Európai Uniónál ez nehéz lesz, de a britek már nem európai uniós tagok, velük ez sikerült. Elképzelhető, ha azt látják az európaiak, hogy a britekkel, az indiaiakkal, a kínaiakkal és a fő partnerekkel, a japánokkal, koreaiakkal sikerül megegyezni az amerikaiaknak, akkor Európa esetleg szárazra kerülhet, és emiatt adott esetben nagyobb rugalmasságot mutathat. Az európai–amerikai viszonyban az almát meg a körtét szokták összehasonlítani. mindenki azt emlegeti, ami kedvezőbb. Az áruforgalmat tekintve valóban Európa jobban áll, tehát aktívuma van, viszont a szolgáltatásokat tekintve az amerikaiaknak van aktívumuk Európával szemben. Ezért látjuk azt, hogy az európaiak időnként a szolgáltatókat próbálják egy kicsit megszorongatni, hogy ezzel jelezzék azt, hogy azért vannak olyan területek, ahol adott esetben vissza tudnak ütni az amerikaiaknak.

Mi az amerikai elképzelés az Európával való megegyezésre? Az Európai Unióval, amelynek van egy közös vám- meg kereskedelmi politikája, vagy ezt lebontva, az országokkal külön-külön?

Az országokkal külön-külön azért nem lehet, mert az Európai Uniónak közös vámterülete van. Ahol tudnak az amerikaiak adott esetben mozogni, azok nem a vámjellegű kérdések, hanem befektetés, kutatásfejlesztés és így tovább, ami nem függ az európai közös vámpolitikától. De a vámokat tekintve az Európai Unióval kell tárgyalniuk, tehát Howard Lutnicknak az európai képviselővel, Maroš Šefčovič-csal kell tárgyalni, és nem pedig külön-külön az egyes országokkal. Az amerikaiak jobban szeretnének a nem vámjellegű kérdésekben egyes országokkal tárgyalni, ott lehetséges bizonyos fajta mozgástér. Többek között az autóipar az, amit az amerikaiak különösen szoktak sérelmezni, hogy az európai autóknak 2,5 százalékos a vámja Amerikában, az amerikai autóké 10 százalékos Európában. Ez egy nagyon lényeges kérdés. Ez még minket is érint, közvetetten, mert a számok és a statisztikák szerint minden nyolcadik Magyarországon gyártott autó Amerikába kerül. Az, hogy milyen vámok fogják terhelni az Európában gyártott autókat, az érint bennünket. Igaz viszont, hogy közgazdászok arról beszélnek, hogy az éremnek van egy másik oldala is – szerintem több oldala is van, de maradjunk a másik oldalnál –, hogy ha nagyon magasak a vámok, akkor a német autógyárak olcsóbban gyártó üzemekhez szervezik ki a gyártást, még jobban, mint eddig, tehát magyarul több autót állítanak elő Győrben, és kevesebbet Ingolstadtban.

Ehhez a német szakszervezeteknek is lesz egy-két szava, nagyon erősek. Sőt, Amerikában is erős a szakszervezet.

A szakszervezetek aránylag erősek, a kérdés az, hogy azok mit szólnak ezekhez a fejleményekhez, mert adott esetben ezeket a vállalatokat, ha nem is azt mondja az ember, hogy térdre kényszerítik, mert a saját érdekük is, hogy megegyezésre törekedjenek, de feltehetően nem nagyon fogják eltűrni, hogy tízezerszámra vigyék el a munkahelyeket olyan országba, ahol a munkabérek alacsonyabbak, mint a saját országukban.

Az amerikai választók mit éreznek eddig Donald Trump kereskedelem- és vámpolitikájából? Vannak-e külön választói csoportok, amelyek mást éreznek?

Eddig túl sokat nem éreztek azért, mert a kifutó cikkek voltak. Igaz, hogy az utóbbi időben, például, a Kínából érkező hajók száma elég drasztikusan visszaesett a nyugati parton, viszont a kereskedők, általánosan fogalmazva, bekalkulálták azt, hogy esetleg fennakadás lesz, és beraktároztak ezekből az árukból. Egyelőre nem nagyon lehet látni azt, hogy jelentősen befolyásolta volna az eddigi, gyakorlatilag nem is nagyon létező háború, mert csak virtuális számokról beszéltek, de végül is 90 nap után újabb 90 nap következett, még nem léptek ezek érvénybe. Az lesz az érdekes, ha érvénybe lépnek a magasabb vámok, ahogy mondtam, annak politikai következményei lehetnek, nagyon jelentős republikánus szavazóbázist fognak érinteni. Többek között a mezőgazdaságban elhelyezkedőket vagy ott foglalkoztatottakat, másodszor pedig az ipari körzeteknél a rosszul vagy kevésbé jól keresőket, akik nem a legdrágább áruházakban vagy bevásárlóközpontokban szerzik be a különböző termékeket, hanem az olcsóbb áruházláncoknál, ahol viszont a kínai áruk aránya rendkívül magas, ott jelentősen megemelkedhetnének az árak. A logika szerint ez kompenzálná azt, hogy több munkahely lenne, kompenzálná azt, hogy magasabb fizetések lehetnének adott esetben, hogy kevesebb lenne az illegális bevándorló és a szolgáltató szektorban több munkahely lenne. Ha bármilyen magasabb vámtétel lesz, azt a kisemberek fogják megfizetni, és nem pedig azok a jól keresők, akiknek végül is egy-kétezer dolláros pluszköltség nem jelentene olyan jelentős érvágást.

Hogyan fogadják az amerikai választók az első száz nap teljesítményét? Amerikában mindent szoktak mérni, csodálkoznék, ha ezt nem mérték volna.

Ez a száz nap kicsit mesterséges, ez a száznapos misztikus időszak Franklin Roosevelt idejére datálódik, amikor volt az első száz nap, második száz nap, 1933-ban és 1935-ben, amikor egy törvényhozási cunami volt, ami a nagy gazdasági világválságból való kilábalást segítette. Megint csak plusz-mínusz lehetne számokat mondani. A Fehér Ház számai azt mutatják, talán a Gallupnak a felmérése volt, hogy azoknak, akik Trumpra szavaztak, a 98 százaléka most is rá szavazna.

Az jó szám.

Nagyon magas. Viszont ha a szakpolitikákat nézzük, ott negatívban van. Az emberek 52-62 százaléka negatívan ítéli meg Trumpnak egyrészt általánosságban vett tevékenységét, a gazdaság területén, a bevándorlás területén is, az infláció területén. Ezek olyan számok, amelyek jelen pillanatban nem nagyon kedveznek a kormányzatnak. Amelyek kedveznek, azok inkább az úgynevezett viszonylagos, relatív értékek, mert a demokraták még rosszabbul állnak, mint Donald Trump. Donald Trumpnak mínusz 60 az általános megítélése általában, viszont a demokratáknál, főleg a kongresszusiaknál mínusz 69, a Demokrata Párt olyan mínusz 64. Donald Trump és a republikánusok azt mondják, hogy nem abszolút értékben kell megnyerni a mérkőzést, hanem a másik féllel szemben, és jelen pillanatban jobban állnak, mert a demokratáknál eléggé jelentős zűrzavar látszik. Egyrészt a régi vezetőgarnitúra eltűnőben van, tehát Clintonék, Obamáék, Nancy Pelosi, Chuck Schumer és így tovább. Őket tartják felelősnek Donald Trump 2016-os és 2024-es győzelméért. Most a Demokrata Párt egyik arca Bernie Sanders, aki maga is 80 év körüli, és ő azért nem jelent alternatívát.

Az előző választások idején elég csúnyán kipöckölték a demokraták ahhoz, hogy bármilyen pozícióba kerüljön.

Igen. A másik pedig Alexandria Ocasio-Cortez, Rashida Tlaib és a többiek, akik abszolút nincsenek megelégedve a jelenlegi demokrata vezetéssel. Sokszor és hangosan adnak hangot az elégedetlenségüknek, sőt már nemcsak őket, hanem a republikánus vezetést támadják. A fiatalabb generációt is támadják, hogy túl puhák Trumppal, illetve a republikánusokkal szemben, többek között Schumert azért, mert az adósságplafon megemelésénél együtt dolgozott a republikánusokkal. Ők olyan politikát követnek, hogy elvből és zsigerből mindent meg akarnak vétózni, amit Trump, illetve a republikánusok csinálnak. Ez azt jelenti, hogy a politikai élet még inkább polarizálódott, mint ahogy eddig, szélsőségessé vált mind a két oldalon, és nagyon nehéz látni ebből a kiutat, ugyanis a republikánusoknál és a demokratáknál is az úgynevezett mérsékeltebb hangok nem nagyon jutnak szóhoz. Érdekes módon például olyan, a liberális establishmenthez tartozó emberek, mint Jon Stewart, például, a Daily Show műsorvezetője, aki tényleg liberális, abszolút mértékben a támadások kereszttüzébe került, mert elfogadta Donald Trump vacsorameghívását, és utána pedig azt mondta, hogy magánemberként Donald Trump teljesen elfogadható, és más arcot mutat, mint nyilvánosan.

Árulás?

Igen, ezt árulásnak tekintik, és aki nem lép egyszerre, az abszolút mértékben kiírja magát ebből az egész mezőnyből. Nagyon nehéz száz nap után igazán ítéletet mondani, mert eléggé hosszan beszéltünk a vámkérdésekről és az egész gazdaságpolitikáról, s a gazdaságpolitika nem olyan, amelyik egy hét alatt megfordítja a világot, annak van bizonyos kifutása. Azt, hogy mi lesz a kifutása, jelen pillanatban senki nem tudja, lehet jó is, meg lehet rossz is. Más kérdésekben inkább Donald Trump mellé állnak. Van egy kultúrháború, többek között, az egyetemekkel. A Harvard Egyetemtől talán éppen ma vontak el újabb pár százmillió dollárt, mert kormányzati támogatási pénzeket, legalábbis a Fehér Ház szerint, olyan dolgokra fordítanak, amire nem kellene. Ez a befogadás, egyenlőség.

A hivatalos indoklásban az volt, hogy nem tesznek eleget az antiszemitizmus ellen.

Igen, meg a Columbia Egyetemen antiszemita incidens volt, betörtek a könyvtárba, fölforgatták, antiszemita jelszavakat kiabáltak, és így tovább. Érdekes módon a köztudatban az van, hogy ezek az egyetemek abszolút függetlenek, magánegyetemek, és így tovább, de kiderül, hogy ezek eléggé súlyos pénzeket kapnak a kormányzattól alapkutatásokra, milliárd dollárokról van szó évenként, ami azért nem mindegy, ennek megfelelően nagyon szűk mezsgyén járnak. A Columbián azt is követelik, hogy az Izraellel való mindenfajta kapcsolatot mondják föl, közös kutatási projekteket, vagy akár egyetemek közötti együttműködéseket. Ebbe belebukott már a Harvard elnöke, belebukott a Princeton elnöke, azt hiszem, a Pennsylvaniai Egyetem elnöke is. A Columbiánál ezek miatt lemondott az akkori elnök. Nagyon ellentmondásos még a „mocsárlecsapolás”, magyarul a szövetségi bürokrácia csökkentése, egyrészről elég jelentős elbocsátásokhoz vezet, másodszor pedig fölrémlik annak a veszélye, hogy átalakítják az eddigi, legalábbis papíron politikamentes bürokráciát inkább politikafüggővé. Hivatalosan egyelőre politikamentes a szövetségi bürokrácia. Persze az ember látja a washingtoni választási számokat, ahol 95 százalékos arányban a demokraták szoktak győzni, ahol kizárólag feketék és bürokraták laknak. Nyilvánvaló és köztudott, hogy a bürokráciának jelentős része liberális és demokrata beállítottságú, beleértve a CIA-t és az FBI-t is különben, és azért fontos ez azon felül, hogy csökkentsék a papírtologatók számát, mert a bürokrácia az úgynevezett vasháromszögnek az egyik csúcsát alkotja. Van a hivatalos, tankönyvi hatalommegosztási séma, a kongresszus, a Fehér Ház, illetve a bíróságok, sorrendben a törvényhozói, végrehajtói, bírói hatalom, de gyakorlatilag az igazi hatalom az érdekcsoportok, a bürokrácia és adott esetben a törvényhozás kezében van. A törvényhozási és a végrehajtói hatalom elég jelentős mértékben ellenérdekelt. Az utóbbi egy-két évtizedben, sőt Nixon óta, sokat beszélnek az úgynevezett birodalmi elnökségről. A Fehér Ház egyre több hatáskört szeretne magához vonni. De ha a bürokráciát sikerül úgy átalakítani, hogy megszüntetnek nagyon sok olyan kategóriát, amelyek bombabiztosak voltak, nem lehetett elbocsátani valakit, kivéve akkor, ha, kicsit vulgárisan fogalmazva, elgáncsolta a minisztert vagy az elnököt a folyosón. Most ha nagyon sok kategóriában, főleg felsővezetői, középvezetői szinten megszüntetik ezt a védettséget, és lojális embereket ültetnek a helyükbe, sokan úgy vélik, hogy ez felforgatja az amerikai demokráciát és a demokratikus rendet, túlterjeszkedik az Egyesült Államok elnöke a saját hatalmán. Beperelték már Donald Trumpot, hogy a vámkérdés nem az elnök, hanem a kongresszus hatásköre. Az alkotmány első cikkelyének a kongresszusi hatáskörére vonatkozó részéből ezt ki lehet olvasni, viszont a Fehér Ház úgy érvel, hogy a vámkérdés politikai kérdés is, az viszont már elnöki hatáskör. Főleg akkor, ha a korábban említett félidős választásoknál valami változás lenne, akkor kíméletlen adok-kapok kezdődne a kongresszus és az elnök között. Különösen akkor lehetne számítani újabb impeachmentre, ha a kongresszus alsóháza a Demokrata Párthoz kerül. Nagyon színes lenne az amerikai élet, vagy még színesebb, mint most. Ezek a kérdések rendkívüli mértékben megosztók. Talán még az az illegális bevándorlókkal, illetve a déli határral kapcsolatos kérdés a leginkább elfogadott, de ott is vannak már perek. Egy texasi bíró felfüggesztette a kiutasításokat, és a legfelsőbb bírósághoz kerülnek általában ezek az ügyek. Eddig a kormányzat javára döntött ezekben az ügyekben a legfelsőbb bíróság. Érdekes módon nem annyira bombabiztos ott a republikánusok túlsúlya, annak ellenére, hogy hat-három arányban a republikánus elnökök által kinevezett bírók vannak, közülük hármat pont Trump nevezett ki, de az egyikük, plusz John Roberts, akit korábban Bush nevezett ki, egyszer már a liberálisokkal szavazott és le szavazták 5:4-re a konzervatívokat. De a bevándorlás kérdése az, ami még aránylag nagyobb elfogadottságot élvez, ám ott is jogi kérdések vetődnek föl.

A személycserék a Trump-kormányzatban normális mértékűek? Mindig botrányosnak tűnik, amikor ilyesmi van, amikor meghívják a Signal-beszélgetésbe az újságírót, az fura, de szám szerint ez normális mennyiség?

Ezek azért normálisak, nyilvánvaló, hogy kiemelik demokrata vagy liberális oldalon, hogy nem mindenhol szakembereket neveznek ki, hanem inkább a lojalitás játszott szerepet. Nem emlékszem olyan elnökre, aki a saját ellenségét nevezte ki. Illetve, egy ilyenre azért emlékszem, Lyndon Johnsonnál volt George Ball nevű külpolitikai szakértő és külügyminiszter-helyettes, ő ellenezte a vietnami politikát. Johnsonnak volt egy örökérvényű mondása ezzel kapcsolatban, azt mondta, hogy sokkal jobb, ha valaki a sátorból pisil kifelé, minthogyha a sátoron kívülről pisilnek befelé. Ilyen is van, Ballra emlékszem az utolsó hatvan évben. Kennedy, akit most piedesztálra emeltek, az ő idejében volt az ír klán, az ír maffia, majdnem mindenki ír származású volt az elnök környékén, ott senki nem férhetett Ken O’Donnell és a többiek tudta nélkül Kennedy közelébe. Carter idejében volt a georgiai maffia, Hamilton Jordantól kezdve Powellig, aki a sajtószóvivő volt, mások nem férhettek oda. Nixon esetében volt a német maffia, Haldeman és Ehrlichman, ilyenek mindig voltak. Reagannél híresen a kaliforniaiak vették át a Fehér Ház irányítását. Most vannak azért úgymond kicsit romlottabb almák a hordóban, akik nem az erősségek. Ilyen többek között, akit sokat támadnak, Pete Hegseth, aki – lehet úgy mondani –, hogy fejszével, vagy láncfűrésszel próbál rendet teremteni a Pentagonban, a legfelső szintről is elég sok embert bocsátottak el. Elon Musk tevékenysége is megkérdőjelezhető sokak szerint. Aztán ifjabb Kennedynek, Robert Kennedynek az elképzelései az egészségügyről és a gyógyszerekről, szintén eléggé ellentmondásos.

De mindannyian illenek Donald Trump elképzelésébe. Hegseth mellett rendszeresen kiáll, Kennedy mellett is rendszeresen kiáll.

Donald Trump nyilvánvalóan kiáll mellettük, mert ha nem állna ki, azzal a gyengeségét bizonyítaná. Ha egy bíráló cikk megjelenik bárkiről is a The New York Timesban, másnap már raportra rendelik az illetőt, mert ez azt jelenti, hogy gyenge és a liberálisok vagy a másik oldal diktál neki. Sokszor ez kontraproduktív szokott lenni, még inkább megerősíti annak az illetőnek a helyét, már csak azért is, nehogy gyengének tűnjön a közvélemény szemében. A cseréknél egy kicsit mélyebbre mennek, általában három-négyezer emberről beszélnek, itt állítólag hét-nyolcezer ember, már a felső szint alatt is cserélgetnek, illetve megszüntetnek hivatalokat, főleg a DEI hivatalokat, ott sokak feleslegessé válnak adott esetben. A személycserék és a kinevezések mindig viták tárgyai. Az igazság az, hogy a minisztereket, vagy FBI vagy a CIA igazgatóját a kongresszus jóváhagyta. Sokszor nem is 53-47 arányban, tehát a demokraták közül is voltak, akik átszavaztak, mert úgy gondolták, hogy az illető alkalmas a feladatra. Még lehet említeni ebben a sorban Tulsi Gabbardot, aki még demokrata elnökjelöltként indult, aztán most már átsasszézott a másik oldalra, ő a Nemzeti Hírszerzés igazgatója. Nincsen tapasztalata ezen a téren. Pete Hegseth mellett ő még a gyenge pont jelen pillanatban, de nagyon sok olyan szakember van, akibe nem nagyon tudnak belekötni. Scott Bessent pénzügyminiszterbe nem nagyon, ő régi Wall Street-i ember, érdekes módon több évet, talán évtizedet Soros György mellett dolgozott, vagy Marco Rubióban nem nagyon lehet hibát találni. Sokan valódi szakemberek, akár a Fehér Házon belül, akik különben nem kongresszusi kinevezettek, egyszerűen az elnök nevezi ki őket. Például Jamieson Greer, a kereskedelmi képviselő, aki most a kínaiakkal tárgyalt Scott Bessent mellett, ugyancsak régi szakember. Lehet mindenkinek a pályájában találni valamilyen foltot vagy olyat, amiért lehet bírálni, de ez, szerintem, a napi politikának a része, semmi kirívót nem látok ebben.

Donald Trump éppen Közel-Keleten tárgyal, azt mondta, ha szükség lesz rá a béketárgyalásokon, tud segíteni, akkor elmegy, de előtte Steve Witkoff különmegbízott azt mondta, ha nem közelednek az oroszok meg az ukránok, akkor Amerika ebből ki fog szállni, és nem csinálja tovább. Mi lehet az amerikai terv Ukrajna európai uniós tagságával?

Éppen Witkoff az, akit még támadnak, hogy ő nem igazán ért ezekhez a dolgokhoz. Üzletember, tehát közel-keleti és ukrajnai ügyekben ne ő legyen a főtárgyaló. Ettől eltekintve az Egyesült Államok nem fog kiszállni ebből. Marco Rubio is ott lesz Isztambulban, erős csapattal. Trump is lebegteti azt, hogy ha Zelenszkij és Putyin ott lesz, akkor esetleg ő is beugrik Isztambulba, ott van a Közel-Keleten. Ami a nagy tervet illeti, nyilvánvalóan az Egyesült Államoknak és a Nyugatnak alapvető érdeke fűződik Ukrajnához, és érdekes módon ugyanaz az érdeke fűződik Oroszországnak meg a Nyugathoz, 180 fokos eltéréssel. Mind a kettő ütközővonalnak tekinti Ukrajnát. A Nyugat nyilván Oroszországgal szemben, Oroszország pedig a Nyugattal szemben. Az oroszok ezért nem hajlandók abba belemenni, hogy Ukrajna NATO-tag legyen, vagy a nyugatiak állomásozzanak ott, mert akkor az utolsó védővonal megszűnik, az utolsó vörös vonal. Állandóan erre a „bakeri”, szóbeli ígéretre hivatkoznak, hogy a NATO nem fog terjeszkedni kelet fele, de terjeszkedett, első vörös vonal, második vörös vonal, harmadik, Ukrajna az utolsó. Nyugaton viszont nem hisznek Moszkvának, nem hisznek Putyinnak, hogy csak a délkeleti megyéket, meg a Krímet akarja. A Krímről gyakorlatilag már nem is nagyon tárgyalnak, valószínű, hogy az orosz lesz. Viszont a nyugatiak úgy gondolják, hogy ez csak az első lépés lenne, legközelebb már akár a Baltikum következhet, telepítenek fegyvereket Fehéroroszországba és így tovább. Putyinnak nem lehet hinni, vélik, mert Ukrajnát egyszerűen be akarja kebelezni úgy, ahogy van, és ha már Ukrajnát bekebelezte, akkor jön a következő lépés, ami lehet a Baltikum, lehet bármi. A Nyugatnak ezért fontos többek között Ukrajna. Az amerikaiaknak fontos az, hogy Oroszországot gyengítsék. A nemzetbiztonsági doktrínákban két úgynevezett peer competitor van, tehát nagyjából egyenrangú versenytárs: Kína az első számú, Oroszország második. Nem gazdasági szempontból, hanem egyéb területek, katonai potenciál, ott is elsősorban a nukleáris képességek miatt fontos, hogy Oroszországot gyengítsék. Nyilvánvaló, ha Oroszország hozzájut Ukrajnában földekhez, termőterülethez, ásványkincsekhez és így tovább, az erősíti Oroszországot. Ezt nem akarják az amerikaiak, mert egyebek mellett az ásványkincseket ők szeretnék. Ez az amerikai–ukrán befektetési alap erről szól, plusz a földekről is. Az amerikaiak állítólag már 30 százalékot fölvásároltak különböző strómanok révén, vagy pedig közvetlenül a nagyvállalatok. Plusz a mezőgazdaság egy részét ők ellenőrzik, a BlackRock már azt nézi, hogy az újjáépítésnél mekkora szeletet tud kihasítani. Különben a BlackRock vezérigazgatója most Donald Trumppal együtt utazgat, mert az arab kapcsolat is rendkívül fontos a cégnek. Az oroszoknak a gyengítésére visszatérve, az amerikaiaknak bizonyos mértékben vigyázni kell, hogy ne nagyon tolják rá Oroszországot Kínára. Oroszország és Kína elég közel áll egymáshoz, de az igazság az, hogy ha az oroszok jól belegondolnak, Kína nem biztos, hogy végig barát marad, népesség, demográfia és sok minden egyéb miatt. Az oroszoknak figyelni kell Keletre is. Az amerikaiaknál egyesek megpróbálják fölfedezni azt a fordított Nixon–Kissinger-i háromszögelést, ahol az amerikaiak a kínaiakkal kötöttek stratégiai szövetséget a legerősebb ellenféllel, a Szovjetunióval szemben. Most viszont Kína a legerősebb ellenfél, a logikus az lenne, hogy valahogy Oroszországot kicsit elvonják Kínától. Az amerikaiak ezért ígérik azt, hogy adott esetben a szankciók feloldása mellett lennének. Ha viszont nem, akkor azt szeretnék, hogy teljes mértékben meggátolják az orosz energiaexportot. Oroszország még mindig egydimenziós ország, ahogy szokták mondani, rakétahatalom egy benzinkúttal, tehát ha a legnagyobb bevételi forrástól megfosztják, vagy legalábbis drámaian csökkentik, akkor Oroszországnak az akciórádiusza, a képessége azért csökken. Nagyon vékony mezsgyén kell járniuk az amerikaiaknak. Valamit el kell adni Putyinnak is Oroszországban, hogy miért volt ez a hároméves háború és az anyagi és személyi veszteség, mint ahogy Volodimir Zelenszkijnek is el kell adni valamit otthon.

Azt, hogy miért halt meg annyi ember?

Igen, és miért nem fogadta el adott esetben három éven át az isztambuli megállapodástervezetet. Azt is figyelembe kell venni, hogy Zelenszkijt ott szeretnék-e tartani vagy nem, mert ha ott szeretnék tartani, akkor kell neki valami támasztékot adni, amit el tud adni, amikor majd a háború után választások lesznek Ukrajnában.