Megjelent önéletrajzi regénye Magyar Copperfield címmel. Sok életrajzi epizód bukkant fel már korábbi műveiben, mégis más a saját életünkről vallani. Mennyire esett nehezére ez a kitárulkozás?

Csak belevágni volt nehéz, de először a közepét írtam meg, akkor mertem elkezdeni elölről.

Miért volt könnyebb középről kezdeni?

Meg kellett találnom életem első emlékképét, hogy mire emlékszem először, és ahhoz idő kellett. Úgy látszik, hogy ki lehet alakítani a módszert arra, hogy hogyan találjon meg az ember egy emléket, mert minden olyat akartam megírni, amire emlékeztem, és aztán volt, ami közben eszembe jutott, de elvetettem, hogy az nem érdekes, nem a fővonalhoz tartozik.

Egy balatoni történet lett a kiindulópont.

Igen, nagyon fontos volt az életemben, mert akkor kerültem igazából ki a társadalomba és ismertem meg a korabeli Magyarországot. Sikerült megírnom viszonylag hamar, és akkor vágtam neki az elejének. És akkor fölfedeztem, hogy az emlékezetünk rostál és a lényegtelent kihagyja, és csak a leglényegesebbre emlékszünk, és az emlékezetünk eleve szerkeszti az eseményeket.

Nem lehet, hogy utólag az ember direkt is átszerkeszti?

Én nem szerkesztettem utólag. Kronológiában haladtam, és tudtam, hogy a könyv háromnegyedénél van ez a balatoni történet, ami már megvan, aztán legfeljebb átírom egy kicsit az előzmények ismeretében. És akkor hirtelen eszembe jutott a legelső emlékképe az életemnek, és érdekes, hogy amikor azt leírtam, utána már nagyon simán ment. Valahogy azzal kezdtem, hogy először egyedül voltam a világon, és aztán fölém hajolt valaki. A nagyanyám tisztába tett. Ez volt az első emlékképem.

Az első észlelés.

Igen, azt kerestem meg. És elindultam tulajdonképpen a faltól. Csak kitalálni volt nehéz, elindulni volt nehéz, és utána már folyt tovább. Rájöttem, hogy siettetni is tudom az időt, sűríteni az eseményeket, és körülbelül 8-9 évet az életemből egyetlenegy fejezetben kéne megírnom, mert az nagyon brutális, kemény, csüggesztő és nehéz volt.

Ez a nevelőapjával töltött időszak.

Hatéves koromban örökbe fogadtak, és elvittek a boldog környezetből, amiben élhettem, de mire ennek a boldog környezetnek a leírását befejeztem, rájöttem, hogy én a gyerekekkel nem szerettem játszani már óvodában sem, hanem inkább a felnőttekkel, következésképpen a korabeli politikai eseményeket észrevettem és kifigyeltem a felnőtteken. Ami a felnőtteket foglalkoztatta, azt akartam átvenni. Észrevettem, hogy mikor hazudnak és észrevettem, hogy elhallgatnak valamit, és a magam gyermeki fantáziájával kiegészítettem az elhallgatásokat, és akkor már meg is volt a módszerem, hogy gyerekszemmel tudom megint látni azt a régi világot.

Mindig az érdekelte, hogy hogyan lehetne kifürkészni a felnőttek közti titkokat?

Igen, mert a felnőtteknek voltak titkaik. A gyerekeknek nincsenek titkaik. A felnőttek voltak érthetetlenek. És különösen az olyan korszak volt, amikor mindenki elhallgatott valamit. Például, hogy apácák nevelte gyerekből, mert apácák neveltek a korai óvodában, egyszer csak furcsa felnőttek vették át a szerepet.

És az apácák ki sem mehettek a kápolnából.

Igen, az utcára tilos lett egyszer csak kimenniük. Akkor még beszéltem egyszer velük, hogy milyen ott bent. És mondták, hogy Istennel vannak, és elmagyarázták nekem, hogy milyen Istennel lenni. Az egyik szomszéd lakó aztán elmondta nekem, hogy az apácákból kalauznők lesznek. És a kalauznőket látva a villamoson, akik durva, hideg, szélcserzett arcú teremtések voltak, hogy azokból a réveteg apácákból ez lesz, akkor valamit nagyon megértettem a korszakból. Hatéves koromban engem elvittek onnan. Az anyai nagyszüleim neveltek, és az édesanyám ritka látogató volt, és olyankor mindig a kezemet mosta és látszott rajta, hogy rosszkedvű, mert a nagyszüleimet durva és közönséges embereknek tartotta, akiktől a gyerek csak rosszul tanulhat.

Grófnő volt a beceneve.

Igen, a családi beceneve grófnő volt. Megjelent egy férfival, bemutatta nekem, és kiderült, hogy iskolába kell járnom és nevet kell változtatnom. Teljesen megváltozott az életem, és egészen mást vártak el tőlem, mint addig. És onnantól annak a 8-9 évnek a történetét nagyon nehezen írtam meg.

Van is benne egy rész, egy megtorpanás, amikor arról ír, hogy most lehet, hogy ezt nem tudja folytatni.

De nem azért, mert fájdalmas volt, hanem azért, mert lemerevedtem. Megtorpantam, és figyelőállást vettem föl, mert egészen más világba kerültem. És onnantól kezdve az édesanyám és a nevelőapám lettek az érdekesek. Az ő kettőjük viszonyának a változásából állapítottam meg, hogy milyen egy házasság válsága, milyenek a kétféle embernek. Ráadásul a nevelőapám markába kaparintott, az édesanyám szinte el is tűnt az életemből, mert rábízta a nevelőapámra a nevelésemet, aki pedig egy olyan módszert választott, ami teljesen idegen volt tőlem.

Mégis elkezdett megfelelni annak, amilyennek a nevelőapja látta.

Hát próbáltam, de nem lehetett, nem tudtam. Egész egyszerűen lebénultam, gátlásos lettem, és dadogni kezdtem. Hazudozni kezdtem, de ő alig várta, hogy hazudozzak, hogy leleplezzen az édesanyám előtt. Miután kifürkésztem ennek a felnőtt házaspárnak a viselkedését, rájöttem, hogy én külön világban élek, és ezt a külön világot próbáltam tartani és megtartani. A könyvekbe menekülhettem. Ha rossz jegyet kaptam, akkor eltiltottak néhány napra vagy egy hétre az olvasástól. Akkor csak ültem, és néztem magam elé.

Mennyire volt élénk a fantáziája?

Ezt akkor nem tudtam megállapítani, de visszagondolva a fantáziajátékok voltak az egyetlen szórakozásom olyankor, amikor nem könyv által fantáziáltam.

Van az egészben egy furcsa ösztönösség, egy kívülállás ebben, hogy elfordulva a kanapén úgy csinálok, mintha én most nem lennék ott.

Tulajdonképpen onnantól már kronológiában írtam az életem eseményeit. Az osztálytársaim és a tanárokkal való viszony vette át a helyét a szűkebb családi körnek, és onnantól már olyan társadalomba léptem ki, amelyik a korai Kádár-kor volt. De előtte volt ’56, aminek két fejezetet szenteltem, és csak arról, amiket láttam.

A sűrűjében volt, a Kossuth téri sortüzek után járt a Parlamentnél.

Az csak egy mozzanat volt, egy délelőtti mozzanat. Több szakasza volt annak a néhány napnak is. És aztán megváltozott az iskola, a tanárok kicserélődtek. Egy olyan iskolába jártam, ahol Kádár János elemista volt, és épp ezért a legkitűnőbb korabeli tanárokat tették oda, akik rettenetes alakok voltak.

A rendszer szerint legkitűnőbb tanárok.

Inkább úgy mondanám, legmegbízhatóbbak, és a megbízhatóság stupiditással járt. Aztán megtörtént az én nagy felszabadulásom: 15 éves koromban kiléptem a családból és vidékre kerültem kollégistának.

Ez a pápai iskola, ahol talán két tanár volt, aki fontos volt önnek, becsülték, tisztelték egymást. Az igazgató kapcsán elmeséli az orosz érettségit, hogy segít abban, hogy melyik tételt érdemes húzni...

Állandóan éreztem magamon a tekintetét, pedig ritkán nézett rám. Ő nagyon sokat segített nekem, több veszélyből kimentett. Ás akkor történtek a rendőrségi kalandjaim a Balatonnál, amikor harmadik és negyedik gimnázium közti nyári szünetben csavarogtam a Balaton körül. Akkor ismertem meg a szélesebb társadalmat. Amikor ideértem, akkor azt a fejezetet átdolgoztam egy kissé, mivel tapasztalatokat hoztam az előzményekből. Onnantól pedig a végjáték következett, az érettségim ideje, és akkor az lett a könyv vége.

Milyen volt az a Teleki tér 9.? Az Eldorádóban már lényegében benne volt ez a gyerekkor, vagy legalábbis a Teleki téri standok. Ez tulajdonképpen ugyanaz a történet?

Nem, a műfajbeli különbség nagyon számít. Az Eldorádó film volt, bár életem valódi szereplőit a maguk jellemével mutattam be, ott a kereskedő nagyapámat és nagyanyámat, a Teleki téri környezetet, de az az egész piacot, az egész korszakot akarta bemutatni. Nemcsak egy gyerek szemével. Nem volt annyira hű a valósághoz, mint ez az én emlékiratom. Én megpróbáltam a saját optikámat megtartani, és akkor egy szűkebb szeletet láttam a világból én.

Amikor szubjektív önéletírásról van szó, akkor kell, hogy az ember ellenőrizze magát? Vagy mivel ezek az én emlékeim, ezek úgy hitelesek, ha úgy írom le őket, ahogy bennem élnek?

Ez az utóbbi, mert akkor egyben megírhatom a bennem megtörtént változásokat is, azokkal az eseményekkel együtt. Ilyennek kell lennie egy önéletrajznak.

Tulajdonképpen egy klasszikus felnövéstörténet, mert a világgal való ismerkedésre épül, és még az elején egy szűkebb gyermeki perspektíva látszik, annak a nyelvhasználata, világa, és ez később egyre színesedik.

Van erre egy németből lefordított kifejezés, hogy tanulási regény. Ahogy megtanulja az ember az életet, és nem okoskodva levonni a tanulságokat, hanem csak éreztetni. Amit láttam, amit tapasztaltam, az van benne mindig. Az volt a legélvezetesebb része a könyvnek, hogy megismertem, milyen lépcsői voltak az élettanulásomnak. És közben rá is jöttem arra, hogy bizonyos tulajdonságaim hogy alakultak ki, és mitől.

A címről még nem esett szó. Miért a dickensi kapcsolat?

Nagyon korán, a korai éveimben kezdtem el olvasni, és az egyik legizgalmasabb, legérdekesebb regény volt Dickensnek a Copperfield Dávid című könyve, méghozzá nem akárhogyan, mert az eredeti regényt is elolvastam, de ez a Magyar Ifjúság számára átdolgozott változata volt, és egy Ottlik Géza nevű magyar író dolgozta át ezt a történetet. Lehetett érezni, hogy ez Dickensnek az önéletírása, nyilván fikciókat tett bele meg más embereknél időzött, de nagyon tanulságos volt nekem, mert kiderült, hogy Copperfield Dávidnak az életvonala, az életének az eseményei nagyon hasonlítanak az enyémre. Ahogy Dickens írja, a baljós tekintetű nevelőapa, mostohaapa, a gyanútlan anya, a csodás szabadulás, hogy elszökik és megszabadul az egésztől. Amikor olvastam, akkor még nem szabadultam meg a baljós tekintetű nevelőapa hatalma alól, de elkezdtem reménykedni, hogy meg fogok szabadulni, és talán ez segített is, hogy később megszabadítsam magamat. És egyet tudtam biztosan, amikor írtam a fejezeteket, az életem eseményeit, hogy olyan címet kéne választanom, amiben benne van az a szó, hogy magyar, méghozzá jelzőként. Körülbelül egy fél évig kerestem, hogy mi legyen az a főnév, aminek a jelzője a magyar lehet, és akkor hirtelen rájöttem, hogy magyar Copperfield. Hát az vagyok!

Mitől érezni a Dickensen, hogy önéletrajzi ihletésű?

Hogy az érzéseket hitelesen írja le. Az igazságnak van egy jellegzetes szövete, és ezt a szövetet lehetett érezni a Copperfield Dávidon. Meg aztán birtokomba jutottak olyan adatok Dickensről, hogy az apja adósok börtönébe került a korabeli Angliában, és ráadásul az én szülőapám, az édesapám...

…Vetró Géza, akiről az eredeti nevét kapta.

Vetró Géza hasonló volt ehhez a fantaszta alakhoz, ahogy Dickens bemutatja saját vérszerinti apját, akinek a hiábavaló álmodozásai és hazug világa az adósok börtönébe viszi őt. Az én apám is börtönben volt, és a börtönből való szabadulása után ismertem meg 15 éves koromban.

Nagyon jó könyvek kerültek a kezébe, ez szinte véletlenszerű volt vagy ügyesen válogatott?

Ezeket lehetett kapni kéz alatt a Teleki téri piacon. Emberek járkáltak a standok között a kezükben tartott három-négy könyvvel, lehetett tudni, hogy a családi könyvtárból hozták ki és antikváriumnak használták a piacot, ott akarták eladni, és én a standhoz kísértem őket, és a nagyszüleimnek mondtam, hogy kérem ezeket a könyveket. Ők rögtön megvették.

Mert ők viszont szerették, hogy olvas?

Ők megengedték. Elvan a gyerek, akkor nyugton van.

Úgy fogalmaz, hogy a semmi vonzott, mert az volt az én titkom, hogy semmit nem akartam, csak a teljes zavartalanságot, hogy hagyjanak engem békén olyannak, amilyen vagyok.

A nevelőapámnál már ez volt a vágyam. Fölfedeztem az, hogy milyen jó volt nekem régen az udvaron a nagyszüleimmel, akik hagytam olyannak, amilyen vagyok, és itt nem hagynak békén. Tulajdonképpen el akartam volna bújni.

Pápán rögtön magára talált, amikor ebből kiszabadult?

Igen, könnyű volt, bár a kollégiumi körülményekben mindig van valami zord, de nekem az csodálatos volt, mert méltányosabb és értelmesebb emberek közé kerültem, mint a pesti bolondok.

Volt egy időszak, amikor jampec akart lenni. Hogy találja ki egy gyerek ezt magának?

Nem tudom. Egy utcabálon, lehettem négyéves legfeljebb, egy magárus hadirokkant és a felesége elkért engem a nagyszüleimtől, tökmagot meg szotyolát árultak, és akkor láttam életemben először utcabált. Ott egyszer csak jampecek bukkantak föl, a zene is jampeczenére váltott, aztán elvitték őket a szemem láttára a rendőrök. Miért? akartam jampec lenni? Erre csak gyermeki módon tudok válaszolni: mert föltették a rendőrök a meggumibotozott jampeceket, férfiakat és nőket egy kisteherautó platójára, és az egyikük állva, kapaszkodva állt ott. De ahogy távolodtak, egyre nagyobb lett az egyiknek az alakja. Ez bármennyire hihetetlen, én nagynak láttam azt az embert. Biztos tetszett nekem az, hogy másmilyen akart lenni, mint a többiek. Nem találtam félelmetesnek a dolgot, valószínűleg tapasztalatlanságból, de tetszett, hogy a csodáló szemek állítólag megnövelik az alakját valakinek. Mindig is tetszettek a deviáns figurák.

Ön is direkt más akart lenni, mint az átlag?

Nem, én csak a környezetükben szerettem volna lenni.

Amikor az ember önéletrajzi regényt ír, akkor nyilván fontos az őszinteség, de az néha kíméletlen. Ilyenkor csak úgy érdemes megírni, ahogy volt?

Igen. Egyben fölfedezi önmagát az ember szégyenteljes ügyekben is. Nagyon furcsa, hogy bizonyos ütlegelésekkor vagy bajban egyáltalán nem sírtam, máskor meg hisztérikus rohamot kaptam. Hogy milyen vagyok, annak a felfedezése is folyik itt, remélem, mire a könyv végére ér az olvasó, akkor fölfedez egy embert, egy alkatot, aki 18 éves korára eljutott valahova.

A nevek is eredetiek, ugye? Azon sem törte a fejét, hogy egy picikét megváltoztassa őket?

Nem, a hitelességhez hozzátartozik, hogy eredeti neveket választottam, de könnyű dolgom volt, mert a felbukkanó szereplők többsége már nem él, ezért úgy gondoltam, jogom van leírni, bármilyen visszataszítók is. Akikről viszont tudom, hogy él még, annak mind megváltoztattam a nevét, de úgy, hogy a hangalakja utánozza az eredeti nevét.

A katonaság kezdetével ér véget a regény. Most majd írja tovább?

Szeretnék még egy könyvet írni ezzel a módszerrel 18-19 éves koromtól 24-25 éves koromig. Azért addig, mert akkor következik az életnek egy olyan része, amely már nagyobb nyilvánosság előtt zajlik. Akkor kezdődik az ember társadalmi pályafutása. Vagy inkább úgy is mondanám, hogy a munkával eltöltött idő. Néhány évvel ezelőtt egy idős orvosprofesszor az életén merengve azt mondta, hogy a gyerekkor hosszú, a kamaszkor hosszú, az ifjúkor hosszú, és aztán, amikor az ember belép a munkahelyére első nap és a munkája végeztével kilép onnan, akkor kiderül, hogy már a nyugdíjba lépett ki. Olyan gyorsan telik a munkával és a társadalmi szerepléssel eltöltött idő. Az életet és a karriert kettéválasztani ilyen élese ettől a professzortól hallottam először, és aztán hirtelen fölfedeztem, hogy Kodály Zoltánról írta meg valaki, egy szemtanú, hogy amikor meghallotta, hogy Bartók Béla New Yorkban meghalt, azt mondta, azzal, hogy kiment, a könnyebbik karriert választotta és a nehezebb életet. Kodály pedig azzal, hogy itt maradt Magyarországon, a könnyebbik életet és a nehezebb karriert. Úgy érzem, hogy ez igazol engem, amikor csak a karrierem kezdetéig szeretném megírni ezt a könyvet. De még nem tudom a módszert, mert lehet, hogy egyes szám harmadik személyben kéne beszélnem magamról. Az alapállást kell megtanulnom.

Sok mindent csinált, dalokat írt, színdarabokat, filmforgatókönyveket, néhányat közülük rendezett is, de soha nem érezte úgy, hogy ezzel bizonyos értelemben szétforgácsolja az írói energiáit?

Nem, mert igazából egyik brancshoz sem tartoztam és nem akartam karriert egyik műfajban sem, hanem mindent fölpróbáltam, mint egy manöken.

És melyik állt a legjobban?

Remélem, igazolnak engem majd az olvasók, szerintem az írás állt legjobban, bár a legzajosabb sikereket filmezésben értem el.

Összeforrt a neve Cseh Tamással. Nem zavarta soha, hogy sokaknak a dalok jutnak elsőként az eszükbe?

Ezen már régen túl vagyok. Eleinte zavart, amikor még csak hét-nyolc dalunk volt, nem akartam, hogy nyilvánosságot kapjanak. Azt gondoltam, szűkebb baráti társaságban hobbiszerű lesz ez, de aztán elragadta a karrier Tamást. Ő akart nyilvánosság elé lépni, teljesen igaza volt, utólag kiderült, akkor zavart. De aztán nem, mert láttam, hogy Tamásra milyen hatással van a siker. Nem bántam, hogy én ezt megúsztam, és nem foglalja le az egész életemet.