Idén Ön kapta a Borászok Borásza díjat, bár a végzettsége szerint nem borász. Vagy mégis?
Nem vagyok borász, de csaknem két évtizede irányítom Csopakon a családi pincészetünket. Eredetileg közgazdász vagyok, pályafutásom jelentős részét ebben a szakmában töltöttem. Borokkal már az 1970-es évek második felében elkezdtem foglalkozni, amikor követségi kereskedelmi tanácsosként dolgoztam Párizsban. Jó borokat kóstolhattam tehát már akkor is, amikor Magyarországon ez igazából még a borászok számára sem adatott meg.
Hogyan kezdődött a csopaki történet?
1997-ben költöztünk Csopakra. Mostani házunkba első látásra beleszerettünk a feleségemmel, a döntésben éppen annyi közgazdasági megfontolás volt, amennyi a szerelemben lehetséges. Később tudtuk meg, hogy a ház korábban Ranolder János veszprémi püspök borászatához tartozott, és hamar felismertük, hogy ebben a régi épületben egyedül borászatot szabad működtetni, ezért belevágtunk. A kezdetektől velünk dolgozott Molnár Szabolcs, aki a feleségem unokaöccse. Az ő végzettsége kertész, de azóta szőlész-borászként dolgozik. Hármasban egy teljesen ismeretlen pályára léptünk egy olyan borvidéken, amely éppen eltűnőben volt a térképről. Romokban állt a 200 éves présház is, amit megvásároltunk, körülötte, a korábbi értékes szőlők helyén, bozót burjánzott. Amikor nekivágtunk ennek az óriási kalandnak, fogalmunk sem volt, milyen perspektívák állnak előttünk.
Mennyire ismerték a csopaki borokat?
1997-ben azt sem tudtuk, hogy Csopakon milyen színvonalú borokat lehet készíteni. Csopaki bor már nem volt az országos piacon, a pinceszövetkezet akkor évek óta csődben volt. A csopaki bor az irodalomból lehetett ismerős: Márai Sándort, Hamvas Bélát olvasva találkozhattunk említésével. Családi fogyasztásra készültek háztáji borok, de ezek többnyire messze voltak az egykor legendás csopakitól. Az első években szakértők bevonásával készítettük borainkat, ezek egyszerű reduktív tételek voltak. A magyar borászat akkor még a nagy újraindulás elején tartott, így ezek a nem túl különleges borok aranyérmeket szereztek a borversenyeken. A kellő ismeretek hiányában én azt hittem, hogy máris a csúcsok közelébe jutottunk, de aztán hamar rádöbbentettek, hogy igen messze járunk még az igazán komoly minőségtől. Szerencsére eldicsekedtem Tóth Sándor barátomnak az aranyérmes tételünkkel, aki, miután megkóstolta, megmutatta az ő pincészetének egyik borát. A Káli-medencében termettek a szőlői, és amikor az ezekből szűrt borokat megkóstoltam, gyorsan rájöttem, hogy nagyon messze járok az igazán komoly minőségtől.
A végső célt sikerült elérni?
Azóta sokat léptünk előre, közelebb jutottunk a nagy borokhoz, de az igazi áttöréshez az kell, hogy a boraink alapanyagát olyan ültetvényekről tudjuk szüretelni, amelyeken az adott szőlőfajtának azok a klónjai teremnek, amelyekből az igazán nagy borokat lehet megalkotni. Nagy gondban vagyunk, mert ezek a klónok jórészt eltűntek a szocializmus évtizedeiben. Akkor nem a minőség volt a fontos, hanem a mennyiség, így a szőlőfajtáknak azokat a klónjait szelektálták ki, amelyek nagy fürtökön nagy bogyókat hoztak, az ilyen alapanyagból viszont nem lehet magas minőségű borokat alkotni. A nagy borokhoz olyan alapanyag szükséges, amelyik kis fürtű, kis bogyójú klónokról származik.
Ha most telepítene, akkor másmilyen ültetvényeket hozna létre?
Sok tekintetben mások lehetnének, de tudni kell, hogy azoknak a klónoknak a nagy része, amelyeket szaporítani kellett volna, illetve kellene, már nincs meg. Ezeket több borászat intenzíven keresi, Szepsy Istvánék például a furmint legjobb klónjait, Heimann Zoltánék a kadarkáét, mi, itt Csopakon, az olaszrizlingéit, de ebben a munkában mások is intenzíven részt vesznek.
Saját honlapján Jásdi István ezt írta a Borászok Borásza elismerésről.
Jásdi István 2010-ben könyvet jelentetett meg csopaki élményeiről.