A kialakult helyzetet három részre bontotta a szakember. Egyrészt a mérések is alátámasztják, hogy a csapadékjárás mintha megváltozott volna; több a hirtelen lezúduló, szélsőségesen nagy mennyiségű csapadék, utána pedig rendre aszályos időszakok jönnek - hívta fel a figyelmet az InfoRádióban Pálvölgyi Tamás, a BME Környezetgazdaságtan Tanszék docense.
Egy másik ok, hogy
"különösen a városi környezetben mindent lebetonoztunk.
Ahol nem mindent, ott is nagy valószínűséggel rossz állapotban vannak a csatornák, vízelvezető rendszerek, amelyek biztosították a vízelvezetést".
A harmadik szál - és talán ez az egyik legfontosabb a szakember szerint -, hogy elveszítettünk egy bizonyos tudást - nem a szakembereknél, hanem a "laikusoknál". A nagyszüleink még tudták, hogyan lehet megvédeni a víz támadásától a hajlékukat. Ez a tudás eltűnt, "olyannyira, hogy kertvárosi környezetben a garázsbejárók előtti esővíz-elvezető árkokat inkább feltöltik, hogy könnyebben be tudjanak állni" - mutat rá a docens. Vagyis jelentősen csökkent az alkalmazkodási képességünk e három dolog együttes jelenléte miatt.
Hogy ki mit tehet azért, hogy a villámárvizek ellen védekezni lehessen, vagy a hirtelen lezúduló vizet meg lehessen tartani, arról Pálvölgyi Tamás azt mondta,
a vízelvezető árkokat karban kell tartani,
ennek túlnyomó része önkormányzati feladat, de nincs munkaerő, amellyel ki lehetne kotortatni a csatornákat, sok helyen pedig már ezek a csapadékelvezető csatornák sincsenek meg.
"De talán a legrosszabb a vízzel, amit tehetünk, hogy elvezetjük, igazándiból arra a vízre heteken belül óriási szükségünk lehet" - folyatta az egyetemi docens. A megoldás szerinte az lenne, ha
dombvidéki, hegyvidéki területen sok kisebb víztározót létesítenének,
az így begyűjtött víz később hasznosítható volna. A lakosság is tehet lépéseket:
ahol új építés merül fel, ciszternákat lenne kötelező létesíteni,
amiből később öntözni lehet.