Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

A dánok Európa-bajnoki diadala 1992-ben… Az Egyesült Államok futballválogatottjának győzelme Anglia ellen az 1950-es brazíliai világbajnokságon… A Koreai NDK labdarúgóinak sokkoló sikere Pak Du Ik góljával az olasz sztárok ellen 1966-ban, az angliai vb-n.… A címvédő és egyben Európa-bajnok francia válogatott kudarca a francia ligaklubokból összeválogatott szenegáli csapat ellen a 2002-es világbajnokságon… A XXI. század negyedik esztendejéig nagyjából ezeket tartottuk a nemzetközi futballélet legnagyobb meglepetéseinek. Aztán akkor FC Porto–AS Monaco BL-döntőt rendeztek a Bajnokok ligájában, de ez szinte papírforma-párosításnak számított ahhoz képest, hogy az Európa-bajnokságot a görög válogatott nyerte meg.

Amikor a görögök – a portugáliai tizenhatos döntő során másodszor is legyőzve a házigazdát – magasba emelhették az öreg kontinens futballjának legértékesebb trófeáját, nem csak a stadionban összetört szívvel ülő hazai szurkolók érezték úgy, valami felfoghatatlan történt. Angelosz Hariszteasz fejese a finálé 57. percében a győzelmi álmokat dédelgető portugálok nyakára tette a kést, őt magát pedig – afféle modern kori görög istenként – az Olümposzra röpítette. Hihetetlen, de igaz: nagy tornán, azaz világ- vagy Európa-bajnokság nagydöntőjében a portugálok elleni nyitó találkozón elért 2-1 volt minden idők első görög győzelme.

Hogy mindez mennyire váratlan volt, mekkora meglepetés, arra sok példa mondható. Az egyik ilyen, hogy a görögök éppen tíz évvel korábban szerepeltek legutóbb nagy futballtornán – akkor az Egyesült Államokban rendezett világbajnokságon mindhárom mérkőzésüket elveszítették, kaptak tíz gólt, miközben egyetlen egyet sem szereztek. A 2004-es válogatottban egyetlen olyan futballistájuk sem akadt, akinek a nevét Európa szűkebb elitjében emlegették. A német Otto Rehhagelre, a szövetségi kapitányukra, persze, azt nem lehet mondani, hogy semmilyen sikert sem ért el pályafutása során, de a torna idején 65 éves német szakemberre még a görög szurkolók többsége is úgy tekintett, mint aki visszavonulása előtt még elruccant egy kis pénzt keresni Görögországba. Pedig utóbbiról szó sem volt. Azzal, hogy Rehhagel saját, németes munkamániáját, fegyelmezettségét ötvözni tudta a görögök becsvágyával, megtalálta a győzelmi receptet.

Portugália, amely a döntőbe jutással tulajdonképpen nagyon közel került története első jelentős, felnőtt sikeréhez, esélyesként kezdte a sorozatot. A hazai csapat, amelynek edzője, Luiz Felipe Scolari 2002-ben világbajnoki címet nyert a brazilokkal, remek gárdával rendelkezett. Éppúgy számíthatott az egykori, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a korosztályos világbajnokságokon feltűnt „aranygeneráció” hírmondója, az extraklasszis Luis Figo rutinjára, mint az aktuális sztárok – Deco, Ricardo Carvalho – tudására, s nem utolsósorban a fiatalok, elsősorban Cristiano Ronaldo tehetségére. De amikor a portugál válogatott június 12-én, az első mérkőzésén, óriási meglepetésre kikapott a görögöktől, minden álom roppant távolinak tűnt.

Scolari és a csapat érdeme, hogy a nagy pofon után talpra tudott állni. A jó erőkből álló spanyolok elleni döntetlen (1-1) és az oroszok legyőzése (2-1) után – utóbbi sem ment könnyen, Dmitrij Kiricsenko már a 68. másodpercben Ricardo hálójába talált, az Eb-k történetének leggyorsabb gólját szerezve – Portugália csoportelsőként lépett tovább a görögök előtt, és tulajdonképpen tiszta lappal kezdhetett új életet.

Szokták mondani a nagy tornákra, hogy azok mindig az egyenes kieséses szakaszban kezdődnek igazán, de mire odáig eljutottunk Portugáliában, már kiesett a német, az olasz és a spanyol válogatott. Az előző, két évvel korábbi világbajnokság negyeddöntőjének európai csapatai közül egyedül az angolok maradtak versenyben! (A vb-harmadik törökök nem is jutottak ki az Eb-re.)

Nem csoda, hogy a negyeddöntők közül a legnagyobb érdeklődés a házigazda portugálok és a második legnagyobb szurkolótáborral felvonuló angolok összecsapását kísérte. Utóbbiak elsősorban Wayne Rooneyban bíztak. Ám amikor az akkor még az Everton tagjaként a válogatottban szereplő tinédzser az első félidő közepén megsérült, sokat veszített az angol csapat. Mi több: a legjobb játékosát. Talán vele nyert volna a háromoroszlános legénység. Igaz, így sem állt messze ettől.

Michael Owen korai góljával sokáig vezetett Anglia. Még Rooney sérülése után is őrizte az előnyét. A portugálok tudták, a becsületükért játszanak, küzdöttek körömszakadtukig. Meg is lett az eredménye, Hélder Postiga a 83. percben egyenlített. Mindez azonban kevés lett volna, ha a 90. percben(!) Urs Meier gólt ítél Sol Campbell fejesénél. A televíziós felvételek kíméletlen kritikusai a játékvezetőknek: azóta már mindenki, akár ezerszer is megnézhette, hogy az angol védő szabályos gólt szerzett. Ahhoz azonban, hogy ne angol öröm, hanem hosszabbítás következzen, elég volt az is, hogy a svájci bíró – alkalmasint egyedül a világon – szabálytalanságot lásson. Sol Campbell talán el volt átkozva: az 1998-as, franciaországi Mondialon az argentinoknak is fejelt egy „gólt”. Azt meg Kim Milton Nielsen érvénytelenítette. Ott is, miként Lisszabonban is, aztán kiestek az angolok tizenegyespárbajban. Az extra játékidőben még mindkét csapat szerzett egy-egy gólt (Rui Costa, illetve Frank Lampard révén), döntés ellenben nem született, jöhettek a tizenegyesek.

A portugálok bírták jobban idegekkel, a pályán lévők közüli legjobb rúgótechnikájú két játékos, Rui Costa és David Beckham hibája után Darius Vassell is elszúrta a magáét, és csomagolni küldte a csapatát – a házigazda jutott az elődöntőbe.

Az angolok pedig siratták az elszalasztott lehetőséget, szurkolóik közül meg néhányan életveszélyes fenyegetéseket küldtek Urs Meier e-mail címére. (Fura párharcokat produkál a sors: két évvel később, a 2006-os világbajnokság negyeddöntőjében is találkozott egymással a két válogatott. Megint a portugálok győztek, s megint tizenegyesekkel. Ricardo, aki Lisszabonban nemcsak kivédett, hanem be is lőtt egy büntetőt, megint kifogott Eriksson emberein.)

Az 1984 és 2000 után története során harmadszor Eb-elődöntős portugálok, ellentétben az előző két alkalommal, ezúttal még onnan is léptek egyet előre. A 19 évesen második válogatottbeli gólját szerző Cristiano Ronaldo, valamint az akkor éppen a Porto keretébe tartozó Maniche egy-egy góljával 2-1-re megverték a hollandokat. Az Oranje az 1988-as Európa-bajnoki címe óta négy alkalomból háromszor is bejutott az Eb-elődöntőbe, de ott mindannyiszor kikapott.

A görögök továbbjutva a csoportból, a legjobb nyolc között Angelosz Hariszteasz fejesével legyőzték a címvédő Franciaországot. Közönségdíjat nem nyertek a játékukkal, de ez cseppet sem érdekelte őket. Különösen azt követően, hogy nyertek az elődöntőben is, mégpedig – akkor éppen létezett ilyen – ezüstgóllal. Trajanosz Dellasz a csehek elleni találkozó 105. percében válogatottbeli pályafutása egyetlen gólját szerezte meg. A portugálok mellé tehát Otto „Rehaklész” Rehhagel válogatottja került a fináléba.

A két csapat, amely a nyitó mérkőzést játszotta, ismét találkozott egymással. Miután a görögöket német, a portugálokat pedig brazil kapitány dirigálta, már a finálé előtt biztossá vált: a kontinensbajnokságok történetében először, külföldi edző nyer aranyérmet a csapatával.

Ahogyan várható volt, Görögország a döntőben is elsősorban a biztonságra építette a játékát. A portugálok gyér próbálkozásai elhaltak a védelmen, vagy a jól védő Antoniosz Nikopolidiszen. Az ígéretes próbálkozások közül Maniche lövése említendő, a támadó középpályás a 13. percben Miguel beadása nyomán kevéssel lőtt a sarok mellé. A görög játékosok hihetetlen lelkesedéssel szállták meg a pálya minden négyzetméterét. Nem ritkán úgy tűnt, visszanyúltak a futball őskorába – gyakran valamennyi mezőnyjátékosuk a labda körül iparkodott. Elszántságuknak – meg a két „angyal”, a két Angelosz összjátékának – meg lett a jutalma, az 57. percben Angelosz Hariszteasz Ricardo kapujába fejelte Angelosz Baszinasz szögletét követően a labdát.

A folytatásban előbb Cristiano Ronaldo tévesztett irányzékot, majd Luis Figo lövése is elkerülte a hálót. A hazai csapat képtelen volt bevenni Nikopolidisz hálóját, a portugálok nem tudtak az 1964-es spanyol, az 1968-as olasz és az 1984-es francia válogatott nyomába lépni: övék lehetett volna a negyedik, hazai pályán Európa-bajnokságot nyerő csapat.

Ám 2004-ben az európai futball Görögországot koronázta királyává!

Teljessé vált a kalózhajó legendája. A nyitó meccs előtti ünnepségen a rendezők egy 16. századi hajó mását szerepeltették, emlékeztetve a portugál hódításokra. A görög rádiót tudósító riporter, Georgiosz Helakisz azt mondta hallgatóinak: „Ha már a portugálok ilyen hajóval villognak, itt az idő, hogy mi legyünk a kalózok, s ellopjuk a győzelmet.”

A torna alatt aztán többször is felvetődött a Kalózhajó legendája, majd a győzelemmel teljessé vált. A torna óta ez (Piratiko) a görög válogatott beceneve.