Kapusnak lenni nem könnyű. Világklasszis kapusnak lenni még nehezebb. Világklasszis kapusnak vb-n védeni meg a legnehezebb. Ki ne tudná sorolni a világbajnoki mérkőzésen emlékezeteset hibázó nagyszerű hálóőrök nevét, Grosics Gyulától Lev Jasinon át, igen, Oliver Kahnig.
A Nationalelf 2002-ben nem volt aranyesélyes a torna kezdetén. Annak ellenére sem, hogy voltak kivételes tudású játékosai, s hogy egy évvel korábban a csapat magját adó Bayern München megnyerte a Bajnokok Ligáját, majd a vb évében a Bayer Leverkusen döntőt játszott ugyanabban a sorozatban.
A német válogatott remekül kezdett, a szaúdiak ellen a mérkőzés egy bizonyos szakaszában még a magyar válogatott 1982-es, salvadoriak elleni gólcsúcsa (10-1) is veszélyben forgott. A szapporói 8-0 volt a vb-történelem harmadik legnagyobb különbségű győzelme. Mivel az ázsiaiak egyszer sem lőttek kapura, Kahn dologtalanul töltötte a mérkőzést. Az írek ellen viszont szenzációsan védett, csak rajta múlott, hogy a németek a 91. percben még 1-0-ra vezettek. Akkor Robbie Keane öt méterről legyőzte. A kameruniak elleni „vérzivataros” mérkőzésen (2-0) is akadt bravúrja, de az igazi parádé az egyenes kieséses szakaszban kezdődött. A Paraguay elleni nyolcaddöntőben nem kapott gólt (1-0), még a rivális kapustól, Chilaverttől sem, aki megpróbálta szabadrúgásból bevenni a kapuját. Kahn utóbb csak annyit mondott rá:
„Ha gólt rúgott volna nekem, visszavonulok.”
Akkor ellenben a németek nem jutottak volna be a világbajnoki döntőbe.
Ahhoz ugyanis kellett a világ akkori legjobb kapusának remeklése az Egyesült Államok ellen (újabb 1-0), jellemző volt Franz Beckenbauer véleménye: „Oliver fantasztikus volt, de a többieket bele lehetne kötni egy óriási zsákba, aztán teljesen mindegy, ki az a tíz, akit Rudi Völler kapitány kiráz belőle.” Az elődöntőben jött a Nationalelf minimális programjának harmadik darabja, a házigazda dél-koreaiak elleni 1-0.
Addigra már világos volt a képlet: hátul Olli Kahn mindent kivéd, elöl meg nagy nehezen csak összehoznak a támadók egy gólt,
mint Szöulban éppen Michael Ballack, aki négy perccel azt követően lőtte be a döntő gólt, hogy sárga lapjával kizárta magát a fináléból. Fura ilyet gondolni, de talán Kahn jól járt volna azzal, ha hasonló történik vele.
A németek az addigi hat meccsükből ötöt megnyertek, mégpedig úgy, hogy Oliver Kahn kapuját senki sem tudta bevenni. Csak az írektől kapott gólt, kiszolgáltatott helyzetben. Ha nem egy-egy védésre gondolunk (mint Banksé volt 1970-ben), vagy nem a tizenegyespárbajokban mutatott bravúrokra (mint Goycocheáé volt 1990-ben) még az sem túlzás, hogy
a vb-történelem addigi legpazarabb kapusteljesítménye segítette Rudi Völler együttesét a jokohamai döntőbe.
Ott aztán Kahn kiejtette a labdát Rivaldo lövése után, Ronaldo pedig közelről a kapuba lőtt. Később a Fenomén rúgott még egy gólt, de valójában az első döntött. Kahn nagyon maga alatt volt, nem vigasztalták az afféle „elmésségek”, mint hogy
az addigi emberfeletti teljesítménye után a döntő igazolta, ő is ember, ő is hibázhat.
Nem tudta megkoronázni fantasztikus pályafutását.
Azért így sincsen oka panaszra: világbajnoki ezüst- és bronzérmes, nem játszó tartalékként bár, de Európa-bajnok volt a válogatottal, BL-győztes, UEFA-kupa-győztes és klubvilágbajnok a Bayernnel, s klubjával nyert még ráadásként nyolc bajnoki címet és hat Német Kupát. Csak azt a 2002, június 30-i, jokohamai estét tudná feledni…