Kubala a „disszidálása” után hosszú FIFA-eltiltást kapott, már 1950-ben leszerződött ugyan az FC Barcelonához, de csak 1951 tavaszán, a Copa del Generalísimóban, az országos kupasorozatban játszhatott. Parádésan. Vezérletével a Barcelona 1952-re a világ legjobbjai közé emelkedett, 65 éve a Barça néhány hónap leforgása alatt öt trófeát is elnyert.

Tényleg nem túlzás, hogy Kubala László és sógora, a nála 17 évvel idősebb Ferdinand Daučík érkezése új korszakot nyitott a Barcelonánál. A katalánok az 1950–1951-es bajnokságban még csak negyedikek lettek, részben azért, mert a magyar szupersztár még az eltiltását töltötte. A ligaidény után rendezett kupasorozatban már játszhatott, hét mérkőzésen elért hat góljával segítette az ötvenes évek első nagy sikeréhez, a Copa del Generalísimo megnyeréséhez egyesületét.

A szenzációs ötös

Az 1951–1952-es szezonban természetesen már teljes értékű harcos lehetett, mi több,

vitathatatlanul a Barça első számú csillagává nőtte ki magát,

26 góllal a gárda házi gólkirályaként zárt. A Barcelona 1951 novemberében a bajnok Atlético ellen elveszítette ugyan a tulajdonképpeni szuperkupát, az argentin államelnök, Juan Perón népszerű felesége, Evita által felajánlott trófeát, a Copa Eva Duartét, de a következő év története addigi kiemelkedően legsikeresebb esztendeje lett. Megnyerte a bajnokságot, megvédte elsőségét az országos kupában, s e kettővel automatikusan a szuperkupa, a Copa Eva Duarte győztese is lett. Elhódította a Trofeo Martini & Rossit, amelyet a bajnoki szezon legjobb gólkülönbségét elérő csapata kapott meg Spanyolországban, 1949 és 1964 között. (Csak azért, hogy ne legyen egyszerű az idény történetét feldolgozók dolga: a Barça 1952. június 15-én elnyerte a Copa Martini & Rossit is. Ezt a trófeát is az olasz italcég ajánlotta fel, 1948 és 1953 között a Barcelona minden évben, vagy az idény elején, vagy karácsonykor, vagy, mint 1952-ben, a bajnoki évad lezárásaként játszott egy gálamérkőzést egy tekintélyes külföldi ellenféllel. Az öt kupa tavaszán a francia bajnok és kupagyőztes OGC Nice-t ütötte ki, 8:2-es eredménnyel.) A nemzetközi porondon győzött a Latin Kupában – így lett teljes a sor. Olyan hibátlan éve, mint az 1952-es, azóta is csak egy akadt: az utódok Pep Guardiola irányításával 2009-ben hat címet (bajnokság, Király-kupa, Bajnokok Ligája, spanyol szuperkupa, európai szuperkupa, klubvilágbajnokság szereztek.

Az 1952. február 10-én a Sporting Gijón ellen elért 9:0 nagyszerű sorozatot indított el: a Barça a következő 88 (!) hazai bajnoki meccsén, egészen az 1958. február másodikai, Real Madrid elleni 0:2-ig, kivétel nélkül szerzett gólt. A Sporting elleni eredmény is rekord, kilencnél nagyobb különbséggel sem az elődök, sem az utódok nem nyertek. A több szerzett gól miatt a hivatalos csúcs az 1949. szeptember 11-i, a Gimnàstic de Tarragona elleni 10:1.

A Barcelona ezen generációjának tündöklése 1953 nyaráig tartott,

bár akadnak, akik ide sorolják még a Copa del Generalísimóban és a venezuelai „mini világbajnokságon” (Pequeña Copa del Mundo) egyaránt 1957-ben elért sikereket is. A gránátvörös-kékeket 1951 és 1954 között Daučík, 1954–1955-ben az olasz Sandro Puppo, 1955–1956-ban az edzői pályafutását lezáró Platkó Ferenc, 1956-tól a katalán Domènec Balmanya dirigálta.

A sógor színre lép

Ferdinand Daučik minden idők egyik legsikeresebb klubedzője lett Spanyolországban. Nagy vételt csinált vele a Barcelona, pedig tulajdonképpen egy szelíd zsarolás miatt lett a klub edzője. A sógora, Kubala László csak azzal a feltétellel szerződött le, hogy Daučik lehet az edző. A Real Madridnak ez nem tetszett, a Barcelonának igen. Így lett Kubala a katalánok játékosa!

Daučik az Osztrák-Magyar Monarchiában, a Magyar Királyság területéhez tartozó Ipolyságban született 1910. május 30-án. Az I. világháború után csehszlovák állampolgár lett, a helyi csapatban, majd Révkomáromban futballozott. Tizennyolc évesen került az 1. ČsŠK Bratislava együtteséhez, majd 1934-ben Prágába, a Slaviához igazolt, ahol játékos-pályafutása legsikeresebb éveit töltötte. A kemény jobbhátvéd a „vörös csillagosokkal” öt bajnoki címet szerzett, 1938-ban tagja volt a KK-győztes alakulatnak. Pavol Šoral és Kardos Ferdinánd után, mindössze a harmadik szlovák játékosként került be a csehszlovák válogatottba. 1934-ben nem játszó tartalékként tagja volt a világbajnoki ezüstérmet szerző keretnek, majd részt vett négy évvel később a franciaországi Mondialon. 1942-ben visszatért Pozsonyba, 15 csehszlovák válogatottság (1931–1938) után egyszer a szlovákban is szerepelt. Attól az évtől már edzőként dolgozott, 1942 és 1946 között az ŠK Bratislava edzője volt, sőt még 1948-ban is visszatért a gárdához. 1948-ban négy mérkőzésen a csehszlovák válogatottat is irányította. 1949-ben rövid ideig a privigyei Sokol Prievidza trénere is volt.

1949-ben Olaszországba költözött, ahol a kelet-európai, elsősorban magyar menekültek csapatát, a Hungariát edzette. Amikor a csapat egyik spanyolországi mérkőzése után Josep Samitier szerződési ajánlatot adott Kubala Lászlónak, a zseniális képességű csatár csak azzal a feltétellel mondott igent, hogy Daučikot, aki akkor már három éve a sógora (a felesége bátyja) volt, ugyancsak szerződteti a klub. A Real Madrid erre korábban nem volt hajlandó, a Barcelona igen.

Spanyolország meghódítása

Így kezdődött az akkor 40 éves Daučik spanyolországi sikertörténete. Az elkövetkező bő negyedszázadban 488 élvonalbeli bajnoki találkozón dirigálta - hogy csak a legsikeresebb állomáshelyeit említsük - a Barcelonát (1950–1954), az Atlético Bilbaót (1954–1957), az Atlético Madridot (1957–1959), majd miután Portóból visszatért, a Betist (1960–1962), a Murciát (1963–1964), a Sevillát (1964–1965), a Zaragozát (1966–1967). A hatvanas évek második felében Kanadában, a Toronto Falconsnál dolgozott, majd visszatért Spanyolországba. A Barcelonával kétszer (1952, 1953), az Atlético Bilbaóval egyszer (1956) bajnok lett, a két klubbal hat év alatt ötször nyerte el az országos kupát. A Latin Kupa győztese lett a katalánokkal, az Atlético Bilbaóval (a Bp. Honvédot kiejtve) a BEK negyeddöntőjébe, az Atlético Madriddal 1959-ben a BEK elődöntőjébe került. 1966 tavaszán a Zaragozával megnyerte pályafutása során hatodszor is a Copa del Generalísimót, s bejutott a csapattal a Vásárvárosok Kupája döntőjébe. A Madridhoz közeli Alcalá de Henaresben hunyt el, 1986. november 14-én.

Így festett a Barcelona alapcsapata az öt kupa megnyerésének idényében:

ANTONI RAMALLETS i Simón: A kapus 1924. július elsején Barcelonában született, kisebb (Racing Guinardó, Marfà, Penya Gracienca Numància), majd nagyobb (CD Europa, CD San Fernando, RCD Mallorca) klubokat megjárva 1946-ban került a Barçához. A következő másfél évtizedben (leszámítva a Valladolidnál kölcsönben töltött 1946–1947-es idényt) a gránátvörös-kékeket szolgálta. Összesen 18 trófeát nyert a csapattal 1961-ig, négy idényben érdemelte ki az egyébként csak 1959-től valóban átadott Zamora-díjat. Harmincötször védett a válogatottban, részt vett a brazíliai Mundialon. 2013. július 30-án Katalóniában, Vilafranca del Penedèsben hunyt el. Nagy riválisa 1956-ig Juan Velasco volt.

GUSTAU BIOSCA i Pagès: Az akkoriban a maga 178 centijével kifejezetten magasnak számító jobbhátvéd 1928. február 29-én a szinte Barcelonához tartozó Hospitalet de Llobregatban született. A CF Moiàból került 1947-ben a Barcelona amatőrjeihez, majd az Espanya Industrial csapatával került 1950-ben a Barça profi alakulatába. 1958-ban súlyos sérülése miatt távozott, aztán még a Condalban töltött egy idényt. Tizenkét fontos címet nyert élete egyesületével, tizenegyszer játszott a spanyol válogatottban. 2014. november elsején hunyt el.

JOSEP SEGUER i Sants: A középső védő ugyancsak Katalónia szülötte, Parets del Vallèsben jött a világra 1923. május 6-án. A CF Parets, a Barcelona amatőr és a Granollers érintésével került a Barçába 1943-ban. Tizennégy idény alatt tizenhat fontos titulust nyert, 1952-ben négyszer a spanyol válogatottban is szerepelt. 1957 után két évet a Betisben, majd újabb kettőt a Manresában töltött. Reusban hunyt el, 2014. január 2-án.

JOSÉ MARÍA MARTÍN Rodríguez: La Coruñában született 1926. május 24-én, de tízéves korában édesapja polgárháborús szerepvállalása miatt a család Argentínába költözött. „Cheché” Martín Buenos Airesben, a Banfieldben kezdett játszani, aztán Venezuelában (Vasco de Caracas) és Franciaországban (Angers) folytatta. 1948-ban tért vissza Spanyolországba, két idényt a Deportivóban töltött, majd 1950 és 1953 között volt a Barcelona balhátvédje. 1952-ben egyszer a válogatottban is szerepelt. Távozása után az Atlético Madrid, a Valencia, s végül a mexikói Morelia futballistája volt. 2006. június 23-án a szülővárosában hunyt el.

JOAN SEGARRA i Iracheta: A „nagy kapitány” (katalánul: el gran capità) 1927. november 15-én Barcelonában született, csak 23 évesen került a klubhoz, előtte a Penya Buenos Aires, a Sansenc, az Atlètic Club Sant Pol és a Vilafranca játékosa volt. 1950 és 1964 között 297 bajnoki mérkőzést játszott a gránátvörös-kékeknél, 15 fontos titulust nyert. Hat országos kupagyőzelmével az egyesület rekordere. 1951 és 1962 között huszonötször lépett pályára a spanyol válogatottban. Taradellben hunyt el, 2008. szeptember 3-án.

MARIÀ GONZALVO i Falcon: A negyvenes, illetve az ötvenes évek egyik legjobb spanyol középpályása, akit – mivel két bátyja is ismert futballista volt – Gonzalvo III néven emlegettek, Mollet del Vallèsben született 1922. március 22-én. A CF Mollet és a CD Europa fedezete volt, mielőtt, 1940-ben, a Barcelonához került. Az 1941–1942-es idényt a Zaragozában töltötte kölcsönjátékosként, de ettől eltekintve 1955-ig a Barça kötelékébe tartozott. Pályafutását az UE Lleidában, a Condalban, végül a Figueresben zárta le. Tizennégy fontos titulust, köztük öt bajnoki címet nyert. Tizenhatszor játszott a spanyol válogatottban. 2007. április 7-én hunyt el.

ESTANISLAU BASORA i Brunet: A kiváló jobbszélső 1926. november 18-án született Colònia Vallsban. A helyi csapatban, a CE Súriában, majd a CE Manresában szerepelve jutott el 1946-ban a Barcelonába. 1958-ig tizennégy fontos címet nyert meg, négyszeres bajnok, négyszeres kupagyőztes, kétszeres Latin Kupa-győztes, VVK-győztes is lett. Visszavonulásakor ötödik volt, mindmáig a nyolcadik a bajnoki mérkőzéseken lőtt gólokat tekintve a klub örökranglistáján, Az 1955–1956-os évet a Lleidában töltötte, kölcsönjátékosként. A spanyol válogatottban 1949 és 1957 között 22 meccsen 13 gólt szerzett. Négyet ezekből az 1950-es világbajnokságon. Las Palmasban hunyt el 2012. március 16-án.

KUBALA LÁSZLÓ: A belsőcsatár, aki miatt hajdanán megnövelték a Les Corts kapacitását, 1927. június 10-én született Budapesten. A Ganz TE, a Ferencváros, az ŠK Bratislava, majd a Vasas játékosa volt, hatszor játszott a csehszlovák (négy gól), háromszor a magyar válogatottban. 1949-ben Olaszországba szökött, ahol vezéralak lett a Hungaria nevű, menekültekből álló csapatban, s közben edzett a Pro Patriánál. 1950-ben szerződött a Barçához, de a bajnokságban csak az 1951–1952-es idényben szerepelhetett először. Első idényében 19 meccsen 26 gólt szerzett, hetet február 10-én a Sporting Gijón ellen, ami ma is klubcsúcs. Pályafutása során 14 fontos titulust nyert a katalán klubbal. A világ első olyan futballistája lett, aki három különböző, a FIFA által is elismert országos válogatottban szerepelt, a spanyolban (1953–1961) 19 meccsen 11 gólt ért el. A Barçától történt távozása és sikeres edzői pályafutása között játszott még az Espanyolban, az FC Zürichben és a Toronto Falconsban is. 2002. május 17-én hunyt el Barcelonában.

CÉSAR Rodriguez Álvarez: A klubtörténet Messi előtti korszakának legjobb góllövője 1920. július 6-án született Leónban. A helyi csapatból 1939-ben került a Barcelonába, 1955-ig játszott két, a katonaság miatt Granadában töltött idény (1940–1942) kivételével. Tizenhárom fontos címet nyert, köztük öt bajnoki titulust. 301 hivatalos meccsen 232 gólt szerzett. Az 1948–1949-es idény gólkirálya a pályafutása utolsó öt évét kisebb csapatokban (España Industrial, Cultural Leonesa, Perpignan, Elche) töltötte. A spanyol válogatottban (1945–1952) 12 meccsen hat gólt szerzett, nem játszó tartalék volt az 1950-es Mundialon. 1995. március elsején Barcelonában hunyt el.

JORDI VILA i Soler: Santpedorban született, 1929. május 19-én. A Manresában és a Badalonában játszott, 1950-ben került a Barcelonába. Négy év alatt nyolc címet nyert, majd a Valencia (1954–1957), a Betis (1957–1960), s végül a Cordoba (1960–1962) mezét viselte. Mahónban hunyt el, 2011. január 20-án.

EDUARD MANCHÓN I Molina: 1930. július 24-én született Barcelonában, a Casa Antúnezben kezdett játszani, aztán a Barça amatőr alakulatának, majd az akkori fiókcsapatnak, az España Industrialnak a tagja volt. Az első csapatban 1950 és 1957 között szerepelt, kilenc fontos titulust elnyerve. Mindössze 27 évesen távozott, a Granada, a Deportivo La Coruña, a Club Atlètic Ibèria, végül a CE L'Hospitalet mezét viselte. 1954-ben egyszer játszott a spanyol válogatottban is. 2010. szeptember 29-én, Barcelonában hunyt el.