Azt írja a következő évadról szóló bevezetőjében, hogy ez bizonyos értelemben mérföldkő. Miért?
Egyrészt jubileumot ünneplünk, most lesz 35 éves a Fesztiválzenekar. Másrészt történt a zenekar életében egy kis átcsoportosítás: korábban elsősorban nagyzenekari koncerteket adtunk, ám most egyre inkább igyekszünk elmenni az emberekhez, s olyan közönséget megszólítani, amely különben nem juthat el a koncertjeinkre. Ez a folyamat most egy fontos mérföldkőhöz érkezett.
Hogyan lehet megtalálni a megfelelő arányt?
Igyekszünk. Abban biztos vagyok, hogy nem jó, ha elefántcsonttoronyban élünk azzal a pár ezer vagy tízezer emberrel, aki eljár a koncertjeinkre. Most itthon is nyitni akarunk, hogy nagyobb tömegeket érjünk el, és csodálatos dolog, amikor ez sikerül.
Érzékelhetően más a közönség ezeken a koncerteken?
Az az érdekes tapasztalat, hogy ilyenkor kialakul egy személyes, közvetlen kapcsolat a zenészek és a közönség között. Azt hallom a muzsikusoktól, hogy csodálatos volt játszani az idősek otthonában, mert sírtak az emberek, hogy soha nem hallanak már így zenét, nem tudnak elmenni egy koncertre a kerekesszék és más nehézségek miatt. Amikor a zenészek érzik, hogy mennyire szükség van rájuk, az inspirálóan hat, és feldobja őket. A muzsikusok imádják a legjobban ezeket a koncerteket. A Hangszerkóstolót is nagyon szeretjük: gyerekeknek igyekszünk megkönnyíteni a hangszerválasztást. A gyerekek megpróbálnak belefújni a fúvós hangszerbe, megmutatjuk nekik, miként kell tartani a vonót, és akkor halljuk, ahogy valamelyikük közli: „Mama, én fuvolázni akarok,” ezek csodálatos dolgok.
A zenészeknek is fontos, mert emocionális visszajelzéseket kapnak. A taps is visszajelzés, a kritika is visszajelzés, de ilyenkor sokkal közvetlenebb kapcsolat épül.
Most azért azon is dolgozunk, hogy a nagykoncerteken, amikor ezerötszáz ember ül a nézőtéren, akkor is legyen közvetlen a kapcsolat. Rendszeresen szervezünk például karácsonyi meglepetéskoncertet, amikor nincs műsor, bejön a közönség, és megszavazza, hogy mit szeretne hallani. Imádják az emberek. A következő szezonban többször előfordul majd az is, hogy a zenekar énekel, ilyenkor mindig azt látom, hogy csillognak a szemek.
Ez a közönség megmozgatására jó, vagy inkább a zenészek komfortzónából való kizökkentésére?
A komfortzóna ebben az esetben számomra pejoratív felhanggal bír, azt jelenti, hogy megszokott, rutinszerű. A hangversenynek is van egy olyan rituáléja, egy bevett menete, amit előre tudunk. Ha ebből egy kicsit kilépünk, színesítjük, vagy szebbé tesszük, akkor az a közönséget hihetetlen módon megmozgatja, és ezáltal a muzsikust is, mert ő azt éli át, hogy örömöt szerez a hallgatónak. Ez az igazi kapcsolat a közönséggel.
Hogyan lehet összetartani 35 évig és inspirálni egy ilyen alkotói közösséget?
Én ezt azzal a módszerrel próbálom, hogy állandóan keresem a megújulás lehetőségét: új ötletek, folyamatos újragondolás, a lényeg, hogy mozgásban legyen az egész. Arra nagyon ügyelek, hogy ne legyen valami rutin, hogy ne üljünk a babérjainkon.
Mindig pontosan érezni, hogy hol kezdődik a rutin?
Igen. Lehet, hogy azért, mert én unom meg először, és akkor azt gondolom, hogy előbb-utóbb ezt mások is meg fogják unni.
Ebben az évadban is lesz sokféle újdonság és kísérletezés. A barokk együttes muzsikája már beépült a koncertprogramjaikba.
A barokk koncerteken elkezdtem azt a hagyományt, hogy szólókantátákat adunk elő. Ez egy hihetetlenül virágzó barokk zenei hagyomány volt, és örülök, hogy már várja is a közönség. De van más újítás is. Ebben a szezonban erősen koncentrálunk arra, hogy a zenekar tagjait szólistaként megismerhesse a közönség. Tulajdonképpen a Fesztiválzenekar sztárjait, akikről mi tudjuk, hogy csodálatosak, de most nemcsak a leghátsó sorban ülnek, és, mondjuk, fújják a harsonát, hanem előre fognak jönni. Ezzel is lehetőséget teremtünk arra, hogy a közönség és a zenekar tagjai között személyes kapcsolat jöjjön létre.
Nem egészen más az, hogy valaki szólistaként működik vagy egy zenekarban?
Én abban hiszek, hogy a sok jó szólistából lesz jó zenekar, nem feltétlenül az engedelmes közkatonákból. Mindenkiben rejtett tartalékok vannak, azt kell nézni, hogy ezek a tartalékok miként tudnak megnyilvánulni.
Még visszatérve egy kicsit a barokk koncertekre, a korhű gesztika megidézése olykor nem tűnik panoptikumnak?
Ha szeretjük Händel és Bach zenéjét, akkor érdemes erről még többet megtudni; s a behatóbb ismeretek révén kinyílik egy gyönyörű esztétikai világ. Ezért nagyon örülök annak, hogy a Fesztiválzenekar berkein belül működő barokk zenei együttes régi hangszereken kifejezetten ezt a hangzást ápolja.
Egy adott zeneműnek magától értetődően a saját korát kell idéznie?
A zene olyan műfaj, amely abszolút kortalan. Ugyanúgy meg tudja érzelmileg érinteni a régi zene a mai kort, mint az akkori kort, de ha ezt annak a kornak az esztétikájában mutatjuk meg, az akkori kor hangszerén, azzal a hangzással, akkor – véleményem szerint - még többet kaphatunk ebből az esztétikai élményből.
Az interpretáció tekintetében önnel nem fordul elő, hogy harminc év elteltével egészen másként lát vagy hall egy művet?
Lehetséges, de én nem tartom annyira fontos szónak az interpretációt. Nem gondolom, hogy interpretálni kell a zenét. A zene egy olyan műfaj, amely csak úgy van. Abban van valami természetesség, hogy egy zeneszerző kitalál egy hangkombinációt, ezeket papírra veti, s ez mindenkinek megdobogtatja a szívét. Maga ez a hangkombináció örök életű és fantasztikus. Nincs szükség arra, hogy interpretáljuk.
Önkéntelenül ezt tesszük minden előadáskor.
Ezzel egyet is értek, és ha van olyan interpretáció, amely nekem szimpatikus, az az önkéntelen interpretáció, hogy átengedem a saját személyiségemen, és valahogy kicsit úgy szól, mint amilyen én vagyok. Egy másik előadónál picit másképp. De ez egy ösztönös dolog, és fontos, hogy ne legyen kitalált. Ne akarjak interpretálni, hanem csak hagyjam, hogy személyes legyen az előadás.
Önnek nincs szüksége valamiféle gondolatra vagy képzettársításra, hogy miről szól a zenemű?
Soha. Amikor dolgozom a zenekarral és azt mondom, hogy ez legyen olyan, mint... - és akkor mondok valami hasonlatot - azzal tulajdonképpen csak érzékelhetővé próbálom tenni azt, amit hallok belülről. De igazán nem az a szándékom, hogy most valahogyan előadjuk azt a darabot. Adjuk elő azt a darabot úgy, ahogy van.
Ön ilyenkor mindig mesél is a darabról.
Ezzel tulajdonképpen csak segítünk a zenésznek, ha azt mondom, hogy ez egy induló, de ne olyan legyen, mintha súlyos csizmában lennénk, hanem képzeljük inkább, hogy egy távoli felhőről jön egy kis angyalcsapat, és az ő indulójuk. Akkor rögtön hallják, hogy ez egy légiesebb, könnyedebb, finomabb induló. Olykor egy-két hasonlat segít.
Verdi Falstaffját nemrég több estén hallhatta, láthatta a közönség a Müpában. Ön azt mondta, a cél a zene és a színpadi játék egységének megvalósítása volt. Ez miért elengedhetetlen?
Valóban, engem nagyon érdekel az egységes operaelőadás. Nem szeretem, ha egy modern rendezést látunk és közben egy régimódi zenei előadást hallunk. Hiszen áll egy énekes a színpadon, kifejez valamilyen érzést zenével, színpadi játékkal és azzal is, ahogyan kinéz, amilyen környezetben van. Tehát szerintem a lényeg, hogy ezek mind egyfelé mutassanak, minden elemük egy dolgot fejezzen ki.
A következő évadban Bartók Béla operáját mutatják be. Ez egy elemelt, allegorikus történet, nagyon más, mint a Mozart vagy a Verdi opera volt. Mitől izgalmas, érdekes?
Bartóknak - mint tudjuk - egyetlen operája van, A kékszakállú herceg vára. Ez egy pszichodráma, egy fantasztikus párbeszéd egy férfi és egy nő között. Általában hazamennek utána a házaspárok és összevesznek. Egyikük azt mondja: hát persze, hogy Juditnak volt igaza, hogy ki akarta nyitni az összes ajtót, hiszen ha szereti, akkor nem hagyhat ilyen titkokat a családban. A férj meg gyakran azt mondja, hogy nem, hát mondta Kékszakállú, hogy nem kell mindent piszkálni, mert olyan területekre tévedhet az ember, amit nem kellett volna feltétlenül látnia. Ez egy csodálatos, lényeglátó darab egy olyan férfitípus és egy nő között, ahol a férfi nem akarja magát teljesen kinyitni, a nő viszont ezt nem bírja. Természetesen nem állítom, hogy minden férfi és minden nő ilyen, de ezek nagyon gyakori típusok és egy nagyon gyakori konfliktus.
De van már koncepciója arra vonatkozóan, hogy ez hogyan nézhet ki színpadon?
Engem a formai része kevéssé érdekel, mint mondtam, ez egy pszichológiai dráma. Nincs szükség mozgásra, nekem nincs szükségem szinte semmire, ebben az esetben inkább az a jó, ha áll a két énekes, beszélget és minden szót értünk.
Ősszel egy operafesztivált is indítanak. Miért pont Olaszországban?
Mert ott van egy csodálatos színház, a Teatro Olimpico Vicenzában. Egy nagy olasz építész, Palladio egy antik amfiteátrum reneszánsz változatát akarta megcsinálni; félkörben ül a közönség, van egy keskeny színpadtér, és mögötte egy gyönyörű épület. Nagyon elgondolkodtatott, hogy ha mindig ugyanazt látjuk - az épített háttér okán - akkor ez egész más, mint ahogyan most éljük át a színházat, ahol a díszlettervező mindig kitalál egy adott darabhoz valamit. Engem a tartalom izgat és nem a külcsín. Azt remélem, sikerül egy olyan fesztivált létrehozni, ahol a közönség bejön, és arra figyel, hogy mit hall és persze lát a már ismert térben.
Ez koncertszerű vagy egy félszcenírozott előadást jelent?
Azért nem szeretem a félszcenírozott előadást, mert véleményem szerint semmi nem jó, ami félig van. Ez teljesen szcenírozott lesz, azzal az önmegtartóztatással, hogy nem kívülről akarom interpretálni. Ez nagyon egyszerű, mert azáltal, hogy állandó a látvány, nincs lehetőségem arra, hogy áthelyezzem, mondjuk, a Varázsfuvolát egy kínai vendéglőbe. Tudom, hogy ez önmegtartóztatás, mégis annak egy nagyon átgondolt formája. Kénytelen vagyok lemondani arról, hogy látvánnyal manipuláljam a közönséget, és kénytelen vagyok mindezt a színészi játékkal és a zenével megvalósítani; ez nagyon izgalmas.
